Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 9. szám · / · FIGYELŐ
Ez a könyv a regény regénye. Az író életének két tényezője fonódik egymásba a lapjain: a mindennapi élet és a művészi alkotás. Az első személyben író főszereplő ön-regényt akar írni, hadifogságról, hadifogoly emlékeket keltve új életre. A munkára beosztott lengyel hadifogoly a turkesztáni lengyel telepen összekerül fiatal honfitársnőjével. Az otthon eltöltött évek letörülnek az emlékekről minden mellékkörülményt, a miliőrajz elmosódik, a fiú és a lány ébredő szerelmének lassú kifejlődésére összpontosul az egész. Két ember története, amit a fogság teremtett meg, de amihez ez végig csak háttér marad. A távoli puszta Turkesztánban, a magány, a sok szenvedés, amin keresztülmentek, egymáshoz hajtja őket és elfelejteti velük azokat a körülményeket, amiknek folytán kapcsolatuk csak szerencsétlen lehet.
Ez a történet. Az egyik történet. Ehhez járul a másik, körülveszi, behatol a réseibe, apró, különálló részekké tördeli, amik bizonyos zökkenőkkel követik egymást. Ez az író története, az ő egyéni, mindennapi élete azalatt, míg megírja a könyvet. A tulajdonképeni mese annyi részből áll, ahányszor az író nekiül az írásnak. A darabonkint létrejött művet azonban nem olvasztja szerves egésszé, hanem mintegy kiszakítva életéből azt az időt, mialatt a regényt írta, teljes egészében teszi közzé.
Az író kissé sokat szenvedett, kissé cinikus, kiábrándult ember, aki a hétköznapi élet sivárságában legfeljebb a kislánya mellett érzi jól magát. Csak az íróasztalnál oldódik fel benne az ideges feszültség, amikor az emlékezés élményeinek csillogását újra meg újra észreveszi a prózai mindennap homoktakarója alatt. Gyakran nehezen kezd írni, nehezen találja meg a hangot, sorokat, bekezdéseket, oldalakat húz át, - amik így áthúzva is benne vannak a könyvben, - amíg belejut a kerékvágásba és ki tudja kapcsolni a jelent és a külvilágot. Ettől kezdve egyre símább, gördülékenyebb a stílusa.
Egészen új jelleget ad ennek a könyvnek az az eddig szokatlan őszinteség, amellyel a kulisszák mögé is bevezeti az olvasót. Goetel nem a munka eredményét mutatja be, hanem magát a munkát. Ezalatt pedig nem valami naiv, intim közlékenységet kell érteni. Nem az volt a célja, hogy leírja a művészi alkotás külső körülményeit és ennek keretébe csupán magként helyezzen bele valami kis elbeszélésfélét; önmagától alakult ki ebben a formában. Igen erős mértékben ideges nyugtalanság érezhető rajta: mintha az író nem tudta volna következetesen végigvinni a tervét, hogy a regényt reális stílusban, reális formák között írja meg, hanem gyorsan, kapkodva összeírt mindent, összeszedte mindazokat az elemeket és kísérő jelenségeket, amik életének e regényírói élménye köré csoportosultak. Az irás a könyvben dűlt betűkkel szedett tényleges elbeszélés-részletekre vonatkozik, a többit inkább lelki jelenségeket ábrázoló pillanatfelvételeknek és a hétköznapi élet geometriai vetületeinek lehetne nevezni. A könyv megírása különösen kínzó szükségesség lehetett az író számára. Az élményi alap láthatóan megviselte idegileg és ezért igyekezett minél gyorsabban elvégezni a munkát, lerázni a terhet, megszabadulni tőle: amikor az anyag elkészült, összegyült, irott formát kapott, már nem volt energiája elvégezni a végső simításokat, szerves egésszé olvasztani, hanem összekapkodva az egészet, úgy ahogy volt, túladott rajta.
A regény, mely létrejöttének lelki összetevőire ezekben enged következtetni, formában tagadhatatlanul újszerű, de nem úttörő. Tartalmilag új színekkel mutatja be azokat a hatásokat, amiket egy lélek két különböző fázisának szembeállítása idéz elő, de végeredményben nem más, mint egy erőteljes írói tehetség érdekes, jellemző, de nem nagy műve.