szemle

Kollárová, Ivona: Vydavátelia v 18. storočí. Trilógia k dejinám typografického média. [Kiadók a 18. században. Trilógia a könyvnyomtatás médiuma történetéhez.] Bratislava, 2006. Veda, 182 l.

Ivona Kollárová pozsonyi könyvtörténész, a Cenzúra kníh v tereziánskej epoche (Bratislava, 1999) szerzője, cenzúratörténeti kutatásait folytatva és lényegesen kiegészítve új könyvében a pozsonyi 18. századi könyvkiadás 1780-ig terjedő korszakának szenteli figyelmét: azzal a bevallott céllal, hogy a könyvkiadás folyamata vizsgálatával, művelődéstörténeti szempontok előtérbe helyezésével a nyomdatörténetírás hagyományos kereteit megújítsa. A címben szereplő „trilógia” a kötet három nagy, egymástól elkülönülő fejezetére utal. Az első terjedelmes fejezet a 18. század első felének kiemelkedő magyarországi tudósa, Bél Mátyás személye köré épül. Könyvkiadás szempontjából azt a korszakot, amelyben gazdag alkotó tevékenysége megnyilvánult, Magyarországon a jezsuita rend túlsúlya jellemezte (Kollárová megállapítása szerint a mai szlovák területen a vizsgált egész korszakban a nagyszombati és a kassai tipográfiák adták a könyvtermésnek kétharmad részét): protestáns részről erre a jelenségre a válasz a nem intézményes könyvkiadók aktivizálódása volt. A pozsonyi evangélikus lelkész-tudós munkássága 36 tételt tett ki, összesen ennyi művet jegyzett szerzőként, összeállítóként, fordítóként, volt kiadója ill. a mű bevezetőjének szerzője. Az utóbbi évtizedek magyar és szlovák Bél Mátyás-szakirodalma igen gazdag, számos tanulmány, bibliográfia, forrásközlés, monográfia látott napvilágot: Kollárová ezekhez kapcsolódva Bél Mátyás könyvkiadással kapcsolatos tevékenységének elemzésére vállalkozott. A témaválasztásra leginkább a „Magyarországi tudósok levelezése” sorozat III. köteteként megjelent Bél Mátyás levelezése című terjedelmes kötet (sajtó alá rend., bev. és jegyz. Szelestei N. László, Bp. 1993.) inspirálta. Kollárová sokoldalú elemzése kiterjed a könyvkiadói motívumok megállapítására, a szövegek előkészítésének leírására, a cenzúra vizsgálatára, a nyomtatásban megjelent könyvek terjesztésének, időnként recepciójának problémájára is. A cseh és szlovák protestánsok számára 1722-ben Halléban kibocsátott cseh nyelvű Biblia kapcsán – amelynek száztíz év óta akkor először látott napvilágot új kiadása Bél Mátyás gondozásában – a következő kérdéseket foglalja össze: a Bibliakiadás fő kezdeményezője Heinrich Milde volt, aki a tervhez pénzügyi támogatót is talált; tárgyalja a Cseh testvérek bibliája szövegének javításait, a nyomdai kiállítás kérdéseit, a kiadás példányszámát; kik végezték a nyomdai korrektúrát, hányan nyomtatták a könyvet; majd a megjelenés után szól a Biblia magyarországi terjesztéséről 1723-ban: hogyan hozták be az országba, ill. milyen kritikákat váltott ki a Biblia szövegének javítása. Amennyire lehetséges volt, Bél Mátyás más kiadványainál is hasonlóan széles kitekintéssel, de tömör megfogalmazásban foglalta össze a könyvkiadás folyamatának egyes részleteit. A Lipcsében kiadott Kempis-műnél (De imitando Christo, 1725) komoly nehézséget okozott a példányoknak az országba való behozatala. Kollárová itt behatóan ismerteti Bél Mátyásnak a kiadványról a jezsuita cenzorok számára összeállított védekező iratát a Budapesti Egyetemi Könyvtár kézirattárának anyagából. Bél könyvkiadási tevékenységével kapcsolatban kiemeli, hogy tervei nagyrészt külföldön, Németországban valósultak meg. Még az is előfordult, hogy hazai kiadás után ő maga adta át a kiadás jogát külföldre (így az Institutiones lingvae Germanicae című tankönyvnél Körber hallei professzornak). Az első fejezetnek talán legérdekesebb része Bél Mátyás legjelentősebb műve, a Notitia antiqae et novae Hungariae kibocsátásánál a szépen kidolgozott tervek és az egyszerűbb, sőt hiányosabb megvalósítás szembeállítása. A Paul Straub bécsi könyvkereskedő által kidolgozott kiadási terv (1733-ban már a lipcsei Nova acta eruditorum is hírt adott róla, hogy nyomdában van a mű) előfizetésre és külföldi, amszterdami nyomtatásra alapozódott volna; a Notitia egyes kötetei mégis Bécsben láttak napvilágot, az előfizetők nevének közlése nélkül, és a tervezettnél majd egy évtizeddel lassabban; sőt a sorozat nagyobb része kéziratban maradt. Az egyes kötetek engedélyezésekor a bécsi magyar kancellária nemegyszer gyorsabban járt el, mint az érintett, sokszor tartalmi kifogásokat is támasztó vármegye. Bél Mátyás a nagy vállalkozás folytatását fiaira szerette volna testálni, ezért 1744-ben a mű kiadására korábban elnyert privilégiuma meghosszabbítását kérte. Szándéka végül nem valósult meg. Közrejátszhatott ebben, hogy Mária Terézia támogatása e téren nem volt annyira hathatós, mint a Notitia anyagi támogatását egykor nagyon szívén viselő VI. Károly pártfogása.

Az igen tanulságos Bél Mátyás-fejezet után a kötet legnagyobb részét egy hivatásos pozsonyi könyvkiadó, Landerer János Mihály tevékenységének a bemutatása teszi ki. Nevéhez az 1750–1780 közötti időszakban majdnem 1700 nyomtatvány kibocsátása fűződik; 1770-ben már 12 főt foglalkoztató tipográfiájával, betűöntödéjével és papírmalmával, egész Magyarországra kiterjedő könyvforgalmazásával egyedül tudott valamennyire is konkurense lenni a jezsuiták által működtetett akadémiai nyomdáknak. Kollárová a pozsonyi vállalkozásnak még konkurenciát jelentő budai, pesti, bécsi környezetére is utalt, és felhívta a figyelmet a bécsi Johann Thomas Trattner korai magyarországi terjeszkedési törekvésére, aki már 1773-ban is szeretett volna Magyarországon, Pozsonyban tipográfiát alapítani. (Anton Rochett kísérlete 1770-ben ugyancsak sikertelen volt.)

Kollárová a kiemelkedő pozsonyi nyomdász könyvkiadói tevékenységének bemutatására törekszik, amennyire ezt a fennmaradt források lehetővé teszik. Könyve éppen azt szemlélteti számunkra, hogy munkája termékeny eredményekre vezetett. Alapvetően új adatokat, forrásokat vont be a téma vizsgálatába: a kiadói szándékokat ill. azok megvalósulását elemezte a vonatkozó cenzúra-iratokból, egyéb kéziratos forrásanyagból, egyes szerzők leveleiből, továbbá a könyvekben lenyomtatott approbációkból, előszavakból, az adott könyv terjesztéséről esetleg fennmaradt más iratból (magától a kiadótól csak néhány levél őrződött meg). Egyes szerzők kiadási terveihez kitűnően hasznosítható forrásanyaga Mosóczi Institoris Mihály (Michal Institoris-Mošovský) pozsonyi evangélikus lelkésznek és tanárnak az egykori pozsonyi evangélikus líceum könyvtárában (a Szlovák Tudományos Akadémia könyvtárában), a líceumra hagyományozott gazdag könyvgyűjteménye mellett található levelezése. Ismeretlen adatokat nyerhetünk belőle többek között Szőnyi Benjámin Szentek hegedűje című énekeskönyvének kolozsvári első és pozsonyi második kiadásáról, a selmecbányai gimnázium tudós rektorának, Ján Severininek az 1770-es években megjelentetett természettudományi, földrajzi, történeti és egyéb tankönyveiről stb. Torkos Justus János pozsonyi orvosnak is 1766-ból, egészségügyi vonatkozású könyve kiadása kapcsán is fennmaradt a líceum könyvtárában a szerzőnek Van Swietennel és Störckkel folytatott levelezése. Folytathatnánk még a sort; a könyvben tárgyalt nagyszámú cenzúra-iratra pedig még csak röviden sem tudunk utalni.

Kollárová a pozsonyi Landerer-nyomda három termékeny évtizedének könyvprodukcióját összességében, műfajok szerint vizsgálja. Könyvében a legnagyobb figyelmet a vallásos kiadványoknak szenteli, amelyeket még további csoportokban tárgyal, azonkívül a tankönyvek, alkalmi kiadványok, történeti művek és más szakkönyvek műfajának. Az itt felsorolt műfajok a könyvtermés 25, 9, 15, ill. 6 százalékát tették ki, tehát nem a teljes könyvprodukciót, kalendáriumok például ebben a fejezetben nem szerepelnek. A szerző számos konkrét eset leírásával érzékelteti a korabeli könyvkiadás folyamatát, nehézségeit. Összehasonlító táblázata arról, hogy az 1754 és 1780 közötti időszak nyolc kiválasztott évében a Landerer- és Patzkó-nyomda a városi hatóságnál, ill. a helytartótanácsnál hány kiadványt nyújtott be engedélyezésre, és a valóságban hány könyvet bocsátott ki, igen meggyőző. A felsorolt évekből ma átlagosan négyszer annyi nyomtatványt ismerünk, mint amennyit a nyomdászok a hatóságokkal engedélyeztettek! Ismételt kibocsátásnál például. a kiadó már nem látta fontosnak, hogy külön cenzúra-engedélyt kérjen. (Az approbáció általában Landerer kevés nyomtatványában lett feltüntetve, leginkább vallásos műveknél.)

Bár azt hihetnénk, hogy Gárdonyi Albert és más magyar könyvtörténészek már elég részletesen írtak a privilégiumok, ill. a naptár- és sematizmus-kiadás körüli konkurencia-harcokról a pozsonyi, győri, budai nyomdák, könyvkiadók között, Kollárová könyvének harmadik, legrövidebb fejezete cáfolja ezt a feltételezést. Levéltári kutatásai alapján számos esetben hoz új adatokat a korszak könyvkiadásában fontos privilégiumokról, vagy Landerer anakronisztikus törekvéséről a pozsonyi könyvnyomtatás harminc éves (!) monopolizálására éppen akkortájt, amikor a riválisok már új nyomdák alapítását kezdeményezték. A fejezet záró részében említett statisztika az 1774-es magyarországi naptárkiadásról jól ismert, de Szelestei N. László értékelése szerint (vö. „Kalendáriumok a 18. századi Magyarországon” című tanulmányával, OSzK Évkönyv 1980. 475–516.) az ott feltüntetett számok csak a kiadók bevallását tükrözték, a Magyarországon évenként kiadott naptárak összpéldányszáma ennél jóval magasabb lehetett.

Mind Bél Mátyás kiadói tevékenységének elemzése, mind a 18. századi pozsonyi könyvkiadás soknyelvűsége nyelvi szempontból ki egyensúlyozott és sokoldalú vizsgálatot követel meg. Ennek Ivona Kollárová az elemzett téma és a felhasznált szakirodalom vonatkozásában is teljes mértékben eleget tesz; a magyar (de akár a szlovák) szakirodalom széleskörű idézésénél azonban fontosabbnak érezte a most feltárt új források ismertetését. Csak örülhetünk annak, ha vizsgált tárgyát egész Magyarország szempontjából közelíti meg; a magyar nevek használatában, főleg magyar személyek keresztnevénél azonban akadnak még kisebb problémák. Sietségből vagy elavult forrásból adódhat néhány elírás: amikor a Nova Posoniensiát véli az első magyarországi periodikumnak (46.), vagy amikor az első ismert kalendáriumot Magyarországon csak az 1639-es évből eredezteti (148.): ez utóbbinál már sok évtizednyi az eltérés a valóságos adathoz képest. A Bél Mátyás által cseh nyelvre lefordított Cellarius-tankönyv 1735-ös kiadásának körülményeit nem jól mutatja be (44., 55.): ez ugyanis Johann Brewer kiadásában jelent meg Lipcsében, miután a lőcsei nyomdász e keresett tankönyvre 12 évre szóló kiadói privilégiumot szerzett. Kisebb megjegyzések még: elsietett dolog a kassai jezsuiták nyomdáját, egy önálló tipográfiát a nagyszombati akadémiai nyomda fiókintézményének tartani (143.). Landerer gyermekeinek neve (vö. 58., 125.) jól ismert Alois Pichlernek Entstehung der Pressburger Zeitung című művéből (Pressburg, 1913), bár igaz, hogy a szlovák életrajzi lexikon (Slovensky biograficky slovník. Tom. III. Martin, 1989. 346.) csak a könyvnyomtatásban fontos szerepet játszó két fiát, a pozsonyi és a kassai nyomda örökösét említette. Végül a számítógépes szedés korában érthetetlen formai hibára érdemes felhívni a figyelmet: az utolsó fejezetben a jegyzetszámok a 4. jegyzettől végig egy számot elcsúsztak.

A pozsonyi könyvkiadás 18. századi történetének néhány jelentős fejezetét újszerű módon megközelítő, számos új forrást feltáró műben az olvasók számára kiadványok címlapjai, táblázatok, grafikonok teszik könnyebbé a szöveg befogadását. A kötet mindazon magyar történészeknek, akik Pozsony művelődéstörténetével, a cenzúra vagy a könyvkiadási privilégiumok 18.  századi problémáival, ill. a korszak könyvkiadásának egyéb jelenségeivel foglalkoznak, kihagyhatatlan olvasmány.

Pavercsik Ilona