Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 4. szám
A köd lecsapódott az úttestre, aminélfogva az úgy csillogott, mint a fekete tükör. Az Andrássy-úton botorkáltam lefelé, a liget felé, - vonzott az út széles feketesége.
- Mi volna, ha a lövöldébe mennék? Egyszer, - végre?! - jutott eszembe. (Akkoriban még volt Pesten egy kitünő lövölde is a Kis János-utcában. S mióta vágyom én ide! Gyerekkorom óta!) Máris határozott léptekkel indultam tehát útnak. A nagyobb biztonság kedvéért azonban mellékutcákba tértem.
A pompázó Andrássy-út közvetlen közelében sötét nyomortanyák falai mentén osontam tova. S amit ott aznap láttam, nem hárítottam el magamtól többé, ahogy eddig szoktam. Különösen a szerelmes párok érdekeltek.
Egy villamoskalauz például oly görcsösen szorította babáját a kapualjhoz, mintha fából faragták volna indulatait. Ilyesmi azelőtt szégyenkezéssel töltött el: azt szégyeltem, hogy ember vagyok s átkoztam a sorsot, hogy még velem sem tett kivételt...
Ma viszont, hogy egy pillantást vetettem feléjök: forró meleg öntötte el az agyamat tőlük. Akkoriban kezdték nálunk a macsicsot... Ez a néger zene indult el, áramlott bennem: a szivemből a fülem felé... mint az egyre növekvő villamos-áram patakja, úgy remegtetett s lassanként betöltötte egész valómat. A zene mindinkább elhatalmasodott felettem s olyan volt már, mint az isteni kinyilatkoztatás. A szemeim előtt határozott, nyugodt világosság állott, mely olyan volt, mint a földöntúli napsütés.
Elnyújtott bőgés volt az Isten szava bennem, - gyilkos, hörgő bőgés: a bikáé. A céltalanságot hirdette az alaptörvények szigorával, - továbbá a kéj fájdalmát, valamint: hogy mi áldozatai vagyunk annak, amit az élet követel tőlünk. - S hogy ez jól van így!!
- Akkor adj még egy szerelmet, Uram, - imádkoztam erre, - hogy azt mondhassam végre: én is éltem! - Mert én megváltoztam Uram! Alázatos lettem Uram!... - Igy imádkoztam.
- Vajjon elég bátor vagy-e csakugyan? Elvetettél-e minden egyebet magadtól, - vizsgáljunk csak meg téged! - tolakodott fel bennem ekkor az az örök zavargó, - akit már annyira megútáltam. A dűhtől tajtékozva állottam meg. Ha módom lett volna rá: ebben a percben biztosan eltaposom magam, mindenestől.
Ekkor váratlanul egy másik lágy, édes dallam nyugtatott meg. - Homályos érzés szállt fel bennem arról, hogy én már valaha éltem. Ott szebb volt és jobb, - ott a szív megnyugvást talált, - ezt éreztem. Olyannyira kísértett ez az érzés, hogy nem tudtam tovább menni: ott kellett fel s alá járnom, egy gázlámpa tövében percekig. Végre beértem hát egy rég elfeledett olvasmány újra felmerülő emlékével.
- A szenang, - igen a szenang! - jutott eszembe. Hogy is van csak? A malájoknál minden szentesítve van, amit az élet az embertől követel! - Ezek a boldogság törvénye alatt állanak, - igen! Jól emlékezem!
- Miről van szó tehát? Arról, hogy mindent felforgatni, széttaposni és elpusztítani, amit ez a hazug kultúra produkált. Igen! És egy új erkölcsi világrendet ide! - A kutya Istenit! Le fogsz ülni tehát valami szegény hotelszobában és egy nagy művet fogsz írni... - A Staatswissenschaftliche Bibliothek posta útján úgyis rendelkezésedre áll, - a kutya Istenit! A címe pedig ez lesz: Szodoma és Gomorrha.
A szívem hangosan dobogott.
- No-no, no-no, - mi ez megint? - riadoztam saját magamtól, mint a tébolyultak.
- Előbb élni, élni és fütyölni! - ordítozott bennem az ujjongás s oly kiszakadó erővel, hogy az iszonyat forrósága öntötte el tőle egész testemet. - - - Reszketni kezdtem.
*
Hogy ez a félelem hajszolt-e, - vagy valami megmagyarázhatatlan szédület? - vagy nagyobb bátorságot akartam-e meríteni e rendkívüli elhatározásból? - Hogy hogy történt, - nem tudom ma már. Tény az, hogy egy pillanatban befordultam a Nagymező-utca sarkán levő pálinkamérésbe s ahogy parasztapám szokta volt egykor, - így szóltam:
- Egy porció rosztopcsint kérek rúmmal. - S letettem négy krajcárt a bádog-lapra. Azt vártam, hogy hitetlenül fognak rámbámúlni, vagy nevetnek, vagy elutasítanak kérésemmel: jóságos mosoly és fejbólogatások közben, - hogy hát mégse tegyem őket ennyire bolonddá! - De nem így történt.
- Azonnal! - mondotta egy fiatalember, aki ingújjban volt s a söntés-asztal horgany-lapját dörgölte hatalmas ívekben s változatlan lendülettel. Mikor berendezkedtünk házasságom előtt: a politúrozó munkásokat láttam ilyfélekép dolgozni. - Azonnal! - ismételte egy közönyös pillantást vetve rám s még vadabb erővel nyomta ki köreit... Közben valami folyadékot is csöppentett a kékes felületre, - óvatosan, ujjával fogva le a csöppentő-palack nyakát - s aztán újra nekilátott, mintha a világon se volnék. Körbe-körbe... mondhatatlan buzgalommal. - - Szerényen vártam soromra tehát s körülnéztem ezalatt.
- Milyen rend van itt s mily tisztaság! - Mint egy klinikán! - állapítottam meg.
Odébb egy öregasszony a tompán csillogó érc-lapon csirkét boncolt. A zuzája, mája már ott feküdt előtte, - most törte éppen az apró lábak izületeit. Belevágott késsel, aztán eltörte. Mögötte egy katlan zubogott, barátságosan. - A csirke belseje rózsaszínű volt, - a húsa fehér, - a zuzája pedig a gyöngyház szivárványszineiben, feszesen fénylett. - S minden csillogott körülötte, különösen a ragyogón tiszta üveg-kupicák... Ezek vizesek voltak még. Ott állottak egy csap mellett, amelyből nagyon csendesen víz bugyogott, nagy hólyagokat vetve.
- És csakugyan? Ez a vén banya fogja megenni ezt az üde kis csirkét? És mosolyogtam. - Megpróbáltam eldönteni, vajjon melyik ér többet a kettő közül? És egyre csak mosolyogtam.
Végre a fiú is odadobta rongyát. - Tessék! - mondá hivatalosan és betöltött.
- Arcanum vitae, favillas tuas faustus elidere valeo! - mondottam én most magamban mosolyogva és felemeltem a poharat. [*]
Lassan ittam a pálinkát. Nem nyeltem le kortyomat azonnal, - hanem előbb körülöblögettem vele számat... hogy élvezetéből semmi se vesszen kárba. S mihelyt lenyeltem, figyeltem hatását magamon. Boldogság öntött el tőle csakugyan.
- Szopogatom az életemet én is, - úgy ahogy mások -, vigasztaltam magam s majdnem elöntött a könny!
No de a pálinka is ugyancsak erős volt. Nehogy szégyent valljak s zokogni kezdjek tőle, körülnéztem tehát: igyekeztem elszórakozni. - A pálinkák a polcokon különbözők voltak: némelyiknek olyan színe volt, mint a víznek, csak csillogóbb, nehezebb. Olyan, mint a víz s mégis, micsoda titok rejlik benne! Más pálinkák harsogón pirosak voltak, vagy oly tökéletesen zöldek, hogy nem is emlékeztettek már létező dolgokra, csakis a festékre. S mindez bűvösen csillogott.
- Most már tiszta fehér pálinkát kérek, amely olyan színű, mint a víz, - mondottam a fiúnak. - Ez alkalommal nem váratott. Ravasz mosollyal öntött össze kétféle üvegből valamit s elém csúsztatta.
- Így keresgél a boldogtalan, így, így! - bólogattam. A birkák, valamint az erkölcs őrei és letéteményesei mind így válogatnak. A fontoskodók, az igazságosztók, az élet berendezői mind! Akik azt mondják: ez kérem közönséges, vagy azt: maga nem helyesen él! A prédikátorok, igen, igen, akiket minden cselekedetüknél kiver a hőség: - hogy hát mi lesz így a társadalommal, ha mindenki ily gyalázatos merészségre vetemednék...
- Az ő egészségükre! - suttogtam halálos megvetéssel s egy hajtásra leengedtem ezt a második egész porciót.
Mint az olvadt tűz, szaladt szét bennem. Megeredt a könnyem is végre. Sírtam. Hogy figyelmet ne keltsek, a pápaszemem után keresgéltem mindenfelé, - azt törülgettem, - majd elkészülvén vele, zsebrevágtam újra.
Közben még jobban kimeresztettem a szemeimet, hogy lássak, nézzek s ne gondoljak semmire.
- Bizony, bizony, - kezd a dolog komolyra fordulni, - éreztem. De semminemű fenyegetés nem hatott most már reám. - Állok elébe! - feleltem azonnal a kötekedőnek. - Forró voltam s el voltam szánva mindenre.
A forróság egy tébolyító rohama után aztán tompa nyugalom következett. S én felhasználtam ezt a nyugalmat. Jól megnéztem még egyszer mindent: a csirkét, az öregasszonyt, a rőthajú, tevékeny, tisztaságkedvelő fiatalembert... mérlegeltem a kettőjük viszonyát... S élveztem, ami élvezhető. Főként a csendet, ezt a csodálatos csendet, amelyben minden apró nesznek oly jóleső jelentősége van... Különösen a katlan egyenletes dörömbölésében találtam nagy gyönyörűségemet, továbbá abban, mikor olykor-olykor a gázlámpa lángja hirtelen pislogni kezdett. Valahogy úgy, mint mikor a szél fujja a szabad tüzeket. Nászutamon a Vezuv krátere előtt néhány lépésnyire hallottam hasonló gonosz settenkedést.
A szorgalmas és rendkívül tevékeny fiatalember időközben végre leült egy sámedlire. S mintha egy pillanatot sem akarna elveszíteni élete izzásából: buzgó és merev, mondhatni szorgalmas tünődéssel bámult kifelé... tartotta számon a fényes ajtóüveg előtt elsuhanó utcai járókelőket. A fejét olykor fel-felkapta, mint egy ló, amely valami rendkívülit vesz észre. - Fényes cilinderemet még megemeltem feléje s mentem kifelé, hogy én is elsuhanó utcai járókelő legyek. Az öregasszonynak külön bólintottam. - Köszönöm! - mondtam kissé túlhangosan, nagyokat koppintva sarkammal a kemény keramit-kockákon.
- Részeges előkelőség! - jegyezték meg biztosan a hátam megett. De én evvel nem törődtem. Megcsapott a hideg.
S ahogy megcsapott odakinn, abban a pillanatban rettenetes nevethetnékem támadt.
- Ez hát a szabadság? - ámuldoztam. Ennyire viszed a szabadságoddal? - Erre vagy képes, mikor megszabadítottad magad? Erre képes az ember, mikor megszabadította magát? - Ember fia! Te utolsó állat! Egy butikban pálinkát ittál? - rohantak meg a kérdések s oly erővel, hogy ott az utcán hangosan hahotázni kezdtem.
De aztán hirtelen leráztam magamról mindezt.
- Nem, nem megyek a lövöldébe, - nem én! - határoztam könnyelmű lengeséggel. S vidáman, félrecsapott cilinderrel énekelni kezdtem ott a tág mezőn... a Nagymező-utcán. Csak úgy áradt belőlem a dal. Szemeim is nyilván boldog és tébolyodott benyomást tehettek, mert sokan utánam fordultak, - illetve: úgy mentek el mellettem, frontot csinálva, tisztelgőn, mint a katonák.
- Szegény! - mondotta reám egy drága, édes, jószívű teremtés az édesanyjának.
- Hogy fogsz te csodálkozni, majd ha megnyílsz, mint a kráter és fiad születik, - hogy csodálkoznak a nők, mikor fiuk születik! - feleltem én neki magamban elragadtatva. - S végre megnéztem magam egy kirakat tükrében.
- Csakugyan, - hiszen olyan vagyok egészen, mint egy tébolyult operaénekes! - állapítottam meg jókedvűen. - Cilinderben énekelni az utcán! Te, te, te, te, - becéztem magam s kukorékolni szerettem volna, vagy más ehhez hasonlót.
*
A jókedv, persze, nem sokáig tartott. Rest lettem, lomha a nagy hidegtől, - aludni szerettem volna megint.
- Isten teremtette ezt a földet, de nem egyszersmind a házakat is, - pedig az már mi lett volna neki? De ő ezt ránk bízta, - különös szeszélyből. Ami annyit jelent viszont, hogy nekünk dolgozni is kellene néha...
- Mi lesz holnap? - így morfondíroztam.
No de a munka és kötelesség puszta gondolatára is az öngyilkosságig menő harag öntötte el egész valómat.
Megigazítottam félrebillent cilinderemet s már éppen azon tanakodtam, hogy újabb adagot veszek be valahol, mikor egy alak szembejött velem a Síp-utcán.
- No nézd! - kiáltottam boldogan. - Te vagy az Pötykös? S a szívem rögtön megtelt meleggel. Hangosan kacagva rázogattam a kezét.
- Mondom én, - mondom én, mihelyt az ember rábízza magát a véletlenre, - az biztosan helyes irányba tereli, - magyaráztam neki. - Hogy vagy cimbora? Milyen az életed színbora?
Egykori iskolatársam volt, Pötykös Albert, aki, mint hallottam, festő lett s nagy sikerei voltak a Műcsarnokban.
- Jókedvű ember lettél, - mosolygott Pötykös szakadatlan rázogatásomra.
- Hogyne, hogyne! - feleltem én. Hát te?
- Én rosszkedvű ember lettem, - jelentette ki nagyon nyugodtan, szívélyesen. - Végignéztem rajta: csapzott, zöld felöltő volt szegényen.
- Ejnye, ejnye Pötyköském, - drága fiam, - csak nem szomorítasz meg te is, mikor úgy szerettelek, - áradoztam. S belekaroltam azonnal. - De ő nem akart jönni.
- No mi a baj? - Csak nem vagy beteg?
- A kétségbeesés végül mégis csak boldogsággá válik, - és most kezdek én erről meggyőződni, - felelte ő jelentősen nézve reám. Éppen egy gázlámpa alatt állottunk.
- Pedig ezt nem hittem el eddig még a szenteknek se, - nem én, tette hozzá és nagyot nevetett. Hatalmas megsárgult fogai, mint a kronométer mutatták az időt, mely elmúlt, elröppent felettünk édes ifjuságunk óta.
- Kétségbeesés? - Mi az? - tréfálkoztam.
- Hallod, ne ácsorogjunk itt, mert hideg van, - figyelmeztetett. - Nekem nincs olyan bundám, mint neked...
- Akarod a bundámat? - jutott eszembe.
- Ugyan ne bolondulj!
- Kabátot cserélünk, no! Annyi az egész. Ha akarod, sorsot is! - hadonásztam.
- Hallod-e! Ne nyúlj hozzám! - dühösködött. - Ezt pedig mindenekelőtt! - Szegény emberrel különben sem tanácsos tréfálni, - tette hozzá fenyegetőn.
- Majd még beszélünk. - Hát gyere, - legyen úgy! - határoztam el magam s belekaroltam, - akárcsak ifjúkoromban, egykor.
Szótlanul haladtunk így egy ideig.
Majd mégis: emlékeket próbáltam legalább felidézni benne, - kérkedve persze emlékezőtehetségemmel is... Téli délutánok hazátlanságát - s benne végnélküli sakkozásainkat. Mintha úgy az asztalra hajolva s egyre csak ugyanazt a mezőnyt figyelve ki akartuk volna próbálni magunkon: vajjon mennyi gyűlölet gyűlhetik össze valakiben egy délután? - Míg aztán csakugyan el nem csattant egy pofon.
Ő, - Pötykös Berci ugyanis akkora pofont adott nekem egyszer, hogy két napig fülzúgásom volt utána. Akkor én azonmód a konyhába futottam, kést ragadtam... csak hogy hát hiába! Miután Bercinek az a nagy képessége volt, hogy hatot ugrott a lépcsőn lefelé - s én viszont vastag lábaimmal mindössze hármat. - Így aztán el is tünt előlem az Opera mögött.
Ilyfélekép mulattattam régi barátomat, nagyokat nevetve. De ő bizony nem igen figyelt rám. - Néha mosolygott ugyan, de szórakozottan.
- Mi lett a te foglalkozásod? - kérdezte végre.
- Hát nem tudtad? - kiáltottam fel boldogan. Várva vártam már ezt a kérdést. - Egyetemi tanár vagyok! - vágtam ki büszkén. S ránéztem. Ettől a pillanattól tettem függővé ugyanis, hogy mit gondoljak felőle. Otthagyom-e, vagy megyek vele tovább?
- Úgy? - felelte ő közönyösen s újra elmerülve.
Még csak nem is gúnyolódott tehát.
- Ez aztán a nekemvaló ember! - ujjongtam ekkor. Mintha csak az Isten maga küldte volna! - Még szorosabban karoltam belé.
- Te szabad ember vagy, úgy látom legalább! - mi okod lehet neked panaszra? - kérdeztem tőle. De nem felelt. Szemmel láthatóan mindez nem igen érdekelte. Tévetegen bámult maga elé s duzzadt arca teli volt aggodalommal. - Nagy szemei ide-oda rebbentek, mintha keresnének valamit.
Egy percben végre megállt. Kocsma előtt voltunk.
- Én ide bemegyek, - mondotta csendesen. Felnéztem a cégérre.
Kóser vendéglő. - Mért éppen ide? - tettem fel a kérdést.
- Jó palesztinai bor van, - magyarázta s ravaszkásan hunyorgatott hozzá. Szemeiben teljes megelégedést olvastam e pillanatban.
- Palesztinai? - csodálkoztam. - Hát olyan jó az?
- Tudja az ördög! - Egy valami bizonyos ebben, édes Barátom, - felelte ő, - hogy a palackon jó öreg zsidók akkora szőlőtőkét cipelnek, hogy csak úgy roskadoznak alatta. - És az tetszik nekem.
- Jól élsz! - jegyeztem meg ekkor élesen, szinte szemrehányón.
- Te, gyere be egy snapszlira, - indítványozta hirtelen.
- Mi az a snapszli?
- Kocsisjáték, - kártyajáték...
- Nem tudok én kártyázni, Fiam...
- Akkor is gyere be, - nimolizálunk egy kicsit, - az csak jobb, mint akármi! - ajánlotta egyre lendületesebben.
- Hát te is olyan vagy, mint Wollák Dóri? - mosolyogtam.
- A Wollák Dóri! - kiáltott fel ekkor. Ragyogott az arca. - Mit csinál Wollák Dóri? - Nem ez az az ünnepélyes bácsi, aki a te nevelőd volt?
- ...Az az! Az hát!
- No lám, milyen jó még a fejem. - Nincs semmi baj! - mondá legyintve, mintegy bátorítva magát további kitartásra. - Mennyit sakkoztunk mi együtt, - kiáltott fel újra. - Mit csinál Wollák Dóri?
- Meghalt, - feleltem én, - amire barátom karonfogott s bevonszolt magával a kocsmába.
*
Egy szép feketehajú lány szolgált ki minket a különszobában. Szép lány volt, igényes, kiteljesedő, - olyan, mint ama bizonyos álombéli csillagom ma éjszaka. Mihelyt benyitott, meglepve bámultam reá s az első perctől fogva sakkban tartottam őt tekintetemmel. Szemei fekete mélyén egy kis rőt tűz játszadozott, mint bizonyos bársonyfajták színében. S e szemek most hálásan gömbölyödni kezdtek, mosolyogni kezdtek figyelmemtől. (Ezek is, mint a fekete csillagok!) - - Kifejezésük megítélése dolgában mégis óvatos maradtam, - tudván, hogy az ily szemek beszéde aszerint is változik, hogy hogy esik reájuk a fény. - Nem mindent ő gondol, amit mond! - mosolyogtam barátom felé. - Isten mondja helyette. - Nevettünk.
A lány is nevetett, anélkül, hogy egy hangot is értett volna beszédünkből. A tányérokat rakta fel keleti lomhasággal s azok nagyokat koppantak az asztalon. - Állandóan őt néztem, mint a megbabonázott - ő viszont nem nézett egyenesen vissza reám, csak mellém, de oly mosollyal, mintha máris mindent tudna rólam. Mikor kiment, így szóltam barátomhoz:
- Mi volna, te, ha én most fognám magam és mennék a fészkes fenébe evvel a lánnyal? - Mit álmélkodol? Mért ne? - Megmutatni ennek a kutya világnak, még ha hetven éves leszek is!... és ha beledöglöm is!... No látod! - kiáltottam.
- Mivelhogy bátor vagyok a figyelmedet felhívni, hogy én távolról sem vagyok ám az a régi megalázkodó többé, akit ismertél... no nem! - arról szó sincs Bercikém! Inkább éppen ellenkezőleg! - És itt most mondok neked valamit. - Mihelyt nekem ez a büdös világ botránkozni kezd... - az már valami nekem édes, jó Barátom, - meg vagyok értve? - Ott én már szaglászni kezdek, hogy mi van itt? - No no! - nézzük csak! - magyaráztam neki.
- Vagy ítéld meg Te magad! - Nem ott kezdődik minden? - Mikor ők botránkozni kezdenek? - Az élet, az öröm és minden egyéb? -
Pont úgy szónokoltam, söröskriglivel a kezemben, mint az a szegény. S hallgatóságom is ugyanúgy bóbiskolt. Pötykös az étlapot tanulmányozta és semmit se szólt.
- Éhes vagyok, - éhes vagyok! - gügyögte mégis maga elé éppen a periódus végén...
Kiderült, hogy ő is csak most kelt fel és hogy rettenetesen éhes. Ennélfogva egy pompás kóser ebédet ettünk együtt: halkocsonyát s utána egy felmelegített, zsíros, hatalmas tésztát, amilyet még nem is láttam. Borssal készült tészta volt s valami olyan állagú, mint a meleg agyag, - részben, - mert másrészről viszont forró homokra is emlékeztetett. Száraz volt és zsíros amellett, - tikkasztó, perzselő és dühítő. Mint a vadak haraptuk mind a ketten. Észrevettem, hogy Pötykös is elmerülve vizsgálgatta olykor fogai nyomát a rugalmas masszában. Ebből a tésztából öt adagot ettünk meg együtt. - De a palesztinai borról se feledkeztünk meg.
Kiderült az is, hogy barátom alkoholista volt s mint festő: e kocsma törzsvendégeinek szállítójává lett. - Itt nekem korlátlan a hitelem, Barátom! - magyarázta mintegy büszkeséggel.
Műalkotásai délben és este, de főleg este, a vendégek között kézről kézre jártak. - S néki tegnap is például nagy sikere volt itt... - mesélte.
Mindez a dicsekvés bizonyos ravasz megvetéssel együtt született meg benne. A szája dicsekedett, - a szemei nevettek.
- Már a korona kidolgozásán is látszik, hogy igazi, valóságos művészet! - kiáltott fel tegnap itt egy Keresztessy nevű tanító s a zsebébe nyúlván, rögtön ki is fizette a kép árát: öt koronát. - Be is rámáztatja, - még erről is biztosította barátomat, annak kezeit símogatva.
- Miféle korona? - kérdeztem ekkor Pötyköstől. Nem felelt rögtön. - Te koronákat rajzolsz? - firtattam csodálkozva.
- Úgy van.
- Koronákat?
- Úgy van. - Mostanában a szent korona legendáját szeretem festeni, - magyarázta barátom nagy méltósággal, miközben szemei a bortól még csintalanabbul kezdtek fényleni.
- Ez aztán az okos ember! - gondoltam én magamban. - Püffedt fekete arca eközben egészen szétmállott. Szemei azonban csak most kezdtek igazán élni, - mintha megtalálták volna azt a látványt, amelyet oly soká kerestek s amely nékik az életet jelenti.
- És ki az a Keresztessy? - firtattam.
- A vendéglős fiának iskolai tanítója. - Ingyen kosztolhat, hát kósert eszik, - világosított fel barátom. - Ugy-e védangyalom, igazam van? - fordult oda a fekete lányhoz, aki éppen belépett az ajtón. Kérdésére a kisasszony elpirult s valamit hebegett. Olyan volt most ez a lány, mint egy árnyékban álló lugas, amelyre rózsák borulnak s szinességük enyhén ködleni kezd a homályban.
- Szívesen szerelmes volnék Önbe! - mondottam néki s meg-megsimogattam puha kacsóit. S harsogva nevettem hozzá.
- Meghiszem én azt! - kiáltott udvariasan a festő.
Hogy melyik szavunk lehetett mégis, amely megdühítette ezt a jótét-lelket: nem tudom. Mindeddig mosolygott ugyanis, de aztán meggondolta magát s arca hirtelen haragosra lobbant. Mint egy megbántott egér, táncikált ki a szobából.
- Ámde, - csak ezt vártam én! Itt volt ugyanis a végső pillanat, hogy mohó kiváncsiságomat kielégítsem. Sietnem kellett, miután barátom kezdett pityókossá lenni.
- Szóval tegnap délben eladtál egy képet Keresztessynek.
- És mi volt aztán? délután? - Mi történt? - unszoltam beszédre.
- Tegnap délután? Az már igen! - mondotta. Furcsa-furcsa szép délután! - áradozott.
- No meséld!
- Mihelyt a pénzem megvolt, a zsebemben volt, - felmentem valahova. Mert oda csak pénzzel megyek, - mesélte barátom. Mentem is, mindjárt ebéd után. Már a villamosban is furcsa dolgok történtek, - de ez mellékes! - Felmegyek a lépcsőn, - hát barátom, a konyhaajtó nyitva van... és amellett egy vékony gyerekhangot hallok kántálni. A falhoz lapultam, hogy a gyerek meg ne lásson, - erre a következőket hallom. - Fel is írtam, idenézz!
S ezzel barátom elővette vázlatfüzetét, okulárét vett és olvasni kezdett:
Köd-anyó, köd-anyó,
Gyere be az ólba,
Ne edd meg az almákat
Ne k...ld össze a folyosót,
Ne szürcsöld úgy a ká-á-vét,
Ne csücsükélj a korláton, mert leesel,
Ne vegyél ollót a kezedbe... heberebebe!
Aztán csend lett. Már majdnem előbujtam leshelyemről, mikor még egy energikus kiáltás is szakadt belőle:
Köd-anyó! Hallod?
S újra csend lett. Erre kissé előredugtam a fejem, hogy legalább lássam a gyereket. Ott állt az ajtóban, - szoknyácskája széles körben szétállt tőle, mint egy apró ballerináé. Előredőlt, - haragos arccal, - két keze csípőjén. A semmiséggel pörölt, mint egy pirinyó ténsasszoy. - Mikor még jobban előrehajoltam a fal mellett, - egyszerre meglátott.
- Ahá! - kiáltotta megszégyenülve és elpirult. Ekkor egy nagy lépéssel odaléptem hozzá és felkaptam a magasba. Öreg fejemet odaszorítottam mellecskéjéhez.
- Te az én gyerekem leszel... és én most elviszlek magammal, - jó lesz? - dudáltam beléje.
- Nem, nem, nem, nem, nem, - tiltakozott a gyermek.
- Te az én gyerekem leszel! - erősködtem.
- A-a-nyus! - sikította ekkor. Amire megnyílt az ajtó. S itt Pötykös szomorúan elhallgatott.
- No és? - érdeklődtem nála egy idő múltán.
- Kijött Szűz Mária, az angyalok mosolyával, - felelte Pötykös Albert s ő is átszellemülten mosolyogni kezdett.
- No és? - kérdeztem újra.
- Semmi egyéb, semmi egyéb, - biztosított a festő, majd boszúsan legyintett utána.
- És hol történt mindez?
- Messzi. - Kinn a kültelken, - felelte reménytelen tekintettel. - Megint hallgattunk, megint ittunk. - Ő cigarettákat sodort sárga ujjaival, egyiket a másik után, én buzgón szivaroztam.
- Te azt mondod, hogy beteg vagy. - Mi bajod? - fordultam egy pillanatban oda hozzá. - Rámnézett, majd lomhán böfögve nevetett. Mint az alkoholisták rendesen: gyorsan berúgott szegény.
- Paranoia! - mondá ki szeliden s a szemeiben büszke fény villant. - Alkohol-betegség, - tette hozzá, - de nem baj!
- És mikor dolgozol?
- Éjjel.
- És hol?
- Itt. - Innen pedig átmegyek a Kék-kancsóba, a Dob-utca elejére, - ott reggelig nyitva van. Nagyon szeretem ezt a bizonyos kocsmát. - Egy mélyszín-kék üveg van ott vas-pánttal a falhoz erősítve. Mindjárt a bejáratnál látható, - de belül, benn a helyiségben. Azt mondják, ősrégi kancsó... igazán! És lehet is, mert a színe gyönyörű! - kiáltotta barátom. Azt nézem, közben rajzolok is - és kortyolom a bort. Tudod, az a csendes kortyanás és ez a kék üveg-szín, valahogy összevágnak. - Már maga az, hogy üveg - figyelmeztetett - és amellett a reflexeknek ez a kék mélysége benne... remélem értesz?! - Az ember nézi és majd hogy bele nem szédül... - Elhallgatott.
- No igyunk! - pattant fel aztán elmélyedéséből.
Miután megint ittunk - s a hangulat is egyre édesebb, zümmögőbb és barátságosabb lett, - erre én, mivel se törődve, hirtelen fordulattal áttértem valami másra. Legnagyobb szenvedélyem tárgyát: az erkölcstant ráncigáltam elő, annál is inkább, minthogy magam is érezni kezdtem megint az ital hatását magamon. - Az arcom tüzelt.
- Tibicines! - tudod mi az? - vetettem fel nagy lendülettel. Vendégcölöpök, - ideiglenes támasztékok, - magyaráztam. S nékem az a különleges tehetségem van, hogy egy-egy ilyen szón, mint “kék kancsó", vagy “kortyongatás", - nekem mint egy látomás nyílik meg a szakadék, a mélység, az az űr, amely felett mi táncolunk. És látom azokat az ideiglenes cölöpöket is, amelyeket építettél magadnak föléje...
- Mit nevetsz Barátom? - tüzeskedtem. - Függsz az űrben, épp úgy, mint más... Vagy Te kivétel lennél talán? - Egészen ki voltam kelve magamból.
- Ez a profétizmus középső foka! - állapította meg kicsinylőn a festő.
- Mit profétizmus! - mondottam haraggal. Mit profétizmus! - Mondom én, hogy jók legyetek? Ha valaki jó, vagy rossz, - mi különbség legtöbbször? Egy kis szín-különbség, semmi más, - nem érzed? És ez a szín az, amit szeretünk talán! No már most: vedd csak azt, ami fontos! Jobbak a cselekedetei? Lehetnek jobbak a cselekedetei? Eltűri azt ez a bonyolultság, hogy valaki szembehelyezkedjék vele és kikiáltsa: én igenis ilyen akarok lenni!!? Mert kettős bonyolultságot kell itt értened édes, jó Barátom, - a külsőt és a belsőt!...
Itt elhallgattam hirtelen. A részegség boldogsága öntötte el egész valómat.
- És mindaddig nem lehetünk mi jobbak édes, jó Barátom, míg szervezetünk a ránk terhelt kötelességek súlya alatt át nem idomul... Épp úgy át nem alakul, mint a hangyáké! - És vedd ezt a szavamat úgy, mint a kinyilatkoztatást, - kiáltottam. - A festő fölényesen mosolygott.
- A profétizmus középső foka, - maradt meg állítása mellett.
- Hát mondtam én, hogy jók legyetek? Valaha? - Mondtam én? - tajtékoztam a dühtől. - Ha például egy nő hamis, - vegyük csak ezt a példát! - nem tudod elképzelni, hogy annál szinesebb, annál nőibb, annál ragyogóbb? - ordítottam. De barátomat lehetetlen volt elméleteim igájába hajtanom.
- Nők! - mondotta megvetőn. Csak éppen hogy nem köpött egyet utána. S reménytelenül bámult maga elé: mintha valami olyas után nézne, ami elszökött előle.
- Isten bizony igaza van Szokrátésznek, - tört ki belőle a panasz. - Hát nem? Hát nem? - lelkendezett. - Egy nőt mutass nekem, akivel érdemes beszélgetni! - kiáltotta és az asztalra csapott. - Hát nem inkább a barátaival üldögél az ember? - No lám! - Homoszexuálisnak kéne lenni, - tette hozzá panaszosan s mégis valahogy: sóvár, soha ki nem elégíthető vágyakozással.
- Igazad van Barátom, igazad van, - kiáltottam lelkesen. A nők soha az életben el nem érhetők, - egy szóval szólva: elérhetetlenek. És amellett buták. - No de mégis, - no de mégis! - énekeltem, - én el fogom érni őket! S a szemeim diadalittasan és banzsítva fénylettek bizonyára.
Valahogy így beszélgettünk egy ideig. Egyszóval: nagyon jó kedvünk volt. Koccintottunk, ittunk, szivaroztunk. Néha még ettünk is újra, ha eszünkbe jutott. Az én arcom egyre jobban tüzelt.
- Mi itt ingoványon járunk, csakugyan, - ebben is igazad van, - folytattam egyre hevesebben. Nem tudjuk, merrefelé igazodjunk, - Szűz Mária felé-e, ahogy az előbb mesélted, vagy hozzunk-e létre ez ellen az egész ellen egy olyan szövetséget, szkizmát, amelynek még az elképzelése is rettenetes!!? - Szinte ordítottam, oly hévvel magyaráztam mindezt. Egész testem remegett a szenvedélytől. - Ekkor aztán más hangnembe tértem át hirtelen.
- És mégis! - és mégis! - danoltam, mint egy áriát... Idesüss édes, drága, jó Barátom, - kérleltem őt egészen ellágyulva. S szavalni kezdtem:
- “Hiszen ezt az életet ilynemű biztonság nélkül még csak elképzelni sem lehetne. Híveim! Amit pedig elképzelni sem lehet, az egyszerűen nincs! - kiáltom én!! Vagy csak nem hiszitek igazán, hogy, amiben oly otthonosnak érzitek magatokat: az örökélet biztos érzése, - hogy ez is csak a pokol átkozott játéka és játékos bűne velünk, - ha már oda is dobunk annak minden egyebet, ami ég és föld között testeteket és lelketeket gyönyörködteti? Ámen." - szavaltam széles ívben.
De itt elhallgattam. - Barátom arca ugyanis nem nagyon tetszett nekem. Savanyú volt, elégületlen, olyan, mintha készülne valamire.
- Hát ez mi? - tudakolta megvetőn.
- Ez egy angol hitszónok húsvéti beszédéből való, - feleltem kissé lehangoltan.
- Úgy? - kérdezte barátom s gúnyosan bólogatni kezdett.
Általában: minél többet ivott, annál fölényesebb és leereszkedőbb lett irányomban. S ami még megdöbbentőbb: én magam is úgy éreztem, hogy igaza van... mert mindenkinek igaza van, aki megvet! S mégis: dühíteni kezdett ez a változás. Odakinn a ködben én egy szegény, didergő alakot szólítottam meg - s helyette most egy duzzadt és komor oroszlánnal ültem együtt, - unott oroszlánnal, aki megszokta ketrecét.
- No lám! - ez már a szesz alchimiájának csodái közé tartozik, - gondoltam magamban.
Egy pillanatban aztán mégis csak belémharapott hirtelen.
(Folyt. köv.)
[*]