FIGYELŐ

Újabb soproni helytörténeti kiadványok. Németh Sámuel: A soproni evangélikus líceum történetének egy százada 1681–1781. Sopron, 2007. Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium, 446 l.

A soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium 2007-ben ünnepelte fennállásának 450. évfordulóját. A jeles alkalomra több korszerű kiadvány (jubileumi évkönyv, videofilm, DVD) idézte fel a közel félévezredes történetet és igazolta, hogy Sopronban minden időben a kor szellemének megfelelő, magas színvonalú oktatás folyt, amelynek felelevenítése és továbbvitele a mostani tanári generációnak és nem utolsósorban az iskola igazgatóságának és Diákszövetségének szívesen vállalt feladata. A kiadványok között található egy különleges korszak-monográfia is, amelynek nemcsak tudományos hozadéka, hanem szerzője és sok viszontagságot megélt története is megérdemli a figyelmet.

 A soproni evangélikus líceum 1681 és 1781 közötti történetét Németh Sámuel, az iskola nagytekintélyű, ám rendkívül szerény tudós igazgatója írta meg. Németh Sámuel (1877–1975) 1922 óta tanított Sopronban, miután a felsőlövői középiskola, amelynek igazgatója volt, az 1921. évi népszavazás eredményeképpen osztrák területre került. A nyolc éven át igazgatott soproni líceumtól a második világháború kitörésekor vált meg, azonban hosszú életét ezután is az iskolának szentelte. A líceumot ért háborús veszteség – a könyvtár számos ritkaságának megsemmisülése – Németh Sámuel életét személyes tragédiával is súlyosbította: tanárrá lett fia, a volt Eötvös-kollégista szerepel a Collegium második világháborús hősi halottainak emléktábláján. A munkába temetkezett tudós tanár 1945-ben fejezte be korszak-monográfiáját, szerényen azt remélve, hogy az 1957-ben esedékes 400. évfordulóra a kézirat minden nehézség ellenére megjelenhet. Nem így történt. Németh Sámuel 1975-ben, 97 évesen hunyt el, munkája pedig csak a Líceum fennállásának 450. évfordulóján vált olvashatóvá. Köszönet a megjelentetésért mindenkinek, aki dolgozott a kéziraton, és nem utolsósorban Tölli Balázsnak, az iskola mostani igazgatójának.

A soproni evangélikus líceum történetének kiindulópontja minden későbbi munka esetében Gottlieb Gamauf Oedenburger Kirchengeschichte című egyháztörténeti munkája. Erre a műre támaszkodott a Németh Sámuel kötetében kiemelt helyen hivatkozott két szerző, Müllner Mátyás (A soproni ev. főtanoda története. Sopron, 1857.) és Payr Sándor (A dunántúli evangélikus egyházkerület története. Sopron, 1924) is, Németh pedig elsődleges forrásként használta mind Gamauf művét, mind az általa összegyűjtött többkötetes okmánytárat. Általánosságban is elmondható Németh Sámuel iskolatörténetéről, hogy elsősorban a soproni líceumban, levéltárban és a budapesti levéltárakban őrzött kéziratos anyagot aknázta ki, olyan források feldolgozását végezte el, amelyek korábban őelőtte ismeretlenek, esetleg magyarul hozzáférhetetlenek voltak. Munkamódszerére leginkább az aprólékosság, a pontosság és a teljes pártatlanság a jellemző, noha egész kötetét áthatja a hazai evangélikusság és a soproni iskola szeretete.

A kötet hat fejezete egy-egy témakör százéves történetének teljességre törekvő vizsgálata. Az első fejezet az iskola fenntartásával és felügyeletével foglalkozik, részletesen taglalva a városi tanács, majd a konvent szerepét, az egyházkerülethez való viszonyt, az anyagi és szervezeti felépítés kontrollját. A „Tantervek, órarendek” című rész tanterveket, órarendi javaslatot ismertet. Ebben a fejezetben kerül tárgyalásra az iskola nevezetes rektorainak, Deccard János Kristófnak, Hajnóczi Dánielnek, Ribini Jánosnak a tevékenysége. A Tantárgyak, képesítések fejezete részletesen tárgyalja az egyes tantárgyak tanításában megvalósított feladatokat és módszereket, felsorolja és a gyakorló tanár szemével minősíti a tananyagként használt kiadványokat. „Az iskola belső életének lefolyása” című rész a tanév eseményeit, az ünnepi alkalmakat, az iskolának az egyes egyházi eseményekben betöltött szerepét taglalja. A tanulók fejezete feldolgozza a korabeli anyakönyveket, foglalkozik a tanulók származási összetételével, a diákjóléti intézményekkel. Nagy szerepet kap a protestáns tanulóifjúság külföldi peregrinációjának fontossága és sok illusztrációval ékesítve olvashatunk a soproni tanulók album amicorumairól. A tanárokról szóló fejezet foglalkozik az iskola nevelőinek képesítésével, kiválasztásával, javadalmazásával és rövid életrajzot nyújt a korszak összes tanáráról, utalva tudományos tevékenységükre is.

A kötet külön értéke a százoldalas okmánytár, amely Fridelius János 1693. évi tantervét, a 18. század eleji magyar nyelvű iskolai törvényeket, Deccard János Kristóf órarendjét 1718-ból, a Generalia Institutat (1741) Hajnóczi Dániel rektorsága idejéből, Hajnóczi Series Lectionum (1741) című művét és Farkas Ádám Symbolájából (1775) az első, a második és a hatodik osztály tantervét tartalmazza. A latin nyelvű szövegeket a kötet párhuzamosan, Németh Sámuel magyar fordításban is közreadja.

A több mint hatvan éve lezárt kézirat természetesen nem utalhat arra a sok irodalom- és iskolatörténeti eredményre, amelyet a későbbi kutatás tett hozzáférhetővé. Ezért vált szükségessé, hogy a kötethez egy kiegészítő bibliográfia csatlakozzék, amely az 1944 után megjelent legfontosabb soproni vonatkozású iskolatörténeti tanulmányokat, szöveg- illetve adatközléseket regisztrálja. A kézirat gondozását, a jegyzetek korszerűsítését Kovács Zsóka és Patyi Gábor végezte el, a kötetet Patyi Gábor szerkesztette és neki köszönhető az eligazító, Németh Sámuel emlékét méltóképpen felidéző utószó is. A kései megjelenés nemcsak a kiváló tanár és nevelő Németh Sámuelre emlékezik, hanem rehabilitálja a pedagógiatörténész tudóst is, igazolva, hogy a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium egyik legfontosabb feladata a hagyomány megújító erejű továbbéltetése.

***

Dominkovits Péter: Egy gazdag városvezető, Lackner Kristóf polgármester javai. (Végrendeletek, hagyatéki- és vagyonleltárak, osztályok 1591–1632.) Sopron, 2007. Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, 117 l. – Lackner Kristófnak, mindkét jog doktorának rövid önéletrajza. Vita Christophori Lackhner I.U.D.Hominis brevis consignatio. (A szöveget gondozta és fordította, a jegyzeteket, a bevezető tanulmányt és a mutatókat készítette Tóth Gergely.) Sopron, 2008. Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, 219 l. /Sopron Város Történeti Forrásai C. sorozat, 5./

Talán senki nem annyira ismert a 16–17. század fordulóján élt városi polgári elit képviselői közül az irodalomtörténészek előtt, mint Lackner Kristóf. Köszönhető ez annak a lelkes lokálpatrióta szemléletnek, amely Sopron város polgárainak mindig is sajátja volt és persze nem utolsósorban – sok neves előd után – a Fél évszázad a város szolgálatában életútinterjú szereplőjének, az irodalomtörténész Kovács József Lászlónak (Soproni Szemle 2007. 305–313). A legújabb Lacknerrel foglalkozó kötetek is azzal indítják mondandójukat, hogy utalnak a könyvtárnyi Lackner-irodalomra, és valóban, a köztudat már arra is hajlamos volt, hogy elfogadja: a tudós polgármesterről mindent elmondtak, feltártak, kiadtak, ami elmondható, hozzáférhető, kiadható volt. Hogy mennyire téves volt ez a vélekedés, arra a közelmúltban közreadott két kötet szolgál ékes bizonyítékul.

A Lackner Kristóffal foglalkozó kutatások sok egyéni kezdeményezés után először 1971-ben kaptak intézményesített megjelenést is. Az MTA Irodalomtudományi Intézet Reneszánsz-kutató Csoportja és az egyetemek régi magyar irodalomtörténeti tanszékei Lackner születésének 400. évfordulóját nemzetközi konferenciával ünnepelte Sopronban és az ülésszak anyaga meg is jelent a tárgyévi Helikon c. folyóiratban. A Soproni Szemle ugyancsak tematikus számmal állított emléket a város nevezetes polgármesterének. Ezután sorjáztak a kötetek, tanulmányok, hasonmás- és szövegkiadások, amelyek közül – helyhiány miatt – csupán Kovács József László két kiadást megért monográfiájára (Lackner Kristóf és kora. Sopron, 1972., 2. bőv. kiad. Sopron, 2004.) és az újabb szemléletű kutatónemzedék, Grüll Tibor tanulmányaira és szövegkiadására utalnánk. Úgy tűnik, Sopron minden generációban „kitermeli” az elhivatott Lackner-kutatókat. Így történt ez most is, amikor szinte egyidőben jelent meg a Soproni Levéltár két kötete, a levéltáros Dominkovits Péter és a történész Tóth Gergely munkája. Mivel a két kiadvány ugyanannál a kiadónál, közel azonos időben jelent meg, a soproni Dominkovits volt Tóth Gergely munkájának lektora is, célszerű, ha együttesen foglalkozunk velük és tesszük meg az összehasonlító észrevételeket. A továbbiakban a hivatkozásnál (Dominkovits: i. m. 2007) illetve (Tóth: i. m. 2008) megjelölést alkalmazunk.

Az elsősorban irodalomtörténészi érdeklődéssel megközelített humanista Lackner tevékenységének újabb adatolásában Dominkovits Pétert társadalomtudományi érdeklődés vezette. A 17. század eleji vagyonos, városvezető polgári elit kialakulásának vizsgálatában Lackner Kristóf gazdag életpályája, a fennmaradt dokumentumok sokasága tette lehetővé, hogy részletekbe menő, ugyanakkor átfogó kép szülessen a vagyonos városvezető felemelkedéséről, társadalmi pozíciójának megalapozásáról és az utókorra hagyott javak feltárásáról. A közreadott irategyüttes nemcsak egy személy anyagi gyarapodásához nyújt értékes adalékokat, hanem elősegíti az összehasonlító vizsgálatot más városok polgári elitjének életmódjával, de forrásul szolgálhat a Lackner által létrehozott alapítványok, az iskoláztatás árnyaltabb értékeléséhez is. Dominkovits Péter nemcsak példaszerűen adja közre a forrásokat, hanem bevezetőjében lényegi megállapításokat tesz Lackner társadalmi kapcsolatrendszeréről, politikai szerepvállalásának hátteréről, a soproni polgármesteri tisztség betöltésének és a tudatos vagyongyarapításnak a körülményeiről. Lackner Ádámnak, (Kristóf apjának), Lackner Kristófnak, első majd második feleségének végrendelete és vagyonösszeírása, amelyek a változó élethelyzetben többször is elkészültek, majd a temetési költségek részletezése gazdagon dokumentálják a vagyonosodás alakulását, a késő utókornak pedig a helyi birtokviszonyok, a háztartásvezetés, a reprezentációs szokások materiális bázisát is feltárják. Dominkovits Péter az ökonomikus bevezető végén felrajzolja a kutatás további lehetőségeit, utal a hazai és nemzetközi összehasonlító vizsgálatok létjogosultságára éppúgy, mint a még feltáratlan dokumentumok közreadására. Az egyik minden bizonnyal nagy érdeklődést kiváltó kézirategyüttes ismét csak Kovács József László tudományos műhelyéből várható, Lackner leveleskönyvének és beszéd-fogalmazványainak gyűjteménye jelentősen árnyalhatja azt a képet, amely a tudós polgármester irodalmi tevékenységéről eddig is ismert volt. A másik, teljesen új forrás Tóth Gergely kiadásában már meg is jelent.

A kutatás számára komoly meglepetéssel szolgált, hogy létezik egy saját fogalmazványú Lackner-önéletrajz, amelynek feltárásával mind ez ideig adós volt a Lackner-filológia. A kézirat feldolgozása, Lackner szerzőségének bizonyítása Tóth Gergely történeti, filológiai és alkotáslélektani összefüggések vizsgálatában gazdag, invenciózus munkájának az eredménye. Hiszen az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban rejtőző kéziratot látták vagy tudtak létezéséről mindazok, akik Lackner vagy Bél Mátyás hagyatékával foglalkoztak (V. Kovács Sándor, Szelestei Nagy László, Kulcsár Péter, Kovács József László), azonban arra, hogy Lackner saját fogalmazású életrajzának másolatáról van szó, senki sem figyelt fel. A kalandos sorsú, máig ismeretlen, eredeti mű hiányában Tóth Gergelynek is rendkívül sok kérdést kellett tisztáznia. Komoly magyarázatot igényelt a mű keletkezésének, a megírás szándékának a feltárása, a szerzőség tisztázása annak fényében, hogy a szöveg egyes szám harmadik személyben íródott és csak néha vált át első személyre, a kézirat időbeli befejezetlensége (csupán 1618-ig tart a történet, noha Lackner 1631-ben halt meg) és magának a kéziratnak a sorsa. El kell ismerni, hogy Tóth Gergely a legtöbb kérdésre meggyőző választ talál, de nem fedi el a még megválaszolatlan, csupán feltételezésekkel magyarázható kérdéseket sem. Ilyenek valójában leginkább az eredeti kézirat sorsával kapcsolatosak. Továbbra sem tudni, Bél Mátyás az eredetit látta-e vagy már egy olyan soproni ismerősétől küldött másolatot, amely az eredetiről készült, bizonytalan az is, ki küldte el Bélnek Lackner munkáját (az eddigi szakirodalom, köztük Dominkovits itt ismertetett munkája Hajnóczi Dánielre gondol, Tóth Gergely Deccard János Kristófot feltételezi). De az sem tudható bizonyosan, hogy Lackner hagyatékából hová került a kézirat és felhasználták-e, mint Tóth Gergely véli a közvetlen utókor Lackner-méltatói, például Schwanshoffer Kristóf iskolaigazgató, aki beszédet mondott a jeles polgármesterről. Az eredeti kéziratot a kiváló bibliográfus, Szinnyei József látta (láthatta) a Magyar Nemzeti Múzeumban. Rejtélyek sokaságával állunk itt is szemben, nem tudni, hogyan került oda a kézirat (megemlítődik itt a kiváló soproni helytörténész, Gamauf Teofil neve, majd a „gátlástalan könyv- és iratgyűjtő” Literáti Nemes Sámuel kalandorsága, Jankovich Miklós hagyatékának sorsa), de a kézirat közgyűjteményi előélete nem tisztázott. A legnagyobb kérdés pedig: hol van ma a kézirat? Erről Tóth Gergely is csak annyit tud írni: „Rejtély, hogy hová tűnhetett a Múzeum gyűjteményéből az irat”. Reménykedjünk, hogy egy állományrevízió valamelyik közgyűjteményben vagy egy magángyűjtő hagyatékának felszámolása egyszer fényt derít minderre, és a sok kérdőjellel felvetett sejtésből végre tényszerű magyarázat válik.

A kézirat talányos sorsának feltérképezésén túl Tóth Gergely rendkívüli alapossággal dolgozza fel az előkerült szöveg életrajzi, történeti hátterét, mutatja ki azokat az új adalékokat, amelyek Lackner Kristóf életét, tevékenységét megismerhetőbbé teszik, és szembesíti az eddigi életrajzi adatokat az önéletírásban megfogalmazott tényekkel. A jegyzetekkel gazdagon ellátott szövegkiadás, a gördülékeny fordítás mind Tóth Gergely lelkiismeretes munkáját dicsérik. A szöveg közreadásában azonban szokatlan megoldásra figyeltünk fel. Tóth Gergely betűhíven közli a latin szöveget, csak a szükséges helyeken emendál, megadja az eredeti lapszámozást is, és még az általa beiktatott fejezetszámokat is szögletes zárójelben közli, jelezve, hogy azok nem voltak meg az eredeti kéziratban. Ilyen precizitás mellett rendkívül furcsa, hogy Tóth Gergely a latin szöveghez saját megfogalmazásban latin marginálisokat készít (a magyar fordításban is szerepelnek), és semmiféle tipográfiai megoldással nem utal arra, hogy ezek a szövegrészek nem Lackner Kristóf, hanem a szövegkiadó magyarázatai. A kötetet többféle mutató és Lackner Kristóf kéziratos és nyomtatott műveinek bibliográfiája teszi még jobban használhatóvá.

Végezetül a technikai apparátus ad okot arra, hogy a két Lackner-kötetet egymással összehasonlítva, mint egy virtuális műhelymunka termékét is véleményezzük. Az azonos funkciót betöltő mutatók mindkét kiadványban: a személy-, illetve földrajzi névmutató, továbbá a szakirodalom-jegyzék. A Lackner-bibliográfia csak annyiban ad okot az összehasonlításra, hogy amíg Dominkovits tanulmányában a tudós polgármester ifjúkorának szerzői termékeként szerepel Grazban respondeált disputációja, addig Tóthnál ez a mű nem kerül bele a művek jegyzékébe, mert a szerző tanulmányában tisztázza, hogy a vita tényleges szerzője, Lackner tanára, Nicolaus Gabelmann. Egyébként a disputáció címleírása a két kötetben eltér (Dominkovits: i. m. 2007. 14., Tóth: i. m. 2008. 149.). A két kiadvány szakirodalom-jegyzékében is találunk meglepő eltéréseket. Például: Kovács József László összes Lacknerral kapcsolatos írását csak a két mű irodalomjegyzékének együttes olvasásával lehet megismerni, pedig nem gondoljuk, hogy bármelyik is elkerülte volna egyik vagy másik szerző figyelmét. Igaz, hogy egyik irodalomjegyzékben sem találjuk a Kovács József László által írt Lackner-szakirodalom rövid összefoglalását (Egy magyar humanista írói portréjának kialakulása (Írások Lackner Kristófról 1631-től–1944-ig.) = StudLitt (7.) 1969. 55–73.) Dominkovits Péter hivatkozik Németh Sámuel soproni líceumi igazgató két dolgozatára (Németh 1941/a, Németh 1941b), de a művek nem szerepelnek az irodalomjegyzékben. Ír viszont arról, hogy „Németh Sámuel egy korai forrásközlése, a mértékletességi egyesület alapszabályainak közzététele” (Dominkovits: i. m. 2007. 12.), de csak Tóth Gergely jegyzékéből tudjuk meg ennek a tanulmánynak a megjelenési adatait (Tóth: i. m. 2008. 193.), az 1941-es hivatkozások azonban továbbra is rejtve maradnak. Koncepcionális eltérések tapasztalhatók a két kötet névmutatójában. Dominkovits Péter a személyeket – nagyon helyesen – nemzeti hovatartozásuknak megfelelő névalakban szerepelteti, csupán az a sajnálatos, hogy kicsit szűkmarkúan bánik a nevek beazonosítására szolgáló magyarázattal. Tóth Gergely bőségesen magyaráz, magyarul és németül, nála viszont szinte mindenki magyar. Legalábbis a 16–17. századi soproni polgárok, akik mind magyar keresztnévvel szerepelnek, még a németre fordított magyarázó szövegben is. A Lackner-kutatóknak bizonyos névalakokban is meg kellene egyezniük, mondjuk ne legyen Lackner felesége az egyik kötetben Lacknerin, Ursula, szül. geb. Gürtnerin (Dominkovits: i. m. 2007. 110.), a másikban Töltl (Gurtner) Orsolya (Tóth: i. m. 2008. 211.), vagy a gráci professzorról is meg lehetne állapítani egy elfogadott névalakot, Gablmann (Gabellmannus, Gabelmanus) vagy Gabelman? Kicsit az is furcsa, hogy Tóth Gergely – nagyon helyesen – magyar és német nyelvű mutatót készít, de az utalót kereső olvasót „vide” szóval igazítja el. A helynévmutatók hasonló tarkaságról tanúskodnak. Még bántóbb azonban, hogy a Lackner-művek címét és címfordítását is eltérően adják közre a szerzők, l. Maiestas Hungariae Aquilia (A magyar felség sasa) (Dominkovits: i. m. 2007. 19.), Maiestatis Hungariae Aquila (Magyarország uralkodójának sasa) (Tóth: i. m. 2008. 25.).

Végére hagytuk azt az elgondolkodtató megközelítésmódot, amely mindkét kötetre jellemző. A szerzők, elismerve Lackner Kristóf összes érdemét és a munkásságát feldolgozó szakirodalom eredményeit, azon az állásponton vannak, hogy Lackner kiemelése a soproni városi polgári elitből, mások (például: Szentbertalany Menyhért, Kramer /Kalmár/ Mátyás polgármesterek) szerepének elhanyagolása egyoldalúsághoz vezet. Tóth Gergely ennek okát abban látja, hogy Lackner önéletrajzi munkájával megtervezte az utóéletét, szó szerinti megfogalmazásában: „ez a munka is hozzájárult Lackner emlékezetének »kifényesítéséhez«”. A korábbi szakirodalom és az új vélemények ütköztetése további dokumentumok feltárásával és széleskörű társadalomtörténeti vizsgálattal hozhat majd eredményt, ezen a téren fontos segítség Dominkovits Péter és Tóth Gergely munkája.

Németh S. Katalin