Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany
A gróf minden délután haza lovagolt a saját kastélyába, Terebesre. Ott nagy gazdasági átalakítások folytak s ő úgy mutatta, mintha azok kedvéért tartózkodna idelenn, bár éppoly kevéssé érdeklődött irántuk, mint a világ többi ügye-baja iránt.
A grófnő, amint a férfi eltűnt a szeme elől, izgatott lett, az arcába láng csapott fel. Megnyomta a csengő gombját, a belépő komornának odavettette:
- Bora jöjjön! - azzal besietett a harmadik szobába.
Ez a nagy sarokterem, mely a legelőkelőbb volt az egész kastélyban, csodálatosan izgatta arra a fonák szórakozásra, amelyet Borával talált ki magának. A túl előkelően színes és rikítóan méltóságos kék-arany tónus hidegségébe, mint előkelő lelke finom s hűvös összhangjába véres, tüzes foltokat vetett. Borával nagy vörös szőnyegeket cipeltetett át, amelyek az alkonyodó nap sugarain lángoló foltban égtek a szoba alapján. A sarokba puha, kéjelgő szófát állított, amelyet óriási, a falról leereszkedő, élénk vörös és halvány krémszínű virágokkal ékes selyemszőnyeg borított.
Már végighevert rajta, majd pedig összekuporodott gombolyagba, mint az angóra macska, mikor az ajtón bejött lopakodva, óvakodva a parasztlány.
A grófnő úgy várta a parasztlányt, mint a ketrecbe zárt nemes vérű fenevad az etetőt. Tegnap este óta egy percig sem volt magában.
A leány lábujjhegyen jött, két kezével csöndet intett a kellemetlenül csikorgó parkett kockáknak. Sugár, hirtelen fejlett lányka; még nem volt húsz éves. A grófnő mohón nézte. A lány rendes viseletében volt, mezítláb, egy szál szoknyában s ingvállban volt. A grófnő nem akarta, hogy kivetkőzzék eredetiségéből, félt, hogy akkor nem lesz a régi.
Bora nem nevetett, egyáltalán sohasem szokott nevetni s mióta őt ismerte a grófnő, ő is szinte leszokott a kacagásról. Mert állandó és roppant erős feszültség töltötte be a lelkét s a hangulatok könnyű kacagó hullámai nem csaptak ajkáig.
A lány lekuporodott a szófa előtt a szőnyegre, nagy vörös virágú bő szoknyáját elterítette maga körül, hogy rá se üljön és ki se maradjon alóla a lábfeje sem. Nyugodtan, egyenesen ült s belenézett a grófnő arcába.
- Nos, nos! Bora! Nos! - suttogta a grófnő.
De Bora csak nézett komolyan, nagy dióbarna szemei nedves fényben égtek s nyitva felejtette haragos vörös színű ajkait, melyek mintha szétcsattantak volna az élet túl bő nedvétől.
- Mi az, Bora? - kérdezte a grófnő, torkát szorító zavarral.
- Be szép maga, gyönyörűm! - mondta a lány s naivul felemelte a kezét s begörbített mutató- és kinyújtott hüvelykujjával gyengén megcsípte a grófnő állát.
Máskor hangosan felkacagott volna a meseszép úrnő az ártatlanság ilyen páratlan kibukkanására, de most csak elmosolyodott és könny szökött a szemébe, amelytől az ő gyermeteg ibolyakék szemcsillaga éppen úgy égni kezdett, mint a lányé.
- Nos mi újság? - kérdezte lihegve.
- El fog jönni! - integetett s hunyorgatott biztatóan a parasztlány.
A grófnő bosszúsan elvörösödött. Fellázadt az úri érzése, ilyen megaláztatás miatt. Hogy ő hozzá meg parasztember fog eljönni! Hirtelen elrepült minden vad, zűrzavaros hangulata, hideg józansággal pillantott át az egész lehetetlen állapoton, amibe belesodródott.
Fagyosan felült s elhatározta, hogy végét szakítja az egésznek. Kidobja ezt a parasztlányt.
Felállott és az ablakhoz ment. Csak úgy forrt benne a felháborodás. Pillanatról-pillanatra nőtt haragja, bosszúvágya. Nem elég, ha kidobja, kikergeti. A megalázásért, mely őt most elvörösítette, megalázással kell fizetni.
- Mondd csak Borcsa, - szólt kellemetlen szóval, amely azonban az ő édes csengésű hangján valóságos zenének tetszett a lány előtt, - nincs csúfneve a te Túri Danidnak?
A lány, akinek sejtelme sem volt a nagy úrinő hangulatváltozásáról, megilletődés nélkül, komolyan intett, mint szokott.
- De van.
- Mi az?
A lány kinyitotta a száját, s megállott, nem szólt.
- Na, csak halljuk... Szégyelled?
- Nem.
- Hát?
- Csak nem lehet kimondani.
Az úri hölgy meghökkent. Elámult. Ez a lány nem meri kimondani? ...Ismét föllobbant benne egy csipetnyi az előbbi érzékiségből s rögtön megalkudott magával. Ezt még meg fogja hallgatni s aztán kidobja.
- No csak mondd ki! - szólt hidegen.
- Jöjjön, a filibe súgom - szólt a lány s úgy intett neki, mint egy barátnőjének, hogy üljön le.
A grófnő egy percnyi habozás után leült.
A lány odahajlott hozzá és valamit súgott a fülébe. Egyúttal nem állotta meg, könnyedén megcsókolta a rózsás fülecskét, mintha madár csippentene meg egy virágszirmot.
- Mit jelent ez? - kérdezte a grófnő értetlenül. - Hiszem ez semmi! Ez nem csúfolás! Ez egy kérdés!
A lány lesütötte a szemét.
- De mit jelent? - mondta.
- Mit?
A lány merészen fölnézett. Hirtelen ismét odahajlott a grófnő füléhez s valamit súgott bele.
Az asszony úgy maradt, szinte sóbálvánnyá válva. Behunyta a szemét, meg újra kinyitotta. Aztán lefeküdt hanyatt s úgy maradt. A vére pezsgett, forrott, az erei izzóak lettek, az agyát vérhullám öntötte el.
A lány hang nélkül nevetett.
- Ugyi, ez ám a furcsa név!...
Az asszony megreszketett és nem bírta kikergetni a lányt.
(Folytatása következik.)