Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám
Téli nap, téli verő, halottszép téli szivárvány,
Fehér csillaghamú, szikrázó pernye az isten
Tüzes kiáltása nyomán, mely rég elhangzott az ürben...
Rip-rop, ropog a hó, csak ballag az ember a hóban.
A téli ember, a hidegsötét, a magábatekintő
Lélek egyedül. Csak ballag az ember, a kétláb,
Két kéz, egy szív. Csak huppog lassan a széles
Nagy fehérségben, mozgó valami, pötty folt, se iránya, se célja,
Csak elmulása, lassú tünedezése. Jaj végetnemérő
Hosszú út ez. Ropog a hó. Ballag az ember.
Karikázik a téli verő. Csillog a csönd. Szikrázik a fényes
Hótükör köröskörül - s mind tisztábban meríti magába
Az élet arcát-képit a halál... Ó hibátlan téli szivárvány!
Be szép! Be gyönyörű! Fehér tűnődés a halottszép
Fehér világ felett. S valamerre a tiszta fehérben
Csöpp kék mégis: a fehér halálba merengő
Lélek meleg párája, a halál tükrén: a lehellet.