közlemények

Újtestamentumok ifjabb Köleséri Sámuel hagyatékában. Halála után tizenhárom évvel, 1745-ben írták össze Köleséri könyvtárát Szebenben.[i] A 12o alakú bibliák között böngészve az alábbi sorokat olvashatjuk:

12–44. Caroli Gaspar Nova Testamenta Hung[arica] superficie deaurata N[ume]ro 32. unum exemplar a 1/15 – facit in summa 40/–

44–74 Ejusdem Detto Ligatura Gallica N[umer]o 30 unum Exemplar a Rh. 1/40 – 30/–

74–172. Ejusdem Detto Ligat[ura] gallica viliori n[ume]ro 98. a kr. 55 facit in summa 89/50

172–182. Ejusdem Detto Ligat[ura] vilissimae Exempl. n[ume]ro 10 a kr. 51 facit 8/30.

Azaz Károlyi Gáspár magyar nyelvű Újszövetségének 170 példányát vették nyilvántartásba, összesen mintegy 168 Rhénusi aranyforint értékben. A Köleséri haláláig (1732) megjelent 12o alakú magyar nyelvű újtestamentumok:

Az 1644-es lőcsei és az 1646-os Jansson-féle kiadást minden bizonnyal elvethetjük. De vajon előfordulhatott, hogy a nyomtatás után több mint négy évtizeddel még ilyen mennyiségű eladatlan példány hevert Tótfalusi újtestamentumai közül Szebenben? A gyakran idézett 1698-as Mentségéből tudjuk, hogy Tótfalusi először 4200 példányban nyomtatta ki az Újszövetséget. A zsoltárokról ugyanott megírta, hogy viszonylag hamar elfogytak, és később már csak a könyvkötőknél maradt néhány példányt lehetett fellelni Erdélyben. Viszont a többi, Amsterdamból magával hozott könyvről megjegyezte, hogy még ennyi idő alatt sem kelt el mind – és ez alatt a bibliákat és újszövetségeket érthette.[ii]

Azt is tudjuk, hogy Köleséri vitte át Tótfalusi nyomdai patricáinak (azaz a betűöntéshez használt, acélba metszett bélyegzővas, korabeli nevén „stempely”) egy részét Kolozsvárról Szebenbe 1708-ban,[iii] így az is előfordulhatott, hogy felvásárolt vagy átvett az özvegynél eladatlanul heverő bibliákból. A végrendelkező nyomdász úgy intézkedett a raktáron levő áru sorsáról, hogy az felerészben feleségére, felerészben pedig lányaira szálljanak. Tótfalusi halála után a több alkalommal összeírt nyomdai berendezések mellett sem említenek könyveket, mivel azok az örökösöknél lehettek letéve.[iv]

Ha a Tótfalusi megbízásából az Apáti Madár Miklós által Magyarországra szállított könyvekről készített leltárt[v] összevetjük a Köleséri hagyatéki összeírásából fent kiemelt részlettel, azt látjuk, hogy a kötésleírások nagyrészt fedik egymást, mindkét forrásban olvashatunk hasonló módon bekötött kis alakú újtestamentumokról. Bár – ahogyan Rozsondai Marianne rámutatott – a kötéstípusok pontos azonosítása ma már meglehetősen bizonytalan, a Köleséri hagyatékát összeíró tisztviselők és az Apáti által használt korabeli terminológia megegyezik.[vi] Az újtestamentumokon Apáti karmazsinos (vörösre festett), egészen vagy „fél” aranyozott (dúsan és metszésén is aranyozott kötéséből ered az „Aranyas Biblia” elnevezés is), fekete aranyozott, vörös aranyozott, tarka (márványos alapon?) aranyozott, pergamen, „cápás” (poncolt), „franczband” (francia kötés) típusú kötéseket örökített meg. Valamint beszámolt crudában maradt példányokról is.[vii] Köleséri hagyatékában pedig a következő kötéseket találjuk: 32 példányt aranyozott bőrkötésben, másik harmincat francia kötésben, 98-at olcsóbb francia kötésben, míg 10 példányt a legegyszerűbb módon, de még mindig francia módra bekötve. Mivel a korabeli könyvek jó részét ilyen kötésekkel látták el, sajnos nem tekinthetjük perdöntőnek a bizonyítékot, hogy Tótfalusi nyomtatványai Kölesérihez jutottak volna. Ugyanakkor lehetséges, hogy az 1685-ben és 1687-ben kiadott Újtestamentumok egy része csak az árverés után, 1775–76 körül juthatott el a közönséghez, amikor Köleséri hagyatékát végre eladhatták.[viii]

Az 1725-ben „az Belgiomi Academiákban tanulo magyaroknak forgolodások által” megjelent Újszövetségről Bod Péter[ix] még úgy vélte, hogy talán nem is Németalföldön, hanem Lőcsén készült. Ecsedy Judit vizsgálata kimutatta, hogy nem Magyarországon nyomtatták. Betűtípusa megegyezik a máig bizonytalan eredetű, magát amsterdaminak valló, impresszuma szerint 1700-ban (valójában inkább 1725k.) nyomtatott Bibliával.[x] Így akár Amsterdamban is készülhetett. Eddig nem merült fel olyan adat, ami ezt a kiadást Kölesérihez kapcsolta volna.

A lipcsei Újszövetséggel kapcsolatban Bod Péter megemlékezett róla, hogy „Midön ez a’ Testámentom ki-jött, tsak hamar a’ M[éltóságos] Patróna [Wesselényi Istvánné Bánffy Kata] meg-halván, az Eksemplárok maradtanak a’ Köleséri Úr kezén, ’s nem igen terjedhettek-el a’ mint kellett vólna.”[xi] Szelestei Nagy László kutatásai nyomán[xii] ismerhettük meg részleteiben is Bél Mátyás Újtestamentuma szövegének két különböző szedését[xiii], valamint 1717-ről 1726/1727-re módosíthattuk a megjelenés évét. Szelestei kétségbe vonta, hogy a kiadásból származó példányok (Bánffy Kata halála után) Kölesérihez kerültek, valamint azt is, hogy Köleséri Sámuel és Bánffy Kata szerepet játszott a Biblia kiadásában. Kétségtelen tény, hogy Bánffy Kata halálakor (1734) Köleséri már nem volt az élők sorában (1732. december 24-én hunyt el), így Bod ebben tévedett. Az esetleg elképzelhető, hogy már a nagyasszony halála előtt Szebenben voltak a könyvek. Mivel 1732 folyamán Köleséri jórészt börtönben sínylődött, így azok 1726/27 és 1731 között juthattak a kezéhez. A hagyatéki összeírást közreadó Bertók Lajos egy korábbi tanulmányában azon a véleményen volt, hogy a Bél Mátyás-féle lipcsei kiadás nyomait találta meg.[xiv] A jegyzékhez csatolt írásában beszámolt arról is, hogy a Köleséri első felesége, Meder Asnatha halála utáni (1737. november 11.)[xv] inventárium még crudában maradt újtestamentumokat is felsorolt.[xvi] Ezek azonban hiányoznak az 1745-ös öszszeírásból.

Bod Péter akkor is tévedhetett, amikor az Újszövetség elterjedésének akadályát a Kölesérinél heverő példányokban kereste. Tótfalusi és Komáromi egyaránt négyezer példány fölött nyomtattak bibliáikból, így hasonló mennyiségű, de legalább kétezer kötet készülhetett a lipcsei kiadásból is. Amennyiben a Bél Mátyás-féle Újszövetség 170 példánya hevert volna Kölesérinél, még abban az esetben is aligha lehetett ez a néhány százalékot kitevő mennyiség a használatba vétel akadálya. Az okot máshol kell keresnünk.

A másik neuralgikus pont a szövegen történt változtatás, amit Bél Mátyásnak tulajdonítanak. Fekete Csaba[xvii] elemzése nyomán újabb vizsgálatokra lenne szükség, hogy kiderüljön: beszélhetünk-e egyáltalán jelentősen expurgált, vagyis a „Károlyi Gáspár által abba belevitt kálvinizmusoktól megtisztított” (azaz a predestinációra való hivatkozásoktól kigyomlált) szövegről, mint ahogyan azt Sólyom Jenő[xviii] értékelte. Amennyiben nem történtek lényegi változtatások, úgy akár református közegben is kereshetünk a kiadásban és a terjesztésben közreműködő személyt.

Érdemes újragondolni a rézmetszetes címlapon olvasható „S.K.” rövidítés feloldását is, amelyet Bod Péter Köleséri monogramjával azonosított.[xix] Az illusztrátorok körében elterjedt szokás az volt, hogy előbb megadták a művész nevét, és csak az után közölték, hogy milyen munkát végzett a képen: rajzolta, metszette, esetleg mindkettőt. Ha ez a két betű az alkotót jelöli, akkor nagyon valószínű, hogy az első betű nem a „sculpsit” (metszette) rövidítése, hanem inkább metsző vagy rajzoló nevének rövidítése. Többnyire az „sc.”, a „sculp.”, esetleg a „sculps.” formákat alkalmazták (gyakori volt még a „fecit”, azaz csinálta), az általunk eddig vizsgált könyvekben az „s.” rövidítés a lehető legritkább esetben fordult elő. Köleséri Auraria Romano-Dacicához[xx] csatolt portréján például Hermann András „A. H. sc. Cibini” formában jelenik meg.[xxi] A kissé elnagyoltnak, utólag odavetettnek látszó „S.K.”-ból nem derül ki, hogy a kép rajzolóját, metszőjét rejti, vagy esetleg „Samuel Köleséri”-t.

Végezetül Font Zsuzsa[xxii] szíves közlése nyomán arról is beszámolhatunk, hogy Köleséri levelezésében nem maradt fenn Bél Mátyással a témában váltott levele, a megoldást így mindössze azt jelentheti, ha felbukkanna Bél Mátyás bibliakiadásokról írott latin nyelvű traktátusa, amely jelenleg Bécsben lappang.23

A legvalószínűbb tehát, hogy Tótfalusi Kis Miklós által nyomtatott újszövetségek hevertek évtizedekig Köleséri hagyatékában, a Silman Mihály tiszteletes úr padlásán.

Oláh Róbert