Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám
Mikor azt olvastam a hétfői lapban, hogy Vámos Ervin öngyilkos lett
Egzotikus útleírásokból ismeretes, hogy az afrikai vagy indiai dzsungelben a bozót mélyéből akárhányszor szempár parázslik az emberre. A szempár, amely talán tigrishez, talán leopárdhoz, talán hiénához tartozik, talán semmiféle fenevadhoz sem fűződik, hanem csak a trópusi láz érzékcsalódása,
Most már végére akartam járni a Vámos Ervin-ügynek. Megfeszítettem a figyelmemet és megpróbáltam emlékezni, az ember mindenre emlékszik, ha őszintén és becsületesen akarja. Előttem volt a lipótvárosi ebédlő a Dunapart melletti utca egyik házában, amely tíz évvel újabb volt, mint a mienk, az 1910-es évek kacérabb és egyben takarékosabb modorában épült s engem megbűvölt fekete csempékkel kirakott bejáratával, felvonógépével, amely kényelmesebb és fényűzőbb volt és kétszer olyan gyorsan közlekedett, mint a mienk, az előkelő portással, akit össze sem lehetett hasonlítani a mi rezesorrú, részeges házmesterünkkel. Az ebédlő nem dicstelen gótstílű volt, mint a mienk, hanem egyszerűségében is súlyos és választékos empire; a falon együgyű metszetek helyett értékes gobelin lógott. Ervin időközben szintén elhalt apja szegről-végről rokonom volt, tökéletes világfi, maga a megtestesült figyelem és tapintat, minden mozdulata aggodalmat és bocsánatkérést fejezett ki azért az eshetőségért, hogy nem mutatkozott elég kedvesnek és gyöngédnek. Választmányi tagja és háznagya volt a klubnak, ahová a pénz meg az ipar mágnásai, szabadelvű főurak és hajlékony és nagyvilági minisztériumi tisztviselők jártak. Szeretetreméltó és megindítóan bájos ember volt örök szolgálatkészségével, amelyet szomorú mosollyal tárt oda a világnak, mint a koldus a nyomorék kezét, szinte rimánkodva, hogy fogadják el jó szíve és finom tapintata ajándékait; nem érezte biztonságban magát, amíg mindenkit meg nem lepett valami árnyalatokba vesző, légies jótéteménnyel. Mint minden igazi világfi Moliére Philinte-je óta, tisztában volt az emberi természet vérengző kegyetlenségével; tudta, hogy fenevadakat csak szívós, kitartó munkával és állandó éberségel lehet megfékezni; erősen eltökélte magában, hogy a társaság kedvence lesz és aki erre a szerepre vállalkozik, az hiába ajándékozza boldognak-boldogtalannak szeretetreméltó egyéniségét; az emberek ráadásul azt is megkövetelik tőle, hogy érdemeket szerezzen. Az utóbbira Vámos Ervin apjának különös oka is volt. A társadalmi siker csak amatőröket tűr meg, akik saját költségükön versenyeznek, Vámos Ervin apja azonban hivatásos világfi volt, akinek egyetlen foglalkozása és kenyérkeresete a társadalmi érvényesülés. Ő tömérdek szívességet tett, de ezek neki kevés vagy semmi pénzébe nem kerültek; barátai azonban zsíros, kiadós szívességekkel halmozták el viszonzásul; ügyvédi irodája azokból a végtelenül egyszerű, semmi munkát és fáradságot nem követelő átírási és adásvételi ügyekből élt, amelyekkel gazdag kártyapartnerei vagy az ő révén társasághoz jutott hálás sznobok megkínálták. Mint minden társaságbeli ember, aki nem áll szilárd gazdasági alapon, a szolgálatokat meghívásokkal fizette vissza és ezért társasága meglehetősen vegyes volt, vacsoráin és estélyein rosszképű, darabos modorú emberek tünedeztek fel a Lipótváros arisztokráciája és a legfinomabb gentry mellett. Az előkelő barátok azonban megértették a helyzetet és jókedvűen, befelé vihogva nyujtották át magukat, mint afféle ajándéktárgyakat az álmélkodó és hálás jöttmenteknek. Hiszen annyira szerették ezt az embert és annál jobban szerették minél több pénzükbe került! Vámos Ervin apja, mi tagadás, afféle ingyenélő volt. Hiába, a nagy lakást, a nagyvilági életet, a párisi utazásokat kétszobás appartement-tal a Ritzben, állandó bérelt autóval és souper-kkal a Café de Parisban, Longchampsról nem is beszélve
Vámos Ervin fakóbb és merevebb változatban örökölt valamit apja nagyvilágiságából. Zajtalan járású volt, szűkszavú, többnyire lesütött szeme tompán, gyanakvóan kérdő tekintetet vetett, szája időnként parányi kínos mosolyra torzult, mintha lappangó botrányról akarná elterelni a figyelmet.Tizenkétéves korában kimért és megfontolt volt minden mozdulata, nyoma sem volt benne kamaszos szertelenségnek. Eszembe jutottak a gyerekzsúrjai, melyeket nem is annyira az ő kedvéért, hanem inkább apja szövevényes gazdasági és társadalmi csereüzleteinek a kiegészítésére rendeztek. Halálsápadt arca többnyire mozdulatlan volt, csak nagy ritkán ült ki rá a kínos mosoly, mikor a gyerekek már igazán tűrhetetlen lármát csaptak. Halk és kimért modorával tekintélyt parancsolt, senki sem merte hátbavágni vagy meghúzni a fülét. Beteges külseje miatt mindenki gyengének nézte és a gyengéket megillető fázós tisztelettel kezelte, de egyszer véletlenül kiderült, hogy rendkívül izmos. A gyerekzsúrokon, ahogy lipótvárosi úriházhoz illik, minden kifogástalan volt, a csokoládé enyhén vaniliaízű és kissé fanyar édességű, a tejszínhab gyöngéden hullámzott és lilásbarna színnel ereződött a csokoládécsésze felszínén, a Gerbeaud-tól hozatott, égetett cukorfüggönnyel diszitett parfé olyan volt, mint egy kacsalábon forgó kastély, álomszerű színeivel, csokoládé felvonóhídjával és marcipánkertecskéivel, a gesztenyepüré, ahogy illik, halvány szürkésbarna színű;
Mikor nagyobb diákok lettünk, a gyerekzsúrok abbamaradtak, én különben is más gimnáziumba kerültem. De azért vasárnaponkint elég gyakran ebédeltem náluk. Egyre légiesebbé, egyre tartózkodóbbá, egyre sejtelmesebbé vált, már tizennyolcéves korában kopaszodott és romlott a foga. Lassan fejlődő, nehézfejű és szórakozott kamasz létemre bámultam olvasottságát, amely csakugyan nem volt mindennapi. Jól ismerte a német és északi írókat és már félig gyerekkorában megvolt benne a nagyvilági emberek jellemző műveltsége, a házak és a hozzájok fűződő anekdoták ismerete. Hihetetlen érzékkel szívta magába a környezetéből áradó multat. Ezért a tulajdonságáért még sokkal később is irigyeltem. Séta közben a Lipótvárosban, a Belvárosban vagy a Várban hosszasan és halk, kissé éneklő hangján színesen beszélt a régi házakról és egykori gazdáikról. Én tizenhat-tizenhét éves koromban szerettem belefúrni magamat, mint egy soha ki nem fogyó, óriási sajtba, az emberek lelki világába, belső életébe, amely ma oly kimondhatatlanul untat, mert sok tapasztalat és csalódás árán rájöttem, hogy csak középszerű és főkép megbízhatatlan embernek van bizonyos koron túl belső élete. De akkor nem nyugodtam, amíg vallomást nem csikartam ki mindenkiből, akivel személyes kapcsolatban voltam és a személyes kapcsolatokat ernyedetlen szorgalommal, szinte gyárilag állítottam elő, az úgynevezett csirkekorzón mohón vetettem magamat kis kalaposlányok lelkére, de nem hagytam ki a kalauzt sem, aki a villamoson a jegyemet kezelte. Mindössze néhány év mult el a bélyeg- és számolócédulagyüjtés korszaka óta, a May Károly-regényeket sem nagyon régen olvastam, s ugyanoly büszkén rendeztem és leltároztam a meghódított lelkeket, mint Winnetoo a skalpjait. De Vámos Ervin nem volt hajlandó feltárulni. Valahányszor megpróbáltam levenni a lábáról, lesütötte a szemét és kínosan mosolygott. Mindvégig olyan személytelen maradt, mint egy tánciskola. Az Istennek sem akart vallani. Mi volt ez benne, talán szemérem? Már akkor gyanítottam, hogy tökéletesen szemérmes ember nincs a világon és csak a szélhámosok meg az őrültek örökké zárkózottak. Lassankint beleuntam az eredménytelen küzdelembe és ritkábban jártam Vámosékhoz, bár Ervin apja egyre elragadóbb lett és anyja, ez a tökéletes divathölgy kedvesen mosolygott, kis redőnyalábbal a szeme sarkában. Végül teljesen elmaradtam.
Ervinről ezután keveset hallottam, csak a tágabb család kedvetlen kézmozdulataiból, bosszús hangsúlyaiból gyanítottam, hogy csalódást keltett, «nem sikerült» fiú lett belőle. Már hónapok óta Párisban voltam, mikor váratlanul helybeli levelet kaptam tőle. A levél szárazon közölte, hogy néhány nap óta Párisban van és szeretne látni. Levelet sohasem szerettem írni. Még nem voltam író, de már irtóztam az ingyen kéziratoktól. Nem válaszoltam Vámos Ervin levelére. Szégyenemet, hogy Párisban élhetetlenül és reménytelenül ténfergek, senkivel sem óhajtottam megosztani; hadd higyjék az avatatlanok, hogy zajló nagyvilági életem nem enged időt a válaszolásra. Erre egy árnyalattal türelmetlenebb és sürgetőbb hangú levelet kaptam. Erre sem válaszoltam. Rossz szokásom, hogy sérelmeimet olyanokon torlom meg, akik semmit sem vétettek ellenem; Vámos Ervinnek fizettem vissza a tömérdek jeges közönyt, amiben részem volt, ahogy az ember, ha túlsokat nyelt idegenektől, váratlanul ráförmed egy ártatlanul évődő öreg cselédre. Néhány nap mulva harmadik levelet kaptam, amelyet többször, csodálkozva olvastam el. Így hangzott: «Kedves Barátom, szombat estére meghívlak vacsorára. Negyed nyolckor érted megyek. Légy oly jó, végy estélyi ruhát.» Mi volt ez? A világfi fölényes, szigorú és gavalléros rendreutasítása, elegáns lecke és megszégyenítés, vagy inkább a Páris-begtegség tünete, a magány görcse? Nem nagyon törtem rajta a fejemet. Sértődötten, mint akin erőszakot követnek el, felöltöttem szmokingomat és vártam a lerázhatatlan látogatót. A várakozás puszta ténye rokonszenvessé teszi a legkiállhatatlanabb vendéget. Az ember annak a megérkezését is kívánja, akit nem szeret, ahogy a pályafelvigyázó nem tesz különbséget a vonatok között. Vámos Ervin másodpernyi pontossággal megérkezett. Szertartásosan üdvözölt. Én rossz lelkiismerettel majdnem a nyakába ugrottam. De a következő pillanatban kissé riadtan húzódtam vissza. Évek óta nem láttam. Nem öregedett meg,
A rue du Bacon mentünk végig. Ervin egyszerre csak megszólalt. «Tudod, miről nevezetes a rue du Bac?» «Nem.» «Itt halt meg Chateaubriand, a 90-es számú palotában. Benne van Heine párisi leveleiben.» Ez a megjegyzés a régi Vámos Ervint idézte vissza, a Zoltán-utcai ház elkényeztetett, gazdag műkedvelőjét. De az emlék nyomban elhomályosult, mert Ervin tovább beszélt és idegen, rekedtes hangok törtek ki belőle: «Már több, mint két hónapja Párisban vagyok. Először a nagybátyámat, a követségi tanácsost látogattam meg... Barátságtalanul fogadott, csak nagy nehezen ismerte be, hogy rokonok vagyunk. Azt mondta, megpróbálja, de nem hiszi, hogy tehet értem valamit... Nem is számítottam rá... Bejutottam egy zsák-kölcsönzőhöz, a környéket kellett járnom, összeszedni és hazafuvarozni a kölcsön-zsákokat. Egy hét múlva megszöktem... Aztán könyveltem egy sajtgyárgban. Az se ment. Aztán...»
«Hol laksz?»
Olyan siralmasan viselte a szmokingot, mint egy tüdőbajos színházi statiszta a díszmagyart. Mit keres rajta ez a jelmez? És miért hívott meg erőnek erejével vacsorára, ha ilyen szerényen kell élnie? «Tudok egy jó kis kocsmát a boulevard Saint Germainen, ott megvacsorázhatnánk», mondtam, hogy másról beszéljek, meg hogy alkalmazkodjam anyagi viszonyaihoz, ha már az a rögeszméje, hogy meghív vacsorára. Ervin rémült, megrökönyödött arcot vágott: «Kiskocsma! Hogy képzelsz ilyet! Hiszen külön megkértelek, hogy végy szmokingot! Csak elegáns helyre mehetünk. Rouziernál fogunk vacsorázni.»
Rouziernál! A Szajnaparton, a Quai des Grands Augustins-en... Bolthajtásos régi vendéglő, a színes üvegablakokon vasrács, a kirakatban százféle osztriga és óriás langouste-ok... Álmodni sem mertem arról, hogy ott vacsorázzam. Ervin arca közben kisímult, nyugodtan, közömbösen folytatta: «Ezt a helyet már jól ismerem, mikor papával tavaly Párisban voltunk, többször vacsoráztunk ott. Jóban vagyok a maitre d'hôtellel. Nem szeretek idegen helyre beállítani... No, mit szólnál hozzá, ha most taxiba ülnénk, kezdek éhes lenni...»
Ervinre nem lehetett ráismerni. Tökéletes világfi volt, apja büszkén legeltethette volna rajta a szemét. A taxiba szeretetreméltó, de erélyes kézmozdulattal tuszkolt be és mielőtt megelőzhettem volna, utánozhatatlan gráciával fizette ki a vezetőt. A vendéglő piros szőnyeggel bevont lépcsőjén hervadt plasztronja kivirult. A ruhatárban egyszerűen ledobta magáról a télikabátot, mint aki természetesnek találja, hogy a körülötte sürgölődő személyzet elkapja. Mikor bevonultunk a szertelenül világos étterembe, ahol a csillárok fénye az asztalok üvegszerviszein szikrázott, egyet-kettőt hunyorítottam a szememmel. A maitre d'hôtel úgy fogadta Ervint, mintha tegnap látta volna utoljára, tréfás, beavatott tekintettel, mint afféle könnyelmű, de biztosan fizető fiatal főurat. Ervin gondosan tanulmányozta az étlapot, megrendelte a kétféle bort, a hors d'oeuvre-t, a libamájjal töltött articsókaszívet, a zöldborsóval töltött kacsát és a Coup Jack-et. Vacsora közben szóval tartott, megismerkedtem a legfrissebb pesti pletykákkal,
Befagytam. Fogékony vagyok minden ésszel megközelíthető, elemeire bontható indulat, szenvedély és gyilkos vagy öngyilkos vágy iránt, de vannak légnemű, szökevény jellemek, amelyek előtt tanácstalanul állok. Kalandorok láttára ugyanaz a hideglelős rémület fog el, mint a legjámborabb polgárt. Ervin észrevette megdöbbenésemet és gúnyosan, titokzatosan mosolygott. Bementünk egy kis kávéházba. «Kártyázzunk?»
«Most talán abbahagyhatjuk»
Mostantól kezdve mindketten untuk a játékot. Nyilvánvaló volt, hogy ha az idők végéig duplázok, egyszer csak megütöm a bankot. Az egész dolog most már henye, gyerekes időtöltés volt. Hatmillió frank körül tartottunk, amikor végre nyertem. «Kvittek vagyunk»
Pesten rossz híreket hallottam róla. Csak nagynehezen tudták elsimítani az ügyeit. A család szégyene lett. A Zoltán-utcai szép lakásból kitették. Feleségül vette egy kültelki fodrászmester lányát. Egyik nagybátyja keserű gúnnyal jegyezte meg, hogy egészen jó pártit csinált. Ezzel-azzal próbálkozott. Megpróbálta értékesíteni nyelvtudását és városismeretét, de semmivel sem boldogult. Néha, nagyritkán találkoztam vele. Egyre kopottabb, egyre vedlettebb, egyre kopaszabb lett. Szerényen, udvariasan, kissé zavartan üdvözölt, egyetlenegyszer nem tett célzást az eseményre. Figyelemmel kísérte pályafutásomat, gratulált a sikereimhez. De egy-egy pillanatra parányi mosoly csillant fel az arcán, mely mindezt érvénytelenítette. Ismert, keresztül látott rajtam. Ő volt az egyetlen ember, aki ismert. Még most is rajtam függ a tekintete.