figyelő

A Migazzi-gyűjtemény.* A közelmúltban két kötetben jelentek meg a Migazzi-gyűjtemény dokumentum forrásai. Ez az összefoglaló cím több olyan 18. századi, kézzel írott könyvjegyzék publikálását jelenti, amelyek mindegyike a Migazzi-könyvtár részeként került a gyulafehérvári Batthyaneumba. Tartalmukat tekintve a most közölt könyvjegyzékek az egykori erdélyi püspök által alapított könyvtár egyes rétegeit tárják fel. A forrás-kötetek összeállítója Ileana Dârja, aki a Batthyaneum munkatársaként, vezetőjeként alapos ismerője a gyűjteménynek. Amint a kötetekhez írt, gazdagon dokumentált előszavában írja, távolabbi célkitűzése a Batthyaneumban lévő Migazzi-gyűjtemény rekonstrukciója modern könyvtári katalógus eszközeivel. E tervbe vett munkához a jövőben kétségkívül ezek a kötetek jelentik majd a kiindulópontot.

Egyúttal kézzelfogható közelségbe kerül annak lehetősége is, hogy Migazzi bécsi könyvtárát, ezt a bécsi főpapi könyvtárt a jövőben rekonstruálni lehessen. E könyvtörténeti források publikálása régi hiányt pótol, tekintve hogy ez a 18. század közepéről való bécsi könyvtár, amelyet már 200 éve őriznek erdélyi földön, újra és újra előbukkan a nemzetközi tudományos köztudatban, jóllehet elemzésére mostanáig nem történt kísérlet. A most közölt források további adatokkal szolgálnak a bécsi érseknek, mint a régi könyvek és kéziratok értékelőjének és gyűjtőjének portréjához.

E kéziratos könyvjegyzékek ugyanis, amelyek most kerülnek először publikálásra, a magyarországi és romániai kutatókon kívül az ausztriai sőt általában az európai könyvtörténet művelőinek is fontos forrásai lesznek. A kutatók eddig is mint jelentős, egyetemes európai könyvgyűjteményt tartották számon a gyulafehérvári Batthyaneumot, most azonban az egykori erdélyi püspök gyűjteményén belül néhány szerves könyvtári egység is kirajzolódik. Ezekről a tudományos közvéleménynek igen kevés pontos ismerete lehetett mostanáig, pedig az egykori – és végső soron Batthyány püspökhöz került – kisebb-nagyobb könyvtárak mindegyike a 18. század egy-egy speciális szempontú könyvegyüttese.

Az Ileana Dârja által összeállított forrásgyűjtemény két kötete közül az elsőben található a legnagyobb jelentőségű forrás: Migazzi könyveinek korabeli, kézzel írt katalógusa, és ebben a kötetben található még az ahhoz valamivel később készült index. Mindkettőt szöveg- és betűhű formában közli a közreadó, akárcsak a második kötet további kézzel írt könyvjegyzékeit, amelyek egy, a Migazzi-gyűjteményen belüli egységnek, a Focky-könyvtárnak rekonstrukcióját teszik lehetővé.

Maga a gyulafehérvári Batthyaneum az alapító, Batthyány Ignác erdélyi püspök személyes tudományos érdeklődésének köszönhetően páratlanul teljes könyvtörténeti gyűjteményt hagyott az utókorra. A tudományos világ előtti rangját a könyvtár annak köszönheti, hogy kézirattára valóságos tárháza a középkori Európa latin művelődési emlékeinek. Reprezentatív darabok képviselik az európai betű- és könyvművészet minden számottevő műhelyét és alakját a nyomtatás kezdeteitől a 18. sz. derekáig. A gyűjtemény, amelyet még Batthyány püspök helyezett el az egykori trinitárius kolostor templomának épületébe, a Romániában található középkori latin kódexeknek kb. 80%-át, az ősnyomtatványoknak pedig kb. 50–60%-át őrzi.

Ismeretes, hogy bár az erdélyi püspök egyik szívügyének tekintett tudós társaságot, az Erudita Societast Szebenben hozta létre, a közművelődés szolgálatába állítandó könyvtárának helyét már az 1790-es évek elején Gyulafehérvárra tervezte, oda, ahol a csillagvizsgáló és a tipográfia is működött. Püspöki székhelyén voltak kezdettől a régebbi pöspöki könyvhagyatékok, az 1773-ban feloszlatott jezsuita és egyéb szerzetesrendek még fellelhető könyvanyaga és az 1169 művet számláló káptalani könyvtár, amelynek rendezésében személyesen is részt vett. Ehhez járult az egri nagyprépost korában Egerben összegyűjtött, és ideiglenesen Szebenben elhelyezett mintegy 3000 művet tartalmazó könyvtára (amelynek 1782-ben készített leltárát Jakó Zsigmond azonosította), és végül, de nem utolsósorban a lőcsei Szt. Jakab plébánia középkorra visszanyúló felbecsülhetetlen értékű könyvtára. Ez utóbbival kapcsolatban ugyancsak Jakó derítette ki, hogy csak a Migazzi-gyűjteményt követően, 1790-ben került Batthyány tulajdonába, és jutott el Erdélybe. Bennünket most elsősorban az az értékében és nagyságában is egyedülálló gyűjteményként kiemelkedő könyvbeszerzése foglalkoztat, amelynek során tulajdonába került a bécsi bíboros-érsek, Migazzi könyvtára.

A Batthyány Ignác erdélyi püspök által megvásárolt értékes könyvtár összegyűjtője és tulajdonosa Christoph Anton Migazzi gróf, bíboros, bécsi hercegérsek és váci püspök volt. Negyedszázadon át (1761 és 1785 között) e két tisztséget egyidejűleg töltötte be, majd II. József idején a váci püspöki méltóságról lemondott, és 1803-ban halt meg Bécs érsekeként. A művelt, széles látókörű, jó szervezőkészséggel megáldott főpap – aki a magyar egyháztörténetbe és köztudatba mint gróf Migazzi Kristóf került be, – huszonöt évig volt a váci egyházmegye főpásztora. E negyed század alatt, amikor erőit és szervezőkészségét Bécs és Vác között osztotta meg, meghatározó szerepet játszott Vác gazdasági és kulturális újjáélesztésében. Munkásságát nagyszabású építkezések kísértek, amelyek a város belső területének képét ma is meghatározzák. Mint a régiségek kedvelője figyelme könyvekre és az antikvitás emlékeire is kiterjedt, így például jelentős gyűjteményre tett szert a magyarországi római kori maradványokból, feliratokból, amelyek ma a Nemzeti Múzeumot gazdagítják.

Ileana Dârja forrásfeltáró munkájához feltétlenül hozzátartozik annak összegzése, hogy milyen új adatokat hoztak felszínre a Migazzi-gyűjteménnyel kapcsolatban Jakó Zsigmond 1969-ben majd 1991-ben közzétett kutatásai (Jakó, Könyvtári Szemle 1969. és Magyar Könyvszemle 1991.). A kolozsvári tudós a Batthyaneum kézirattárában megtalálta Batthyány Ignácnak könyvtárosához, Dániel Imréhez a Migazzi-gyűjtemény megszerzésével kapcsolatban írt levelezést, továbbá sikerült egy cím nélküli, három kötetes kézzel írt könyvjegyzékről bebizonyítania, hogy az a Migazzitól vásárolt könyvgyűjtemény részletező leltár-katalógusa. Ezeknek az egykorú és hiteles forrásoknak a birtokában bizonyosra vehető, hogy a Migazzi-könyvtár már 1782 nyarán Erdélybe érkezett (nem pedig 1786-ban), hogy vételára 12 ezer rénes forint volt (nem pedig 40 ezer, ahogy a régebbi szakirodalom tudta). Nem kell bizonyítani, hogy mennyire fontos egy könyvmúzeum esetében a gyűjtemény fejlődéstörténete, az egyes állományrészek összetételének pontos ismerete. Enélkül aligha remélhető az egyes kötetek provenienciájának tisztázása, amely pedig nemcsak könyvtörténeti, hanem művelődés- és tágabb értelemben társadalomtörténeti adalékokkal szolgálhat.

Éppen ezért olyan jelentős Jakó Zsigmondnak, a Migazzi-gyűjtemény gyulafehérvári történetét illető felfedezése, amely merőben más alapokra helyezte mindazt, amit korábban e gyűjtemény megszerzésével kapcsolatban a szakirodalom állított és a közvélemény tudhatott. Felfedezésének köszönhetően fordult a kutatók figyelme bizonyos, a Batthyaneumban található európai nyomdászattörténeti ritkaságok felé, és merült fel elméleti szinten legalábbis a Migazzi-könyvtár rekonstrukciójának lehetősége. Alkalmanként később sikerült egyes könyveket a kéziratos katalógus tételeivel azonosítani (Mârza, E. 1982). Bátran állíthatjuk, hogy a most tárgyalt két forráskötet közreadására sem kerülhetett volna sor Jakó kutatási eredményei nélkül.

Mindezt előrebocsátva, lássuk mi volt a korábbi, általánosan elfogadott vélemény a Migazzi-könyvtár megvásárlásával kapcsolatban. A Batthyaneum történetírójának, Varju Elemérnek megállapításait vették át változtatás nélkül a későbbi szakírók, aki pedig a Migazzi-gyűjtemény megvételét 1786-ra datálta. Bár ezt az időpontot semmi más nem támasztotta alá, mint az a német szakirodalomba bekerült téves elképzelés, amely szerint Migazzi bécsi érseknek a váci püspökségről és javadalomról való lemondásával anyagi nehézségei támadtak, és könyvtárának áruba bocsájtására kényszerült. Minthogy ez 1785-ben történt, ezért datálták Batthyány Ignác vásárlását a következő évre, 1786-ra. Ugyancsak téves elképzelésnek bizonyult az is, hogy Migazzi könyvtára Vácott lett volna. Valójában ez a könyvtár mindvégig Bécsben volt. Dániel Imre, aki a frissen (1780 nyarán) kinevezett erdélyi püspök megbízásából folytatott könyvtári és levéltári kutatásokat különféle bécsi könyvtárakban, 1781 nyarán hívta fel püspöke figyelmét arra , hogy Migazzi érsek áruba szándékozik bocsátani értékes kódex-gyűjteményét. Batthyány azonnal bejelentette vételi szándékát, ezek után Migazzi felértékeltette a gyűjteményt Johann Michael Denis-szel a bécsi Garelli-könyvtár prefektusával, akinek neve számunkra mint gróf Széchényi Ferenc nyomtatott könyvkatalógusának közreadója ismerős. Valószínűleg az ő tanácsára döntött úgy az érsek, hogy a kódexeket mégsem adja el külön, hanem az egész könyvtárért 12 ezer forintot kér. Batthyány azonban semmiképpen sem akarta elszalasztani a kedvező alkalmat, és szinte látatlanban beleegyezett a vételárba. A szerződés tervezete már 1782 áprilisában készen állt, a könyvek vízi úton, 51 fa ládában még ez év nyarán Szebenbe érkeztek. Október vége felé pedig a bécsi könyvanyag számbavétele és az Egerből hozott könyvekkel együttesen való felállítása – egyelőre Szebenben – nagyjából megtörtént.

A Migazzi-könyvtár vásárlásának időpontjával kapcsolatos téves adatok mára, meggyőző bizonyítékok alapján kiküszöbölhetők. Megállapíthatjuk, hogy ami Batthyányt illeti, ez a könyvvásárlás püspökségének legelső éveiben történt, tehát Erdélyben való berendezkedésének egyik első tette. Ami pedig a két főpap pályafutásának időbeli egybeesését illeti: Batthyány erdélyi püspöki méltóságának első öt évében még Migazzi is váci püspök volt. Ileana Dârja forrásgyűjteményének első kötete tételesen és betűhív leírásban tartalmazza egyrészt azt az alapvető fontosságú könyvjegyzéket (I.), amely a Bécsben lévő könyvtár felértékelésekor készült – ez az a cím nélküli három kötetes, kézzel írt könyvjegyzék, amelyet Jakó azonosított és amelynek a „Catalogus Bibliothecae Christ. Card. a Migazzi” címet adta. A három kötet a bécsi bíboros könyvtárának az eladást közvetlenül megelőzően készült szak szerinti és a szakokon belül betűrendes katalógusa. Másrészt itt olvasható az a nyomtatott könyveket leíró jegyzék (II.), amelyet a Migazzi-könyvtár Erdélybe érkezésekor állított össze Dániel Imre a püspök utasítására, mintegy leltárba véve a könyvállományt.

Érdekesen követi nyomon Dârja e háromkötetes kézzel írt katalógus sorsát, amely, bár kezdetektől a Batthyaneum állományában volt, mégis csaknem kétszáz évig ismereretlenül és azonosítatlanul lappangott. A Batthyaneum első, Cseresnyés András által összeállított, kézzel írt katalógusban (1824) mindössze úgy szerepel, mint „Catalogus Bibliothecae... Tomi 3 MS in fol.”, és mint ilyen került helyére a K5 II 11-13 jelzettel a Magna Aula, azaz a nagyterem kórusára. Majd 1861-ben Veszely Károly teológiai professzor ugyanezt a katalógust mint „Ismeretlen könyvtár 3 kötetű laistroma” nevezte meg. Tíz évvel később Beke Antal a Batthyány-könyvtár kézirat-katalógusában is ugyanezt a nevet adta a köteteknek, csak latinul: „Catalogus bibliothecae incertae. Tomi I–III.” Varju Elemér, a Batthyaneum történetírója 1901-ben egyáltalán nem említette sem ezt, sem a Migazzi-féle nyomtatott könyvek jegyzékét (a Dârja által közölt második forrást). Szentiványi Róbert, a Batthyány könyvtár igazgatója is csak annyit tudott a kéziratos kötetekről, mint Veszely vagy Beke. Jóllehet Varju Elemér nem említette (nem ismerte?) e könyvjegyzékeket, figyelme azért kiterjedt a könyvtárnak erre a jelentős fondjára. Minthogy azonban a Migazzi-gyűjtemény legtöbb darabján nincs (már az ő idejében sem volt) tulajdonos jelzés, ezért összegyűjtött néhány jellemző formai sajátosságot a Migazzi könyvekre vonatkozóan: tipikus 18. századi barokk stílusú barna maroken bőrkötés, aranyozott díszítő elemekkel, könyvészeti megjegyzésekkel a szennylapokon és a kötéstábla belsején, valamint kézzel írt vagy nyomtatott tulajdonosjegyek, amelyek a korábbi, Migazzit megelőző tulajdonosra utalnak.

A most Dârja által közreadott Catalogusból kitűnik a bécsi érsek könyvtárának felépítése. Eredetileg három nagy állományrészre oszlott, amelyek azután osztályokra bomlottak. Ennek megfelelően a katalógus I. kötete a „Conclave primum pro Scientia Ecclesiasticis” 7 osztályban, II. kötete a „Conclave secundum pro Historia” 4 osztályban, és III. kötete a „Conclave tertium pro Scientiis prophanis” 2 osztályban. Vagyis a Catalogus készítésekor az eladásra szánt könyvtár anyaga 3 fő szakba volt sorolva, úgymint teológia, történelem és profán tudományok, ezeken belül pedig összesen 13 osztályba. A betűrend minden egyes osztályon belül újrakezdődött.

Amint azt Dârja megállapítja, három kéz írta le, közülük az egyik Denis (aki egyúttal az egész katalógus összeállítója) a másik azonosítatlan, a harmadik pedig, akitől utólagos kiegészítések származnak, Dániel Imre. Tőle valók a későbbi ceruzás vagy tintás bejegyzések, az x jelek az állomány átvételének bizonyítékai. Az eredeti jelzetek alapján – amelyek nagybetű és arab szám kombinációból álltak – Dârja helyesen azt következteti, hogy Bécsben a könyvszekrényeket A–Z és AA–ZZ betűkkel jelölték, az 1–10-ig terjedő arab szám a polcokat jelentette. Vagyis a felhasznált betűk alapján a könyvek 33 szekrényt töltöttek be, mindegyik tíz-tíz polccal. Az elhelyezés formátum szerinti lehetett. A kéziratok és a könyvek ugyanabban a helyiségben voltak.

A magyar címek gyakran hibás írása a nyelv nem ismeretéről vall, és már ez is megcáfolja azt a korábbi feltételezést, hogy Migazzi könyvtárát Vácott tartotta volna. A benne található legfrissebb könyvek is azt bizonyítják, amit a korabeli levelezés, vagyis hogy a katalógus 1781-ben íródhatott. Csak egy mű származik 1781-ből, és az is Dániel Imre hozzáírása, és három 1780-ból. Gondolnunk kell azonban arra, hogy a most tárgyalt Catalogus nem tartalmazza a bíboros egész könyvtárát: csak azt sorolja fel, amit Batthyány 1782-ben megvett. Hogy milyen könyvek maradtak továbbra is birtokában, arról természetesen semmit sem vall ez a könyvjegyzék.

Sőt, Dârja a Batthyaneum állományának ismeretében további, részben nyomtatott, részben kéziratos köteteketről is felismerte, hogy azok külső jellemzőik alapján a Migazzi könyvtárhoz tartoztak, jóllehet a most publikált kéziratos jegyzékekben nem szerepelnek. Az Erdélybe érkező Migazzi-féle könyvek kezdetben tehát helyrajzi jelzetet viseltek (ritka kivételként egy-egy még ma is megvan), később azonban valószínüleg esztétikai megfontolásokból 1817–1826 között felbomlott a könyvek addigi rendje, és az eredeti állomány (egri – Migazzi – gyulafehérvári) egyes egységei összekeveredtek, sőt eltávolították a korábbi címkéket – ezáltal fontos és ma már pótolhatatlan jellemzőitől és adatforrásaitól fosztva meg a könyveket. Ezek birtokában nyomon követhető lett volna a korábbi tulajdonos személye. Így viszont éppen a legkorábbi állományból több ezer könyv – köztük a Migazzi fond – lett külső tulajdonjegyeitől megfosztva. Ugyanígy ma már nagyon kevés Migazzi-könyvben található meg a gyűjtő ex librise. Több könyvben mindössze a kötéstábla belső oldalán az „Erat ex-libris Cardinalis Migazzi” jelzés utal arra, hogy sajnálatos módon az ex librist eltávolították onnan a könyvtár ex libris gyűjteményének felállításakor (1912).

Dârja számítása alapján a háromkötetes kézírásos „Catalogus” – azaz az erdélyi püspök által vásárolt Migazzi-könyvtár – 150 kéziratot, köztük a világhírű Codex aureusnak nevezett evangéliumos könyvet, 350 ősnyomtatványt, 4838 nyomtatványt tartalmazott (ebből 969 való a 16. századból, 1865 való a 17. századból és 2105 a 18. századból). Összesen mintegy 5300 címet tartalmaz, amely azonban nem jelenti azt, hogy tévesnek kell tekintenünk a korábban feltételezett 8000 kötetes nagyságot. Ennek több oka van. Egyrészt az erdélyi püspök és könyvtárosának levelezése arra utal, hogy a Batthyány birtokába került Migazzi könyvtár nagyobb lehetett, mint amit ez a háromkötetes katalógus tükröz, bizonyos könyvanyagot ugyanis a vételár kifizetéséig Bécsben visszatartottak, de kerülhettek könyvek Batthyány testvéréhez, aki az adásvételnél a kezességet vállalta, sőt más erdélyi könyvtárakba is.

A forráskötet II. könyvjegyzéke az „Elenchus librorum impressorum” azaz „Index” 1782-ben Szebenben készült, és a Migazzi könyvtár szebeni tartózkodásának is bizonyítéka. Helyét a forrásközlésben az indokolja, hogy további, kiegészítő információkat tartalmaz a Migazzi gyűjteményre vonatkozóan (mint pl. jelzet, új, utólag hozzáírt tételek). Korábban a Batthyány könyvtár kézirataival foglalkozó egyetlen munka sem említette ezt az Indexet, ennek azonosítása és közreadása is Jakó Zsigmond érdeme.

Az „Elenchus”, amelyet Dârja ugyancsak teljes terjedelmében, eredeti elrendezésében közöl, egyetlen betűrendben sorol fel 7125 kötetet: név, cím, hely, év, formátum, kötetek száma és az arab leltári szám megadásával. Egyetlen, testes folio kötetet tesz ki, és 502 levelet tartalmaz a kézzel írt jegyzék. Végig ugyanazzal a kézírással, Dániel Imre írásával készült, vagyis ugyanazzal a kézzel, amely a háromkötetes Migazzi-katalógushoz írta a pótlásokat. Ez az a leltár-szerű jegyzék, amelynek elkészítésére Batthyány adott utasítást közvetlenül azután, hogy a könyvek Erdélybe, Szebenbe érkeztek (1782).

Az előbbiekben láttuk, hogy a Migazzi-könyvtár Bécsben készült „Catalogus”-a szakrendi elrendezésű, azon belül 13-szor újrakezdődő betűrenddel. Így érthető, hogy használhatósága érdekében szükség volt ennek a más szempontú indexnek összeállítására, amely valóban csak index, hiszen rövid, egysoros címleírásokat tartalmaz. A Migazzi-könyvtárt ily módon két oldalról, két szempont szerint feltáró két jegyzéket elemezve viszont óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hogyan lehetséges az a számbeli eltérés, amely a háromkötetes katalógus 5000-nél valamivel több tétele és az itt közölt 7000-nél több tétel között mutatkozik, annak ellenére, hogy ez utóbbi a kéziratokat nem is tartalmazza, csak a nyomtatványokat.

Érdekes kísérlet e két jegyzék összevetése. A háromkötetes „Catalogus”-ból szúrópróba szerűen kiválaszott címeknek kb. háromnegyed részét meg lehet találni az „Elenchus”-ban, de fordítva már közel sem ilyen jó az arány. Igaz, itt nem lehetünk biztosak abban, hogy melyik szakba sorolták azt a bizonyos művet, amelynek rövid címét olvashatjuk csak az „Elenchus”-ban. Az utóbbiban, a forrásközlés 271. lapján megtalálni Baranyai Decsi János Syntagmáját, a kolozsvári, Heltai-féle kiadást, igaz a szerző neve Barovius-ként szerepel. De sem így, sem másféle névváltozatban nem lehet nyomára akadni a háromkötetes katalógusban. Ugyanígy nem lehet megtalálni C. Péterfi, Concilia (Posonii 1741) című munkáját. De nem érthető az sem, hogy, hogy ha a háromkötetes Migazzi-katalógusban a 185. lapon megtaláljuk F. Kazy: Historia Regni Hungariae (Tyrnaviae 1737) kiadását, akkor azt miért nem sorolja fel az „Elenchus”? Ugyanígy hiába keressük az elvileg minden, Migazzi-gyűjteményben lévő nyomtatványt felsoroló jegyzékben Barkóczy Ferenc egy beszédét (Vindobonae 1761), egy éppen Migazzihoz szóló latin ódát (Vác 1775). Az egyik vagy másik könyvjegyzékben meg nem található könyvek száma olyan nagy, hogy e jelenségnek okát még tovább lehetne kutatni. Amint Dârja is megállapítja, mintegy 1000 olyan cím van, amely benne van a háromkötetes Migazzi-könyvkatalógusban, de ismeretlen okból hiányzik az ennek alapján készült „Elenchus”-ból.

Nem csoda, ha Ileana Dârja sem hagyta itt abba a könyvek eredetének nyomozását. Amint a második kötet bevezetőjében írja, figyelembe véve a Migazzi-könyvtár nagyságát, természetesen felmerült a kérdés, hogy vajon a gyűjtés folyamán a bíboros nem vásárolt-e meg egész könyvtárakat? Annál is inkább, mert a 17. sz. második 18. sz. első fele a nagy európai könyvtári gyűjtemények kialakulásának – vagy átalakulásának – kora. Az a Bécsben készült kéziratos katalógus, amellyel a Migazzi-féle könyvtár Erdélybe érkezett, azt mutatja, hogy állományában benne volt tizenhárom nyilvános ill. magánkönyvtár katalógusa is, olyan könyvtáraké, amelyek nyilvános aukcióra kerültek.

A legterjedelmesebb és Dârja által is legbővebben tárgyalt kéziratos könyvjegyzék (amelyet mint a Migazzi-gyűjtemény III. forrását közöl), Ferdinand Daniel Focky pap könyveiről szól. Már Szentiványi a Batthyaneum könyvtár kéziratait leíró katalógusában megállapította, hogy a Batthyaneum kéziratgyűjteményében megtalálható három ausztriai könyvtár kéziratos katalógusa, köztük Ferdinand Daniel Focky katolikus papé. A mindössze kezdőbetűkkel jelölt nevet, amely a „Catalogus Bibliothecae R. D. F. D. F.” című köteten olvasható, Szentiványi oldotta fel, ekként: Catalogus Bibliothecae Rev. Dom. Ferdinandi Danielis Focky. Darja kutatásai, amelynek során a kéziratos Focky katalógusban található címeket összevetette a Migazzi-katalógusban találhatókkal – majd a Batthyaneum jelenlegi katalógusaival – azt bizonyították, hogy a Focky-könyvtár szerves része volt a Migazzi-könyvtárnak. Már az előzetes vizsgálódás is kimutatott több olyan jellemző vonást, amelyek csak a Focky-könyvtárhoz tartozó kötetekre jellemzőek, mint a kötetek többségében az első lapokon kézzel írt, bibliográfiai jellegű megjegyzések, a könyvek gerincének alsó részén a DF monogram (pl. magán a Focky-könyvtár katalógus-kötetén is, az utólag ráragasztott címke alatt), továbbá az eredetileg is hiányzó Migazzi ex libris.

Dârja nem sajnálta a fáradságot, amíg azonosította a Focky-családon belül azt a személyt, aki e gyűjtemény tulajdonosa lehetett. Fockyra vonatkozóan Szentiványi katalógusában található egy utalás: mint a „Concordantiae Gregorianae...(1732)” c. kézirat szerzője szerepel. Valóságos oknyomozó munkával derítette ki, hogy a szóban forgó Focky, saját művének címlapja alapján bécsi pap volt és kétkötetes, befejezetlenül maradt kéziratos munkáját I. Gergely pápa műve nyomán készítette. Ennek a címre vonatkozó bejegyzésnek segítségével Dârja Ferdinand Daniel Focky kézírását is azonosítani tudta.A minket érdeklő Ferdinand Daniel Focky (kb. 1699–1778), katolikus papként életének nagy részében a passaui püspök könyvtárosa volt, a passaui konzisztrórium tagja. A Wienerisches Diarium c. bécsi lap 1774. augusztus 6-án beszámolt arról, hogy „könyvbarátok” találkozójára került sor Bécsben, amelyen jelen volt az akkor már több, mint 50 éve püspöki könyvtárosként működő Ferdiand Daniel Focky valamint a bécsi Garelli-könyvtár vezetője, aki nem más, mint Michael Denis (a bécsi Migazzi-katalógus összeállítója). Már itt is úgy emlegették Fockyt, mint „nagy bibliofilt, gyűjtőt és a könyvritkaságok kedvelőjét”. Annak ellenére, hogy nagy bibliofil hírében állt és több, mint ötven évvel ezelőtt azonosították már kézírásos katalógusát a Batthyaneumban, magának a Focky-gyűjteménynek léte az idők ködébe veszett. Bár a Batthyaneum legelső, 1824-es, Cseresztnyés Andrástól származó katalógusában is szerepel – igaz, csak kezdőbetűkkel –, majd mint láttuk Szentiványi megfejtette a nevet, de az általa leírt kéziratos könyvkatalógus mostanáig nem keltette fel a kutatók érdeklődését. Még a könyvtár eredeti gyűjteményén belüli provenienciája sem volt ismert, minthogy soha senki sem hozta összefüggésbe Migazzi kardinális könyvtárával – azaz a Batthyaneum legkorábbi állományrészével.

Ennek kiderítése és felismerése Ileana Dârja érdeme. Az egykötetes, 415 levélből álló „Catalogus” Dârja megállapítása szerint az 1738 körüli években készülhetett, betűrendben A-tól Z-ig. Írása egységes, jól olvasható kalligrafikus írás. Első tétele Szt. Ágoston Opera omnia c. munkája, utolsó tétele Zordragers, C. G.: Alte und neue Grönlaendische Fischerei (Leipzig 1723). Ugyanezt a természettudományi munkát megtalálni a háromkötetes Migazzi katalógusban a Historia profana osztályban, mint annak utolsó tétele, AA jelzet alatt. Talán éppen az volt nyomravezető, hogy Zordragers könyve a Migazzi katalógusnak és a Focky-katalógusnak egyaránt utolsó tétele. A Focky-katalógus egységes kézírása és az egyféle tinta használata arra utal, hogy a leírás egyszerre készült valamikor a katalógusban szereplő legfrissebb megjelenésű könyv (1736) utáni időpontban. A katalógus kézírása és a Batthyaneumban található Fockytól származó autográfok alapján indokolt a katalógus összeállítójának és leírójának magát Ferdinand Daniel Fockyt tartanunk.

A Focky-könyvtár katalógusa külsejét illetően nem tér el más könyvtári katalógusok formájától. Ami azonban túlmutat a szokványos katalógusokon, az a számos tétel címleírása után, de azzal egyidejűleg készült megjegyzés, amely általában a mű nyomdászati, kiadástörténeti jelentőségét méltatja. Az egyes kötetek becsességére, ritkaságára vonatkozó megjegyzések arra utalnak, hogy a gyűjtő nagyon is tudatosan válogatta meg könyveit, és tisztában volt értékükkel. A katalógus egy helyen megjelöli azt a bibliográfiai forrást, amelyre az értékbecslésnél támaszkodott (Hartmann Schedel krónikája esetében, amelynek ára 20 forint). A katalógus tételeinek becsült ára, ha összeadjuk 5299 forintot tesz ki. Az a tény, hogy a katalógusban szereplő könyvek többsége árat is tartalmaz, arra is utalhatna, hogy az árazás a könyvgyűjtemény eladásakor történhetett. Dârja valószínűbbnek tartja, hogy a katalógusban az árak feltűntetése inkább a gyűjtő saját maga számára készített dokumentációja, és annak bizonyítéka, hogy egyaránt tisztában volt könyvgyűjteményének eszmei és anyagi értékével. Az alaposabb vizsgálat véleményünk szerint be fogja bizonyítani, hogy a Migazzi könyvtár könyv- és nyomdászattörténeti ritkaságainak jelentős része éppen a Focky-könyvtárból valók.

A kézzel írt katalógus 912 tételt tartalmaz, ezek között szerepel négy kézirat, 38 ősnyomtatvány, 273 antikva, azaz 16. századból származó nyomtatvány, 438 nyomtatvány a 17. századból, 127 nyomtatvány a 18. századból és további 36 olyan könyv, amelynek nyomtatási ideje ismeretlen. A legkorábbi nyomtatott könyv Pseudo-Phalaris Epistulae (Tarvisii 1471), a legfrissebb pedig a Párisban 1736-ban kiadott Lettres Moscovites.

Dârja kutatásait összegezve megállapítható, hogy bár a Migazzi-gyűjteményről készült kéziratos katalógusban nem történik róla említés, kétségtelen, hogy Focky saját könyveit leíró sajátkezű katalógusa Batthyány Ignác püspök magángyűjteményébe a Migazzi-könyvtárral együtt került be. De nemcsak a katalógus, hanem maguk a könyvek is. Vagyis a Migazzi-könyvtár több mint 900 kötete egy korábbi, szervesen felépített könyvtárból, a Focky-könyvtárból származik.

Az egykori Migazzi-könyvtárban található kéziratok átvizsgálása további meglepetéssel is szolgált. Egy gyűjtőkötetben egyik tagja az a „Catalogus Patrum et Scriptorum Ecclesiasticorum,” amely már abban a háromkötetes kéziratos katalógusban is szerepelt, amely a Batthyány által Migazzitól vásárolt könyveket kísérte. Ugyanehhez a műhöz tartozik a kolligátum 9. tagja, amely a görög és latin szerzők betűrendes indexe, vagyis a kolligátum 2. tagjának szerves része, és valószínüleg csak a könyvkötő hibájából került olyan távol a főműtől. Összevetve az egyházatyák műveinek jegyzékét a Batthyaneum állományával, megállapítható, hogy nem minden ott leírt kiadás szerepel a mai gyűjteményben. Pl. Szt. Ágoston De civitate Dei c. műve az egyházatyák műveinek jegyzékében az ősnyomtatvány korból nyolc kiadásban szerepel, míg ma a Batthyaneumban csak az utolsó négy kiadás található meg. Természetesen nem vehetjük biztosra, hogy a katalógusban szereplő összes könyv valóban Batthyány Ignác püspök magánkönyvtárába került akár 1782-ben akár később. Az egyházatyák műveinek katalógusa és annak indexe közé több más, kéziratos és nyomtatott jegyzék ékelődött.

Ezek közül a gyűjtőkötet ötödik tagja is érdeklődésünkre tarthat számot, minthogy a Focky által nyilvános árverésen beszerzett bizonyos kéziratokra és nyomtatott könyvekre vonatkozó információkat tartalmaz, többek között tiltott könyvekkel, aukciókkal kapcsolatos feljegyzéseket és ármegjelöléseket. Azonosításuk azt bizonyította, hogy maguk a kötetek is bibliográfiai jegyzeteket tartalmaznak utolsó lapjukon, tehát Ferdinand Daniel Focky gyűjteményéhez tatoztak, és szerepelnek is a Migazzi-könyvtár háromkötetes katalógusában. De a kézírás azonossága alapján is kétségtelen, hogy ezek a feljegyzések szintén Fockytól származnak. A jegyzékben felsorolt nyomtatott könyvek többsége jól azonosítható a Batthyaneum mai állományának egyes darabjaival. Az aukciós katalógusok közül a Batthyaneum jelenlegi állományában azonosítható pl. a groningeni akadémia jogi professzorának, J. Barbeirac köyvtárának az aukciós katalógusa. Ennek első lapján Focky aláírása található barna ceruzával és a következő lapokon ugyanezzel a ceruzával az üres margóra be vannak jelölve az általa megszerzett tételek. A Migazzi-könyvtár katalógusában is megtalálható jónéhány köz- és magánkönyvtár nyomtatott árverési katalógusa, ugyancsak Focky sajátkezű jegyzeteivel az egyes tételek megszerzését illetően. Az alábbi könyvtárak nyomtatott katalógusairól van szó: Grammiana (Koppenhága1748), Platneriana (Lipcse 1748), Martiniana (Hága 1752), Mohriana (Bécs 1759) és a Briffant de Slawietin könyvtár (Bécs 1768). A felsoroltak elégséges bizonyítéknak látszanak arra nézve, hogy Focky könyvtára folyamatosan gyarapodott a hágai, lipcsei, bécsi és más városokban tartott nyilvános könyvaukciókon felkínált művekkel.

Ami a Migazzi-féle könyvek további sorsát illeti, Szebenből Gyulafehérvárra csak 1795 végén kerültek, tulajdonképpen akkor, amikor a csillagvizsgálót berendezték a korábbi trinitárius templom épületében. A könyvtárterem bútorzata ekkor még nem volt készen. A püspök halálakor, 1798. november 17-én már folytak berendezésének munkálatai.

A Migazzi-fond és a Batthyány könyvtárba került más állományrészek is külön egységek maradtak egészen az 1820-as évekig. Batthyány végrendeletében 38 200 forintot hagyományozott arra a célra, hogy nyilvános intézményként működhessen, anyagilag független legyen, vezetését pedig a gyulafehérvári római katolikus püspökségre bízta. Az ezt követő hosszas örökösödési eljárás több mint 20 évre befagyasztotta a fenti összegnek az intézmény számára való folyósítását. Ezalatt nem valósulhatott meg az alapító szándéka és a gyűjtemények szervezése.

A két kötetet, amelyek a román Nemzeti Könyvtár kiadásában jelentek meg (a gyulafehérvári Batthyaneum jelenleg a bukaresti Nemzeti Könyvtár filiáléja) Ileana Dârja a 200 éves Batthyaneum tiszteletére és alapítója, gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök halálának kétszázadik évfordulójára szánta – emléket állítva egyúttal a könyvgyűjtő gróf Migazzi Kristóf bécsi érseknek és váci püspöknek.

V. Ecsedy Judit

Néhány horvát könyv- és művelődéstörténeti kiadványról. Bartol Kašić (1575–1650) a jezsuita rend tagja, a horvát katolicizmus megújításában vezető szerepet játszott a 17. század elején. Ez az életmű természetszerűen értékelődött fel akkor, amikor Horvátország függetlenné vált, és az ország területi egységét kultúrájának ősi voltával, annak mindenkori önállósságával is bizonyítani kívánta. A horvát művelődés történetének a 17. század az egyik virágkora még akkor is, ha a törökkel való folyamatos harc nem kedvezett a kulturális és egyházi élet intézményi gyarapodásának. A Magyar Királyság állami keretein belül önálló Horvát Bánságban a katolikus egyház sohasem került olyan helyzetbe, hogy a protestáns reformáció hívei többségbe kerültek volna. A Tridenti Zsinat reform határozatainak megfelelően azonban itt is újjá kellett szervezni a katolikus egyház belső életét, meg kellett alkotni azokat a könyveket, amelyek ehhez szükségesek voltak. Kašić ennek a munkának az egyik legtermékenyebb résztvevője, egyben a török által elfoglalt magyarországi és boszniai területeken folytatott jezsuita misszió tevékeny részese volt.

Halálának 340. évfordulója körül számos kiállításon és tudományos ülésen emlékeztek meg életművéről. Egy ilyen konferencia anyagának a második kiadása pontosan jelzi, hogy a mai horvát állam milyen nagy jelentőséget tulajdonít az önálló horvát kulturális öntudat erősítésének.[1] Nem véletlen az sem, hogy a háborúk közepette felépült új Horvát Nemzeti és Egyetemi Könyvtár adta közre ezt a kötetet.

Josip Vončina a nyelvművelő Kašićot mutatja be, ennek két művével adva keretet nyelvfejlesztő tevékenységének. 1604-ben jelent meg ugyanis az Institutionum linguae Illyricae libri duo, 1640-ben pedig a Rituale Romanum horvát nyelvű kiadása, a Ritual rimski. Közben valamennyi tridenti szellemben kiadott horvát nyelvű műhöz valamilyen formában köze volt a hallatlan munkabírású jezsuitának. Emellett a latin betűs írás elterjesztésében is jelentős szerep jutott neki.

Petar Bašić Bartol Kašić kéziratos hagyatékát mérte fel. A teljes Biblia fordítását elvégző Kašićnak e műből csak 25%-nyi autogáfja maradt fenn. A többi különböző másolatban. A horvát Bibliának három kézirata ismert (Zágráb, Zadar, illetve Odessza). Petar Bašić második tanulmányában Kašićnak a bibliafordítás kéziratához fűzött margójegyzeteit vizsgálta. Ennek segítségével állítja, hogy a fordítást 1631-ben kezdte, és 1637-ben fejezte be. További korrekciókat 1642-ig tett a szövegben. Kérdés persze az, hogy mit tekintünk befejezésnek? A szakirodalomban a bibliafordítás kezdetét és végét meglehetősen különféleképpen ítélik meg, 1620-tól 1637-ig, illetve 1642-ig többféle dátum szerepel. A levéltári dokumentumok mindenesetre az 1622. évi munkakezdést, és az első variáns 1625-ig történt befejezését mutatják. 1634-ben a Szent Hivatal már elutasította a nyomtatásban történő kiadását (lásd alább a Biblia Slavica ismertetésénél).

Darija Gabrić-Bagarić a Kašić-biblia nyelvét vizsgálta. A megelőző fordítási próbálkozások, illetve a liturgiában használt nyelv hagyományát figyelembe vette ugyan Kašić, de egy új horvát irodalmi nyelvet teremtett fordításával. Ez a mű, annak ellenére, hogy nem adták ki nyomtatásban, meghatározta a horvát irodalmi nyelv formálódását a 17. században.

Vladimir Horvat, maga is a jézus társaság tagja, két közleményt írt a kötethez. Mindkettő a Kašić-féle bibliafordítás sorsával foglalkozik. A Hitpropaganda Kongregáció támogatta ugyan a fordító munkát, de amikor az Újtestamentum kézirata 1632-ben Rómába érkezett bírálatra, a Szent Hivatal megakadályozta megjelenését.

Valentin Putanec Kašić „Vénéfride” című kéziratos drámáját vizsgálta abból a szempontból, hogy az milyen, a horvát írásreform irányába mutató megoldásokat tartalmaz. A „yh” digramma következetes alkalmazásáról van szó, amely egy meghatározott dialektus használatára utal. Második közleményében a szerző a bibliafordításnak egy másik sajátosan kašići részletével foglalkozik. A harmadik közleményében Kašićnak e két nyelvi újításának történetét követi végig a 17–19. századi horvát irodalomban.

Ivan Kosić a Horvát Nemzeti és Egyetemi Könyvtár Kašićra vonatkozó eredeti dokumentumairól, illetve a könyvtárban fellelhető szakirodalomról ad számot. Részben bibliográfia ez a közlemény, részben az egyes művek kiadástörténete. Csak sajnálni tudjuk, hogy a könyvtárban egyébként meglévő magyar szakirodalmat nem vette számba, jóllehet van olyan is, amelyik Kašić életének jelentős számú dokumentumát közölte eredeti latin, illetve olasz nyelven, példaként: Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók. I–II. 1609–1625. Sajtó alá rend. Balázs Mihály, Fricsy Ádám, Lukács László, Monok István. Szeged, 1990. 531 l. /Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 26/1–2./

* * *

A Tridenti Zsinat befejezése után megszülető Missale Romanum még nem zárhatta le véglegesen azokat a reformokat, amelyek a római liturgiáról szóló viták során felmerültek. Arról nem is beszélve, hogy meg kellett alkotni azokat a szertartáskönyveket is, amelyek az új liturgiai rendhez alkalmazkodtak. Ez a horvátok körében is azt jelentette, hogy új missalékat, breviáriumokat, rituálékat és katekizmusokat kellett szerkeszteni és kiadni. A szláv liturgia használatát engedélyezték ugyan, de új bibliafordítás készítését nem. Bartol Kašić (Bartolomaeus Cassius) 1622-ben fogott hozzá a Biblia fordításához és 1625-re be is fejezte az Újszövetséget (igaz a dátumok tekintetében a kommentár kötet szerzői ellentmondanak egymásnak: Hannick például azt írja, hogy Dubrovnikban 1620 és 1625 között dolgozott (71.), Elisabeth von Erdmann-Pandžić szerint 1622-ben kezdte a munkát (127), de a magyar szakirodalomban legújabban az szerepel, hogy 1620 és 1636 között raguzában és Rómában dolgozott a fordításon (Molnár Antal = Magyar Könyvszemle 2002. 29.). A fennmaradt három kézirat (Zágráb, Zadar, Odessza) címe szerint maga a fordító munka „ex mandato Sacrae Congregationis de Propaganda Fidei” készült. Ennek ellenére az elkészült fordítás megjelentetéséről hosszú évekig vitáztak Rómában, és végül is nem engedélyezték a nyomdai sokszorosítást. Az első megjelenési év tehát 1999.

A szláv nyelvű bibliákat kiadó könyvsorozatnak ez a két kötete Bartol Kašić fordításának kritikai kiadása.[2] Az első kötet maga a szöveg, a második kötet a nyelv-, a könyv-, illetve a művelődéstörténet számára alapvető tanulmányokat, a fordítás történetére nézve dokumentációt közöl. A kötet legnagyobb része pedig a Kašić-biblia szójegyzéke (Darija Gabrić-Bagarić). A kéziratvariánsokat Petar Bašić mutatja be. Kašić autográf változatában csak a zágrábi kézirat első füzete maradt fenn, a többi kortárs, vagy közelkortárs másolat. A legteljesebb a zágrábi variáns, de az Ószövetség jelentős része csak a zadari változatban maradt meg. Az egyes kézirat változatokról, a különböző kezekről hasonmás lapokat is közöl a kötet.

Radoslav Katičić a fordítás nyelvi elemzését végezte el: nem csupán a különböző horvát nyelvi jelenségek egymással való összehasonlítását, hanem a már létező egyházi szláv bibliai szövegeket is bevonta az összehasonlításba. Némely helyen Kašić forrásaira is kitér, nevezetesen, hogy a Vulgata, vagy a Septuaginta változatát ültette-e át a horvát jezsuita a maga nyelvére. Christian Hannick ugyancsak a fordítás nyelvi kritikai elemzésével foglalkozik, Bartol Kašić teológiai kifejezés-használatával, annak következetességével (pl. Ótestamentumi idézetek az Újtestamentum fordításban, stb.) Magukkal a forrásokkal, illetve a szláv fordítási előképekkel Ivan Golub ismertet meg bennünket.

A kiadástörténeti dokumentációt, főként a Propaganda Fidei levéltárnak anyaga segítségével Elisabeth von Erdmann-Pandžić állította össze. A közlemény időrendben közli a levéltári dokumentumokat kommentálva azokat: a Hitpropaganda Kongregáció segítette Kašić munkáját, de az elkészült kézirat kiadásának engedélyezését nem tudták elérni: 1634-ben kimondatott a tiltás: „Non est expediens ut imprimatur versio Sacrae Scripturae facta lingua Illyrica vernacula seu nova characteribus latinis” A tanulmány tárgyalja még Kašić Rituale és Lektionar szerkesztési munkájának történetét is. Ivan Golub tovább gördíti a történetet, és immár nem a Hitpropaganda Kongregáció, hanem a Szent Hivatal levéltári anyagára támaszkodik. Bemutatja azokat a törekvéseket, amelyek az 1634. évi döntést követően a kiadás engedélyének megszerzésére irányultak.

* * *

Marko Marulić (Marcus Marulus, 1450–1524) a horvát humanizmus talán legkiemelkedőbb képviselője születésének 550. évfordulóján a horvát Nemzeti és Egyetemi könyvtár a horvát könyv történetét bemutató kiállítást rendezett. A kiállítással egyben egy másik jelentős évfordulót is ünnepeltek: a főként latinul író Marcus Marulus 1501-ben fejezte be a Vergilius modorában írott eposzát, a bibliai Judit történetét horvátul. A horvát irodalom születését ünneplik e mű elkészültével, amelyik nyomtatásban azonban csak 1521-ben látott először napvilágot.

A kiállításon a 100 legjelentősebbnek tartott croaticum szerepelt, latin, német, francia és persze horvát nyelven. A katalógusban így 100 szerző rövid életrajza mellett azok legjelentősebb művének címlapjának fotóját találhatjuk meg. A katalógus kifejezetten a mai horvát közönségnek készült.[3] Külföldieknek szerencsésebb lett volna a 100 mű keletkezési ideje szerint rendezni a katalógus anyagát, a mostani, szerzői alfabetikus rend helyett. A nem horvát olvasó például Janus Pannoniust nem keresi a „C” betűnél (Ivan Česmički). Ez a – mondjuk – „Janus-jelenség” rávilágít arra a tényre is, hogy a rendezőknek nem egy horvát könyvtörténeti kiállítás összeállítása volt a céljuk, hanem a horvát kultúra (és könyv) régiségének a bemutatása, illetve a mai Horvátország kulturális egységének a hangsúlyozása. Így kerülhet a szlavóniai származású Janus Pannonius ugyanabba a jelenség-körbe, mint a dalmáciai Marcus Marulus. Történetileg ez nyilvánvalóan nem igaz. Mint ahogy érthetetlen az olasz kulturális kötődések szinte teljes mellőzése a horvát kultúra mesterművei bemutatásakor (egyetlen horvát–olasz szótár szerepel a kötetben).

Az ötlet pedig kiváló: csupán 100 jelentős szerző és alkotás bemutatásával egy nép írott kulturális örökségének vázlata megismertethető. Elsősorban ilyen katalógusokra a nem horvát érdeklődőknek lenne szüksége, olasz, magyar, német nyelven. Azért ezeken a nyelveken, mert ezek a népek érdeklődnek mindenek előtt a horvát kultúra eredményei iránt.

* * *

Marcus Marulus (1450—1524) a horvátországi humanizmus egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Műveinek többségét latinul, kis részét olaszul írta. Ennek ellenére a horvát irodalom atyjának is tartják, hiszen 1501-ben befejezte a bibliai Judit történet verses eposzban való elmondását horvát nyelven. A neves szerző születésének 550., a Judit keletkezésének 500. évfordulója tiszteletére a Horvát Nemzeti és Egyetemi Könyvtár kiállította Marulić műveinek a könyvtárban fellehető példányait. Összegyűjtött műveinek latin, olasz és német nyelvű kiadásai közül 16-ot állítottak ki a 16. századból, tovább ötöt a 17.-ből. Az egyes művek különféle kiadásai összesen 261 féle kiadásban álltak a látogatók előtt.

A Judit első kiadása 1521-ben jelent meg (Velence, Guilielmo da Fontaneto de Monteferrato). A horvát kulturális öntudat számára való jelentőségét jól jelzi, hogy megjelent 1988-ban, 1989-ben, 1991-ben, 1995-ben, kétszer 1996-ban, 1997-ben és 1998-ban is.

Külföldön a 16. században volt a legnépszerűbb, művei megjelentek olasz, német, francia, spanyol, portugál és cseh fordításokban is. A leginkább fordított műve a Palaestra christianarum virtutum ad bene beateque vivendum instituta, amely többféle címváltozattal is megjelent.

A kiállítás katalógusát[4] a könyvtár ritkasággyűjteményének vezetője Ivan Kosić szerkesztette. A 17. század végéig valamennyi kiadást részletesen mutat be. Rövid jegyzetekben megismerjük a kiadások szerkesztőit, a patrónusokat, illetve a kiadókat. A 17. századot követő időszakból származó editiókat csak rövid leírásban említi.

* * *

A berlini Állami Könyvtárban rendezett kiállítás katalógusa professzionális munka.[5] Szerkezete első pillantásra bonyolultnak tűnik ugyan, de néhány próbálkozással megtanulható, és a használata kényelmessé válik. Az egyes kiállított műtárgyak leírása és a képek ugyanis távol esnek egymástól. A szakmai bemutatást tartalmazó jegyzet és a képanyag egy kóddal kapcsolódik össze. A kód mellett külön betűkód jelzi, hogy milyen írással készült a dokumentum: glagolita, cirill, vagy latin. A glagolita ábécét a 11. századtól a 20. századig használták a horvátok, de a kora újkortól csak az egyházi életben. Ma tanítási anyag, ismertét újra el szeretnék terjeszteni. A cirill írásbeliség emlékei is a 11. századtól ismertek, a horvátok a 19. század elejéig használták a köz- és a magániratokban is. Ma Horvátországban csak a szerb kisebbség használja. Latin írással már a 9. századból maradt fenn nyelvemlék (felirat), de a 13. századig a latin írás szinte kizárólag csak a latin nyelvű adminisztratív és egyházi iratokban volt használatban. A 14. századtól egyre terjedt a horvát nyelvű szövegek rögzítésében is, és a 19. század elejétől alapja a horvát írásbeliségnek, az egységes horvát irodalmi nyelven alkotott művek is latin írással születtek, így adták ki azokat.

Radoslav Katičića horvát kulturális élet és irodalom történelmi és részben intézményi keretiről értekezik („Der kroatische Kulturraum und seine Literatur”). Szép és tömör áttekintése a témának belülről nézve. A Római Birodalom utáni szláv állam, a korai kereszténység, majd a magyar állam adta hosszú évszázadokig azt a keretet, amelyben ez az irodalom és kultúra kialakult és gyarapodott. Nagyon fontos Katičićnak az a mondata – amely sajnos a kiállítás koncepciójában nem érvényesült kellő súllyal –, hogy a zágrábi püspökség megalapítása az északi területeknek másfajta kulturális arculatot teremtett, és a Zágrábtól északra eső területek kulturális kötődése hangsúlyaiban más irányú lett, mint a délieké. Idézem: „Gegen Ende des elften Jahrhunderts, als die ungarische Dynastie der Arpaden das Erbe der kroatisch-dalmatischen Krone antrat und der ungarischen hinzustellte, wurde das Bistum Zagreb begründet. So wurde im kroatischen Raum ein neues Zentrum literarischer Kultur mit starker Ausstrahlung geschaffen, das die nördlichen Gebiete in weit stärkerem Maße als bischer in die mittelalterliche lateinische Schriftlichkeit einbezog.” (18.) Ahogy a kiállításon, úgy a tanulmány további részében sem fellelhető ez a szemlélet, arányaiban pedig a Római Birodalom több figyelmet kap, mit az együtt (horvátok és magyarok) eltöltött 900 év. Pedig magam, érdeklődő magyarként, tényleg kíváncsi lennék, hogy ez a különbség (dél és észak, amelynek egyik része mindig Zala megyéhez – tehát a Horvát Bánságon kívülre – tartozott) a horvát művelődéstörténet horvát szakemberei hogyan értelmezik.

Wolfgang Kessler a német nyelvnek és kultúrának a horvátokra gyakorolt hatásáról német szemmel értekezik („Zu den kulturellen Beziehungen zwischen dem deutschsprachigen Raum und den kroatischen ländern”). A „horvát országok” a címben Dalmáciát, Horvátországot és Szlavóniát jelentik. Az áttekintés időrendben veszi számba azokat a kapcsolódási elemeket, amelyek egy-egy korszakot meghatároztak a kapcsolattörténet szempontjából. Az egyik legjelentősebb kapcsolódási elem a horvát terület városainak német lakossága, illetve a kulturális szokásaikban hozzájuk közelálló horvát nemesek és polgárok. A városok „elhorvátosítása” csak a 19. század második felében következett be, így az ilyen formájú kötődés hosszú, a kulturális ízlést meghatározó volt. Sajnos Kessler tanulmánya nem tesz összehasonlítást a kulturális hatások között, jóllehet az olasz jelenléttel való összevetés komoly tanulságokat hordoz. A német hatás a peregrinatio academica intézményén keresztül is megnyilvánul, egyes korszakokban jelentőssé is vált. Voltak horvát származású szerzők, akik Európa népszerű írói közé tartoztak. Így például Matthias Flacius Illyricus a 16. században, aki a lutheránus teológia egyik legfelkészültebb képviselője volt. A horvátok közötti reformáció próbálkozását is német területről, Württenbergből támogatták leginkább. A német szerző tanulmánya végén a horvátországi német kisebbség közvetítő szerepéről értekezik, majd bemutatja a németországi kroatisztika műhelyeit.

Könyvtörténeti szempontból Anica Nazor tanulmányai a leginkább figyelemre méltóak. Első, a glagolita írásról szóló összefoglalása („Die glagolitische Schrift”) a kódexirodalom, majd nyomtatott glagolita könyvek történetét mutatja be. Az írás kialakulása a két szláv apostol, Konstantin és Method tevékenységéhez köthető. Három fő forráscsoportot különít el a szerző: az ószláv-bizánci irodalmi hagyomány művei, a latin-olasz kultúra alapműveinek fordításai, főként morális irodalom, és végül a 14–15. században a cseh irodalmi közvetítéssel készült munkák (a cseh IV. Károly király alapította bencés kolostorról elnevezve: Emaus-periódus). Ez utóbbi kiadvány-körbe enciklopédikus művek (Lucidarius), szentek legendái (Legenda aurea), vagy az Albertus Magnus Paradisus animae című munkájához hasonló műfajú munkák tatoznak. Anica Nazor külön csoportként elemzi az ír és brit szigetekről származó kéziratok glagolita verzióját, illetve azokat a műveket, amelyeket a mai Horvátország területén helyi alkotók írtak (énekeskönyvek, szenvedéstörténetek). A glagolita írásbeliség külön emlék csoportját alkotják a feliratok. A glagolita nyomdászat emlékei közül öt ősnyomtatványt ismerünk. A szakirodalomban vita folyik arról, hogy az első Missalét hol nyomtatták 1483-ban, a szerző a senji nyomda alapítási évét mindenesetre 1494-re teszi. A 16. századi fiumei (Rijeka) nyomda mellett a velencei műhelyek nyomtattak glagolita karakterekkel. A glagolita nyomdászat egyik legizgalmasabb fejezete az urachi és wittenbergi nyomdák termékeinek vizsgálata. A szlovén és a horvát reformáció nem ért el jelentős sikereket, de az Ungnád-család, illetve a reformáció központjának, Wittenbergnek a támogatásával számos horvát nyelvű mű is megjelent. A délszláv területeken való terjesztésben a magyarországi és németországi kereskedelmi kapcsolatokra támaszkodhattak. A két protestáns vezéregyéniség, Stjepan Konzul (1521–1568) és Antun Dalmatin (?–1579) munkássága ma a katolikus horvátok körében is nagy elismertségnek örvend. A római Hitpropaganda Kongregáció nyomdája 1625 után nem csak örmény, hanem glagolita karakterkészlettel is rendelkezett, és Rómában még a 19. század végén is jelentek meg glagolita nyomtatványok.

Anita Nazornak a cirill betűs horvát írásemlékekről („Die kyrillische Schrift”)első sorban, mint a glagolitával párhuzamosan élő hagyományról értekezik. Az első ilyen horvát nyelvemlék a 12. századból származik.

A latin nyelv és írás a Duna és az Adria közötti területen természetesen nagyobb hagyománnyal bír. Josip Bratulić tanulmánya azt a folyamatot követi végig, ahogy a 14. századtól a latin írás a horvát nyelvű művek rögzítésében, majd alkotásában is elterjedt („Lateinische Sprache und Schrift”). A glagolita betűkkel nyomtató ősnyomdák, illetve a fiumei nyomda után az első jelentős nyomda már latin betűkészletet használt, Pavao Ritter Vitezović zágrábi nyomdája (1690–1706). A 19. század első felében a horvát irodalmi nyelv kialakításában nagy szerep jutott a budai Egyetemi Nyomdának is.

De számos horvát író alkotott európai jelentőségű műveket latin nyelven. Mirko Tomasović egy rövid irodalomtörténeti vázlatban csak a legjelentősebbeket emeli ki („Die kroatische Literatur vom Humanismus bis zur Postmoderne”). Ebben a vázlatban tűnik igazán zavarónak az, hogy a mai Horvátország területét egységes horvát kultúrterületnek értelmezi a szerző. Janus Pannonius, aki 13 éves kora után nem élt Szlavóniában, és csak menekülése közben tért vissza Horvátországba mindenáron horvát lesz, jóllehet egy humanista számára ez a kérdés – milyen nemzetiségű? – soha nem volt feltehető. Petar Zrinskinek, mint a 17. századi horvát irodalom képviselőjének fő műve az Opsida sigecka a tanulmányból eredeti műnek tűnhet, nem említve, hogy testvére Zrínyi Miklós magyar eposzát fordította horvátra. A vázlatban csak horvát irodalom van és Európa, amelyhez különböző műfajokkal kötődött (ez egyébként természetesen igaz). A kép azonban így hamis: sokkal többet mondhatott volna a szerző Marko Marulićról, a dubrovniki petrarchistákról, ha azokat a horvát irodalomtörténetekben egyébként gyakran elemzett olasz humanista és dalmát környezetbe helyezi, és Pavao Ritter Vitezović Odiljenje sigetskoja sem lenne kevésbé horvát, ha annak magyar irodalmi mintájára utalt volna. De ettől függetlenül nagyon fontos, hogy a nemzetközi szakmai közösség a könyvtörténeti kiállítás katalógusában világnyelven is olvashat a horvát irodalom középkortól Miroslav Kležáig élt legnagyobb alakjairól.

A szerkesztők, illetve a kiállítás rendezői ez után az irodalomtörténeti áttekintés után, a horvátországi sajtó történetét bemutató rövid fejezetet (kiállítási részt) iktattak. Az első latin nyelvű lap Zágrábban jelent meg 1771-től (Ephemerides Zagrabiensis), majd ezt követte két német nyelvű 1786-tól az Agramer Deutschen Zeitung, illetve 1789-től a KroatischerKorrespondent. Az első horvát lapot Dalmácia francia adminisztrációja indította 1806-ban, de még ez is kétnyelvű volt: Kraglski Dalmatin – Il regio Dalmata. A horvát sajtó igazi elterjedése azonban csak a 19–20. század fordulójára lett valóság.

A horvát kultúra egyik legszebb fejezete a középkori glagolita zenei kéziratok története. A kiállításon természetesen ezt a Nyugat-Európában különlegességnek számító kézirat csoportot külön csoportosításban mutatták be. A katalógus számára erről Hana Breko írt elemzést („Der glagolitische Gesang – ein Vermächtnis des kroatischen Mittelalters”). Már a 9. századtól ismertek említések a Dubrovnik környékéről a glagolita énekről, de az első fennmaradt kódexek a 14. századból származnak (pl. Novak fejedelem misekönyve, 1368).

Az olyan kevesek számára érthető nyelvi közösség számára, mint amilyen a horvát, vagy a magyar, a zene a legkézenfekvőbb lingua franca. A horvát zenei életről, zenei kiadványokról Koraljka Kos tanulmányából tájékozódhatunk („Die kroatische Sprache in der Musik”).

A kötetet egy válogatott, ajánló bibliográfia zárja a katalógus szerkezetét követő csoportosításban. Jó gondolat, bár azt hiszem, hogy túl kevés benne a nem horvátul írt tanulmányra való hivatkozás. Ez a kiállítás, és ez a katalógus elsősorban a külföldi közönségnek szól, és ezen belül is az érdeklődő értelmiségieknek. Hasznosabb lett volna tehát a világnyelveken olvasható könyveket, illetve tanulmányokat előtérbe helyezni. Az sem lett volna baj, ha ebben a bibliográfiában nem csak horvát szerzők szerepelnek, mert például Janus Pannoniusról igazából a magyar és az olasz szakírók többet tettek az asztalra, mint a horvát kollégák. A horvát könyv történetéről franciául és németül is kiváló tanulmányok olvashatók.

A kiállítással, és ennek megfelelően a katalógussal kapcsolatban a recenzens egyetlen komoly kifogással élhet: a horvát kultúra bemutatásakor a rendezők és szerkesztők sajátos módon átveszik azt a nyugat-európai szemléletet, hogy vannak a mai európai országok, és ezek egyben kultúrák is. Ebben az esetben ez a szemlélet úgy nyilvánul meg, hogy a kiállítás, és a katalógus azt sugallja: van a mai Horvátország, és ezen a területen volt egy kultúra, nevezetesen a horvát. Ennek a kultúrának ezen kívül van német kisebbsége és vannak emigránsai, akik különféleképpen képviselik azt, összekötnek népeket, kultúrákat. Így a kötet azt sugallja, hogy a szlavóniai horvát és a dalmáciai horvát művelődéstörténetileg egy és ugyanaz. Szó sem esik arról, hogy ennek a kiváló kultúrának az állami kereteit 900 évig a magyar állam biztosította, és arról sem, hogy a horvát művelődést első helyen befolyásoló kultúra az olasz volt (ezt még akkor is hangsúlyozni kellene, ha a kiállítást Berlinben rendezték). Így Janus Pannonius és Marcus Marulus ugyanaz a horvát és humanista. Kötődéseikben, a kulturális hatásukban hiába is különböznek. Számukra azonban nem volt az kérdés, hogy ők maguk horvátok vagy magyarok, olaszok vagy dalmátok stb., tehát mi se döntsük el a 21. században ezt. Janus „Pannonicus” volt, Pécsett, Váradon, Budán élt, Marulus pedig „Spalatensis”, aki Dalmáciában élt. Nem volt tehát egységes horvát kultúra, főképp nem azon a területen, amelyik ma Horvátország. Ilyen szempontból a kiállítás és katalógusa arról szól, hogy a frissen önállóvá vált Horvátország számára mennyire fontos a horvát kulturális hagyomány felmutatása, amelyre, mint a társadalom összetartó erejére stratégiailag is számít. Ebből a szempontból ez teljesen elfogadható, és ezt az előszóban meg is lehetett volna írni. A történeti tanulmányokban pedig ennek ellenére sem kellene anakronisztikusnak lenni. Ahogy Josip Stipanov, a Horvát Nemzeti és Egyetemi Könyvtár főigazgatója írja köszöntőjében („Kommunikation und kulturelle Identiät”): népek és kultúrák kommunikálnak egymással: a szlovén a horváttal, a magyar a horváttal, az olasz a horváttal, és természetesen – egy berlini kiállításon kiemelni valóan – a német a horváttal. És nyilvánvaló, mindegyik mindegyikkel.

Monok István