Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 21. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő
A kultúrák életfolyamatát egy emberi vállalkozás történetével ábrázolja Ligeti Pál. Minden emberi vállalkozás célkitűzéssel, a célra feszülő akarással kezdődik. Ebben a kezdeti periódusban a vállalkozók számára az egész világ a kitűzött cél közös nevezőjére hozódik. Csak azt látják meg, ami céljuk elősegítésére alkalmas, minden egyéb értéktelenné válik és köddé foszlik a szemükben. Nézésük a cél szempontjából lényegesre redukálja a világ sokrétű gazdagságát, más szóval absztrakt nézés.
Ha aztán ez a megfeszített, céltudatos akarás elérte a célját, akkor egyszerre, szinte egy szempillantás alatt megváltozik a világ képe. A feszültség hirtelen felenged, a tekintet absztrakt merevségéből valóságlátássá gazdagodik. Ez a nagy perc, az elérés perce, a tetőpont minden emberi vállalkozás történetében. A célba törés élő etikuma átitatja és egységbe fogja ekkor még a hirtelenül meggazdagodott valóságot. Ez a perc a közösség és a szabadság ideális szintézisét valósítja meg. Ez a perc és az utána következő rövid idő a boldog teljesség korszaka.
De ez a boldogság nem tart és nem is tarthat sokáig. A cél eléretett, nincs, ami tovább feszítse az akaratot. Az ernyedés, a dekadencia korszaka következik. Az elért szabadság lassanként méreggé válik. A felszabadult szemekben a külső világ gazdagsága áttekinthetetlen káosszá burjánzik el. A tekintetet csak külsőleges szempontok tudják ennek a káosznak egy véletlen darabján megrögzíteni; kétségbeesetten támasztópont után kutat ott és közben látása megélesedik a részletek finomságai iránt. A lényeg lassanként teljesen elfelejtődik és egyre teljesebbé válik az irányt vesztettség és a céltalanság.
Ilyen háromfázisú lefolyása van minden emberi kezdeményezés történetének Ligeti Pál szerint. És ez a három fázis az ő szemében élesen, a mi ítéletünk szerint túlságosan is élesen határolódik el. Mesterséges tisztánlátás ez. A valóság összefolyóbb.
Három fázis: az absztrakt nézés, a teljes nézés és a lényeget vesztett nézés. Út a kötöttségtől a szabadságig, az építészettől a festészetig.
Szerintünk, bármilyen szellemes és első pillanatra szinte meggyőző erejű is ez az illusztrációs kísérlet, alapvető hibái vannak és ezek között talán a legfontosabb az, hogy nem alkalmas a megnagyításra. Tiszta körvonalait mechanikus célkoncepciójának köszönheti csupán.
A cég történetéből csak akkor lehetne a kultúrák történetére való közvetlen tanulságokat levonni, ha itt is megtarthatnánk ezt a mechanikusan elhatárolt célkoncepciót. A mi hitünk szerint ez lehetetlenség. És annál nagyobb lehetetlenség, minél szélesebbre tágítjuk annak a tudatnak, eszmélkedésnek, léleknek a határait, amely ezt a célkoncepciót hordozza.
Minél jobban eltávozunk az egyes ember eszmélkedésének a határaitól, minél tágasabb egységeket képzelünk ennek a legszűkebb egységnek a helyébe, annál kevésbé racionalizálható a nekik megfelelő célkoncepció.
Ligeti Pál mégis ragaszkodik ehhez a racionalizált célkoncepcióhoz. Ott is, ahol ez már nyilvánvalóan lehetetlenség. Az életnek nincsenek célkoncepciói és ha vannak, akkor is: nem férhet hozzájuk és nem járhatja át őket emberi okoskodás.
A rendnek és a szabadságnak az eszménye mozgatja Ligeti Pál szerint a társadalmak életét. Együtt és egy időben jelenvaló mindig ez a két eszmény, de egyenlőtlen keveredésben. Hol az egyik, hol a másik van túlsúlyban. A fejlődés kezdetén a rend, végén a szabadság. És csak egy ponton, a fejlődési ív csúcspontján, az ideális teljesség pillanatában került egyensúlyba ez a két divergens emberi törekvés. Itt, ezen a ponton, a kötöttség és a szabadság egyensúlyának boldog pillanatában jut el a kultúrák élete a delelőre, ahonnét már csak lefelé vezethet az út.
De mi ez a rend és mi ez a szabadság? A gondolkodás kategóriái csupán üres keretek, amik célpozícióba csak akkor kerülhetnek, ha előbb megteltek tartalommal, élettel.
A tartalom, ami életté éleszti ezeket a kategóriákat Ligeti Pál szerint: a boldogság.
De mi a boldogság? Ez is kategória csupán, mely céllá csak akkor válhat, ha előbb szubsztanciával telítődött.
Mi a boldogság? Az emberi okoskodás fortélya: megfogni a nagy megfoghatatlanságot, átjárni az átjárhatatlant, emberi arcot adni a titoknak. A miénkké tenni azt, ami nem a miénk.
Ligeti Pál koncepciójában ez történt. A történelem emberré vált. A kultúra emberi célkitűzések történetévé. Egy cég történetéhez valóban hasonlatossá. Ligeti Pálnál a nagy úgy születik, hogy sok kicsit egymás mellé rakunk.
És mégis azt kell mondanunk, hogy igaza van Ligeti Pálnak. A történelemnek csakugyan van egy ilyen emberi arca. És ehhez az emberi arcához olyan test tartozik, melyben csakugyan hármas dobbanással dobog a szív. És olyan hangos ez a szívdobogás, hogy el se igen kell csendesednünk, hogy meghalljuk.
De ha meg is hallottuk, mit tudtunk meg vele? Ez a nagy kérdés. Vajon közelebb vitt-e az okhoz és a célhoz ez a folytonosan kattogó hármas ritmus?
Ligeti Pál gondolatának eredete Spenglerhez vezethető vissza. Az ő saját ítéletei szerint munkája a spenglerianizmus kritikai továbbfejlesztése. A kultúrák a spengleri koncepcióban is élőlények. Fejlődésük és elmúlásuk a szerves élet törvényeinek van alávetve.
Ezek a törvények megmásíthatatlanok, minden lázadás ellenük: hiábavalóság. Ami született, annak el is kell pusztulnia. És még hozzá a kultúrák élete olyan élet, mely megszámlálhatatlan egyszerű egységből tevődik össze és így a legteljesebb kérlelhetetlenséggel uralkodik fölötte a nagy számok törvénye. A kultúrák élete, minden kultúráé, ami volt és ami lesz, egészen tipikus lefolyású. Ebből az következik, hogy az analógia, a történelmi megismerés egzakt, szinte csalhatatlan pontossággal működő módszerévé fejleszthető.
Ligeti Pál ezt az egész történelemfelfogást és a kutatásnak ebből a felfogásából logikusan következő módszerét Spenglertől vette át. De egy lépéssel tovább haladt Spenglernél a következetesség útján. Spengler szerint minden kultúrának saját, meghatározott, egyéni lelke van. Minden kultúra életfelfogása tulajdonképpen egy vallásnak, vagy helyesebben: ebből a vallásból kiépülő, ennek a vallásnak a lelkéből lelkedzett világképnek a története. A művészet pedig az az emberi tevékenység, mely hivatásszerűen ennek a világképnek a láthatóvá tételével foglalkozik. Így hát a művészettörténelem egymagában kulcsát adja az egyetemes történelemnek és szemléletessé, úgyszólván leolvashatóvá válnak benne azok a törvényszerűségek, melyek az emberiség sorsát irányítják. Ligeti Pál munkája megvalósította a spengleri gondolatmenetnek ezt a következményét. Ez munkájának legfőbb és nem is vitatható érdeme. Kétségtelenül új és eddig ki nem aknázott perspektívákat nyitott meg evvel a kutatásnak. Olyan perspektívákat, melyek véleményünk szerint teljesen függetlenek attól a hipotézistől, melyet könyvében felépített.
Ligeti Pál sokat tanult Spenglertől és ezt ő maga sem tagadja. De sokkal fiatalabb és jóban-hívőbb lélek, semhogy ne kellett volna tiltakoznia a spengleri világkép rideg, kísértetiesen irracionális könyörtelensége ellen. Spengler szerint az egyes kultúrák zárt, önmagukban értelmesedő, egymással szemben áthatathatlan egységek. Valami kifürkészhetetlen, diabolikus szeszély éleszti és végezi ki őket. Felbukkannak, elmerülnek. Nem tanulnak és nem is tanulhatnak egymástól, mert végzetesen és megmásíthatatlanul idegenek egymásnak. A keresztény kultúra pedig, aminek mi is atomjai vagyunk, haldoklik már és csakhamar el fog enyészni.
Ligeti Pál Spenglerrel szemben az élet megszakítatlan folyamatosságát hirdeti. A fejlődés kis íveit látja és nagyobb íveket, amikbe ezek a kicsik belétorkolnak. Aztán a nagyobbaknál is nagyobbakat. És fölcsillan a perspektíva, hogy végül is egyetlen nagy ívbe fogódik össze kezdetétől a végéig az emberiség egész története. De minden íven - a legkisebbtől a legnagyobbig - hármas ritmusban történik az előrejutás: építészet, szobrászat, festészet.
Minden ívnek a története a rend és a szabadság két pólusa között lejátszódó ekvációs folyamat, amelynek három plasztikusan elhatárolható fázisa van.
Minden ív története három tisztán meghallható dobbanása egy szívnek.
A kicsi ív beletorkollik a nagyobba és ennek a nagyobbnak egy fázisa akkora, hogy magába öleli a kicsinek egész háromfázisú hosszát. A nagyobb szív egy dobbanása alatt a kicsi szív hármat dobbant. És ez a nagyobb szív is hármat doboghat, amíg a még nagyobbnak egyetlen dobbanása el nem hangzik. A kezdetben szapora szívdobogás meglassúdik, lassúvá, egyre lassúbbá csendesedik, minél előbbre haladunk az összefogás útján. Lassúvá, egészen lassúvá csendesedik, míg csak el nem érkezünk ahhoz a végső, legnagyobb szívhez, melynek már nem kell dobognia ahhoz, hogy éljen.
Igen, a Ligeti Pál misztikus hármas száma - ha metafizikává tudnánk átlelkesíteni - így vezetne el az Istenhez.
De pusztán aritmetikával, vagy ha úgy tetszik, egy gondolati pálya logikus végigjárásával mégse juthatunk el Hozzá.
Ligeti Pált a ráció vezeti a hármas szám titokzatos útján.
Végigjárja a keresztény kultúra három fázisát és a keresztény kultúra egészét egy nagyobb ívnek az egyiptomi - görög - keresztény kultúrák összefüggő nagy ívének harmadik fázisául iktatja be. De itt aztán megtorpant a lába. Fel se ködlik könyvében a kérdés, vajon van-e hát egy még nagyobb ív, mely ezt a három kronologikus egymásutánban következő és szerinte szervesen összefüggő nagy kultúrát valamelyik fázisául egységbe hozza? És ha igen, akkor ez a három összefüggő kultúra melyik fázisa ennek a föléjük bomló nagyobb ívnek? Építészeti, szobrászati vagy festészeti-e?
Ligeti Pál nem bolygatja könyvében a hármas szám misztériumát.
Az emberiség élni fog még - mondja - új kultúrákat fog teremni még, mert még nem fogyott ki belőle az életerő. Az egyes ember halála nem halála a kultúrának és a kultúra halála nem halála az emberiségnek.
De mi következik ebből? Minél messzebbre haladunk előre ezen az úton, annál lazulóbb ritmusába jutunk a születésnek és az elmúlásnak.
Éppen ezért - szerintünk - ez az egyenletesen kopogó hármas ritmus nagyon emberi aspektusa még a históriának.
Ligeti Pál rációval itatja át a kifürkészhetetlen, a titokzatos hármas számot. Izgalmasan érdekes, nagyszabású és mélyen tanulságos emberi próbálkozás ez. De szerintünk ez a rációval való átitatottsága már előre is megszabja Ligeti Pál kísérletének határait.
Az az érzésünk volt állandóan könyvének olvasása alatt, hogy minden igaz, amit mond - de csak addig, amíg egy tapodtatnyit se moccanunk el attól a nézőponttól, ahonnét ő kémleli a történelem titkát. Esztétikai megállapításai is egytől-egyig magukon viselik a bélyeget, hogy egy határozott cél szolgálatára faragódtak.
Mindegy: nagyvonalú, szuggesztív, szinte meggyőző látás a Ligeti Pálé. Olyan jó a dolgokat egyszerűeknek látni és olyan diadalmas érzés, ha a makrancos valóság engedelmesen beterelődik egy tudatosan épített emberi konstrukció határai közé.
Mámorító és a végső dolgokról megfeledkeztető érzés ez.
De szerintünk mégse szabadna végleg és egészen megfeledkeznünk arról, hogy az önmaga feloldásához vezetne a hármas szám titokzatos útja, ha következetesen végigjárhatnánk. Ligeti Pál is csak addig haladt előre ezen az úton, amíg a hármas szám bomlása el nem kezdődött. Csak addig, amíg a saját gondolatának a védelme alatt érezhette magát.
De tovább jutni, egészen addig, ahol már nincsen értelme a hármas számnak, vagy akármilyen kabalisztikus számrendszernek: ez az igazi vallásosság.