Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ
Madách művét vagy negyven évig egyforma felfogásban játszották, a Paulay Ede által megvetett alapon, csekély változtatással, csak az egyes színészek játéka jelentett lényegbe vágó különbséget. E negyven év második felében vált tulajdonképpen tudatossá a rendező-művészet önállósága s az a felismerés, hogy a nagy művek színpadi előadásában a rendező koncepciója van hivatva megszabni az előadás lelkét s a színész játéka is ennek a koncepciónak van alárendelve. Ennek az az értelme, hogy a mű mint egész kell hogy hasson és nem egyes szerepei által, ahogy régebben például Shakespeare vagy Moliere művei egyes nagy színészek játéka révén maradtak életben.
Hevesi Sándor rendezései már ennek a felismerésnek a szellemében valók voltak. Az első még a Paulay-féle alapra volt építve, a második már egészen új volt: a misztérium-színpadra vitte a tragédiát. Az utóbbi nagyon érdekes és színpad-történetileg jelentős kísérlet volt, a maga rész-sikerében is szép kezdet. Azzal biztatott, hogy továbbfejlesztve jóval közelebb juttat a célhoz: a nagy mű ideális előadásának megközelítéséhez. De már akkor látni lehetett a teljes siker elháríthatatlan akadályát: a mai magyar színjátszás készületlenségét az új stílus követelményeihez. Lehetetlen feladat beletörni egy szimbólikussá stilizált előadásmódba a színészek megszokott realisztikus játékmódját, amely egy emberöltő alatt úgy belegyökerezett színjátszásunkba, hogy a színészek talán el sem tudnak más stílust képzelni. Attól is kell tartani, hogy az ezen a stíluson nevelkedett közönség sem tudna hirtelen befogadni egy ilyen stílusváltozást.
Érthetőnek találjuk és semmiképen sem kárhoztatandónak, ha a Nemzeti Színház az ötvenedik évforduló és ötszázadik előadás hétfői ünnepi alkalmakor nem akarta a kísérlet kockázatát vállalni s olyan előadással újította fel drámairodalmi multunk egyetlen állandó színpadi életre képesnek bizonyult remekművét, amely a Paulay-féle hagyományt fejleszti tovább a színpad ma rendelkezésre álló eszközeivel. Bármennyire elismerjük egy elvi álláspont jogosultságát, azért el kell ismernünk egy más álláspontról való munka eredményeit is. És el kell ismernünk azt is, hogy a látványosságot, mint a mű a közönségre való hatásának nagyon fontos tényezőjét, semmiféle előadásnak nem szabad elhanyagolni. Ebből az álláspontból kiindulva
A színészi teljesítmény a leginkább sebezhető oldala. Akik a főszerepeket játsszák,
A rendező munkájának súlypontja a színpadi eszközök felhasználására és a tömegek mozgatására esik. Ebben pedig nemcsak hogy hiány nincs, hanem általában kitünő teljesítményt kapunk. A színpadi képek, díszletben, stílusban, elrendezésben mind szépek, a szín, vonal és fény kifogástalan felhasználásával készültek.
Bizonyos mértékű stilizálás érzik a tömegek mozgatásán is. Itt a rendező felhasználja a szavalókórus modern módszerét - a kórus itt-ott lehetne erőteljesebb, de mindig hatásos. A zajongó tömegek hullámzása az athéni és forradalmi színekben erősen össze van fogva és hatásosan szimbolizálja a tömegnek őrült szembenállását a szellem akaratával, a falanszter hátterében látható néma, szürke tömeg stilizáltan érzékelteti a gépi élet sivárságát.
Az egész előadás a realisztikus síkon mozog, de észrevehető lépésekkel a stilizálás felé. Ebből származik egy s más egyenetlenség, a vonalnak itt-ott némi ingadozása, de néha éppen ez ad egyes mozzanatoknak érdekességet.
*
Egy nagyon kiélezett, könnyű hatásokkal kínálkozó helyzet: az emigráns orosz herceg és felesége, a nagyhercegnő, a volt cár unokahúga végső nyomorukban beállnak cselédnek a gazdag szocialista képviselő házába s az estélyre hívott vendégek, köztük a szovjet-népbiztos, felismerik őket. Erre van felépítve a