KEREPESZKI RÓBERT

Az egyetemi bajtársi egyesületek sajtója a Horthy-korszakban

Bukaresti Magyar Hírlap

Az első világháború után a (szélső)jobboldali, úgynevezett „keresztény-nemzeti” szervezkedéseknek részben elindítója, részben legfontosabb bázisa a fiatalság, elsősorban az értelmiségi ifjúság volt. Ennek a generációnak a tagjai közvetlenül az egyetemi tanulmányaik előtt vagy azokat félbehagyva, többnyire a háborúért lelkesedve, önként indultak a frontra, ahol a lövészárkokban a véres harcok tapasztalataival nőttek fel, hogy aztán a vereség élményével térjenek haza egy társadalmi-politikai feszültségektől terhes országba. A jelen tanulmány egyik „főszereplője”, Antal István, aki szintén ehhez a generációhoz tartozott, a következőképpen emlékezett vissza erre az időszakra: az ifjúság

„a harcterekről visszaérkezve igen súlyos, sőt akkor sok tekintetben kilátástalannak látszó szociális helyzetbe került. A vesztett háború, a megcsonkított ország, az elszakított részekből ide visszaözönlő s túlnyomórészt ugyancsak az értelmiséghez tartozó fajtestvérek ezrei és ezrei, az idebent pangó s csaknem teljesen leálló gazdasági élet, az infláció és a pénzromlás s a mindezek nyomában járó munkanélküliség és más szociális bajok ennek a fiatalságnak a jövő kilátásait sötét homályba burkolták. (…) Az elhelyezkedés, a kenyérhez jutás, a családalapítás szinte elérhetetlen messzeségben volt számukra – hiszen a legtöbbjük még az egyetemi esztendeit sem tudta befejezni, holott nem egy közülük már átlépte a harmincadik életévét is, s a frontokról mint tisztek, harctéri kitüntetésekkel a mellükön tértek vissza a polgári életbe”.[1]

Nem véletlen, hogy ez a súlyos helyzet az értelmiségi ifjúság jelentős részét radikális, nacionalista szervezkedésekbe vezette, melyek egy új Magyarország felépítését tűzték ki célul. Kozma Miklós szerint a Horthy-korszak egyik leghírhedtebb szélsőjobboldali társadalmi szervezetének, az Ébredő Magyarok Egyesületének (ÉME) alapítói is „jórészt főiskolásokból és a hivatalnoki kar fiatalabb, aktív részéből” kerültek ki.[2] Az előbbiekben bemutatott körülmények és életérzések miatt ennek a generációnak a tagjai helyet követeltek maguknak a közélet vezetésében, és rendkívüli módon felerősödött körükben az önszerveződés igénye.[3] Éppen ezért a jobboldali radikális értelmiségi fiatalokat nemcsak a korszak legismertebb keresztény-nemzeti társadalmi és politikai szervezeteiben találjuk meg, hanem – elsősorban az egyetemeken – létrehozták a saját, új típusú, hagyományok nélküli egyesületeiket, az úgynevezett bajtársi egyesületeket.[4] Ezek között elsőként, 1919−1920 folyamán a tudományegyetemek diákságát összefogó, felekezeten felüliséget hirdető Országos Turul Bajtársi Szövetség jött létre,[5] majd sorban, még ugyanebben az időszakban a műegyetemi hallgatók szervezete, a Hungária Magyar Technikusok Egyesülete,[6] a rövid életű, keresztényszocialista jellegű Centrum, mely az 1920-as évek közepére az egyetemi ifjúság „gazdasági vállalatainak” csúcsszervezetévé vált,[7] majd két évvel később a katolikus alapon szerveződő és gyakran legitimista oldalon álló Foederatio Emericana,[8] illetve 1927-ben a kifejezetten legitimista Szent István Bajtársi Egyesület.[9] Ezek hasonlóan épültek fel, és tulajdonképpen az egyes egyetemeken, illetve fakultásokon alakuló bajtársi tagegyesületek, törzsek, csoportok, korporációk stb. összefogó csúcsszervezetei voltak. Látható, hogy jellegüket tekintve különbözőek voltak, és emiatt gyakran előfordultak konfliktusok közöttük. De hivatalosan mindegyik politikailag semleges egyetemi, később egyre inkább szélesebb társadalmi szervezetnek tekintette magát, és   alapjuk ezeknek is közös volt: a keresztény-nemzeti gondolat, amiből a militarista, antiszemita és irredenta arculatuk adódott, melyek hangsúlya és éle azonban már eltéréseket mutatott. Az egyetemi bajtársi szervezetek fontos helyet foglaltak el a két világháború közötti időszak korosztályos ifjúsági mozgalmai, mint a cserkészet vagy a levente-intézmény, de a társadalmi egyesületek, mint az ÉME mellett a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetség (MANSZ), Egyesült Keresztény Nemzeti Liga mellett is.[10] E nagy egyetemi bajtársi szövetségek között a Turul tett szert a legnagyobb szerepre és befolyásra egyrészt azért, mert nem korlátozódott egyetlen felsőoktatási intézmény hallgatóira, mint a Hungária, nem csak egy felekezethez tartozók lehettek tagjai, sőt felekezeten felüliséget hirdetett, ellentétben az Emericanával, és kormányzóhű szabad királyválasztó álláspontot képviselt, ami kétségkívül népszerűbb volt a fiatalság körében, mint a Szent István Bajtársi Egyesület nyíltan vállalt Habsburg-pártisága. De emelte a Turul jelentőségét az a tény is, hogy rendkívül erős befolyással bírt az egyetemi ifjúság más típusú, hagyományos, „kebelbeli” szervezeteiben, így a különböző segélyegyletekben, vallásos egyesületekben és a diákság életének hagyományos, háború előtti színterét jelentő egyetemi körökben, mivel ezeknek a vezető pozícióit szintén Turul-bajtársak töltötték be.

A dinamikus önszerveződés mellett a jobboldali radikális, keresztény-nemzeti értelmiségi fiatalok számára fontos volt az is, hogy nézeteiket, a társadalmi-politikai problémákról alkotott véleményüket propagálják, és formálják az eljövendő generációk világképét, illetve mentalitását. Ebben természetesen kulcsszerep hárult a sajtóra, elsősorban a bajtársi egyesületek diáklapjaira.[11] Nem véletlen, hogy a korszak legjelentősebb egyetemi bajtársi egyesületében, a Turul Szövetségben külön sajtó- és propaganda ügyosztály működött, csakúgy, mint a jobboldali keresztény-nemzeti diákság csúcsszervezetében, a Magyar Nemzeti Diákszövetségben (MNDSZ) is.[12]

A Tanácsköztársaság után formálódó keresztény-nemzeti kurzushoz lojális egyetemi ifjúság már 1919 szeptemberében saját időszaki lapot indított Ifjak Szava címmel. Ennek a sajtóorgánumnak a kiadója hivatalosan a Magyar Ifjak Nemzeti Egyesülése volt, amely alig egy hónappal korábban jött létre, és egyértelműen az őszirózsás forradalom után alakult jobboldali radikális diákszervezet, a PirosFehér-Zöld Blokk utódjának tekinthető. Ez a lap tehát még nem kifejezetten az egyetemi bajtársi szövetségekhez kapcsolódott, hiszen az ilyen típusú szervezetek közül az első, a Turul még éppen csak formálódott és előkészületi szakaszban járt. Mégis fontos ez a sajtóorgánum a témánk szempontjából, egyrészt azért, mert több olyan személy megfordult a szerzői és szerkesztői között, akik az 1920-as évek diákmozgalmainak, így a bajtársi szövetségek vezéregyéniségeivé és a következő évtized ismert politikusaivá váltak, másrészt pedig azért, mert az Ifjak Szava egyértelműen a bajtársi sajtó egyik legjelentősebb előfutára volt.[13]

E lap körül gyülekeztek azok az aktív jobboldali fiatal értelmiségiek, akik elítélték a dualizmus és az őszirózsás forradalom liberalizmusát, valamint a Tanácsköztársaság kommunista világképét, és helyet követeltek maguknak, illetve saját generációjuknak a közélet vezetésében. Nem véletlen, hogy többen közülük előbbutóbb Gömbös Gyula politikai holdudvarához tartoztak, és éppen az ő miniszterelnöksége idején kerültek be a közélet első vonalába. Az Ifjak Szava szerkesztői  között találjuk Antal Istvánt, aki az 1920-as évek egyik legtermékenyebb ifjúsági publicistája volt. Politikai orientációja kétségtelenül a fajvédőkhöz kötődött, sőt tagja is lett a Gömbös által 1924-ben megalakított, de rövid életű Magyar Nemzeti Függetlenségi (Fajvédő) Pártnak. Antal írásain egyértelműen tükröződött a „szegedi” gondolat hatása, nem véletlenül, hiszen miután az épp általa vezetett PirosFehér-Zöld Blokk a kommunista Tanácsköztársaság miatt végleg megszűnt, ő is a szegedi ellenforradalmi szervezkedések aktív résztvevőjévé vált, ahol kapcsolatainak nagy része, így a Gömbössel való ismeretsége is kialakult. Antal a diáklapok és más folyóiratok (például a konzervatív Magyar Szemle) mellett a fajvédők orgánumának számító Szózatban is publikált. Ezekből következően nem meglepő, hogy később, az 1930-as években a Gömbös-kormány sajtófőnöke, később propaganda-miniszter lett.[14]

Antal István mellett több más fiatal, agilis, jobboldali radikális értelmiségi bontogatta szárnyait, tanulta a politizálást, illetve a közéleti publicisztikát az Ifjak Szava körében. A lap szerkesztői és legaktívabb szerzői közé tartozott Mikecz Ödön és Bornemisza Géza is. Mikecz ekkor a keresztény-nemzeti egyetemi ifjúság csúcsszervezetének induló Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetségének (MEFHOSZ) alapító tagja volt, később, az 1930-as években igazságügyi államtitkár, majd miniszter lett, aki az első zsidótörvény előkészítésében vállalt aktív szerepet. Az Ifjak Szava egyik legtermékenyebb szerzője volt, többek között ő szorgalmazta elsőként a lapban és a MEFHOSZ gyűlésein is, hogy az ifjúság szervezzen egyetemi munkaszázadokat, amelyek „katonai fegyelemhez hasonló munkafegyelemmel” segédkezhettek volna az ország újjáépítésében, elsősorban a mezőgazdaságban, az ipari és erdőüzemekben, illetve az útépítéseknél,[15] emellett ő fogalmazta meg legmarkánsabban – szintén ennek a sajtóorgánumnak a hasábjain – a jobboldali egyetemi ifjúság irredentizmussal kapcsolatos feladatait is.[16]

Antal Istvánhoz és Mikecz Ödönhöz hasonlóan fontos szerkesztői feladatokat látott el az Ifjak Szavánál Bornemisza Géza is, aki ekkor még műegyetemi hallgatóként vállalt szerepet a keresztény-nemzeti ifjúság szervezkedéseiben, és a Hungária Magyar Technikusok Egyesülete egyik alapítója és első vezére volt. 1935-től a Gömbös-kormány kereskedelemügyi minisztere lett, de későbbi kabinetekben is vállalt tárcát. Bornemisza az Ifjak Szava mellett a Technikus, a műegyetemi diákság lapjának szerkesztésében is aktívan részt vett. Az utóbbiban tette közzé programadó cikkét a saját kora és a jövő diákszervezetei számára. Eszerint az egyetemi diákság mozgalmának

„két hatalmas föladatot kell megoldania: az egyik a diákság gazdasági helyzetének javítása, a másik az ifjúságnak olyan kompakt egésszé forrasztása, amelyet a faji öntudat, nemzeti cél és kötelesség tart együtt”

tehát az új ifjúsági szervezetek legfontosabb célkitűzésének az anyagi jólét biztosítását és a társadalmi szervezést, illetve ezzel összefüggésben az „önnevelést” tekintette. A Tanácsköztársaság után az egyetemi közhangulatot egyértelműen meghatározó antiszemitizmus mellett ezt a gondolatot tekinthetjük a szerveződő bajtársi egyesületek egyik legfontosabb szellemi alapjának.[17]

A fentiekből is kitűnik, hogy az Ifjak Szava tulajdonképpen gyűjtőhelye volt azoknak a jobboldali radikális fiataloknak, akik hallatni akarták véleményüket. Ebből adódóan a lap cikkeinek tartalma, hangvétele és színvonala változatos volt, de amiben közösek voltak, az a forradalmak elítélése, Magyarország integritásának védelme, később az irredentizmus, illetve az antiszemitizmus. Az Ifjak Szava egyik fontos jellemvonása az volt, hogy nemcsak folyóirat jelleggel a keresztény-nemzeti fiatalság szócsöveként működött, hanem rendszeresen tájékoztatott a jobboldali diákmozgalom és diákegyesületek aktuális eseményeiről is, ezért rendkívül fontos adalékokat nyújt az ekkor szerveződő új egyetemi diákszervezetek (Turul, Hungária, MEFHOSZ stb.) történetéhez, célkitűzéseikhez és tevékenységükhöz. Emellett a külföldi kapcsolattartás és propaganda egyik eszköze is lett, mivel 1922 januárjától szinte csak idegen nyelvű (francia, német és olasz) írásokat adott közre. A lap jelentős helyet foglalt el a korszak egyetemi diákújságainak sorában, annak ellenére is, hogy mindössze 1919 és 1923 között jelent meg.

Az Ifjak Szava megszűnése után csak rövid ideig maradt a jobboldali egyetemi ifjúság önálló sajtótermék nélkül, ugyanis már 1923 szeptemberében új lap indult Új Élet címmel, amely az ekkor már a magyar egyetemeken és társadalomban gyökeret vert ifjúsági szervezetek (elsősorban a Turul, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége, a Hungária stb.) közös orgánumaként jelent meg. A korábbi szerzői (Antal, Mikecz, Bornemisza) mellett ebben hallatták hangjukat az ifjúsági mozgalmak új vezéralakjai is, mint például Lendvay Béla, aki az 1920-as évek első felében volt a Turul országos fővezére.[18]

Az Új Élet – a szerkesztő- és szerzőgárda szinte teljes azonosságából következően – egyértelműen sok tekintetben az Ifjak Szava utóda volt. Jelentős különbség azonban a két lap között az, hogy az Új Életben már nem jelentek meg idegen nyelvű cikkek, ám több érdekes új rovatot és vitatémát közölt. Az egyik ilyen vitaindító már 1923 őszén elindult „Szükséges-e a kapcsolat a kisentente (sic!) diákszervezeteivel?” címmel, amire számtalan olvasói levél érkezett, és ezek közül a legérdekesebbnek ítélteket több folytatásban közölte a lap. A felvetett kérdésre egyébként a hangvétel és a tartalom szempontjából rendkívül változatos válaszok érkeztek, de szinte egybehangzóan azon az állásponton voltak, amit az U. G. monogrammal aláírt, 1923 novemberében közölt vélemény szerzője képviselt, amely szerint:

„A kapcsolat (a kisantant, tehát Románia, Csehszlovákia, illetve a későbbi Jugoszlávia és Magyarország ifjúsági szervezetei között – K.R.) talán bizonyos előnyöket jelentene, de még nem teremthető, mert annak ára vagy az integritás gondolatának feladása, vagy a magyar becsület csorbulása lesz.”[19]

Ennek ellenére a magyar egyetemi bajtársi szervezetek és sajtótermékeik komolyan figyelemmel kísérték a környező országokban működő egyesületek tevékenységét, és nemcsak a határon túli magyar fiatalok, hanem a zsidóság helyzetének ottani alakulása miatt is. Érdekes például, hogy 1923 szeptemberében az Új Élet kiküldött tudósító (!) útján számolt be részletesen olvasóinak a román diákok numerus nullust (!) követelő antiszemita megmozdulásairól.[20]

Az Ifjak Szavához hasonlóan az Új Élet sem volt hosszú életű, mindössze 1926-ig jelent meg, azonban míg az előbbinél főképp anyagi okok vezettek a megszűnéshez, addig az utóbbinál a nagy egyetemi diákszervezetek, elsősorban a Turul és a MEFHOSZ szembenállása vezetett ehhez. Ennek a mindinkább elmélyülő konfliktusnak az alapja a Turul vezéreinek szélsőségesebb és agresszívebb mentalitása volt, valamint az, hogy maguknak követelték a kizárólagos vezető szerepet a jobboldali ifjúság mozgalmaiban, szemben a MEFHOSZ vezetőivel.[21]

Ahogy a Horthy-korszak első évtizedében eltávolodott egymástól ez a két szervezet, úgy vált tulajdonképpen ketté az ifjúsági sajtó is. A MEFHOSZ 1927-ben Antal István szerkesztésével önálló kőnyomatos lapot indított Magyar Egyetemi Híradó címmel, míg a Turul saját sajtóorgánuma, a Bajtárs, A magyar egyetemi és főiskolai bajtársi egyesületek Turul Szövetségének röpirata alcímmel 1930 januárjában indult útjára.[22] Ezzel vette kezdetét az új típusú egyetemi szervezetek, a bajtársi egyesületek sajtójának virágkora. A Viczián János által összeállított egyetemi diáklap-bibliográfia szerint a két világháború közötti időszakban a trianoni Magyarország területén 252 ifjúsági sajtótermék létezett hosszabb-rövidebb ideig, melyek közül 53 volt olyan, amely valamelyik nagy bajtársi szövetség égisze alatt jelent meg (a Turulhoz 31, a katolikus Emericanához 19, a műegyetemi Hungáriához 3 lap köthető egyértelműen), és a döntő többségük az 1930-as években működött.[23] Azonban jelentős részük csak néhány számot élt meg, és – a központi orgánumot, a Bajtárst nem számítva – a többi is elég rendszertelenül, vagy hoszszabb-rövidebb szünet után új névvel és formával jelent meg (például Pécsett a Nemzetvédő, amely korábban Bercsényi Futár címmel működött), ami az ifjúsági lapok gyakori anyagi nehézségeivel magyarázható. Sajátossága a bajtársi sajtónak az, hogy a budapesti központ mellett a vidéki kerületek, sőt a tagegyesületek is indíthattak saját lapot (például az Ébredés Hódmezővásárhelyen, a Gyula Regős Gyulán, a Nemzeti Ébredés Miskolcon, az Új Ezerév Győrött stb.), sőt olykor egy időben többet (például Debrecenben az 1930-as évek közepén az Új Vetés, a Tiszavirág vagy a Harc! Előre!), amelyek hangot adhattak az országos központtal ellentétes közéleti, diákpolitikai vagy társadalmi kérdésekkel kapcsolatos véleményüknek is.

E sajtótermékek közül kétségtelenül a legnagyobb jelentőséggel a Bajtárs bírt, melynek első főszerkesztője Eszterhás (Kreisz) István volt, akit tulajdonképpen a Turul „hivatalos” írójának, krónikásának tekinthetünk elsősorban az 1928-ban, a zsidó hallgatók egyetemi felvételét korlátozó numerus clausus enyhítésének és az emiatt kialakuló nagy antiszemita diáktüntetések évében megjelenő A gébic. Regény a numerusz klauzusz mellől című könyve miatt. Kubinyi László, a Turul egyik akkori vezetője szerint ez „az első magyar regény, melynek hőse a mai kor bajtársa”, és előszavában a következőképpen fogalmazott a könyv kapcsán:

„Szeretném ezt a regényt letenni a kultuszminiszter úr asztalára. Talán megérezné, hogy mit jelent az ifjúságnak a numerus clausus és talán regényformájában könnyebben megértené, hogy mit érez az ifjúság ezen törvény enyhítésénél, mikor ez volt az egyetlen, amivel az amúgy is szűkre szabott életlehetőségek keretein belül boldogulást remélt, amikor ez volt az egyetlen, amit védőpajzsul maga fölé tarthatott a ráomló mai, igazságtalan gazdasági életviszonyok ellen. Ennek a regénynek lapjain nem csurog a vér, amint azt a kéziratokból több napilap szerkesztősége már megállapította, de kiütközik sok helyt benne a mai nélkülöző ifjúság észbontó küzdelmének verejtéke, sok letört terve és ideálon elfojtott könnye.”[24]

Eszterhás az 1930-ban induló Bajtárs főszerkesztőjeként több cikket, tárcát publikált a lapban. Az 1930-as években az ifjúsági szervezetek kiadásában újabb könyvei jelentek meg, melyek között már nem csak irodalmi jellegűeket találunk. Az egyik legfontosabb és legjellemzőbb ezek közül a Muszkavezetők címmel megjelent kötet, amely Eszterhás közéleti és társadalmi témájú írásait tartalmazta. Ezek főképpen az 1920-as, 1930-as évek fordulóján Csehszlovákiában kialakuló magyar ifjúsági mozgalom, a Sarló ellen irányultak, mely új szellemű, kritikus beállítottságú, népi jellegű és egyre inkább a baloldal felé orientálódó szervezkedés volt. 1937-ben Eszterhás újabb, az ifjúsági-bajtársi életérzést megragadó regényt jelentett meg Háborúban nőttünk fel címmel.[25] Az ő későbbi életpályája sajátos típusa a Turul-életutaknak, ugyanis az 1930-as években előbb a belügyminisztériumban, majd a miniszterelnökség sajtóosztályán dolgozott, tehát a rendszerhez és a „keresztény-nemzeti” gondolathoz hű köztisztviselő volt. A második világháború idején a nemzetvédelmi minisztériumban lett osztálytanácsos, ahol „a kiválóan értékes munkája nagymértékben járult hozzá a nemzeti közvélemény felvilágosításához”.[26] Eszterhás 1945-ben Ausztriába, aztán az Egyesült Államokba települt, és az emigrációban is termékeny író, újságíró volt. Az érdekesség kedvéért érdemes megemlítenünk, hogy fia, Joe Eszterhas Hollywood elismert forgatókönyvírója és producere, aki főként az apja miatt sajátos kettősséggel áll a magyarsághoz. Részt vett például a nemrég a mozikban és a televízióban is vetített, az 1956-os magyar forradalomról szóló Szabadság, szerelem című film munkálataiban, de ismertek olyan kijelentései is, mint például az, hogy „a magyarok erőszakosak, az öngyilkosságig szenvedélyesek, túl gyorsan mondanak ítéletet, szűklátókörűek, antiszemiták és rasszisták”.[27]

Eszterhás szerkesztése alatt a Bajtárs – a tanévek közötti szünet miatt a nyári hónapok kivételével – havi rendszerességgel megjelenő folyóirat volt, amely az 1930-as évek elején gyakran szembekerült a Turul vidéki lapjaival, ami a szövetség központi és regionális kerületei között feszülő ellentétekből adódott.[28] Például a debreceni Új Vetéssel többször is összetűzésbe került a Bajtárs. Az Új Vetés, a vidéki Turul-kerületek egyik legjelentősebb sajtóorgánuma a központi lappal szinte egy időben, 1930-ban indult útjára, és ahhoz hasonlóan kezdetben évente tíz számmal jelent meg. Szerkesztői között olyanokat találunk, mint Barcza Gedeon, a későbbi nemzetközi sakknagymester, Újhelyi Szilárd, aki bár részt vett a baloldali orientáltságú Márciusi Frontban, de korábban kifejezetten szélsőjobboldali hangú cikkeket írt a lapban. Az Új Vetés hangvétele kezdetben mérsékeltebb volt, de sokkal radikálisabbá vált, amikor 1934 januárjában egy rövid időre a debreceni nyilasokhoz közel álló Simon József és Radó Endre vette át a szerkesztését.[29] Ekkor szellemiségében távolról sem hasonlított ez a lap arra a korábbi arculatára, amely lehetővé tette azt, hogy Németh László a híressé vált Debreceni Kátéját közreadhassa 1933 őszén.[30] A budapesti és a debreceni sajtóorgánumok közötti ellentétek egyik alapja épp ennek a cikknek a megjelenése lett, ami miatt az Új Vetés akkori szerkesztőjét, Barcza Gedeont a központi fővezérség a fővárosba is rendelte, és hamarosan le is váltották a lap éléről. De voltak ennél sokkal hétköznapibb, sőt már-már komikusnak ható konfliktusok, amik a két újság lapjain megjelentek. Az egyik ilyenre 1932 őszén került sor, amikor a következőket panaszolta fel a Bajtárs az Új Vetésről:

„van a lapban még egy igen jóízű lillafüredi történet és sajnos egy úgynevezett humoros rovat is. Szomorú, hogy az ilyenre akad pénz és papír s az ifjúság életkérdéseit tárgyaló Bajtárs pedig hiába várja a debreceni filléreket”.[31]

A válaszra egy évvel később került sor, miután a központi lap is elindította a maga „humorszerű folytatólagos közleményeit”. Az Új Vetés kérdőre is vonta a „komoly problémákkal foglalkozó” Bajtárs szerkesztőit, és úgy vélte, hogy „az Új Vetés panaszolt cikkében csak az volt a hiba, hogy nem a Bajtársban jelent meg, elvégre ami abban van, az mind jó”.[32]

1933 szeptemberétől a Bajtárs szerkesztését Salló János vette át, aki a Turul sajtó- és propaganda ügyosztályának vezetője volt, és a szövetség radikálisabb szárnyához tartozott. A kortárs Shvoy Kálmán úgy jellemezte őt, hogy „fantaszta, tele politikai ambíciókkal, szélső irányzatú”, akit „egy államférfinak nem lett volna szabad komolyan venni”. 1936-ban önálló pártot alapított Nemzeti Front névvel, és szoros kapcsolatban állt a különböző nemzetiszocialista frakciókkal is. Az 1939-es választásokon az egyik ilyennel egyesülve Keresztény Nemzeti Szocialista Front – Nemzeti Front néven még önállóan indult el, és három mandátumot szerzett, ám 1940-re már teljesen beolvadt a Nyilaskeresztes Pártba.[33] Nem meglepő, hogy Salló vezetése alatt a Bajtárs hangvétele is egyre inkább agresszívebb és radikálisabb lett.

A lap az 1930-as évek közepétől kétheti rendszerességgel jelent meg, és egészen az 1942-ben történt megszűnéséig egyértelműen a jobboldali keresztény-nemzeti egyetemi ifjúság legjelentősebb szócsöve volt. A leggyakrabban megjelenő téma a különböző diákszociális kérdések mellett természetesen a numerus clausus és az antiszemitizmus volt. A lap a következőképpen foglalta össze az ezzel kapcsolatos állásfoglalását 1932 őszén:

„Az ifjúságnak követelnie kell a zsidókérdésnek törvényhozási úton való megoldását, amelynek két módja van. Vagy a zsidóság egyenjogúsításának azonnali megszüntetését kell követelnünk, adójuk megduplázását, külön zsidó fejadó bevezetését”, vagy a „másik megoldási mód a numerus clausus törvények az emberi életnek valamennyi vonatkozására való szigorú alkalmazása.”[34]

A Turul antiszemitizmusának legjellemzőbb „tünete” a numerus clausus 1928-as módosítása után szinte évről évre megismétlődő diáktüntetések voltak.[35] Érdekes módon a Bajtárs olykor nem bíztatta az ilyen megmozdulásokra a Turul-tagokat, sőt 1933 nyarán, a legelhúzódóbb tüntetések után a lap egyik cikkírója a következőképpen érvelt:

„Váltsa fel az érzelmi antiszemitizmust az értelmi! Nem a pogromokon, nem atrocitásokon múlik a zsidókérdés megoldása! Olyan helyzetet kell teremteni, amely lehetetlenné teszi a zsidók élősködését s ezáltal kényszeríti őket vagy ősi hazájukba való visszatérésre, vagy a mostani törekvéseik feladására s a többi idegen fajhoz hasonló alárendelt szerep elvállalására.”[36]

Egyébként a diákmegmozdulások egyik fontos jellegzetessége a fővárosban ugyanúgy, mint vidéken az volt, hogy hasonló tüntetések zajlottak le az ezekről elítélően tudósító, elsősorban liberális-baloldali lapok ellen is. Például 1928 októberében a fővárosban az Est-lapok kiadóvállalata ellen szabályos ostromot vezényeltek le a tüntető egyetemisták.[37] Shvoy Kálmán 1930. november 11-i naplóbejegyzése szerint Szegeden az „egyetemi hallgatók kővel megtámadják a Délmagyarország kiadóhivatalát, mert az újság az egyetemi heccekről mert írni”.[38] Nem véletlen, hogy a Turul a Bajtárson keresztül többször is követelte

„a sajátos magyar léleknek megfelelő kultúrpolitikát, az erkölcstelen és nemzeti szempontból káros irodalmi termékek, filmek, színdarabok és művészeti alkotások legszigorúbb kritikai ellenőrzését, a magyar nemzet és faj érdekeit veszélyeztető (értsd elsősorban baloldali vagy liberális – K. R.) lapok azonnali betiltását, a sajtókamara felállítását”.[39]

De olyan is előfordult, hogy a jobboldali radikális diákmozgalmakkal szimpatizáló lapok kiadóvállalata előtt rendezett tüntetést a Turul.[40] Ez lényegében abból a szomorú, de jellemző jelenségből adódott, amely tulajdonképpen végigkísért valamennyi diáktüntetést, hogy a jobb- és baloldali sajtó egymásra mutogatva vádolta a másikat az egyetemi ifjúság provokálásával, uszításával.[41]

Éppen az erős antiszemita jelleg miatt érdekes, hogyan vélekedett a Turul-sajtó az 1930-as évek elején felemelkedő nácizmusról. A vélemény, mely sok elemében általában is tükrözte a Turul németséggel és a Német Birodalommal kapcsolatos álláspontját, 1932 februárjában jelent meg a Bajtársban:

„Mi magyarok örömmel látjuk azt, hogy Olaszország után most már Németországban is útban van az a gondolat, mely a mai politikai és gazdasági válságból nemzeti irányban keresi a kiutat. Azonban észre kell vennünk azt is, hogy a Hitler-mozgalom mértéktelen megerősödését jelenti annak a germán öntudatnak, amely terjeszkedési törekvéseivel, kíméletlen pángermán propagandájával annyit ártott már nemzetünknek. Fel kell tehát készüljünk mi is, hogy egy esetleges Anschluss esetén egy szomszédos 70 milliós agresszív nép nyomásának ellen tudjunk állni.”[42]

Ebből adódóan külpolitikai orientációját tekintve a Bajtárs nem Németország, hanem sokkal inkább Olaszország felé közeledett, amit bizonyít az is, hogy gyakran jelentek meg a lap hasábjain az olasz egyetemi szervezetekről (az úgynevezett Gruppi Universitari Fascistiről) szóló cikkek, méltatások.[43]

Természetesen az antiszemitizmus mellett szinte minden fontos korabeli társadalmi és politikai probléma megjelent a Bajtársban, ezért a lap rendkívül értékes forrása a korabeli ifjúsági gondolkodásának. Az egyik ilyen gyakran előkerülő téma a királykérdés volt, amelyben a Turul legjelentősebb sajtóorgánuma következetesen legitimista- és Habsburg-ellenes szabad királyválasztó álláspontot képviselt. Legjellemzőbb példája ennek a Bajtárs 1937. november 29-i számában megjelent terjedelmesebb cikk, mely kijelentette:

„Napi-, nemzet- és pártpolitikai szempontból a királykérdés mindaddig megoldatlan marad, amíg a királyi szék betöltésére nézve a nemzet végérvényesen nem döntött. (…) És ebből a szempontból az úgynevezett »legitimisták« tevékenységét korteskedésnek tekintjük, csupán Ottó kir. herceg megválasztása érdekében. S éppen ezért a leghatározottabban tiltakoznunk kell minden olyan kortesfogás ellen, amely a tájékozatlan tömegekkel bármilyen formában azt igyekszik elhitetni, hogy Ottó kir. hercegnek törvényadta jogai, örökösi igényei vannak, vagy lehetnének a magyar királyi trónra.”

A cikkíró konkrétan nem nevezte meg, hogy kit látott volna a Turul szívesen:

„Egyébként a kérdést mi annak idején a nemzet szabad döntésére bízzuk (sic!), személy érdekében nem is korteskedünk, a magukat legitimistáknak nevezőket sem akarjuk törekvéseikben gátolni, de azt joggal elvárjuk tőlük, hogy legyenek őszinték: hívassák magukat antilegitimistáknak. Különben mi a királykérdést ma még időszerűtlennek tartjuk. Csonka országnak koldus királyra semmi szüksége. Majd ha egyszer visszaszereztük az elrabolt területeket, magyarságunk megizmosodott, akkor választunk magunknak ízig-vérig magyar nemzeti királyt azok közül, akik a reánk váró harcokban (akár ésszel, akár vérrel) a legelsők közé kerülnek. Mert mi azt akarjuk, hogy valóban a legelső magyar ember legyen a király: – lélek magyar lelkünkből – vér magyar vérünkből.”[44]

A szabad királyválasztó álláspontból következett, hogy a Bajtárs erős bázisa és táplálója volt a kormányzó, Horthy Miklós körül kialakuló kultusznak. Például 1934 őszén a lap terjedelmes cikket szentelt Horthy budapesti bevonulásának tizenötödik évfordulójára, melyben a következőképpen méltatták az államfőt, és kapcsolták össze a személyét az egyetemi bajtársi mozgalommal:

„a Magyarok Istenének kifürkészhetetlen, csodálatos rendelése egyszerre indította el a magyar történelem útján vitéz nagybányai Horthy Miklóst és a Turult. A Jelent és a Jövőt! A Jelent, Horthy Miklóst, a legendás magyart, aki egy rettenetes nemzeti katasztrófa után titáni kézzel fogott hozzá a romba dőlt ország felépítéséhez. A régi csodálatos építményből csak egy kis rész maradt épen. De ez a titáni kéz fáradhatatlanul dolgozik és téglát téglára rakva készíti elő azokat az alapokat, amelyen előbb vagy utóbb, de újraépül a Szent Istváni birodalom. És a Jövőt, a Turult! Azt a szervezett erőt, amely a lelkek munkájával van hivatva átalakítani és megedzeni azt a generációt, amely a Horthy Miklós által berakott sziklaszilárd alapokra fel kell építse az új Magyarország bevehetetlen bástyáit. Egy időben, egy akarattól vezéreltetve indult el a kormányzó és ifjúsága. Ez a közös indulás és a közös eszmények azok, amelyek eltéphetetlen hűséggel fűzik a Turult Horthy Miklóshoz”.[45]

Az előbbiekben bemutatott központi témák mellett a Bajtársban és általában a bajtársi sajtóban hangsúlyos szerepet kapott a baloldalhoz való viszony is. Gyakran jelentek meg a lapokban olyan cikkek, amelyek határozottan elítélték az őszirózsás forradalmat és különösen a Tanácsköztársaság időszakát, és ebből adódóan mindig kritikusan, sőt ellenségesen léptek fel a cikkírók saját koruk baloldali mozgalmaival szemben is. Ez elsősorban a Szociáldemokrata Párt esetében érhető tetten, de jellemző példa erre az 1937 tavaszán elinduló Márciusi Fronttal szembeni elítélő állásfoglalás is. Az utóbbiról a Bajtárs 1937. május 6-i számában a következők jelentek meg:

„A Márciusi Front szellemi mozgalomnak indult. Zilahy és Féja nagy vezérlők alatt. A tizenkét pont és a millieu, amelyben azt felolvasták, alkalmas volt annak az időértékbeli különbségnek a kihangsúlyozására, mely a negyvennyolcas magyar március és a harminchetes körúti március között tátong. A Márciusi Front elsősorban filoszemita mozgalom, miután a tizenkét pont egyikében sem utal a mai magyarság egyik legsúlyosabb problémájának megoldási módozatára, nevezetesen a zsidókérdésre. Ma nem lehet jobboldali mozgalom az, amely ezt a kérdést észre nem veszi, vagy különösképpen elalkudni óhajtja. A Márciusi Front másodsorban pacifista szellemi mozgalom, mely egy megcsonkított és fizikai erőtlenségében heverő magyarságot a teljes revízió feltétele nélkül és eddigi külpolitikai barátainak feladásával óhajt a Duna konföderáció keretébe illeszteni. Ennyi naivitást (…) a mai ifjúságtól feltételezni tényleg csak azok tudnak, akiknek egyrészt koruknál, másrészt múltjuknál fogva a magyar ifjúsághoz semmi közük nincsen.”[46]

A fontos politikai problémákon kívül a magyar kultúrát és általában a sajtót érintő kérdések is megjelentek a Bajtársban, illetve a Turul-lapokban. Például a központi lap 1933 áprilisában fellépett az „értéktelen és szellemtelen” német filmek „germanizáló hatása” ellen[47], és közölte a szegedi bajtársi egyesületek akcióját azzal az „irányzattal” szemben, amely

„ma mindent az erotika szolgálatába igyekszik állítani s ezáltal a társadalmat megfertőzi és amely ma már oly méreteket öltött, hogy szükségessé tette a társadalmi egyesületek egységes akcióját, sőt ennek az akciónak országos mozgalommá való fejlesztését”.

Ezzel együtt kimondták a résztvevők, hogy

„mivel a divat és a modern életmegnyilvánulások elsősorban a női társadalom megbecsülését veszélyeztetik, mozgalmát oly irányban is kiterjesztik, hogy ezek ellen harcot indít s mindazoknak a szín- és mozidaraboknak, amelyek az erotikát szolgálják, betiltását fogja követelni, a sajtót pedig megkeresi, hogy hasonló célt szolgáló törekvéseknek teret ne engedjen”.[48]

Két évvel korábban a Turul hasonló mozgalmat kezdeményezett Debrecenben a szépségkirálynő-választásokkal szemben is.[49] Ezek a megnyilvánulások jól mutatják a Turul erős konzervativizmusát és liberalizmus-ellenességét, illetve azt, hogy mennyire felléptek egy általuk elképzelt eszményi nőkép erényeinek védelmében, amit a „keresztény-nemzeti” Magyarországon ideálisnak tartottak.

Összegezve megállapítható, hogy az egyetemi bajtársi egyesületek lapjai egyértelműen a Horthy-korszak fajvédő eszmei irányvonalához kötődtek, és jelentős szerepet játszottak az „ellenforradalmi” sajtóban. A fentiekben bemutatott kérdések mellett ugyanis minden fontos téma megjelent bennük, amely a közvéleményt, szűkebb értelemben pedig a fiatal értelmiséget érdekelték és érintették, köztük számos olyan, melyet terjedelmi okokból nem érinthettünk (a különböző diákszociális kérdések, földkérdés, revízió, álláshalmozások, egészségvédelem, felsőoktatási, adó- és választójogi reform stb.).[50] Nem elhanyagolható körülmény továbbá az sem, hogy épp a bajtársi szervezetek miatt élénk és színes egyetemi sajtóélet kiindulópontként szolgált számtalan olyan fiatal számára, akik a korszakban jelentős közéleti szerepet töltöttek be, így az ő életpályájuk vizsgálatához is nélkülözhetetlen források ezek a lapok. A bajtársi sajtó teljesen illeszkedett a két világháború közötti Magyarország légköréhez, és feltétlenül a történettudomány további részletesebb és objektív elemzésére szorul, mert közelebb visz a korszellem alaposabb megismeréséhez és megértéséhez, ezáltal a korabeli ifjúság mentalitástörténetéhez is.

RÓBERT KEREPESZKI

La presse des associations d’étudiants universitaires à l’époque de Horthy

Les organisations de jeunesse universitaires les plus importantes de l’époque de Horthy étaient les associations d’étudiants. Parmi elles, c’est la Fédération Turul, ayant la base la plus forte, qui plus tard, soit aggrandi en un réseau national. Parmi les importantes on compte encore l’Union des Techniciens Hongrois Hungária, formée à l’École Polytechnique, puis la Foederatio Emericana catholique, et l’Union Saint-Étienne légitimiste. Leur caractère était différent, et ces différences avaient mené souvent à des conflits, mais officiellement toutes ces organisations se considéraient association à caractère politiquement neutre, d’abord associtaion universitaire plus tard de plus en plus sociale. Leur fondement idéologique était commun: l’idée chrétienne-nationale, caractère militariste, antisémite et irrédentiste.

Le plus important de leurs buts était dès le départ, le début des années 1920, de former la vision de monde et d’idée de leur propre ère autant que celle des générations ultérieures. Rendre la jeunesse loyale envers la Hongrie ’chrétienne-nationale’ et contrerévolutionnaire.

Dans ces aspirations un rôle très important est remis à la presse de jeunesse, qui, justement, due à la multitude de périodiques fondés par les associations d’étudiants, était variée et vivace. L’objectif de l’étude est de présenter les organes de presse les plus décisives des associations d’étudiants, ainsi que les plus importants de leurs publicistes, car beaucoup d’entre eux sont devenus des personnages publiques et politiques des années 1930.

Cet examen est important, d’une part, parceque la littérature spéciale antérieure ne s’en occupait pas du tout, d’autre part car il approche à la connaissance et la compréhension de l’esprit de l’époque, et ainsi à l’histoire de mentalité de la jeunesse de ces années.