Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 1. szám · / · Babits Mihály: KÁRTYAVÁR
Mikor Partos bíró ismét fölmerül előttünk az újvárosi éj homályaiból, külseje, be kell vallanunk, a tegnapitól nem előnyére különbözik. Ruháján, melynek hullámait tegnap még kacér egyenesek szántották át, mint a délamerikai térképeket, mára már nyoma is alig maradt a vasalásnak: nadrágja sáros volt, gyűrt kabátja pihés. De még gyűröttebb volt arca és lelke: iszonyú csukló furdalásokat érzett, s a nappali fény, a friss és ragyogó reggel, szinte szemérmét sértette, - bújt volna! süllyedt volna!
Ó ha otthon volna! - vagy legalább Pesten! - levelet kell írnia a feleségének: akinek eddig minden fillérről be szokott számolni. Rettenetesen, valószínűtlenül sokba került ez az éjszakája - maga sem tudta hogyan? - meglopták? - ez volt a legrosszabb, ezt nem lehetett letagadni, elfelejteni - és ijedten tapintott a másik zsebére, ahová a bankból fölvett nagy pénzét rejtette, hogy legalább az nem tűnt el? Szeretett volna azonnal visszamenni Pestre, bezárkózni a hotelszobába, lefeküdni, be nem engedni senkit, egyedül maradni, nem is hallani többet Újvárosról. De érezte, hogy ezt nem lehet és hiába is volna: őt ide helyezték át, ő most már újvárosi lakos, s ez az éjszaka beavatás volt egy új életbe, amilyenről neki eddig sejtelme sem volt. Villanyosra ülni? Hisz amint Pestre ér, akár rögtön induljon is vissza: még ma délelőtt el kell mennie a polgármesterhez, jelentkeznie a hivatalában; ebédre Kovácsékhoz - nem vetheti meg egykori iskolatársát mert csak tanító - estére a piktorékhoz...
Arra meg hogy e hirtelen szőtt kötelékeket széttépje, most kevésbé lenne ereje, iniciatívája, mint bármikor. Fáradt volt és apathikus: valami állati megadással érezte, hogy tovább fog menni - Újváros utain.
És - az okmányai! Egyszerre eszébe jutottak az elveszett okmányai. Jelentést tegyen róluk a rendőrségnek? Alig érkezik Újvárosra és már rendőrség, már... mindenféle ügyek... Jobb volna talán csak azt mondani: elvesztette, maga sem tudja hol... A polgármesternek említést tesz róla... benne volt bizalma... oly szíves, oly derék ember... s hisz ő is, Borsai is láthatták az irattáskát a kezében...
Megkávézott a kávéházban, a kávé egy kis erőt adott neki, semmi álmosságot nem érzett, inkább izgatott volt. Még egyszer megolvasta pénzét, ezerszer is megnézte az órát, ideje-e már a polgármesterhez menni? Maga sem tudta, bele fog-e menni a tisztviselőtelepi házépítésbe vagy nem, de elhatározta, hogy azt a körülményektől fogja függővé tenni, a közelebbi felvilágosításoktól: hisz a polgármesterben csak megbízhatik! Nem volt ereje egyedül határozni...
Künn zsúfolt villamosok rohantak Pest felé - az újvárosiak vasárnap tódultak be a fővárosba. Az utasok tömege majd szétfeszítette belülről a kocsik oldalait és kibuggyant az ajtóknál mint a telt edényből: még a lépcsőket is teleállták. A megállóknál valóságos csaták fejlődtek ki.
Partos ismét áthaladt a téren. Egy piaci kikiáltó, élesen, a tárgyhoz egyáltalán nem illő, irodalmi, modern irodalmi hangon és stílusban kínálta portékáit. Egy félkegyelmű a járdán, egy hülye, - dadogó nyelv, tátott száj, ingó fej, dülledt szemek - bámészan ácsorogva, félelmesen köszönté.
A nap, reggeli nap, nyájasan mosolygott, csillogtatta a piac pocsolyáit, kigyalulta arany gyalujával a bódék szálkás léceit.
A városházán ma későn kezdődött az élet. Az elnöki tanácsos szobájában összegyűltek a város napszámosai: a tanácsos úr ilyenkor szokta kiutalni a heti béreiket. Utcaseprők, plakátragasztók, csengettyűsfiúk... öregek, asszonyok, gyerekek.
Kerbolt, akit kollégái zordnak és barátságtalannak ismertek, ezekhez az emberekhez leereszkedett. Idealista volt: szerette a népet, szigorú de igazságos akart velük szemben lenni, ilyenkor ismét a régi bírónak érezte magát, szóbaállt velük, tanácsokat, korholásokat adott: és most, egyensúlytalan hangulatában, szinte menekült ehhez az elfoglaltsághoz, amely mégis a hasznosság némi érzésével kötötte le figyelmét.
- Hát maga összeesküdött-e már az urával? - kérdezte egy asszonytól, egy még elég fiatal, kardos külsejű nőszemélytől.
Az asszony egész szóárt öntött ki válaszul. Nem bizony, dehogy esküdött össze, mennyibe kerül az, már maga a pap is, minek az nekik, szegény emberek ők, attól ugyan nem lesz nagyobb a becsület, szegény embernek úgy sincs böcsülete...
- A maga férje most munkás, ugye? - kérdé Kerbolt.
- Igenis, kérem.
- Gépek körül dolgozik?
- Igenis.
- Hát nézze, ha most elkapja a masina, akkor maga nem kap utána semmit, mert nem hites férj és feleség: de ha összeesküsznek, a munkásbiztosító pénztár fizet...
- Gyula, kérlek - nyitott be egyszerre Madár János az ajtón. - Van most egy kis időd?
- Bocsáss meg - látod hogy el vagyok foglalva - szólt Kerbolt barátságtalanul.
- Darabos, konok ember - mondta Adamec főszámvevő, amint Madár szokott finom, megértő mosolyával mesélte neki ezt a rövides kiutasítást.
- Nem szeretnék tőle függeni - szólt Balázsy főjegyző. - Nincs igazságtalanabb mint az igazságos ember... Mindenkihez ilyen: goromba, részvétlen.
- Ellenkezőleg, csupa szív, csupa vaj - védelmezte Madár János a barátját. - Csak nem szereti mutatni.
...Amint a polgármester benyitott az imént Kerbolt szobájába, az egyik csengettyűsfiú, aki éppen az ajtónál állt, megrezzent és egy zöld papírskatulyát ejtett ki ujjasából. A skatulyából különböző színes plajbászok gurultak szét s töredeztek össze a padlón, s a fiú előbb önkénytelen utánuk ágaskodott: de aztán, észbe kapva, megállt mereven, s iparkodott úgy tenni, mintha a plajbászok nem tőle származnának, mintha az egészhez neki semmi köze sem volna. De Kerbolt észrevette, megismerte: a színes ceruzák az ő asztalán szoktak volt heverni, pontos, szinte felesleges könyveinek rubrikáit színezgette ki velük, szerette a pontosságot, az áttekinthetőséget, szerette magát a száraz, gépies munkát is, izgalmait, rossz hangulatait gyakran ölte ilyen rubrikázásokba.
- Te itt maradsz - utolsónak! - kiáltott rá a megszeppent fiúra.
- Lesz ennek! - susogták a többiek: mindenki látta, hogy a szigorú tanácsosnak még a szokottnál is rosszabb kedve van. A fiú halálos félelmek között szorongott. A zöld falak ijesztő rengetegként vették körül. Kerbolt zöldre festtette a dolgozószobája falait, zöld szőnyegekkel boríttatta padlóját, zölddel, hogy zöldben érezze magát, erdőben, gyepen. Zord szemének kellett ez, gyermekkori, Jókaiból maradt szentimentalizmusának, melyhez mint mindenhez, egyforma híven, egyforma makacsul ragaszkodott, rideg, gyermekes, külsőséges fantáziájának. Még az asztalterítő is zöld volt, a függönyök is.
- Zöld szoba! A zöld szoba! - élcelődött ott kinn a főszámvevő. Furcsa bogarai vannak néha a legkomolyabb embernek is. Nem nevetséges-e ez egy ilyen komoly hivatalban?
- A dolgozó ember hangulata fontos - mondta az intelligens polgármester. - Hidd el, kérlek, az ilyen hangulati szükségletek kielégülése lényegesen emelheti a munkakedvet: kivált az érzékenyebb kedélyeknél.
- Kiről van szó? - kérdi egy vékony úr, villogó szem, maliciózus mosoly, meghatározhatatlan életkor: most fordult be éppen a folyosón: a zsurnaliszta: Svarc Jenő. - Jó reggel kívánok, polgármester uram: Kerbolt Gyula bácsiról van szó? - ó, nagyon bájos! ezek az apró gyengeségek hozzátartoznak: nélkülük nem volna olyan bájos: - olyan - biedermayer...
A polgármester érezte, hogy ingerültsége egyre nő, nő, és ki kell törnie. Egy pillanat alatt eltűnt a szomszéd hivatalszobában, ahol díjnokok dolgoztak - onnan hallatszott ki mennydörgő, férfias hangja, mellyel hajdan, a spriccerpárt fénykorában gyakran ragadta el az újvárosi dalárda publikumát:
- Vasárnap! Mikor munka van, akkor nincs vasárnap! Azt a szentséges atyaistenit az ilyen állatoknak! Csendőrt állítok a maga háta mögé! Hát mi vagyok én? Hát polgármester vagyok én?
A zsurnaliszta mosolygott.
- Az öreg nem nagyon válogatja a szavait. És nem remonstrálnak?
- Ó - mondta Balázsy. - Tíz perc múlva megbánja: még ő kér bocsánatot: Máskor meg olyan kedves hozzájuk: mindent megtesz nekik, ez csak arra való, hogy imponáljon: meg is kívánják néha. Különben hisz nincs nála generózusabb...
- Csakugyan, mindenki tudja, hogy generózus a pártfogoltjaival - jegyezte meg maliciózusan Svarc Jenő, s aztán tüntető tapintattal sietett más térre fordítani a beszélgetést. - Ma mindenki ideges: dies nefastus, - mint a római jogban mondják - (kérkedett egyetlen jogi vizsgájának emlékeivel). - Az éjjel betörtek Bátoréknál: hallották már az urak? Meg akarom kérdeni Kerbolt bácsit: tud-e róla, mint szomszéd?
- De hát igaz-e, hogy fáklyásmenet lesz az este? Magának tudni kell, maga benn van - faggatóztak vissza az urak.
- Márma mindenki ideges - felelt a hírlapíró rejtelmesen.
...Kerbolt szobája lassanként kiürült. A tanácsos egyedül maradt a bűnös csengettyűsfiúval. Fölkelt székéről, megállt a rettegő gyermek előtt.
- Hány éves vagy?
- Kilenc.
- Miért vitted el a plajbászokat?
- Én nem vittem el.
- Miért vitted el?
- Pingálni akartam.
Kerbolt fölvett az asztalról egy egészen új csomag ceruzát.
- Nesze! Ez a tied! Itt van egy hatos is. Hol az anyád? Hogy hívják az anyádat?
- Csereklye Ferencné.
- Mondd meg az anyádnak...
Ebben a pillanatban Madár János megint benyitott ingerülten, türelmetlenül.
- Kérlek Gyula, beszédem van veled: küldd már ezt a kölyköt a...
- Hordd el magad!... - kiáltott Kerbolt egyszerre, rettentően kiegyenesedve, irtózatos hangon a szegény kis csibészre, aki bámulva és rémülve iparkodott kezét megcsókolni. - Nem hallottad hogy takarodj innen? Nem értesz? - ordított mind iszonyúbb haragra gyúlva.
A fiú vergődve iparkodott láthatatlanná válni.