Nyugat · / · 1933 · / · 1933. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · Kosztolányi Dezső: KARINTHY TORZÍTÓ MŰVÉSZETE
Móricz Zsigmond elbeszélő-művészetét a «Miskároló»-val érzékelteti meg.
«A gazda hatfele indult korpára malacnak. Még kissé tugymékolt a ládarekeszben, csetvett, pisztomált, mint akinek nem sietős.»
Ragyogó kezdet. A nyelv nem-létező tájszavakból összegyúrt, tősgyökeres halandzsa. Semmi értelme. De mégis valami «rendkivüli»» népiest sejtet, amiről a zavart olvasó talán azt hiheti, hogy nem ismeri. A mondatok pontosan és biztosan gördülnek, némi ízes pongyolasággal is. Azt a varázst érezzük, mint mikor ezt a legtermészetesebb és legmagyarabb írónkat olvassuk, de a fonákjára fordítva. A természetesség sem olyan «természetes», mint ahogy első pillanatban látszik. Minden természetesség viszonylagos. A legtermészetesebb az, hogy ne is írjunk. Amikor írunk, már mesterkéltek vagyunk. A természet: a természet. A művészet pedig: a művészet, mely már nevével is jelzi, hogy művi és mesterséges. A kettőt nem lehet közös nevezőre hozni. Ez a gazda, mihelyt fölkel, a malacra és korpára gondol, mintha mi, akik a XX. században és Budapesten élünk, szintén ezt tennők. A kaján gondolat a torzkép olvasása közben ötlik föl bennünk. Mire céloz? A költészet egyoldalúságára, minden költészet gyermekesen-megindító egyoldalúságára. Feltűnik «az asszony», aki Móricznál elmaradhatatlan kellék. Munkásságának tengelye, hogy a férj és feleség nem érti meg egymást. Itt az írónak egy másik egyoldalúságára leszünk figyelmesek.
«Mi a fenét miáskol annyira? - vetette az asszony, zsőrhetnékje támadván, igaz is, mit kell neki reggeli-reggelvén, hogy éppen annyira... de csak úgy inkább tisztességtudásból. Láthatná, pitymázik a napocska. - Mit nem lel?»
Ezen már magam is úgy röhögök, hogy szinte röfögök. A stílus tovább bogozódik.
«Ezt az izé miskároló csaklit, te, hogy a hernyó nyüvessze... Hová a kórságba kajtabajtátok?»
Barbárság, puszta, ösztön-élet. Most belép a természet is, a maga keresetten-keresetlen egyszerűségében.
«A nap is hányja bogarát, odalent jó kis szellő vakaródzik.»
A gazda - természetesen - haragosához megy, de - természetesen - nem az emsét metszi meg a miskárolóval, hanem a haragosát, még pedig igen sajátosan.
«Otthon volt, pöszmét sajkált.»
A mezőgazdaság rejtelmei.
«Bérnapszámra kellett volna, de nincs munka.»
Társadalmi bírálat, kacér, időszerű politikai mellékzönge. Délig csak hümmögnek, pipázgatnak. Végül a gazda cselekszik.
«Egyet bökött, a bicskával, szépen egyenesen. A hasa alá annak! Meg se nyiffant az ember. Lehuppant, lassan. A fejőszékre buggyant a béle, rángott egy párat. Aztán nem izgett többet.»
Mi következik ezután? A gyilkosság a legszörnyűbb élmény, de a gazdát - természetesen - még ebben a pillanatban is más érdekli. A miskároló tudniillik nem csukódik be. Hát ez öreg hiba. Kiáll a szöge. Csóválgatja fejét. Közben elfogják a «magyar» csendőrök. Azok is testvérei. A gyilkos a törvényre ballag, átadja a miskárolót az egyik csendőrnek, hogy vigye haza az asszonynak, mert a háznál kell az ilyesmi.
«Disznóra, Isten mint nap.»
A «nagycsontú» csendőr megérti ezt. «
«Ő is ipari munkás volt, állatszámadó.»
A rajz a stílus-tréfából magasabb síkba lendül. Miután két kis oldalon összemarkolta Móricz tárgykörét, mely számtalan regényében és elbeszélésében tárul elénk, társadalom-látását, világ-nézetét, rikító fényt vet búvár-szenvedélyére, mely szeret vájkálni a jó, forró kegyetlenségben s művészi mivoltára is, mely abból áll, hogy - mint a nagy élet-ábrázolók - sohase magyaráz, csak a nem-fontosról beszél, hogy nem-fontosról annál nagyobb feszítő erő áradjon ki s a fontos annál izgatottabban rohanja meg képzeletünket. Semmiféle tanulmány nem jellemezheti hiánytalanabbul Móriczot. Ha az iskolában kellene tanítanom őt, előbb ezt a torzképet olvastatnám el tanítványaimmal, mely élettel festi az életet, torzzal figyelmeztet a szépre.