Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő
A Paál László Társaság legutóbbi kiállításán mint meghívott vendég szerepelt Csizik Gyula. Ezt az érdemes nevet eddig csupán pedagógiai körökben ismerték. Csizik Gyula az ország legrégibb rajztanárainak egyike. Hajdan középiskolákban tanította a szabadkézi rajzot, utóbb - nyugalomba vonulásáig - a főváros iparrajziskolájában. Közben a tollat is megforgatta és egyebek között értékes kis füzetet írt a biedermeier-művészetről és az újabb stílustörekvésekről (Iparosok Olvasótára). Néhány évvel ezelőtt abbahagyta a tanítást - foglalkozástalanná lett. S ekkor felébredt benne a lefojtott művészösztön, ami úgy húzódik meg sok ember lelke fenekén, mint másokban a költői ösztön. Aki addig csak másokat tanítgatott arra, amit művészetnek hitt, s eltöltött vele egy hosszú életet - most, elméletet félretéve, a természettel szemközt ecsettel és színekkel önmagának igyekszik számot adni érzéseiről. Az elméletnek és a pedagógiai gyakorlatnak hosszú esztendei nem szárították ki benne a lélekpalack fenekére lefojtott Szellemet: a művészt, a finomat és a gyöngédet, a válogatót, de nem kevésbé ösztönöset, akinek ez a ma már agg férfiú sok-sok évvel ezelőtt született. Ha korábban, ha a fiatalság esztendeiben szabadul ki belőle a művész, talán harsogóbb lett volna a hangja és féktelenebb a lélegzése. Az öreg ember óvatos és lassújárású. A szem is gyöngébb, nem tud nagy kört befogni, - közelébe, egészen közelébe hajlik annak, amit meg akar nézni. Olyan közelről azután meglát mindent, az apró motívumok legfinomabb részét is, minden virágszirmot, minden fűszálat, minden rögdarabot. Így keletkeztek Csizik Gyula vízfestményei. Csupa kicsiny motívum, vagy nagy motívumok kicsiny részletei. Témái: a környezete, a kis háznak, melyben talán ő maga lakik, az udvara, napi sétáinak gyakran megnézett helyei: a farkasréti temetőárok, a régi botanikuskert, a kerti üvegház. Vagy egy nagy kirándulásnak, talán egy-egy boldog nyárnak az emlékei: az aligai nagy szakadék, az akarattyai partok, Lietava vára. Csupa vízfestmény. Lehet, hogy a hely szinén készült festmények, bár nem valószínű, mert ahhoz túlságosan munkásak. Bizonyos, hogy nem rögtönzések: nem papíroshoz csapott vagy papírosról lecsurgatott színek viharzása, hanem a preparátor gondosságával és aprólékosságával egymás mellé rakott apró színfoltok összessége. Mintha nagyítóüveggel felfegyverzett szemmel és finom acélcsipesszel dolgoznék, olyan takaros rendben sorakoznak színfoltjai. Ha az ember csak néhány lépésnyi távolságról is nézi a miniatúrfestők részletező munkájára emlékeztető kis vízfestményeit, szinte elvész a motívum - alig látszik a képből valami. Közel kell hajolni hozzájuk, mint ahogy művészük tette, - csak úgy jön ki belőlük az, amit Csizik beléjük rejtett. Apró színpöttyök szabályos sorai egybefogóznak, lágy színfelületté folynak össze, valami áttetsző finom tónussá, melyben a rajz nem gyöngül határozatlanná, de amely mégsem minden vonalasságot feloldó lágyság, viszont nem is keménység, hanem a kettő közötti igen finom határállapot. Volt egy korszaka a művészet történetének, különösen a mienkének és a németekének, amelyben a festők valahogy olyanformán festegettek, mint most Csizik. A táblabírókort megelőző évtizedekben. Abban az időben is minden fűszálnak végére jártak a művészek. De az ő módjuk kicsinyesség volt, Csiziké pedig nem az. Az ő apró foltjaik lágy átmenettel összemosódtak, Csizikéit mindenfelől a papíroslap fehére szegélyezi. Ő úgy fest, mint az impresszionisták, köztük is a divitionisták, akik a szem optikai tulajdonságaival számolnak. De nem impresszionista, hanem lassú szemlélődő és hosszan elmélkedő. Ecsetheggyel tapogatózva megy bele a természetbe és keresi benne a titkot. Gazdagon színes, vagy szürkén színes, ahogy motívuma kívánja. Mindenképpen finom érzékenységű művész. Művész - félévszázadnyi rajztanárkodás után és ellenére. Milyen különös csoda, hogy annyi idő múltán most újra fiatalon tud lélegzeni!
Nem kevésbé különös sors a Horváth Béláé sem. Aki kiállításainkat rendszeresen járja, jól emlékezhetik a nevére, mert hiszen régi kiállító. Szobrokat állított ki, csupa olyan munkát, amelyben becsületes akarat mutatkozott, de semmi olyan tulajdonság, amely megragadná a szemet. S most a festmények hosszú sorával áll elő. A kézzelfogható forma alakítója - tájképekkel, melyeken alig látszik forma, az is legföljebb satnya rajz alakjában. Téli tájak, őszi tájak. Völgyoldal és erdőszéle, város határa és kert háta, távoli hegyek, tarlombú vékony fák, rozsdaszín cserjék, kipirosodott hanga. Egyszerű motívumok, de nagyon finom érzékkel megválasztottak. Kevés formajelzéssel, kevés színnel a változatosság, sőt a gazdagság hatását tudja rajtuk kelteni a művész. Igen eredeti színkomponáló tehetség lakik benne. Színeit külön tehetséggel foglalja össze sárgás tónusba, amely valamennyire a galéria-tónusra emlékeztet, csak finomabb és áttetszőbb nála és semmit el nem homályosít, amit betakar is, azt sem tünteti el.
Hol lakott ebben a művészben olyan sokáig a festő, hogy csak ilyen későre bújik elő? Aki szobrászi oeuvrejét a festőivel összeveti, az első pillantásra kell hogy lássa, mennyire ez az utóbbi a meggyőzőbbik, mert közvetlenebbik és természetesebbik. Hajdan, mikor a művészek az inassorból dolgozták följebb magukat és a művészmesterség minden tudnivalóján kersztülrágták magukat, nem volt ritka eset, hogy valakiben a festői és a szobrászi tehetség egyenlő mértékben fejlődjék ki. A mi korunkban a festés stílusa annyira elkülönböződött a szobrászatétól, hogy az egyik szinte ellentéte lett a másiknak. Talán ezért olyan ritkaság mai nap egyazon emberben a kétféle művészi képesség. Horváth Béla hasztalan hitte magát annyi éven át szobrásznak. Igazi énjét festményei árulják el: a puhaálmú költőt, a mélázót, a merengőt és töprenkedőt. Csupa olyan tulajdonságét, melynek megérzékítésére a szobrásznak alig van eszköze.