Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 13. szám · / · Figyelő
Dr.
Előző estén beszélgetek vele. Mit akarnak önök expresszionisták? A tiszta művészetet, mely nem másolása a valóságnak, s annyira önmagáért való, mint az anyagtalan zene. Nem gondolja, hogy az impresszionizmus is ugyanezt hirdette, a klasszicizmussal szemben? Hirdette, de nem valósította meg. Mennyiben? Amennyiben ravaszabb - cikornyás és finomkodó - másolja a valóságnak, a benyomásokat magába fogadja kívülről (im-presszionizmus), de nem vetíti ki magából, belülről, parancsolóan (ex-presszionizmus) és egy kis művészi játék örvén - szómuzsika és széles ecsetkezelés - görcsösen ragaszkodik hozzá. Mi tehát önök szerint a művészet tárgya? A költészeté csak a szó és a ritmus, a festészeté csak a szín és a forma. És a célja? A csoda.
Abbahagyom a vitát. Minden elmélet szürke, különösen a művészi elmélet, de semmi okom mosolyogni. Hiszen a célhoz ért és már régóta megkövült irányok még visszatekintve se tudják sokkal világosabban kifejezni programjukat, legfeljebb a nagy költőjük alkotásai által.
Másnap délelőtt Blümner verseket szaval. Már az első pillanatban híve vagyok. Magával ragad és vonszol a hajamnál fogva, a művészet delíriumába, egy belülről sugárzó ösztönnel, melynek hinnem kell. Ha ők a költészetet úgy határozzák meg, hogy csak szó és ritmus, akkor az előadásművészete csak hang és ritmus. Csupa tiszta és bátor acélhang és csupa ritmus, mely önmagának vájja meg a medrét. Ide nem kell a pepecselő és ideges színezés. Semmi részletfinomság. Az
Később elém tette a szöveget. A szöveg az ő kiegészítő művészete nélkül olyan, mint a hangjegy. Ő a zongorája, a hegedűje, a trombitája - a zenekara.