Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 18. szám · / · FIGYELŐ
Nem nyughattak, nem volt maradásuk: fel kellett fedezni, oda kellett dugni a lehajló-tű állványát, be kellett gázolni havába, meg kellett állni fölötte - és rá kellett jönni, hogy nincs ott, kérem, semmi. Na most megvan. Megcsíptük az öreget, rámásztunk, kirángattuk az ágyból; - egy pár bagaria-csizma elégedetten, szinte vigyorogva dobbant meg a "szűz" jégmezőkön - na most megvan. Nesztek: föl van fedezve.
Elolvasom reggel az újságban és én is elégedetten vigyorgok: ojjé, na lám, mégis fölfedezték. Jégmezőkön szaladtak, kicsi szánkák csilingeltek, kutyuskák csaholtak, éheztek, fáztak, putrit építettek. Lázas érdeklődéssel olvasok el tizenöt sort, még egyszer, elismerő mosollyal vállon veregetem a kitűnő Cook urat - ejnye, csakugyan, ötszáz éve keresik és most megtalálták - azzal szépen átfordítok az első oldalra, ahol Molnár Ferenc egy Rozi nevű cseléd haláláról ír tárcát.
Hát mi ez? ez? Tehát én egy sivárlelkű és minden fantáziát nélkülöző filiszter vagyok, aki nem tudja elképzelni az ilyesminek a jelentőségét? Nem, valahogy más itt a baj. Elolvastam tizenöt sort és olvastam kutyákról, hóról, jéghegyekről: - aztán egyszerre öntudatlanul unatkozni kezdek, olyan érzésem van, hogy én valamikor és valahol visszafojtott lélegzettel és hipnotizált lélekkel olvastam ugyanezekről a dolgokról: - de annak ez itt csak halvány és unalmas kópiája, művészietlen utánzása.
Ó, most már tudom, mit volt az. Verne Gyula írta, a címe: "Hatteras kapitány." Borzongató, bűvös világ ez, ismeretlen érzések hazája. Rettenetes, holt néma fehér lap ködlik a végtelenbe, fölébe tátongó boltívek borulnak. Csodás és ijesztő alakzatok merevülnek mindenfelé és a lég kísértetes fényektől villódzik. A megfagyott harang tetejéből kígyózó sugár-nyalábok zuhognak egyre: ez Észak-délibábja, a delejes fény. Nap és éj nem váltakozik itt soha: az égbemeredő jégbálványok örökegy árnyéka ólmosan, mozdulatlanul fekszik a mozdulatlan vizeken. Ez valami más, ez valami szívszorongatóan nagyszerű és félelmes: a Nietzsche komor régiói ezek, hol nincsenek érzések és szenvedélyek. Lent, a hómezők vakító síkján apró, fekete pontok mozognak előre, makacsul, bukdácsolva: Hatteras, a szótlan s összeszorított ajkú férfi, küszködik a süket elemekkel. Emberei elhullanak, hajója lángokban: - a hajóács épp most hörög utolsót, még egyszer felemelkedik s megdagadt öklét átokra suhintja... Hatterast, amidőn feléje lépne, egy jeges szélroham visszalöki: keresztbefont karokkal megáll s míg az orkán arcába fújja a jégszilánkokat, ő szembevárja a végtelen éjszakát... És arra, észak felé éjfélben egy szédítő hegycsúcs körvonalai válnak el a hideg-deles fényben égő égboltozattól, s fekete torkából egyszerre lángoszlop emelkedik föl... A póluson! A póluson, arra a pontra, hol a délkörök íve görbül össze, örvénylő tűzokádó súlyosul... Fekete kráter, melynek lávatavába be nem márthatja soha emberi kéz a diadalmas lobogót... Titok és homály, melybe borzongva meredünk s mely nem felel nekünk soha...
Hát persze, mindez most már buta beszéd, mert Cook és Peary urak ott voltak és nincs ott, kérem, semmi. Hanem Amerikában bezzeg van: ordítoznak a lapok, földrajz-urak verekednek, méricskélik a műszereket: kié az elsőség? S most már egészen biztos, hogy a föld kerek s minden úgy van, ahogy tanították s az emberi Tudomány kitűzte Fáklyáját a Földnek legvégső Csúcsaira is. De szabadjon idejegyezni egy nagyon buta gondolatomat: talán nem is a sark volt a fő, hanem az, hogy föl kell fedezni. S hogy bűbájos és kívánatos nekem az a cinquecento, mikor nem volt még biztos, hogy kedves kis golyóbis a Föld, s nem volt még, csak lehetett Amerika - hanem megállva az Atlanti Óceán partjain a végtelen fenséges borzalmát s a végtelen lehetőségek mámorát érezhette az emberi lélek. Az északi sark! Most már sem én, se te, se ő fel nem fedezzük többé: - miénk a játékszer, miért nem tudunk örülni neki?
Nem, nem, ezek az újsághírek nem tudnak úgy megfogni, nem tudják úgy megmozdítani a képzeletem; mint Hatteras kapitány, melyet olvastam egykoron. Nincsenek jól megírva, vagy mi? Azt mondja Wilde: "Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet utánozza a művészetet" s utána tehette volna: "még hozzá elég tehetségtelenül."