Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 7. szám
Ki szereti Reviczky Gyulát? Sokáig azt hittem, csak az a Fánika nevű vendéglősleány, aki a
Azóta már el tudom képzelni, hogy vidéken, és talán Budapest elrejtettebb rétegeiben még több ilyen, jobbára női rajongója akad. De magasabb irodalmi közvéleményünk sohasem tudott érte igazán fölmelegedni, és nem valószínű, hogy bármilyen Reviczky-évforduló valódi lelkesedést váltana ki belőle. Igaz, hogy Reviczkyből is hiányoznak azok a tulajdonságok, amelyek a magyar Parnasszuson divatba hozhatnák. Nem volt konzervatív, sem lázadó, nem kísérletezett, nem tűnik ki sem nyelvi erejével, sem merész képeivel, és a magyarság örökké eleven kérdései sem érdeklik. Nem csoda, ha lassan-lassan az epigonizmus süllyesztő hírébe keveredett.
Pedig Reviczkyt Vajdával és Komjáthyval együtt a magyar költészet előfutárai között tartják nyilván. Mégis az irodalomtörténetekben, tanulmányokban, szellemtörténeti vagy irodalompolitikai leírásokban az ő alakja a legelmosódottabb. Ez talán legfeltűnőbb Riedl Frigyesnek az
Légy híve rendületlenül hazádnak,
Ha volna is kivüle más helyed.
Állitsd meg utjokban, kik Bécsbe vágynak.
Hazánk határán igy állj őrszemet.
És mint nemrég Cs. Szabó hívta fel rá figyelmünket, Arany után, a kiegyezés korában Reviczky az egyedüli, aki a magyar költészet régi nagy alakjait ünnepli verseiben, eképp kapcsolódva a magyar hagyományba. De költészetének lényegével kiesett belőle.
Van azonban mindebben valami határozott igazságtalanság is, amely főleg onnan ered, hogy Reviczkyt is, mint az egész kort, amelynek valódi reprezentatív költője volt, nem önmagában nézzük, hanem csak mint átmenetet, kedvezően, mint előkészítését, megrovóan, mint elhanyagolását valaminek. De inkább megrovóan szokták nézni, mint ahogy a viharokkal küzdő, nehéz életű férfi szégyenkezve tekint vissza életének könnyelmű korszakaira. Pedig az is eszébe juthatna, mennyi erőt adott az a gyöngeség, mennyi rosszat segített elviselni az a szépség, milyen könnyelműség megtagadni a könnyelműséget! Magam részéről be kell vallanom, ha arra gondolok, hogy költő lehettem volna a békevilágban, nem a
Reviczkynek azonban elég fontos szerepe van ebben a világban. Ki ne ismerné Rezeda Kázmért?
Minek várnál?... Oly gyorsan száll az óra,
S az ifjuság oly hervatag.
Szeressük hát pillangó-, rózsa-módra,
Akit lehet, akit szabad!
Virághullását meg ne érd a nyárnak,
Menj férjhez! Rózsa vagy, kinyilt virág vagy!
Közérthető, akár a lovagkor lírája, és épp olyan nemzetközi. Trubadúrköltészet ez, "szolgálat az asszonyoknak". S mint ahogy udvarlása és epedése tökéletes, bár kissé dekadens lovagot rajzolnak a hölgyek elé, azok a képek viszont, melyeket Reviczky a nőkről fest, megfelelnek a férfiak tömör, eszményített és végletes elképzeléseinek. Annyi nőalak rajzolódik ki ezekben a lírai versekben, akár valami divatos regényben. Nem hiányozhatik természetesen az első szerelem:
Ifjuságom idejérül
Álmodom, ha látlak.
Bokra zöldül, tája kékül
Tavaszi világnak.
Oh, az első kézszoritás!
Oh, az éber álmok!
Oh, e látszat, e nagyitás!
Csak sirok utánok.
Mi hevitett?... Felidézem:
Csupa semmiség volt,
Egy dal, egy virág a réten,
Egy madár, az égbolt.
Mire vágytam?... Menni véled
Egy-két fordulóra.
Mit reméltem?... Ha letéped,
Nékem jut a rózsa.
- - - -
Hullt a rózsa, szállt az élet,
S mégis oly leányos
Mozdulatod, köszönésed...
Mind a régi bájos.
A fejlődés egyenesen vezet tovább:
Alig nőtt ki még a rövid ruhábul
S mamája bálba viszi kegyedet.
Szive viharzik, gondolatja kábul,
Hogy valahára már nagysád lehet.
Azóta nagysád lett belőle,
Hideg és büszke, mint szokás.
S a rege szól: Volt egyszer egy lány,
Ábrándos, szőke, kékruhás...
Mindez a
Webert, Chopint játszod betéve,
De még jobban poéta hat rád.
Olyan gyöngéd vagy és figyelmes,
Finom és könnyed, mint szivarkád.
Vidámnak látszol, bárha szenvedsz,
A migraint is türöd mosollyal,
S ha egyszer meg fogsz csalni engem:
Ezt is chikkel teszed bizonnyal.
Természetesen a démon is megjelenik, ugyanazzal a romlott naivitással, mint Zichy Mihály képén:
Pogány korába hab volt a ruhája,
Ma csipke, bársony, - persze jól kivágva,
Amerre járt, rózsák pirulva nyiltak,
Ma otkolón kiséri s pézsma-illat.
Bóditó, észbontó, megmérgező,
A férfiak bűbájos réme ő.
Acélos elme elpuhul ölében
S ki élhetett vón' békén, boldogan:
Családját hagyja veszni rongyban, éhen,
El nem riasztják börtön és a szégyen,
Csak az imádott nő után rohan.
S mikor felébred lomha álmiból,
S a kórház várja vagy a vitriol:
Vénusz közömbösen tovább lebeg.
Az égiek ma is részvétlenek.
Végül a jólismert sorok: "Rózsakínálás, zene mellett Az ördögé lett ifjú lelked" csengésével bevonul a Perdita regényes alakja, Sonjának elegánsabb, európaisabb húga:
Hiába gyujt szemed sugára,
Hiába jársz selyemruhába':
Boldogtalan vagy, bűnös is vagy,
Az ördögé vagy, mindhiába!
De Reviczky lírája nemcsak epedő és udvarló, hanem gondolkodó is. "Meghaljak?... Oh, ne még, ne még, Agyam még eszme-tűzben ég" - írja élete végén. Mint ahogy Rezeda Kázmér egyéniségét is igaztalanul képzelik el azok az ifjú poéták, akik az ő emlékével védelmezik költészetüket a gondolkodás ellen. Rezeda Kázmér gondolkodott, sőt liberálisan gondolkodott, haladóan, ameddig durvaság nélkül megtehette. Emellett természetesen hívő katolikus volt, s mindebben Reviczky Gyula és Rezeda Kázmér egészen egyek. Reviczky legfeljebb abban hajlik el Krúdy hősétől, hogy kereszténysége rokon az orosz írókéval, azaz nagyon is megközelíti Krisztus kereszténységét. "Legyenek áldva mind, a kik Szivemet összetépték" - a magyar irodalomhoz talán sohasem került ilyen közel Dosztojevszkij. Manapság divatos Reviczkynek a magyar vérmérséklettől elütő kereszténységét a magával hozott szláv vérrel magyarázni. Mindenesetre azonban a magyar líra nagy hagyományai fékezik ezt a szláv örökséget, s mint ahogy a hű katolikust vonhatja természetes szenvedélye az eretnekség felé, de a dogma ereje megtartja gondolkodását a hit keretei között, úgy a magyar költészet sztoikus magatartása Reviczkyt is kötelezi. "Ismered a földi rendet? Le van győzve, aki szenved" - ezt még Dosztojevszkij felé is folytatódhatnók, de a feleleten Arany János közelsége érződik: "S a ki sebét nyitva hagyja, Elvérzik az istenadta". Innen van, hogy dosztojevszkijizmusából elegáns líra lesz, nem összeférhetetlen a trubadúrköltészettel:
Ágyamra dőlök s álmodom
Egy régi, édes álmot:
Boldog, ki tűr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!
Mert gondolati lírája is meglehetősen trubadúrízű.
Nélkülem fog nyilni, telni
Kert virága, föld leánya,
S óh, be kinos elviselni,
Nélkülem lesz hervadása!
Gondolkodásának és költészetének legjellegzetesebb, egyszersmind legbájosabb terméke A
Czigaret-füst karikája -
Egyik a mást be se várja,
Mintha szólna: nem lehet!...
Rövid álom, rövid élvek!
Elenyészik, füst az élet,
Mint a kicsi czigaret!
Természetes, hogy ez a költő meghalni is csak finoman és mértéktartóan tudott. A sors nagyszerű stílusérzékét mutatja, hogy ifjúi haldoklását egy utolsó és boldogtalan szerelem vonja a Minnesängert megillető halálhoz.
Mint a madár, röppensz be hozzám,
Mint illatos virág, hajolsz rám,
- - - - -
Csupa sugár, fény, semmi árnyék,
Oh hátra van a hosszu nyár még...
Az utolsó percig hű maradt önmagához. Lehet-e előkelőbben könyörögni az életért:
Számlálgatom, találgatom,
Hogy hány hetem vagy hány napom
Van hátra még...
Irgalmas ég,
Esdek, ne légy fukar nagyon.
Reviczkynél elegánsabban csak Kosztolányi haldoklott, és ez a látszólag frivol kijelentés annyit jelent, hogy csak az ő utolsó verseiben találkozik végletesebb kétségbeesés végletesebben arisztokrata modorral. Kosztolányi különben Reviczkynek nem egy hangulatát kapta örökségbe. Természetesen ezeket mélyítette, és láthatárukat tágította, ezzel azonban el is távolodott Reviczky zárt és egyszerű egyéniségétől.
Reviczkynek legnagyobb verse a
Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Ugy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde.
Kölcsey komoran sztoikus befejezése "Sem nem rossz az, sem nem jó, Mind csak hiábavaló" helyett ezek a Reviczky-vers utolsó sorai:
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak hangulat.
A sírkövére is csak ezt a két sort vésték: "Ki sóhajtoz, ki mulat. A világ csak hangulat". A Fánikákat, ha rokonbánatuk költőjének virágot vittek, ez a dallamos bölcsesség vigasztalta a temetőben. De irodalomtörténetileg is ez a léhaságában is férfias, tömör fogalmazású két sor őrzi leghívebben Reviczky költészetének dallamát és lényegét.