közlemények

A cikk képanyaga hiányzik.

Magyar vonatkozások Robert Fludd műveiben. Robert Fludd (1574–1637) a 17. század elejei Angliának érdekes alakja: Oxfordban végzett orvos, rózsakeresztes traktátumok szerzője, nagytudású polihisztor. Többkötetes enciklopédiája az Utriusuqe cosmi maioris et minoris… 1617 és 1619 közt látott napvilágot Oppenheimben, illetve Frankfurtban, ahol 1624-ben egy részét újra kiadták, s van rá adatunk, hogy a fólió nagyságú könyv egy példánya már az 1620-as évek végén eljutott Erdélybe, méghozzá Cseffei László jóvoltából, aki Velencéből küldött egy ismerősével anyjának „négy öreg könyvet, az meljeket Fludnak hinak”.1 Míg az összesen négy kötetre rúgó latin nyelvű mű első kötete főként misztikus és kozmikus leírásokat, valamint spekulációkat tartalmaz, a második kötetben számos olyan fejezet található, ami számot tarthat a művelődéstörténészek érdeklődésére. Fludd magyar vonatkozású lapjai ebben a szemléletes címlappal ellátott második részben vannak, s mivel elég jó helyzetismeretről tanúskodnak, érdemes őket tüzetesebben szemügyre vennünk.

Ennek a második kötetnek a címe Tractatus Secundus, de Nature Simia seu Technica macrocosmi historia…, más szóval az emberek „utánzó” természetéről, a technikáról és a korabeli technológiáról írott traktátus. A 776 lapos mű indexében hiába keresnénk a „Magyarország” vagy „Transylvania” címszót. Viszont a mű hatodik részének „De Arte Militari” a címe, és ebből világos, hogy Fludd, aki a század elején beutazta Európát, talán személyesen is járt Magyarországon, ha a Velencéből Augsburgba vezető útján2 útba ejtette Bécset, illetve a magyar királyság végvárait. Ha viszont nem járt errefelé, vagyis elkerülte a hadszínteret, akkor is jó és elég pontos forrásokból dolgozott, hiszen elég részletes információi vannak a magyar várakról. Három magyarországi várról számol be ennek a résznek a XIV. illetve XVI. fejezetében, mindháromról képeket is ad, az egyikről, Komárom váráról, amit különösen érdekesnek tart, többet is, több szemszögből.

A Fludd által ábrázolt várak közül az első Érsekújvár, „Owar, Germanice Huisell,3 est Hungariae castrum sive arx superioris Pannoniae” – a várról az angol szerző két rajzot is közöl művének 378 oldalán és közli, hogy mivel ez a hat bástyával megerősített vár mocsaras helyen fekszik, szinte megközelíthetetlen. Pár lappal később, már a tizenhatodik fejezetben más olyan várak leírását olvashatjuk, illetve rajzát is láthatjuk, amelyek sokszögletű várfallal vannak körülvéve – ilyenek a hollandiai Bommel, illetve az itáliai Lucca (Fluddnál „Luca”). Ezt követi a győri vár bemutatása, amelynek Fludd rövid történetét is ismerteti:

 

 

 

 

 

 

 

 

„Chavarino, vagy Ciavarino Hungária legerősebb erődítménye, amit a törökök elragadtak a keresztényektől, de már az 1603-as évben Schwarzenberg herceg visszavett; hét bástyával (Bulvardis) kitűnően megerősített, továbbá az két nagy folyó, úgymint a Rába és a Duna kereszteződésénél lévén, minden részében jól helyreállítatott…”4

Győr fontosságánál talán csak Komáromé a nagyobb, erről az erődítményről Fludd összesen három képet közöl, az első kettőt a 385, és a harmadikat a 386 oldalon. Komárom (Gomorra sive Comarium) jelentősége abban áll, hogy végvár a török birodalom határán, olyan erősség, amit még Ferdinánd császár építtetett: „arx et munimentum limitaneum contra Turcarum tyrannidem”, de amelyik a Duna „Schutt” (Csallóköz) nevű szigetének egyik kiszögellésén foglal helyet, két folyó összefolyásánál, ahol a folyó partjai korona-alakban fogják körül és védik a várat.5 Fludd megjegyzi, hogy ez a fajta vár sem teljesen ismeretlen másutt, például a milánói és siénai vár is hasonló a komáromihoz.

A magyarországi várak képeit egy katonai szakleírás követi a Tractatus harmadik könyvének második fejezetében. Ennek a cime „De diversa equitum diversarum nationum dimicandi ratione”, vagyis ez az egyes nemzetek hadviselését bemutató fejezet. Angol lévén, Robert Fludd ismertetését a szomszédos franciák harcmodorának leírásával kezdi, majd röviden rátér a magyarok és törökök fegyverforgatásának sajátosságaira. Az utóbbiak ugyanis (feltehetően hosszú) lándzsájuk markolatát szorosan a nyeregnél tartják és így rohannak az ellenségre, a franciák viszont a kézben tartott lándzsákat kedvelik. Hogy melyik harcmodor jobb, Fludd szerint abból látszik, hogy a lengyelek, a törökök és a magyarok később pisztolyukat és kardjukat is elő szokták húzni és így többféle fegyvert használhatnak, illetve nem csak egy fegyverrel vagdalkozhatnak. Sőt, a törökök és a magyarok (így, együtt!) még a sarkantyú-használatban is jobbak a franciáknál, mert lábukat nem lábvértben, hanem valamilyen fakengyelben hordják („calcaria super ocrearum soleam seu suppagmentum ligneum portant”), s ezért az könnyebben mozgatható, a lovakat jobban tudják irányítani.6

Más szóval Fludd szerint a magyar (és a török) harcmodor „modernebb”, mint a nyugati hadszíntereken alkalmazott. Értesüléseit alighanem egy korabeli olasz műből szerezte, köztük talán Achille Tarducci 1601-ben latinra fordított művéből, a Turca vincibilis in Ungaria c. traktátusból.7 Mindenesetre a magyar várakról adott leírásai, illetve a szüntelenül hadakozó magyarok harcmodorának jellemzése megerősíti azt a feltevésünket, hogy Bethlen Gábor fellépéséig az angolokat Magyarország elsősorban mint török hadszíntér érdekelte, és csak egy-egy Paracelsus-követő, vagy bányászattal foglalkozó tudós figyelt fel néha a korabeli Magyarország páratlan ásványi kincseire.

Robert Fluddról, akit életrajzírója úgy jellemez, hogy műveiben sikerült a „keresztény neoplatonikus gondolat nagyszabású összefoglalását” nyújtania,8 még érdemes itt elmondanunk hogy bár kora egyik legnagyobb tudósával, Johannes Keplerrel keveredett írásos vitába, saját műveinek hatásával megközelítette a Harmonia Mundi szerzőjének európai hírnevét. A legfontosabb különbség abban állt, hogy míg az asztrológiával is foglalkozó Kepler asztronómiai felfedézései beleillettek az egyre mechanikusabb világképbe, Fludd még a paracelsusi-hermetikus világkép alapján próbálta integrálni a makrozmoszt a mikrokozmosszal, a világegyetemet az emberi természettel.

Egy korábbi dolgozatomban9 bizonyos jelek alapján arra következtettem, hogy a Londonban megtelepedett magyar alkimista és tudós, Bánfihunyadi János nemcsak műveiből, hanem személyesen is ismerhette Robert Fluddot. Ezt a hipotézist továbbra is fenntartom, annál is inkább, mert Bánfihunyadi jól ismerte azt a Thomas Allen nevű oxfordi matematikust, akit Fludd is nagyrabecsült, továbbá a magyar tudós német ismerősei közt többen voltak, akik angliai látogatásuk során Fluddot is felkeresték.10

Ugyanakkor lehetséges, hogy az az erdélyi kapcsolatra vonatkozó mondat, amit Fludd egyik vitairatában 1631-ben vetett papírra, másként is értelmezhető, mint gondoltam. Ez a mondat abból indul ki, hogy bár egyes angolok nem becsülik Fludd munkásságát, azt számos tudós elismeri Európa-szerte:

„Ezt azért mondom, hogy honfitársaimat megszégyenítsem, akik ahelyett, hogy bátorítanának munkámban (ahogyan azt sokan levélben Lengyelországból, Svédországból, Poroszországból, Németországból, Erdélyből, Francia- és Olaszországból teszik), rosszindulatukkal és hamis szavaikkal üldöznek, amire egyes németek, akik hallottak róla, leveleikben Megváltó Krisztusunknak ezekkel a szavaival emlékeznek: Senkisem próféta a saját hazájában”.11

Bár Fludd egyes francia és német levelező-partnereit Huffmannak sikerült azonosítania, az erdélyi kapcsolat tisztázatlan maradt. Én az Angliát is megjárt Csanaki Mátéra, illetve Bánfihunyadi Jánosra gyanakodtam, de mivel Fluddot karrierje Oxfordhoz és Londonhoz köti és legtöbb európai híve (mint a kasseli Michael Maier is) németajkú, elképzelhető, hogy az „erdélyi” szó itt nem magyarra, hanem egy Herbornból áttelepült tanárra utal. Ezek közül Alsted azért nem jön számításba, mert bár enciklopédiájának második előszavában (az elsőt Bethlen Gáborhoz intézi!) egyéb művek közt „Robertus Flud”-ra is hivatkozik, a hét könyvből álló hatalmas műben nem találtam név szerinti utalást az angol szerzőre. Viszont Fludd itt, amikor elismerő levelekről szól, gondolhat az 1630-tól Erdélyben tartózkodó Johannes Piscatorral, vagy méginkább Johann Heinrich Bisterfelddel folytatott levelezésére. Bisterfeld korábban Hollandiában és Oxfordban is tanult és még oxfordi tartózkodása idejéből ismerhette Fluddot és munkásságát. Mindenesetre könyvtárában megvolt Robert Fludd egyik műve, az 1623-ban Frankfurtban kiadott Anatomiae amphiteatrum effigie triplici… és a harmincas évek végén levelezett a Londonban tartózkodó Joachim Hübnerrel, illetve Comenius lelkes hívével, Samuel Hartlibbal.12 Bisterfeld (ha ő volt az erdélyi kapcsolat) ezek szerint ismerte és nagyra tartotta a hermetikus tudományokat az új találmányokkal egyesíteni próbáló oxfordi tudóst és annak nagyarányú kísérletét „mindkét világ” bemutatására és feltérképezésére.

Gömöri György

 

Buda visszafoglalása (1686. szeptember 2.) a bécsi Szent Család Társulat röplapján. A grafikus művészetek régebbi története „legforradalmibb” eseményének magának az új technikának a felfedezését tekinthetjük. Jelentősége abban rejlett, hogy a művészi formák még szélesebb tömegekhez való könnyebb eljuttatására vállalkozván melléktevékenység címén az ismeretterjesztés és az ízlésfejlesztés is megtörtént. A grafikusok által kidolgozott témák között igen fontos helyet foglal el a vallás, így a szentek és a különböző zarándok-templomok képei. Hasonló budai ábrázolás már eddig is ismert volt, például Szt. István országfelajánlása.[1] Itt azonban még csak az égi segítség kérését ábrázolták.

A lapra vonatkozó összes ismeret magáról a lapról származik. A metszetet a budapesti Múzeum Antikvárium XIV. aukcióján[2] sikerült a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka számára megszereznünk, és most a gyűjteményben a 2006.1. leltári számot viseli. Az egylapos nyomtatvány alul levágott lemezének mérete 355×352 mm. A papíron elhalványult vízjegy látható, amely mászó rákot ábrázol felülnézetben. A lemez alsó részét kissé levágták. A hiányzó részeket restaurátor pótolta. A lemez hátsó fele üres, első felén pedig vegyes, rézmetszet és rézkarc technikával dolgoztak. A lap alján kétsoros német felirat mondja el keletkezéstörténetét: „Einer Hoch Löblichen Bruderschaft JESU MARIAE und JOSEPHI verehrte zue einem Fridt und Freidenreichen Newen Jahr von Carl Ludwig Schmausser der selben bestelten Ansager alhir in Wien bey S. Hieronymo. Anno 1687.” A mintául szolgáló kép rajzolója Giovanni Domenico Fontana (?–?) luccai festő, rézmetsző és építész, aki a budai ostrom alatt a császári seregben szolgált, és a Magyarország területén folyó harcokban is jelen volt. Ez magyarázza, hogy az ostromkép felvételi pontja közel esik a császári főhadiszálláshoz. Az 1686-os ostrom már egy, a kortársak között nagyon népszerű, ismert, észak-keletről felvett ostromkép másolata, ez foglalja el a kompozíció középső részét.[3] A könnyebb felismerhetőség kedvéért a felirat néhány katonai egység és a Duna nevét is tartalmazza. A felirat Budát is megnevezi Offen (Ofen), ez utalás az esemény ótestamentumi előképére a három, a császárnak engedetlen ifjúval, akik csodálatos módon megszabadultak a tüzes kemencéből,[4] ahogy Buda is felszabadult a török veszedelemtől. A város épületeit romokban látjuk, a templomok tornyait füstfelhők borítják.

A kompozíció két részét a következő, két angyal által tartott felirat választja el: „Dass du die gantze Christenheit erlediget und erfrewet hast, gleich wie vor zeiten die drey knaben von dem fewrigen…” E felirat utalás arra, hogy a gyermek Jézus Krisztus itt a Szentháromságot képviseli. A kép alsó részének előterében I. Lipót császár és király, valamint nagyszámú családja és udvara ad hálát az isteni segítségért, a háttérben török és magyar katonák nagy tömege harcol egymással. Ezzel szemben a kép égi szférájában csak a Szent Család jelenik meg felhőkön térdelve, az égi szféra legmagasabb pontján a gyermek Jézus látható, mint Jó Pásztor a juhaitól körülvéve. A mennyei szférában Krisztus mellett egy-egy felhőn térdel, és hozzá imádkozik, előtte hódol Szűz Mária és Szent József, személyükre vonatkoző szószalagon felirattal. Jézus fölött a felirat az írásszalagon: „JESU due Getrewer Hirt deiner Schafflein”. Szűz Mária szószalagján: „Wier loben und preysen dich”, Szent Józsefnél „Wier bedancken unss deiner grossen Barmherzikhet” – olvashatjuk. A kép alján a kopás következtében megrongálódott szignatúra látható, bal oldalt a rajzoló nevének néhány betűje, a jobb oldalon a metsző nevéből a „poort” betűk látszanak. A lap jelzésére még visszatérünk.

 

A különféle grafikai sokszorosító eljárásokkal létrehozott népszerű grafikák tudományos felhasználása iránti érdeklődésről a 20. század második felétől kezdve beszélhetünk.[5] A népies röplap-irodalomban általában a vallásos témák szolgáltatják a legtöbb anyagot.[6] A hagyományosan vallásos Ausztriában és ezen belül Bécsben is ezek feldolgozása viszonylag korán megkezdődött. A röplapok kiadása a szerzetesrendek mellett gyakorlatilag a vallásos társulatok kezében volt. Ide tartozik a szóban forgó röplap is, amely a Szent Jeromosról elnevezett bécsi ferences kolostorban működött Szent Család Társulat, illetve ennek egy kiemelkedő, gazdagabb tagjának kiadása.[7] Nevét nem találhatjuk meg az ismertebb osztrák biográfiai lexikonokban. A hasonló lapok keletkezését két funkciójuknak megfelelően, kétfelől lehet megközelíteni, az egyik a vallásos, másik a topográfiai téma. A két téma ebben az unikumnak számító lapban szerencsés módon találkozik. Buda visszafoglalása (1686. szeptember 2.) a korabeli Európa számára nagyon fontos volt a török támadás megállítása miatt. A most közölt lap annak ellenére ismeretlen maradt a kutatás előtt, hogy a felszabadítás visszhangjának összefoglalására történtek kísérletek. Például a Fővárosi Könyvtár könyvtárosa, Zoltán József 1963-ban az egykorú sajtóközlések, valamint a budai jezsuiták naplója nyomán szemléletes képet rajzol az ostrom utolsó napjairól, és beszámol az évfordulók jubileumi megünnepléséről Bécsben és Budán.

„Az örömmámor, amellyel Európa Buda visszavételének hírét fogadta, leírhatatlan volt. Egyik örömünnep a másikat követte: a brandenburgi fejedelemségben éppúgy, mint Brüsszelben, Lübeckben, Milánóban, Nápolyban, Rómában, Prágában, Regensburgban, Moszkvában, Lengyelországban, Angliában és másutt. […]”

A visszavívás évenként visszatérő budai megünnepléséről három korabeli forrás áll rendelkezésünkre: 1686-tól 1771-ig a budai jezsuiták naplói, 1703-tól a Wienerisches Diarium és 1731-től a Wochentlich zweymal neu ankommender Mercurius egyes évfolyamai. A visszavívás első évfordulójáról így számol be a jezsuiták „Historiá”-ja:

„1687. szeptember 2-án a keresztény névnek e diadalmas napján, amelyen a múlt évben Buda a császári és bajor fegyverek által a mi kezünkbe visszakerült, ezen esemény évfordulóját ünnepélyesen megültük. A Szentséggel körmenetet tartottunk mennyezet alatt, amelyet a csapatok legkiválóbb tisztjei vittek, a többi tisztek, nemesek és a polgári céheinek részvételével. A császári résnél, azon a helyen ti., amelyet a császáriak legelőször foglaltak el, ágyuk dörgése közben mondtuk el az Ambrus-féle himnuszt (Te Deum-ot). Két nyelven, magyarul és németül tartottunk szónoklatot, amelyeket a körmenetben érkezett pesti nép is meghallgatott. Ezeknek végeztével ugyanolyan rendben tértünk vissza templomunkba, ahol ünnepélyes misében, ágyudörgés mellett adtunk hálát Istennek.” [8]

Térjünk ezek után vissza a szignatúra kérdéséhez. A rajzoló nevét a fennmaradt betűkből sajnos nem lehet megbízható módon megállapítani. A rézmetsző Justus van der Nypoort elég ritka névhasználata, maga a lap és a feliratokat tartó angyalok stílusa, valamint a feliratok írásmódja Nypoortra vallanak. Amennyiben feltételezzük, hogy a tintaírás nem egykorú a metszettel, hanem későbbi javítás, akkor is el kell ismernünk, hogy a két írás vonalai azonosak.

Justus van der Nypoort nem tartozik a kiemelkedő flamand festők és grafikusok közé.[9]

Bár az utrechti dékán-fiú (szül. 1625 körül, halála helyét és idejét nem ismerjük) a művészi mesterséget becsületesen megtanulta alig ismert nevű kollégáitól, csak más művészek rajzait sokszorosította, igaz hogy sajátos stílusa jól felismerhető. Legtöbb művében az Ostade és Bega által kifejlesztett paraszt és katonai zsánerfestészet követőjének mutatja magát, ami a 17. században hazájában keresett téma volt. Nem ismerjük indítékát Kelet-Erópába való költözésének, írott adatok szerint valószínűleg barátja, Folbert von Ouden Allen, aki 1678 óta Bécsben császár udvari festő volt, hatására követte őt Keletre. 1683-ban jelent meg Nagyszombatban (Trnava) az Egyetemi Könyvtár naptára a városban datált jelzéssel, amelynek címlapja ikonográfiailag erős magyar jezsuita hatást mutat, ekkor úgy látszik, már jó magyar kapcsolatai lehettek.[10]

Bécsben könnyen beilleszkedett az udvari művészek közé, amit a császári család és az udvar tagjairól készült nagyméretű, mezzotinto portréi is bizonyítanak. Magyar szempontból azonban még fontosabb az a körülmény, hogy részt tudott venni a török elleni felszabadító háború nagy és sikeres csatáinak szemléletes és hiteles megörökítésében, amelyek önállóan és könyvillusztrációként is megjelentek. Elég, ha a két, Johann Martin Lerchhel, illetve Johann Jakob Hoffmannal együtt szignált bécsi ostromképet (1683),[11] a párkányi csata mutatós ábrázolását (1683) és Esztergom ostromát (1685),[12] vagy Buda monumentális, nyugatról felvett, sikerült ostromképét, amelyet J. M. Lerchhel és J. J. Hoffmannal közösen készített,[13] említjük.

A művész teljes magyar vonatkozású oeuvrejének feldolgozása még várat magára. Biztos azonban, hogy hatása letagadhatatlan a magyar vedutafestészetben. Műveinek számtalan másolata mutatja, hogy a kortásak tetszését nagyon elnyerték. Sok olyan magyar vár van, amelyek képe csak Nypoort változatában ismert, mivel az eredeti épület elpusztulván több képe nem maradt. Ez a megállapítás fokozott mértékben áll Nypoort legfontosabb magyar vonatkozású művére, az 1686-tól a 18. század közepéig Bécsben, és Augsburgban, különböző kiadóknál megjelent A trónörökös mértankönyve (Ertz-Herzogliche / Handgriffe / Dess / Zirckels vnd Linials, /… Beschrieben von … Anthoni Ernst Burckhard von Birckenstein. / Wienn / Mit Röm. Käyserl. Majest. Berfreyung. / In Verlegung dess Verfassers. / Gedruckt bey Johann van Ghelen, ANNO M. DC. LXXXVI.) című munkájára. A könyv tulajdonképpen geometriai példatár, amelynek táj- és zsánerképi diszítései teljesen függetlenek a könyv tudományos tartalmától és csak élénkíteni kívánták az unalmasnak tartott anyagot. A müncheni Karl Gustav Ambling allegórikus címlapját Nypoort 123 rézkarc-illusztrációja követi, amiből 110 vár-és városkép, amelyek ugyanazon rézlemezek három állapotáról készültek, és amelyek a magyar vedutaanyag legnagyobb és legharmónikusabb együttesét alkotják. Hiányosságként említhetjük a kis méret mellett azt, hogy hitelességük általában nem megbízható. Autopsziáról főleg a dunántúli várakkal és az Esterházy-birtokon fekvő kastélyokkal kapcsolatban beszélhetünk, amelyeknek rajzához Nypoort valamilyen módon Matthias Greischer, Esterházy Pál nádor udvari festője révén juthatott. Ez is azt mutatja, hogy Nypoort Bécsben a legjobb művészi kapcsolatokkal rendelkezett. De a háborús légkör érzékeltetésében és a szegény emberek sorsa iránti érdeklődésben otthonról, korábbi festői munkásságából magával hozott emlékek is segítették. A ma-gyar történeti ikonográfiában ugyanis bevett gyakorlat volt külföldi minták felhasználásakor a jeleneten szereplő alakokat magyar ruhába öltöztetni.

A Magyarországon is járt holland művész oeuvre-jét olyan unikummal sikerült gazdagítanunk, amely nemcsak a budapesti topográfiai anyagot bővíti, hanem újabb bizonyítéka, hogy a magyar főváros visszafoglalásának szomszédaink értékrendszerében is fontos helye volt.14

Knapp Éva – Rózsa György

A Sztankovánszky család könyvei. A Tolna Megyei Önkormányzat Levéltára őrizetében található nemesi családok iratai értékes és érdekes információkkal szolgálnak nem csak a szűkebb értelemben vett család-, gazdaság- vagy társadalomtörténet tárgyában elmélyülő kutatónak, hanem a könyv-, illetve könyvtártörténetet és olvasmánykultúrát vizsgáló szakemberek számára is. Az egyes nemesi famíliák levéltárba került irategyüttesei[14] a család összességét érintő genealógiákon, különféle okiratokon és szerződéseken, s a családi birtokok gazdasági irányításával kapcsolatos dokumentumokon kívül az egyes családtagok után fennmaradó írásos emlékeket, azaz egyrészt személyes irataikat, levelezéseiket, másrészt, ha volt ilyen, hivatali tevékenységükkel kapcsolatos, valamint a közéletben vállalt feladataik betöltése során keletkező anyagokat is tartalmazzák. Az olvasmány- és könyvtörténettel foglalkozók azonban a vegyes iratok közt csemegézve találhatnak elvétve egy-egy többé-kevésbé pontosan felvett, esetleg datálatlan könyvjegyzéket a családi könyvtár állományáról, ahogyan ez a Sztankovánszky család esetében is történt.

Családtörténet[15]

A sztankováni Sztankovánszky család nevének eredetét a genealógiai szakirodalom[16] Liptó vármegyébe vezeti vissza. Itt található a Vág völgyében fekvő, 1425-ben Sztankovánszky János likavai várnagy és utódai részére szolgálatai jutalmaként adományozott Sztankovár falu, amelynek birtoklásában 1426-ban Luxemburg Zsigmond király erősítette meg a családot. Ezek az első fennmaradt adatok a családról. A família 16. századi történetéről mindössze annyit tudunk, hogy 1590-ben kénytelenek voltak Rudolf királyhoz fordulni eredeti birtoklevelük visszaperlésére, s a 17. században sem javultak a királyt „vérrel szolgáló”, katonáskodó életformát folytató család kilátásai.

Minden bizonnyal birtokaik elvesztése miatt hagyták el a család Liptó megyei fészkét, s telepedtek le Győr városában Cserna Anna szerint „érvényesülés szándékával, vagy talán rokonság kedvéért”.[17] Sztankovánszky András felismerte, hogy a törökelleni harcok lezárultával életpályát kell váltani, s így megfelelő végzettség birtokában előbb 1696-ban elnyerte a győri káptalan jegyzői tisztjét, majd 1719-ben Győr és Veszprém vármegye főjegyzői hivatalát. A vármegye egyetlen fizetett tisztségviselőjének anyagi helyzetét és társadalmi tekintélyét tovább erősítette a következő évben, azaz 1720-ban Horváth Juliannával kötött házassága, hiszen apósa, Horváth Ferenc pápai vajda, anyósa pedig a kiterjedt birtokokkal rendelkező lengyeltóti Lengyel család[18] leszármazottja volt. A család újkori tündöklését megalapozó, s felesége révén Pápán házat, s birtokot szerző Sztankovánszky András tovább emelkedett a megyei hivatali ranglétrán, s 1724-ben helyettes, két év múlva, 1726-ban első alispán, majd 1728-ban Veszprém megye követe lesz.

A Sztankovánszky család azonban, minthogy a Veszprém megyei birtokok mérete messze elmaradt a Tolna megyében egy tagban fekvő földek nagyságától, 1724-ben családi egyezség és birtokcsere folytán megszerezte a kajdacsi határt, illetve annak a Horváth család tulajdonát képező részét, azaz felét, s lettek a megye új birtokosai. A Sztankovánszkyak birtokszerzése a 18. század első felében a török hódoltság alól felszabaduló megyében nem egyedülálló. A régi birtokosok mellett vagy helyett nemesi famíliák egész sora vetette meg lábát ekkor Tolna megyében vagy az uralkodótól a török elleni harcokban való állhatatos részvétel jutalmaként adományozott birtokokon (így lettek megyei földesurak pl. a Monasterly, Festetics, Petrovszky, Styrum-Lymburg, Mercy, Sinzendorf családok tagjai), vagy birtokvásárlással, illetve családi kapcsolatok (házasságkötés, öröklés) révén szereztek földet, ahogyan mások mellett Sztankovánszky András is tette ezt. Nem csak hivatalnokként, hanem földesúrként is érdemeket szerzett a török háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc pusztításai következtében elnéptelenedett, s 1719-től újratelepített Kajdacson.

A család Tolna megyei társadalmi státusa András gyermekeinek házasságkötései folytán erősödtek meg. Pál 1752-ben azt a Bezerédj Klárát vette feleségül, aki révén nem csak újabb birtokokkal gyarapodott a család vagyona, hanem rokonságba került több tekintélyes Tolna megyei nemesi famíliával, így a Dőry és Gindly családdal, s a hivatali pályán egészen a helyettes alispáni tisztig jutott. 1754-ben kérésére Tolna és Baranya vármegyékben kihirdették nemességét. Sztankovánszky András két lánya közül Judit nem ment férjhez, míg Jusztina, Pál testvéréhez hasonlóan egy másik befolyásos megyei családba, a Bonyhád központú, kiterjedt uradalommal rendelkező Perczel családba került Perczel Tamással kötött nászával.

A 19. században tehát egyrészt birtokaik, másrészt pedig a Tolna megyei nemesi elittel való családi kapcsolatok, házasságkötések folytán kialakuló nexusok következtében tekintélyes család lett a Sztankovánszky família.

A Sztankovánszky család könyvjegyzékei

A család levéltárba került iratai közt található két könyvjegyzéket[19] néhány soros bevezető után, tüzetes elemzés, s egyelőre könyvészeti hivatkozások nélkül tesszük közzé.

Az elsőként közölt jegyzék (Resignatio Librorum) a Liptóból előbb Győrbe, majd onnan Pápára költöző, s Tolna megyében birtokot szerző Sztankovánszky András könyveit tartalmazza, amely jegyzéket halála után, 1732-ben, minden bizonnyal a hagyaték rendezésének okán vettek leltárba testvére, Sztankovánszky György, valamint pápai egyházi és világi tisztségviselők jelenlétében. A 41 tételes, latin nyelvű jegyzéket meglehetősen felületesen készítették el, ami arról árulkodik, hogy a könyvjegyzéket írásba foglaló nem tulajdonított különös jelentőséget, s értéket Sztankovánszky András könyvtárának, vagy esetleg a sebtében készített listáról, ha készült is tisztázat, az elveszett. A felsorolt kötetek leírása igencsak hiányos. Többnyire a címek is csak rövidített formában vétettek fel, gyakorta hiányoznak a szerzők, vagy ha a szerző szerepel, előfordul, hogy a mű címe maradt le, ami csak az egykönyves írók esetében nem okoz kétséget. A kiadási adatok, a nyomdász személyére, a megjelenés helyére, idejére, s a kötet terjedelmére vonatkozó bejegyzések pedig minden tételnél hiányoznak.

A jegyzéken szereplő 41 kötet egy német nyelvű (16. tétel) művet és Pápai Páriz Ferenc magyar nyelvű Pax corporisát (18. tétel), s szótárát (21. tétel) kivéve, a címekből ítélve latin nyelvű.[20]

A nemesi családok, s így a Sztankovánszky família közéletben, s a hivatali pályákon mutatkozó aktivitását ismerve az sem meglepő, hogy az azonosítható kötetek mintegy fele, azaz más tárgycsoportokhoz képest túlnyomó többsége jogi tárgyú. Köztük található a nemesség által jogaik védelmezése miatt bibliaként tisztelt Hármaskönyv, más jogszabály- és törvénygyűjtemények, továbbá a vármegyei hivatalok ellátásához gyakorlati segítséget nyújtó formulás könyvek, s jogi kézikönyvek. Azonban a győri káptalan egykori jegyzőjeként érthető, hogy Sztankovánszky András kánonjogi munkák beszerzésére is törekedett.

Az 1732-es jegyzék kötetei közt található a képekkel díszített biblián kívül néhány vallási témájú kötet, pár történeti munka, filozófiai, erkölcsi tárgyú könyv. Az ókori szerzők közül ekkor a család birtokában csak egy-egy Aiszóposz, Claudianus valamint Plutarkhosz kötet, illetve egy Arisztotelész filozófiáját taglaló mű volt, tehát nem a legolvasottabb antik auktorok kerültek 1732-ig bizonyíthatóan a család tulajdonába.

Összességében megállapítható, hogy a győri káptalani jegyző, majd egészen alispáni hivatalig, s követi rangig emelkedő Sztankovászky András könyvtára elsősorban a hivatali munkáját segítő alapvető kézikönyveket tartalmazott, s ezen kívül az ókori tekintélyek helyett az újabb kori szerzők műveinek megszerzésére törekedett (Justus Lipsius, Hugo Grotius, Damhouderius etc.).

A család iratanyagából előkerült másik könyvjegyzéket (Cathalogus Librorum) jó néhány évtizeddel később vetették papírra, bár a jegyzék készítésének pontos ideje datálás híján, készítésének oka pedig bevezető illetve záró sorok hiányában nem állapítható meg. Az irat nagyobb formátuma, a papír minősége, a használt betűformák arra utalnak, hogy az 1800-as évek elején jegyezték le. Természetesen nem utolsó sorban a jegyzéken feltűntetett azonosítható kötetek megjelenési ideje is lehetővé teszi egy terminus post quem megadását.

A második könyvjegyzék készítője némiképp alaposabbnak, s hozzáértőbbnek tűnik, hiszen egyrészt a címleírások pontosabbak, bár még ebben is sok a rövidített változat, de több esetben jegyezték le a szerzők nevét, valamint feltűntették azt is, ha nem nyomtatott könyvről, hanem kéziratról[21] volt szó. A kiadási adatok, nyomdászra, nyomdahelyre, s a megjelenés idejére vonatkozó adatok itt is hiányoznak, de a kötet méretét, formátumát egy tétel esetében sem mulasztották el felírni. A 106 tétel bejegyzéseinek többsége vélhetőleg a könyvek nyelvével megegyezően latin, de találhatunk egy cseh, hét német, tíz magyar nyelvű címleírást is.

A jegyzéket olvasva feltűnő, hogy némely a család számára talán fontosabb kötetből a famíliának több példány is birtokában volt, bár arra is találunk példát, hogy a két kötet nem azonos nyelvű, így egyik esetben a latin mellett német, másik helyen cseh nyelvű bejegyzés látható.[22] Feltűnő a francia nyelvű bejegyzések hiánya annak tudatában, hogy a 18. században a nemesi összejöveteleken a magára valamit is adó nemesi elit franciául társalgott. A család francia kultúra és nyelv iránti érdeklődése mindössze egy francia nyelvtankönyv,[23] s egy Gyges Gallus[24] c. erkölcsi tárgyú kötet birtoklásában fedezhető fel a jegyzék készültekor, bár a címekből ítélve valószínűleg ezek is latin nyelvűek voltak.

Összevetve a Sztankovánszky család két könyvjegyzékét elmondható, hogy az 1732-es lista 41 kötetének mintegy harmada, azaz 14 azonosítható a későbbi jegyzéken szereplő művekkel, bár a pontatlan címleírások miatt, s mivel könyvészeti vizsgálat még nem készült, nem zárható ki, hogy ennél több a jegyzéken nyomon követhető módon generációról generációra örökített kötetek száma.

A 18. század során a család könyvállománya nemcsak mennyiségben növekedett, hanem, jóllehet továbbra is a legtöbb kötet jogi tárgyú, mégis a kötetek tartalma egyre változatosabb lesz. A jogtudományi, vallási, egyházi[25] (Biblia, bibliamagyarázatok, prédikációgyűjtemények), erkölcsi és pedagógiai[26] témák mellett megjelennek a matematikai, geometriai, természettudományos, földrajzi, numizmatikai munkák, nyelvészeti, nyelvtani, történeti, biográfiai, filozófiai tárgyú művek, továbbá a gazdálkodáshoz elméleti és gyakorlati útmutatóul szolgáló munkák, 1-2 lexikon, retorikai kézikönyvek, s az antik szerzők közül Cicero beszédei, levelei, Ovidius elégiái, s levelei, Caesar és Florus történeti alkotásai. A szépirodalmi alkotások közt egy magyar verseskötetet is felfedezhetünk, bár többet a címleírás nem sejtet sem a szerzőről, sem a versekről.[27]

A most bemutatásra kerülő két könyvjegyzék tehát egy a 18. század első felében a kardot hivatalra cserélő vidéki köznemesi család könyvgyűjtési szokásait, s anyagi gyarapodásukkal, s tekintélyük növekedésével párhuzamosan fokozatosan táguló érdeklődési körét illusztrálja.

Resignatio Librorum

Sp(ectabi)lis condam ac P(eri)ll(ust)ris Domini Andreae Sztankovánszkj pie ex hoc mundo decedentis A(nn)o & dje infrascriptis facta coram Admod(um) R(eve)r(en)dis D. D. P. Geor(gio) Sztankovanszkj Fratre quippe Suo Carnali & uterino ac Gaspar(o) Pongrácz patre Eccl(aesi)ae papensis Plebano nec non P. P. ac G. G. D. D. Josepho Bitto I. Dominiy Papensis Provisore atque Joanne Horvat I. T. Judriae Regiae Jurato Notario.

(1) Primo quidem Adinvent(um) est Corpus Juris Hung(arici).

(2) Secundo Quadri partitum Juris Hungarici Explanatum.

(3) Tertio Directio Processualis.

(4) Quarto Stylus Miscellaneus.

(5) Quinto Directio Method(i) Kithonich.

(6) Sexto Formulae, Seu Stylus Variarum Expeditionum.

(7) SePtimo Pragmatica Scripta.

(8) Octavo Biblia picturistica.

(9) Nono Stylus Octavalis.

(10) Decimo Religio Mundi.^[28]

(11) Undecimo Quotidianum Mori.

(12) Duodecimo Jus Imperiale Corvini.

(13) Decimo tertio Cynosura Juris peritor(um).

(14) Decimo quarto Descriptio Regni Hung(ari)ae.

(15) Decimo quinto Cerssmis(?) de Regno Dej.

(16) Decimo Sexto Secretarius germanico Idiomate concinnatus.

(17) Decimo 7-mo Ar(ticu)li 15. & 23.

(18) Decimo 8-vo Pax Corporis ung(arico) Idiomate Conscripta.

(19) Decimo 9-no Observa(tion)es Juridicae.

(20) Vigesimo I-mo Hugo Grotius.

(21) Vigesimo uno Dictionarium Parizpapai.

(22) Vigesimo 2-o Aesopus.

(23) Vigesimo 3-o Damphoderi Practica Crimina(lis).

(24) Vigesimo 4-o Roderedamus.(?)

(25) Vigesimo 5-o Via ad pacem.

(26) Vigesimo 6-o Problemata Ar(istote)lis.

(27) Vigesimo 7-mo Claudianus Poëta.

(28) Vigesimo 8-vo Institu(ti)o Juris Canonici.

(29) Vigesimo 9-no Secretarius

(30) Triginta Bozhoromis.(?)

(31) Triginta 1-mo Bellarminus.

(32) Triginta 2-o Slejdanus.

(33) Triginta 3-o Imago Caroli.

(34) Triginta 4-o Justus Lipsius.

(35) Triginta 5-o Flam(m)a Turcici Belli Ardens.

(36) Triginta 6-o Varia pia S. Precum Exercitia.

(37) Triginta 7-mo Itinerarium Pereg(ri)ni Philosophi.

(38) Triginta 8-vo Miscellanea Juridica.

(39) Triginta 9-no Observa(ti)ones in Tripartitum Opus.

(40) Quadraginta Acta Diaetalia Anni 29.

(41) Quadraginta 1-mus Plutarchus.

Et hos in specie Libros adinventos praesentibus recognoscimus Die 24-a Mensis 9bris Anno 1732.

Cathalogus Librorum

(1) 1. Planum M(anu)s(criptum) in folio.

(2) 2. Tractatus Fori Districualis, Simul et Fori Comitatensis etc. M(anu)s(criptum) in folio.

(3) 3. Palatini Regni Hungariae etc. Editio 3-a Tyrnaviae[29] in folio.

(4) 4. Jurisprudentia Criminalis etc. Mathiae Bodo in folio.

(5) 5. Corpus Juris Hungarici, Seu Decretu(m) G(ene)rale in folio min(ore).

(6) 6. Quadripartitum Regni Hungariae M(anu)s(criptum) in folio.

(7) 7. Pauli Gregorianczii de Jaurino recuperato carmina in folio min(ore).

(8) 7. Pacificatio Vienensis in folio min(ore).

(9) 8. Index Corporis Juris Hung(arici) Seu Cynosura. in folio min(ore).

(10) 9. Principis Christiani Archetypon Polyticum. in 4-o maj(ore).

(11) 10. Athanasii Kircheri Historia Eustachio-Mariana in 4-o maj(ore).

(12) 11. Notitia Elementaris Numismatum in 4-o maj(ore).

(13) 12. Joannis Sajnovics demonstratio idioma Ungaror(um) et Lapponu(m) in 4-o maj(ore).

(14) Johann Hübners Reales Staats- und Zeitungs in 4-o min(ore).

(15) 13. Rerum Memorabiliu(m) in Pan(n)onia sub Turcar(um) imperationibus. in 4-o maj(ore).

(16) 14. Sadoleti Epistolae in 4-o maj(ore).

(17) 15. Jurisprudentia Practica Stephani Huszty in 4-o may(ore).

(18) 16. Diversae Connota(ti)ones juridicae M(anu)s(criptum)[30] in 4-o maj(ore).

(19) 17. A Keresztnek Közönséges Uta etc. Jénei Márton. in 4-o maj(ore).

(20) 18. Lexicon Arcium, Civitatum etc. in folio maj(ore).

(21) 19. Praxis, seu Forma Processualis fori spiritualis Pauli Khlosii etc. in folio min(ore).

(22) 20. Pauli Lucae Berghold V. J. Doctoris, De sponsalibus, Matrimonii impedimentis etc. in 4-o maj(ore).

(23) 21. S. Gregorii Papae I. Cognom(en)to Magni Liber Regulae Pastoralis, in 8-o maj(ore).

(24) 22. Arcanor(um) Status Liber 7-us et 8-us De Religione et Consilio authore Francisco Alberto Pelzhoffer Barone. in 4-o maj(ore).

(25) 23. Anya-Szent-Egyháznak Ceremoniái, és Szertartási. in 4-o maj(ore).

(26) 24. Elementa Matheseos Philosophiae auditoru(m) usibus accom(m)odata a Joanne Horvath in 4-o min(ore).

(27) 25. Pauli Manutii Ep(istu)lae in 4-o maj(ore).

(28) 26. Stylus Octavalis M(anu)s(criptum) in 4-o min(ore).

(29) 27. Methodus Pro(ce)ssuu(m), seu introductio in Pragmatica(m) etc M(anu)s(criptum) in 4-o min(ore).

(30) 28. Patvarista Novitius cum Principali de rebus Politico-Civili et Statistico Moralibus dialogice inductus a Fran(cisco) Molnar in 4-o min(ore).

(31) 29. Fr(atris) Pii Thomae Perolii Ord(inis) Praedicator(um) de jure propriae existima(ti)onis famaeque tuendae in 4-o min(ore).

(32) 30. Dissertatio Paralipomenonica Reru(m) memorabiliu(m) Hungariae P. Martinus Szent Ivany in 4-o min(ore).[31]

 

 

(33) 31. Directio Processualis circa ca(us)as in Co(mi)t(a)tibus et cora(m) judicib(us) eor(um) ventilari solitas etc. M(anu)s(criptum) in 4-o min(ore).[32]

(34) 32. Formular sive Stylus ta(m) juridicar(um) expeditionu(m), quam aliar(um), mandatorumq(ue) missiliu(m) etc. M(anu)s(criptum) in 4-o min(ore).[33]

(35) Observationes in Opus Decreti Tripartitu(m) M(anu)s(criptum) in 4-o min(ore).

(36) Directio processualis circa ca(us)as in Co(mi)t(a)tib(us), et cora(m) judicibus Co(mi)t(a)tensibus ventilari solitas, qua(m) brevissime signata M(anu)s(criptum) in 4-o min(ore).[34]

(37) Formulare Processuu(m) Antiquu(m) M(anu)s(criptum) in4-o min(ore).

(38) Disserta(ti)o Paralipomenonica ut supra.

(39) Directio processualis ut supra.

(40) Novissima Diaeta Principis et Statuu(m) Michaelis Bencsik in 4-o min(ore).

(41) Formular sive Stylus ut supra.

(42) Beschreibung der Reiβ Leonardi Kanwolsten der artzney in 4-o min(ore).

(43) Articuli Mathiae Regis et Conditiones pacis inter R(oma)norum et Turcico(rum) imperatore(m) in 4-o min(ore).

(44) Directio Methodica Processus judiciarii juris Consuetudinarii I. R. H(un)g(a)riae Joannis Kitonich in 4-o min(ore).

(45) Magyar versekbül állo in 4-o min(ore).[35]

(46) Dictionariu(m) Latino-Germanicu(m) in in 8-o maj(ore).

(47) Joannis Frisci Figurini Dictionariu(m) Latino-Germanicu(m), et vicissim in 8-o maj(ore).

(48) Biblia picturis illustrata. Parisiy in 8-o maj(ore).

(49) Paul Ventzel Janosnak a Júh Tartásáról oktatas. in 8-o min(ore).

(50) Holtz und Wald-Ordnung in 8-o min(ore).

(51) A Fáknak, és Erdőknek Neveléséről etc. in 8 min(ore).

(52) Georgii Pray Ep(isto)la Responsoria ad Disserta(ti)one(m) Apologetica(m) Josephi Innocentii Desericii Clerici Regularis De initys, ac Majoribus Hungaror(um). in 8-o min(ore).

(53) Andreae Tacquet elementa Euclidea Geometriae in 8-o min(ore).

(54) Christliche …lag, und Traure Predig bey der so gräslichen begräbniβ Johannes[36] in 4-o min(ore).

Libri ejus de eadem materia

(55) Wenceslava Ivana Pauls Raelosenye Ivcrhu Plodenya i pri pashe ovacah. in 8-o min(ore). i.e. de oviu(m) propaga(ti)one et pascua(ti)one.

(56) Plutarchi Ethicor(um) sive Moraliu(m) de liberis educandis, com(m)entarius in 8-o maj(ore).

(57) 3. Practica Criminalis Jodoci Damhoderii Jurisconsulti Brugensis in 8-o min(ore).

(58) 4. Christophori Cellarii Breviariu(m) Antiquitat(um) R(oma)nar(um) in 8-o min(ore).

(59) 1. Jó nevelés Molnár Jánós in 8-o min(ore).

(60) 2. Das Frauenzimmer in der … oder Geschichte in 8-o min(ore).

(61) Kunst allezeit lustig zu leben in 8-o min(ore).

 

 

(62) Cynosura Juristar(um) Loca Decretalia et ar(ticu)los repraesentans in 8-o min(ore).

(63) Lucii Annaei Flori Rer(um) R(oma)nar(um) Liber in 8-o min(ore).

(64) C. July Caesaris Com(m)entarii de Bello Gallico in 8-o min(ore).

(65) Angyali Társaságnak Szövetsége in 8-o min(ore).

(66) Justi Lipsii Monita et exempla Politica virtutes et Vitia principium spectant in 8-o min(ore).

(67) Flos eloquentiae M. T. Ciceronis Ora(ti)ones 18 in 8-o min(ore).

(68) Dialectica Rhetor(um) in 8-o min(ore).

(69) Bellu(m) Grammaticu(m) Nominis et Verbi Regu(m) de obtinendo in oratione principatu. in 8-o min(ore).

(70) Agostonnak meg Térése. in 8-o min(ore).

(71) Cypriani Rhetorica. in 8-o min(ore).

(72) Exegesis sive Explicatio aphorismor(um) Doctrinae Christianae in 8-o min(ore).

(73) Világnak Kétrend-béli Rövid ismérete in 8-o min(ore).

(74) Verbőczii Decretu(m) Tripartitu(m) in 8-o min(ore).

(75) Telemachus Latinus in 8-o min(ore).

(76) Der arbeitsame Land- und Hauβ Vatter in 8-o min(ore).

(77) Armatura fortiu(m) in fide in 8-o min(ore).

(78) Grammatica Gallica in 8-o min(ore).

Libri duo

(79) Dies Sacra, seu preces in 8-o min(ore).

(80) Syntaxis ornata in 8-o min(ore).

(81) M(anu)s(criptum) de Cura equor(um) in 8-o min(ore).

(82) Caroli Poree orationes Sacrae, et Panegyricae in 8-o min(ore).

(83) Articuli Diaetales Posonienses An(n)i 1715. in 8-o min(ore).

(84) Idea Sapientis Theo-Politici seu Tripartica mor(um) Philosophia in 8-o min(ore).

(85) Disserta(ti)ones ac disquisitiones in o(mn)es veteris Test(amen)ti Libros in 8-o min(ore).

(86) Compendiu(m) Historico-Chronologicu(m) Vitae Josephi Calasanctii in 8-o min(ore).

(87) Scriptores antiquissimae U(ni)v(e)rsit(a)tis Viennensis in 8-o min(ore).

Libri duo

(88) Oeconomia philosophica Martyni Szent-Ivany in 8-o min(ore).

(89) Elementa Geometriae Francisci Jacquier in 8-o min(ore).

(90) Divi Petri Chrysologi Sermones Aurei in Evangelia in 8-o min(ore).

(91) Regulae Juris Canonici in 8-o min(ore).

(92) Henrici Kippingi Antiquitatu(m) R(oma)nar(um) in 8-o min(ore).

(93) Articuli Diaetales An(n)i 1741 in 8-o min(ore).

(94) Cypriani Soarii de arte Rhetorica in 8-o min(ore).

(95) Liber Germanicus de Medicamentis in 8-o min(ore).

(96) Iter oeconomicu(m) in 8-o min(ore).

(97) Vita S. Romualdi Fundatoris Camadulensiu(m) in 8-o min(ore).

(98) Systema Praxis Criminalis I. R. Hungariae in 8-o min(ore).

Libri duo

(99) Gyges Gallus in 8-o min(ore).

(100) Emberi okosság. In 8-o min(ore).

(101) Ep(istu)lae familiares M. T. Ciceronis. In 8-o min(ore).

(102) Discursus curiosi, et fructuosi ad praecipuas totius litteraturae humanae scientias illustrandas Authore Veber. in 8-o min(ore).

 

Libri tres

(103) Philosophia Francisci Jacquier. in 8-o min(ore).

(104) Manuductio ad eloquentia(m) in 8-o min(ore).

(105) P. Ovidii tristiu(m) et de ponto Libri Jacobi24 in 8-o min(ore).

(106) Ep(istu)lae Marci T. Ciceronis ad familiares.

Link Dóra

Ein autographer Stammbucheintrag von Johann Martin Miller aus 1772 (OSzK, Duod. Lat. 118.)[37] Das Album Duod. Lat. 118. der Ungarischen Széchényi-Nationalbibliothek enthält hauptsächlich Inskriptionen von Göttinger und Jenaer Studenten aus 1769–1783. Den Albumhalter kennen wir nicht, wir können aber mit großer Sicherheit behaupten, daß er ein ungarländischer Student war, weil 61 Inskribenten ungarländischer oder siebenbürgischer Herkunft sind und bei 24 Inskriptionen der Eintragsort Pozsony (Preßburg) ist. Unter den Einträgern finden wir später berühmt gewordene Personen, wie zum Beispiel „Johannes Matthias Korabinsky“ (Kartograph, Geograph, Redakteur) oder „Paulus Wallaszky“ (evangelischer Priester, Verfasser der ersten systematischen Literaturgeschichte Ungarns).[38] Die Liste der berühmten Personen läßt sich mit einem weiteren Namen ergänzen, dessen Träger aber nicht aus Ungarn stammt. Auf Bl. 49^v ist der folgende Eintrag zu lesen:

Da noch kein Gold nicht war, da war die guldne Zeit

                                                                                   Opiz

Zum Zeichen seiner Verehrung, und aufrichtigen

     Freundschaft gegen den H. Besizzer dieses St.B.

           Geschrieben von

     Joh. Martin Miller, der G. G. Bef.

           auß Ulm in Schwaben

     Göttingen den 22 April. 1772.

Der Einträger ist ein bekannter deutscher Dichter des 18. Jahrhunderts. Der in Ulm geborene Theologiestudent Johann Martin Miller (1750–1814) war neben Voß, Hölty und anderen einer der Mitbegründer (dann Sekretär) des „Göttinger Hains“.[39] Millers lyrisches Schaffen fiel in die 70er    Jahre, also in seine Göttinger Studentenzeit. Sein berühmtestes Werk war aber der Roman Siegwart. Eine Klostergeschichte (1776), der in Deutschland ein großer Publikumserfolg war und eine dem Werther-Fieber ähnliche literarische Mode auslöste.[40] Der Roman wurde bald in mehrere europäische Sprachen übersetzt. Miller war auch im Ungarn des 18. Jahrhunderts nicht unbekannt, seinen Siegwart haben drei Dichter (Bálint Lévai, Dávid Barczafalvi Szabó und Ferenc Kazinczy) übertragen, jedoch nur die Übersetzung von Barczafalvi ist im Druck erschienen; auch sie wurde wie das Original ein großer Erfolg.[41]

Deutsche Barockdichter wurden in Alben des Aufklärungsjahrhunderts nicht selten zitiert. Neben Logau, Fleming, Hoffmannswaldau haben die Inskribenten natürlich auch „Vater Opitz“ gerne herangezogen. Opitz hat – wie bekannt – die ganze deutsche Dichtung des 17. Jahrhunderts entscheidend beeinflußt. Er wurde schon nach kurzer Zeit in die Phalanx der Autoritäten erhoben, für seine Zeitgenossen war er „Germaniae decus“, der „deutsche Vergil“, auch wenn es manchmal Vorbehalte ihm gegenüber gab.[42] Aber nicht nur die Zeitgenossen, sondern auch die Vertreter der deutschen Aufklärung verehrten ihn. Johann Christoph Gottsched und die Schweizer Bodmer und Breitinger lehnten den Schwulststil der Zweiten Schlesischen Schule ab, stimmten aber in ihrer hohen Einschätzung von Opitz überein, für beide Seiten war besonders Opitzens poetische und sprachliche Leistung wichtig.[43] Gottsched hielt 1739, anläßlich des hundertsten Todestages von Opitz, an der Universität Leipzig eine Lob- und Gedächtnißrede auf den Vater der deutschen Dichtkunst, Martin Opitzen von Boberfeld. Er plante auch eine unkritische Opitz-Ausgabe, weil er den Barockdichter einem neuen, breiteren Publikum zuführen wollte. Als 1746 die Opitz-Ausgabe des Gottschedianers Daniel Wilhelm Triller erschienen ist, war sie erfolgreicher als die mit einem Anmerkungsapparat versehene Opitz-Ausgabe (1745, 1755) von Bodmer und Breitinger.[44] Das Verdienst von Opitz wird sowohl in der Vorrede dieser letzteren Ausgabe als auch in Bodmers Gedicht Charakter der Teutschen Gedichte (1734) gewürdigt.[45] Bei Gotthold Ephraim Lessing und Johann Gottfried Herder ist eine zunehmende Distanzierung gegenüber der Dichtung des 17. Jahrhunderts zu beobachten. Auch für sie waren die Zweite Schlesische Schule und ihr weiteres Umfeld nicht mehr wirklich lebendig.[46] Aber der als „patriotisch“ interpretierte Opitz wurde von beiden verehrt.[47]

Miller zitiert hier also einen ‚kanonisierten’ deutschen Dichter. Dies entspricht völlig den damaligen Konventionen der Stammbuchtexte, weil die Kanonisierung der Autoren eine Vorbedingung für ihre Verwendung in Albumtexten war.[48] Da der Inskribent selbst ein Dichter war, ist mit Recht anzunehmen, daß er das Opitz-Zitat aus eigener Lektüre kannte und nicht aus einem Florilegium übernahm. Somit zeugt die Inskription höchstwahrscheinlich von der literarischen Bildung des Inskribenten. Dies ist deshalb wichtig zu betonen, weil in den meisten Fällen der Einträge zwar nicht eindeutig festzustellen ist, ob es sich um einen direkten Rückgriff auf die ursprüngliche Quelle handelt oder ob eine Sentenzensammlung als Quelle diente, der letztere Fall ist aber wahrscheinlicher.[49]

Es kann sich nun die Frage erheben, warum Miller gerade dieses Zitat gewählt hat? Der zitierte Vers stammt aus Opitzens umfangreichem Gedicht „Vielguet“ (1629).[50] Miller hat erkannt, daß diese Zeile, aus dem originalen Kon- und Kotext gelöst, als eine aphoristische Maxime tauglich ist. Das entspricht völlig den Formkonventionen der Albumtexte, weil „als Zitate meist kurze, sententiöse, als Maximen taugliche Äußerungen übernommen wurden“.[51] Opitz erörtert in diesem gesellschafts- und hofkritischen Gedicht die Frage, was des Menschen höchstes Gut sei. So deutet er nämlich den Namen „Vielguet“.[52] Einen echten Wert hat seiner Ansicht nach nur das arbeitsame Landleben. „Meistens hat das, was die Menschen für ihr Bestes halten, woran sie denken und wonach sie streben, keinen wirklichen Wert. Wie in anderen Gedichten betont Opitz die Macht des Goldes, die einen großen Teil der Menschheit regiert.“[53] Eben dies betont auch die zitierte Zeile: das ‚goldene Zeitalter’ war (paradoxerweise) die Zeit, als der Goldrausch noch unbekannt war.

Die Wahl bestimmter Themen hing nicht zuletzt von der Profession des Inskribenten ab. Der Inskribent wollte damit offensichtlich gruppenspezifische Erwartungen erfüllen und sich auf diese Weise selbst als Mitglied einer bestimmten Berufsgruppe zu erkennen geben.[54] Theologen bedienten sich eines relativ begrenzten Motivkanons und beschränkten sich in erster Linie auf religiöse Aussagen: neben der Bibel zitierten sie vor allem Kirchenväter, das Corpus juris canonici oder zeitgenössische Theologen.19 Aber der Theologiestudent Miller zieht hier einen Dichter heran. Dies hängt meines Erachtens damit zusammen, daß er selbst Dichter war und sich als Mitglied des Dichterstandes zu erkennen geben wollte.20 Der Eintrag wird hier also zu einem Mittel der Selbstpräsentation, der ‚pragmatisierte’ Text „soll als Ausgangspunkt für weitergehende Reflexionen dienen und die spätere, unter Umständen lückenhafte Rückerinnerung an die Persönlichkeit und den Charakter des Einträgers in eine bestimmte Richtung lenken.“21

Das Thema des Zitats gehört zur zweiten – von Schnabel vorgeschlagenen – thematischen Großgruppe der Eintragstexte (‚Lebensklugheit’, ‚Einsicht in den tatsächlichen Zustand der Welt und ihrer Bewohner’). Der Zustand der Welt und die in ihr herrschenden Gesetzmäßigkeiten wurden in diesen Texten meistens negativ oder pessimistisch bewertet.22 Ein häufiges Thema dieser Gruppe der Eintragstexte war, daß das Geld die Welt beherrscht. Miller hat diese Zeile wohl nicht zufällig herangezogen, wir wissen ja, daß für die „Hainbündler“ die gesellschafts- und sozialkritischen Töne (und damit verbunden oft das Lob des Landlebens) besonders charakteristisch waren, denken wir etwa an Millers berühmtes Gedicht „Zufriedenheit“.

Péter Lőkös

Magyar nyelvű gráci nyomtatvány a 18. századból. A török uralom ideje alatt az ország határához közeli nyomdákban (Krakkó, Bécs, Prága, Grác) nem volt ritkaság a magyar nyelvű kiadvány. A 18. században protestáns hitéleti művek impresszumukban gyakran távolabbi európai nyomdákat tüntettek fel. Ezek többségéről bebizonyosodott, hogy hazai nyomdák terméke.[55] Grácban a 16. században magyar nyelvű kalendáriumot nyomtattak,[56] a 17. század első évtizedében Pázmány Péter négy műve[57] és Draskovics János fordítása[58] jelent meg. A 18. századból azonban mindeddig nem ismertünk magyar nyelvű gráci nyomtatványt.[59]

A Pécsi Egyetemi Könyvtár Klimó-gyűjteményének kéziratai között ránk maradt egy 1763-ban Grácban közzétett búcsús ének, amelyből a horvátországi Máriabeszterce (Bisztrice) búcsújáróhely magyar zarándokai tájékozódhattak a kegykép történetéről.[60] A nyomtatvány leírása:

Boldogságos Szüz Máriának képérül, melly Bisztriczei Templomban Számtolan tsudákkal tündöklik áhjtatos ének. En Szerelmem drágo kéntsem etc. Notájáro énekeltetik. [A két levél terjedelmű kiadvány első lapján metszet (lásd az 1. sz. ábrát.), az ének végén kolofon:] Graecii, typis Haeredum Widmanstadii, 1763.[61]

1. ábra. A bisztricei Mária képéről megjelent Ájtatos ének illusztrációja (Grác, 1763)

A dallamra írt 18 strófás (négysoros, 8 + 7 szótagú, aabb rímmel) vers a Mária-kegyszobor történetét mondja el, majd Máriához fohászkodik. A vers és az előtte álló metszet (szentkép) a korban szokásos módon, együtt állt a búcsújárás szolgálatában, búcsúfiaként és emlékként terjesztette a búcsújáró hely hírnevét.[62]

A 15. századból származó kegyszobrot a törökök elől Zlatarból menekítették Bisztricére, ahol 1545-ben elásták a templomban, erre utal az alább idézett egyik strófa. 1588-ban a templom falába rejtették el, 1685-ben ismét „Tisztelettel az oltárro föl tevék…”, azóta folyamatosan tapasztalták annak csodatételeit. Ízelítőül egy-egy strófa az énekből:

3

Mert midön a pogány Török bé rohant országunkba,

Es az Istennek Templomit gyujtogatta hazánkba,

Hogy ezen Sz. szüznek képét elötte el rejtenék,

Régi Templom karja alá, azt gyorsan el temették.

13

Teis szegény Bünös ember, kit Isten ostora ver,

Tovább gonoszban ne hevergy, hanem buzgó szivel jer,

Bisztriczei Már[i]ához Oltalom Várossához,

Hogy az ördög meg ne tsallon, lölköd vigasságához.

Ugyancsak J. V. Kaupertz Sc. felirattal azonos felépítésű, de eltérő keretezésű metszet jelent meg Berke Péter (1733–1798) terjedelmes, prózában készített horvát nyelvű leírása előtt is. (Lásd a 2. számú képet.)[63] Berke művét Zágrábban nyomtatták, 1765-ben.[64] A Kauperz család tagjai a 18. században három generáción át működtek Grácban. Mindkét metszetet az ifjú Johann Veit Kauperz (1741–1815) neve áll, aki 1766-tól Jakob Mathias Schmutzer bécsi rézmetsző-akadémiájának tanítványa lett, később nagy hírnevet szerzett magának.[65]

 

 

 

 

 

2. ábra. Berke Péter bisztricei Máriáról írt művének (Zágráb, 1765) címlap előtti illusztrációja

Kauperz metszetein a bisztricei kegyszobrot más ábrázolásokról is ismert módon láthatjuk, felöltöztetett szoborként, a Napbaöltözött Asszony balján (karján) gyermekével, a napkoronában az alakok háttereként szívvel, alul Máriabeszterce azon látképével, amely máig él a város címerében. A kegytemplom vagy a helység látképének megörökítése a korban gyakori volt a kegyképek alsó mezőjében.[66] Több hasonló 18. századi metszet ismert, egy korabeli színezésű példányt a Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka őriz.[67] Jordánszky Elek Mária-kegyképeket leíró művében a bisztricei metszet (Dornech sc. 1836) a kegyszobrot egyedül, illetve a templom oltárán elhelyezve mutatja be.[68]

Szelestei N. László

Das Franeker Bücherinventar des verstorbenen ungarischen Studenten Sámuel Vilmányi (Januar 1779).* Über den ungarischen Studenten Sámuel Vilmányi wissen wir leider nur wenig. Er stammte offensichtlich – wie Attila Tar meldet – aus Kaschau (Kassa, heute Košice in der Slowakei), aber wann genau er dort geboren wurde, bleibt unsicher. Es steht aber fest, daß er in Sárospatak – am illustren protestantischen Collegium – mit seinem Theologiestudium angefangen hatte. Wir finden seinen Namen im März 1764 in der Sárospataker Matrikel verzeichnet, und zwar versehen mit einer traurigen Notiz aus späterer Zeit: „Obiit in Acad.“.[69] Das letzte meint, daß Vilmányi danach, noch während seiner Peregrinatio academica, irgendwo im Ausland ist verstorben. Wo genau meldet die Matrikel aber nicht.

Die endgültige Antwort zu dieser Frage fanden wir vor kurzem im Archiv der damaligen Universität Franeker. Eine lange Inventarliste seiner Eigentümer (Kleider, Bücher, Bargeld, usw.) bestätigt, daß Vilmányi im Januar 1779 in der friesischen Universitätsstadt verstorben ist. Lange Zeit war er dort aber nicht Student gewesen, erst im Frühling 1778 – wahrscheinlich Ende April oder Anfang Mai – wurde sein Name in der Franeker Matrikel verzeichnet. Die Matrikel meldet zugleich, daß er dann bereits „theol. cand.“ war.[70] Dieses macht deutlich, daß Vilmányi zuvor in Frankfurt an der Oder – wo er am 21. Juni 1777 mit seinen Auslandsstudien begonnen war – in theologicis gute Fortschritte gemacht hatte.[71]

Über die Todesursache informieren die Franeker Archivalien uns nicht, aber höchstwahrscheinlich ist Vilmányi durch die ungünstigen Witterungsverhältnisse in der friesischen Kleinstadt einer Lungenentzündung zum Opfer gefallen. Nach seinem Tode wurde – im Auftrag des Senatus Judicialis der Universität – am 23. Januar 1779 ein Inventar aufgestellt von seinen Gütern, welche sich im Sterbehaus befanden. Mit dieser präzisen Beschreibung von Vilmányis privaten Eigentümern war der Sekretär der Universität, A[drianus] Alma, beauftragt.[72] Dabei wurde er geholfen von dem Pedell, M[atthijs] Schuerer, der – zusammen mit Alma – auch selber die lange Inventarliste unterschrieb, „alles der Wahrheit gemäß“.[73] Einige von Vilmányis ungarischen Mitstudenten („Populares“), so lesen wir, leisteten den beiden Hilfe, durch eine genaue Angabe von allem, was der Nachlassenschaft des Verstorbenen zugehörte.[74]

Der längste und zugleich der wichtigste Teil dieser Liste ist zweifellos das aufgestellte Inventar von Vilmányis Privatbücherei. Die vielen Buchtitel machen klar, wie eifrig er bis an sein Lebensende Bücher gesammelt hatte: Insgesamt ungefähr 80 Titel, oder besser gesagt, mehr als 100 Bände. Leider wurde die Beschreibung der Buchtitel von dem Universitätssekretär ganz kurz abgefaßt. In allen Fällen fehlt eine Angabe des Druckorts, bzw. des Buchdruckers, und auch auf das Jahr der Veröffentlichung wurde verzichtet. Trotzdem gewinnen wir einen guten Eindruck von Vilmányis Bibliothek, welche er – wie wir gesehen haben – doch in relativ kurzer Zeit während seiner Auslandsreise erworben hatte. Obwohl die Mehrzahl seiner Bücher (mindestens 57 Titel) den sogenannten kleinen Formaten zugehört, d.h. in Octavo (8°) und/oder in Duodecimo (12°) gedruckt wurde, enthält seine Sammlung einige auffallende Bestandteile, welche wir hier gerne kurz ins Rampenlicht stellen. So finden wir zum Beispiel bei den Büchern in Quarto (4°) eine Reihe von sechs – antiquarischen – Werken (Nr. 18–23) des ehemaligen Amsterdamer Pfarrers Jacobus Laurentius (1585–1644),[75] und gleichfalls zwei Bibelkommentare des reformierten, siebenbürgischen Exegeten Sámuel Szathmárnémethi (1658–1717),[76] welche beide damals in den Niederlanden veröffentlicht wurden (Nr. 26–27). Bemerkenswert in diesem Zusammenhang sind auch die drei Werke des Franeker Theologieprofessors Hermannus Venema (1697–1787),[77] siehe dazu die Nr. 4, 29 und 34. Wie bekannt, war Venema seit seinem Amtsantritt im Jahre 1723 besonders beliebt bei den Studenten aus Ungarn und Siebenbürgen, kümmerte er sich – als Pater Hungarorum – doch öfters um ihre Interessen, und hatte er viele Peregrini mit Erfolg in theologicis ausgebildet.[78] Auch nach 1774, als Venema Professor honorarius geworden war, und er deshalb nur noch Vorlesungen im    Bereich der Kirchengeschichte hielt, blieb er mit ihnen in gutem Kontakt.[79] Es ist also nicht unwahrscheinlich, daß Vilmányi den zweiten Band (Tomus II) von Venemas Institutiones historiae ecclesiae Veteris et Novi Testamenti – der gerade im Jahre 1778 erschienen war (Nr. 4) – persönlich von dem alten Gelehrten als Geschenk bekommen hatte. Möglich ist dieses auch der Fall gewesen bei den beiden anderen Werken des – immer großzügigen – Professors. Handelte es sich hier doch in allen Fällen um Bücher in lateinischer Sprache, auffallend sind – zum Schluß – auch die vielen Titel (ungefähr 30) im Französischen: Werke zum Beispiel von Jean Daillé (1594–1670) und Charles Drelincourt (1595–1669). Dabei fällt auch Pierre Yvons Büchlein L’impieté convaincue (Nr. 57) ins Auge, das schon damals den Raritäten zugehörte. All dies macht klar, daß unser Vilmányi seine Privatbücherei von alten und neuen Büchern nicht nur mit Fleiß, sondern auch mit wahrem Spürsinn und großer Sorgfalt gesammelt hatte.

Obwohl die Franeker Archivalien darüber schweigen, ist es fast sicher, daß seine ungarischen Populares sich nach seinem Verscheiden um Vilmányis Nachlaß gekümmert haben. So werden wir – auf der Suche nach Spuren von seiner Büchersammlung – unsere Nachforschungen eines Tages noch in Sárospatak verfolgen müssen, wo Vilmányi – wie gesagt – 1764 mit seinem Theologiestudium angefangen hatte. Aus Verpflichtung seiner Heimatschule gegenüber sind Vilmányis Bücher – allerdings nur zum Teil – ohne Zweifel ja unmittelbar auch für die große und reichhaltige Bibliothek der illustren Schola Sárospatakiensis bestimmt gewesen.[80]

Zum Schluß: Als Vilmányi 1778 nach Franeker kam, war die Blütezeit der friesischen Universität schon lange vorbei. Ende 1811 sollte sie sogar ihre Türen schließen. Unser Sámuel Vilmányi gehört also zu den letzten Generationen ungarischer Studenten, welche die lange Reise nach der fernen Universitätsstadt in Frisia unternahmen. Er ist zugleich – soweit wir wissen – der letzte Peregrinus, der in Franeker verstarb. Höchstwahrscheinlich ist er im Januar 1779 in der Kirche der Universität – der sogenannten Akademiekirche – beerdigt, wo vorher auch die anderen verstorbenen Studiosi aus Ungarn und Siebenbürgen zur letzten Ruhe gebettet wurden. Im Jahre 1895 wurde diese dann hinfällig gewordene Kirche niedergerissen. Vorsorglich hatte man vorher die vielen wertvollen, historischen Denkmäler dieser Kirche in der großen Stadtkirche – der Martini Kirche – untergebracht. So können wir in dieser Kirche heutzutage noch immer drei Grabsteine – mit insgesamt fünf ungarischen Namen – ansehen.[81] Leider ist Vilmányis Grabstein nicht mehr da – angenommen, es gab damals einen. Ein anonymer Student aber ist er jetzt jedenfalls nicht mehr.

 

 

 

Appendix

Text des Inventars der Nachlassenschaft von Sámuel Vilmányi, aufgestellt in Franeker am 23. Januar 1779.

* Fundort:

Instituut „Tresoar“/

RA Leeuwarden, Archief Franeker Universiteit, Inventar Nr. 152: Dossier Nr. 74.

Fol. 1 recto:                                                          Inventarisatie en

beschrijvinge, gedaan

ten Sterfhuise van de

Heer Samuel Wilmaniji

Hungarus, in leven Theo-

logiae Studiosus aan ’s Lands

Hoge School in Vriesland

binnen Franeker, en dat

van alle zulke goederen als

ten Sterfhuise zijn bevonden

en door des overledenes Popu-

lares zijn aangegeven tot

de nalatenschap van de over-

ledene te behoren.[82]

Een swarte lakens Mantel.[83]

Een nieuwe swarte lakens rok.[84]

Een dito rok, half sleten.[85]

Een swart lakens Kamizool.[86]

Twee nieuwe swarte lakens broeken.[87]

Twee oude dito.[88]

Vier onderhemden.[89]

Een paar laarsen.[90]

Twee paar schoenen.[91]

Vier bonte zakdoeken.[92]

Een Paruik.[93]

Een hoed.[94]

Een ruige Muts.[95]

Een paar silveren schoengespen.[96]

Een paar dito broekgespen.[97]

Een koperen stropgesp.[98]

Fol. 1 verso:

Boeken[99]

[1.]      Andr. Rivetus in fol.[100]

[2.]      Ravanelli Bibliotheca Sacra, in fol.[101]

[3.]      Beausobre remarques Histor. sur le N.T.,

                                   3 delen in folio.[102]

[4.]      H. Venema Hist. Eccles. Tomus II in 4°.[103]

[5.]      Cherlok Sermons II tomi in 8°.

[6.]      D. de Superville Sermons III Tomi in 8°.[104]

[7.]      ————— Nouveau Sermons in 8°.

[8.]      S. Werenfels in 8°.[105]

[9.]      Deijlingii Observat. II Tomi in 4°.[106]

[10.]    Altingii Historia Theologiae in 4°.[107]

[11.]    Poenitentia Davidica in 4°.[108]

[12.]    De la Motte Sermons in 8°.

[13.]    Schmolkens Morgen en Avond Gebeden in 8°.

[14.]    Mr. Lucaz Sermons sur la Mort in 8°.

[15.]    Principium Sermonis Graecae in 8°.

[16.]    Superville traite de la Sainte cène in 8°.

[17.]    Chakelot Sermons II Tomi in 8°.

[18.]    Laurentii Conciones in Apocalijpsin in 4°.

[19.]    ————— ………. in Epist. Petri in 4°.

[20.]    ————— ………. .. …… Pauli in 4°.

[21.]    ————— de Purgatorio in 4°.

[22.]    ————— Historia Josephi in 4°.

[23.]    ————— Dialogus Eucharisticus in 4°.

[24.]    Streso in Acta Apost. II Tomi in 4°.[109]

[25.]    Heunischius in Cantico Canticorum in 4°.[110]

[26.]    Nemethi in Zachariam in 4°.[111]

[27.]    ————— in Epist. ad Hebraeos in 4°.[112]

Fol. 2 recto:

[28.]    Pokokius in Joelem in 4°.[113]

[29.]    H. Venema Dissert. Sacrae in 4°.[114]

[30.]    Stapferi institut. Theol. Polemicae V tomi in 8°.[115]

[31.]    Theologia Naturalis MS. in 4°.[116]

[32.]    Du Bosc Sermons II Tomi in 8°.[117]

[33.]    Gellerts blijspelen in ’t hoogduits in 8°.[118]

[34.]    H. Venema Praelect. de Methodo in 4°.[119]

[35.]    Schultens Fundamenta Linguae Hebraicae in 4°.[120]

[36.]    Biblia Sacra Hungarica in 8°.

[37.]    Chauffin Nouveau Diction. in 8°.

[38.]    Drelincourt Consolation contre la Mort in 8°.[121]

[39.]    Idem Liber.

[40.]    F.A. Lampe Predikatien in ’t hoogduits

                                   in 8°.[122]

[41.]    La Praticque du Vertu Chretienne in 8°.

[42.]    Joh. F. Tiedens Moralische reden II delen in 8°.

[43.]    Picteti Theologia Christiana in 8°.[123]

[44.]    J. Daille Sermons, in 8°.

[45.]    Tailor Christus revelatus, in 8°.[124]

[46.]    Douzae Sermons, in 8°.

[47.]    Lampe Feestgoederen in 8°.[125]

[48.]    Mursinna in Cijclopedia Theol. in 8°.[126]

[49.]    De Sijmbolica Egiptiaca Sapientia, in 8°.[127]

[50.]    Deijlingii Institut. Prudentiae Pastor. in 8°.

[51.]    Het Leven van een Sweeds Gravin door Gellert

                                  in ’t hoogduits in 8°.

[52.]    J. Daijlle exposition sur la Epitre aux Phi-

                                  lippiens in 8°.[128]

Fol. 2 verso:

[53.]    Frases in Langianus Colloquiis, in 8°.

[54.]    Curiosites de la Nature et de l’Art, II Tomi in 8°.

[55.]    Das Lied der Lieder in 8°.

[56.]    Lampe over Psalm 45 en 84 in ’t hoogduits in 8°.

[57.]    Ivon impiete convaincue in 8°.[129]

[58.]    Testamentum Novum Graecum Curcellaei in 8°.

[59.]    J. Daijlle Sermons de la Naissanse et de la

                                 Mort, in 8°.

[60.]    H. Curas France Grammatica in ’t hoogd. in 8°.

[61.]    Gellerts Fabelen in ’t Hoogduits in 8°.

[62.]    ————— Brieven in 8°.

[63.]    Morales Chrétiennes van Pictet, tomes: 2,3,

                                     4,5,6,7,8 in 8°.

[64.]    Ostervald Traite des Sources de la

                                     Corruption, in 8°.[130]

[65.]    Bamgard Methaphijsica in 8°.

[66.]    Les Plaintes des Protestants.

[67.]    Terentii Comoediae in 12°.

[68.]    Tournemaine, les Enfens de Dieu in 12°.

[69.]    Horatius Minellii in 12°.

[70.]    le Chretienne enterieur in 12°.

[71.]    la Jouree Sainte, in 12°.

[72.]    La Doctrine de Salut in 12°.

[73.]    Toussaint, L’exercices de L’Ame fidele in 12°.[131]

[74.]    Meditations Saintes, in 12°.

[75.]    Democritus ridens in 12°.[132]

[76.]    Le Conseil de la Sagesse in 12°.

[77.]    La Morale Chretienne Tome V in 8°.[133]

[78.]    Basnage la Communion Sainte in 8°.[134]

Fol. 3 recto:

[79.]    De Beuvil L’imitation de Jesu Christ in 12°.

[80.]    Grammatica Germanica in 8°.

Contanten[135]

Agtien Gulden aan Hungaris geld, waar-

                        van de drie Stukken een

                        hollandse Gulden maken.[136]

Tien Grossen, makende tien Stuivers hollands.[137]

Een Hollandse Gulden van XX St.[138]

Seven Gouden Dukaten.[139]

Vier Sestehalven.[140]

Een Stuiver.[141]

Nog, een Spaanen Doos, daarin:

        Drie paar swarte Koussen.[142]

        Een bundel Lappen.[143]

Aldus bevonden en geinventariseert

ten Sterfhuise voorschreven, door ons onder-

geschreven Secretaris en Pedel dezer

Akademie, ter Ordonnantie van de Edele

Senatus Judicialis van gemelde Aka-

demie, In kennisse onse handen

actum den 23 Januarij 1779.

A. Alma,                    M. Schuerer, Pedel.

Secretaris.[144]

Fol. 3 verso: Blanko.

Fol. 4 recto: Blanko.

Fol. 4 verso:                                          1779

Inventaris

van de Nalatenschap van

wijlen de Heer S. Wilmaniji

den 23 Jan. 1779.[145]

Ferenc Postma

A Pesti Napló „miniatűr” Londesz Elek-száma (1918). Az 1919 előtti, már a rendies-szakmai öntudatot mutató magyar újságírásnak volt egy sajátos, belső megnyilvánulási formája, az önmagára, saját gyakorlatára humoros formában reflektáló alkalmi lapok előállítása. Ezek, amennyire néhány példából fölmérhető, egy-egy újságíró-társ valamely életeseménye, pl. házasságkötése alkalmából jelentek meg, saját anyalapjukat imitálták játékos-ironikus hangon, s ilyenkor, az ünneplés ürügyén, bár végig az ünnepeltről beszéltek, saját magukra reflektáltak: szakmai önarcképet adtak. Ezek a kisméretű, rövid közleményeket tartalmazó, az ünnepelt szerkesztőségi kollégáinak írásait közlő lapok csupán szűk, szakmai körökben voltak hozzáférhetők, így nem is nagyon maradtak fönn. Magam néhány szegedi példát ismerek: a Békefi Antal, a Móra Ferenc és a Soós Aladár házasságkötése alkalmából készült lapokat. Maga a szokás azonban nem korlátozódott Szegedre, s mint az alábbiakban bemutatott szám is tanúsítja, pesti újságíró-körökben is élt.

A Pesti Napló 1918. június 11-i száma „Londesz Elek ünneplése” címmel rövid hírben adta tudtul, hogy az előtte való vasárnap, azaz június 9-én, „a színház nyilvánossága után intim újságírói kör ünnepelte Londesz Eleket, a nagy múltú, kiváló újságírót abból az alkalomból, hogy első színpadi műve, A zöld kabát a budai színpadon nagy sikert aratott.” Londeszt, aki akkor már a Pesti Napló „legrégibb” munkatársának számított, ekkor a Budapesti Újságírók Egyesületében ünnepelték – az ünnepséget a Pesti Napló szerkesztősége szervezte meg. Az ünnepi vacsorán, ha jól értjük a beszámolót, „az együtt dolgozó kollégákon kívül a Pesti Napló régi munkatársai is” részt vettek. Maga a bankett önmagában nem lenne érdekes (az ilyesféle ünneplés meglehetősen gyakori volt), de – amint a beszámolóból kiderül –: „Külön meglepetése is volt az estének: a Pesti Napló miniatűr száma amelyet erre az alkalomra írtak és nyomtak ki. A kis lap Londesz Elek szerkesztőségi szomszédjainak ötletes sajtótréfája volt és olyan karriert csinált, hogy második kiadást is kellett belőle nyomatni.”

Ez a lap megmaradt, leírható. Igaz, nem annyira „miniatűr”, mint amennyire a fönti hír alapján gondolnánk (a hasonló szegedi „sajtótréfák” például kisebb formátumban jelentek meg), de a „rendes” Pesti Naplóhoz mérve csakugyan kisebb méretű: 24×31,7 cm. A lapfej, amely lényegében a „rendes” Pesti Napló lapfejének arányosan kisebbített változata, elárulja egyediségét. Baloldalt, fönt ott a jelzés: „Rendkívüli kiadás”. Jobboldalt, ugyancsak fönt pedig ez a megjelölés olvasható: „A zöld kabát-szám”. Középen, a szokásos évfolyamjelzés is kicsit eltér az addigi gyakorlattól: ez a „69-ik évfolyam 135a. szám”-a. (A Pesti Napló „rendes” vasárnapi száma volt a 135. szám.) Ez a 135a. szám 1918. június 9-én jelent meg. S ezt is a Pesti Napló nyomdája, az „Újságüzem könyvkiadó és nyomda rt., Budapest” állította elő, a felelős kiadó pedig a lap igazgatója, Vári Dezső volt – ám neve mellett ezúttal áll egy ironikus megjegyzés is: „Felelős kiadó: VÁRI DEZSŐ, / aki még nem is sejti, hogy a / nyomdaszámlát neki kell kifizetni.”

„A zöld kabát-szám” hat oldalas; kicsinyítve, ironikus-játékos formában a „rendes” Pesti Napló szerkezetét imitálja. Van benne vezércikk, második vezércikk, a héten „sorrakerülő” tárcák előzetese, afféle „tartalomjegyzék”, a „vonal alatt” ott a szokásos tárca, majd jönnek a Hadihelyzet – a háború eseményei rovat jelentései és beszámolói, A politika eseményei rovat, egy interjú, a Napi hírek rovat (benne időjárási előrejelzés, „alkalmi” vers, valamint egy sor hír), keretes hirdetés, a Színház és művészet rovat (nyilatkozatokkal, glosszával és hírekkel), adnak egy Tarka krónikát, helyt kap a Leányok című rovat (ez éppen csak jelezve van, de hozzá tartozik a Regény-csarnok), van Szerkesztőségi üzenetek, valamint három jellegzetes rovat: a Testedzés (azaz a sport), a Közgazdaság és a Törvényszék. Mindezt itt-ott elszórva, néhány kis keretes hirdetés tarkítja. Valamennyi közlemény azonban így vagy úgy, de Londesz Elekről és/vagy „A zöld kabát”-ról szól, a szokásos sajtóműfajok jellegzetességeit imitálva. A vezércikk címe pl. „Londesz”, a tárca „A zöld kabát”-ot és szerzőjét méltatja, s e számban még az „entente” is „A zöld kabátról tanácskozott”, a hadijelentések pedig Londesz Elek színdarabjának címére játszanak rá – teljesen a valódi hadijelentéseket imitálva. Jellemző, hogy még a Napi hírek közt adott Bocsánatot kérek itteni darabja, egy vers (címe: „Hozzá”) is Londesz körül forog: a vers akrosztichonja ezt adja ki: „Éljen Lóndesz bácsi”. A szám valódi rendeltetését a 3. oldal árulja el, amely egy egészoldalas keretes anyag: „Vacsora / Londesz Elek / tiszteletére. Vasárnap este 9 / órakor a Budapesti Újságírók / Egyesületében A zöld kabát be- / mutatója alkalmából. / Rendezi a Pesti Napló szerkesztősége” stb. Azaz e szám voltaképpen amolyan ünneplésre hívó programfüzet. Ez magyarázza, hogy e 3. oldalon még a vacsora „Étrendje” is elolvasható.

A közlemények egy része, ahogy a „rendes” Pesti Naplóban is szokásos volt, alá van írva, vagy szignált. Hogy kik a tényleges szerzők, mégsem lehet teljes bizonyossággal megállapítani. A megadott név s a tényleges szerző közötti lehetséges diskrepanciára mindjárt a vezércikknél fölfigyelhetünk. Ez ugyanis – a cím alatt, az első szövegsor elején – Hatvany Lajos egyik, ez időben használt szignójával van ellátva: (hl.). A cikk végén azonban, aláírásszerűen, de zárójelben ez áll: Gráf Karinthy. S ha magát a cikket is elolvassuk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy itt egy, Hatvany szokásos vezércikkeit karikirozó paródiáról van szó – amelyet (mintha Hatvany írta volna) Karinthy Frigyes írt. (Csak zárójelben jegyzem meg: e szám némileg a laptulajdonos-főszerkesztőre, a „báróra”, azaz Hatvany Lajosra is rájátszik. „A zöld kabátról tanácskozott az entente” című második vezércikk szerzőjeként Feleky Géza báró van megadva, ám Feleky természetesen soha nem volt báró.) A tárca – „Arabok, darabok és maradok” – melyet Hatvany jegyez, megint paródisztikus szöveg. Itt vagy önparódiáról van szó, vagy – ami valószínűbb – egy újabb ironikus Hatvany-imitációról, csak éppen a tényleges szerző, a parodizáló nincs megnevezve. A legnagyobb talány alighanem mégis a „Szerzők – a darabjáról” című rész 13 rövid nyilatkozata. E nyilatkozatok alatt ugyanis konkrét személyek nevei olvashatók (Bródy Sándor, Szomory Dezső, Gábor Andor, Ráskai Ferenc, Zöldi Márton, Lengyel Menyhért, Drégely Gábor, Drasche Lázár Alfréd, Tolnai világlap, Váry [!] Dezső, Lakatos László, Hatvany Lili és Sebestyén Géza). S elvileg akár lehetséges is lenne, hogy valódi nyilatkozatokról van szó. Ám a megfogalmazásmód s pár egyéb jel arra vall, ezek a nyilatkozatok valójában egyetlen szerzőtől – Karinthytól? – származó nyilatkozatparódiák. A szöveg a megnevezett „nyilatkozókat” parodizálja. Különösen jól látszik ez Szomory esetében, ahol az aláírás is ez: Szomoryd Dezsőd. Az „Ambrus kontra Londesz” című jegyzetet H. Zs. jegyzi, s ez esetben a szignó alighanem a valódi szerzőt fedi: a szerző, minden jel szerint, csakugyan Harsányi Zsolt lehetett. Külön problémát jelent a „Tarka Krónika” szerzőségének tisztázása. E szöveg alatt, zárójelben, ez áll: Fordította: Szép Ernő. A „rendes” Pesti Naplóban azonban ezeket a „krónikákat” Karinthy és Harsányi írta, ilyeneket Szép Ernő sohasem írt. Az, hogy neve egy olyan szöveg alatt szerepel, amely nem szokásos szerepkörében mutatja föl, valamint a „fordítóként” való megjelölés arra enged következtetni: a szöveget – mivel nem Szép Ernő parodizálásáról van szó – csakugyan ő írta.

Föltűnő, hogy a Pesti Napló egyik ekkori vezető munkatársa, Kosztolányi Dezső nincs jelen e számban. Pontosabban: csak a „Tárcáink” című előzetesben, mint a vasárnapi tárca majdani írója szerepel. „VASÁRNAP: Kosztolányi Dezső: Ádám.” Az utalás itt nyilvánvaló. Kosztolányi fia, Ádám még kisgyerek volt, s az író „szemefénye”: verset is írt róla. Az előzetes összeállítója erre az öszszefüggésre játszik rá.

Mi adja e „miniatűr” szám jelentőségét? Londesz Elek középpontba állítása aligha. Bármilyen érdemes tollforgató volt is, jelentősége mára nyilvánvalóan összezsugorodott. A Hatvany Lajos-féle Pesti Napló (1917–1919) történetéhez azonban érdekes adalék ez a szám. Már maga a tény is, hogy a „báró” megfinanszírozta ezt a „sajtótréfát”, jellemző mozzanat. Még fontosabb azonban az, hogy ez a szám, mint ironikus önreflexió, bevilágít a Pesti Napló műhelyébe, a rájuk jellemző lapcsinálási metódusba. Kiemelve-eltúlozva rámutat bizonyos jellegzetességekre, egyes újságírók modorára, stb. S olyan nyíltan utal Hatvany Lajos befolyásának mértékére, amilyen nyíltan ez magában a „rendes” lapban nem történhetett volna meg. Megmutatja pl. a „báró” stílusának modorosságait, a lapban való hangsúlyozott jelenlétét. E vonatkozásban mélyen jellemző, hogy a „pénteki” tárca beharangozása ez: „Arabok, darabok és abba nem maradok (XIX-ik bevezető közlemény)”, maga a tárca pedig ezzel zárul: „Kezdete következik”. Hatvany ugyanis, pozíciójával már-már visszaélve, olykor újságszerűtlenül volt jelen a Naplóban: folytatásokban egész könyveket közölt lapjában, ami ellenkezett az egyedi írásokat közlő tárca rovat gyakorlatával.

Figyelemre méltó önreflexió az is, hogy a közölt interjú-paródia „megszólalója” Hirsch Albert volt. Ő ugyanis, mint a Hatvany-Deutsch cég vezetője, Hatvany Lajos gazdasági „jobbkeze” volt, egyebek közt a Pesti Napló Surányi Józseftől való megvásárlását is ő bonyolította le. Fontossága, szerepe természete a „rendes” Pesti Naplóban nem látszik, ironikus kiemelése tehát valóságos súlyát mutatja. A munkatársak így reflektálnak szerepére.

S nem utolsó hozadéka e különleges számnak az sem, hogy a bizonyosan Karinthy tollából származó „vezércikk”, mint paródia remekül sikerült, s mindenképpen beletartozik a Karinthy-életműbe, miközben remekül fölhasználható a publicista Hatvany jellemzéséhez is.

A szám tanulságai persze egészében majd csak a „rendes” Pesti Napló történetének részletes földolgozásakor lesz igazán kamatoztatható.

Lengyel András