Zachar József

"Kellő utód kiküldéséig nélkülözhetetlen"

Moravek Elek hadilevéltáros, bécsi kirendeltségvezető emlékezete[1]

Közel nyolc és fél évtizeddel a Nagy Háborút lezáró békediktátum után, a szétzúzott, egykori Osztrák-Magyar Monarchia - a győztes nagyhatalmi döntés nyilvánvaló abszurditása és kudarca jeleként - egy intézményében még ma is él, és mindkét utódállam döntéshozói szándéka szerint továbbra is élni fog. E történelmi unicum feltétlenül megérdemli, hogy szóljunk róla, és főleg, hogy felidézzük annak a magyar hadilevéltárosnak a korszakokon átívelő életútját, akinek belső indíttatású, fegyelmezett kötelességteljesítése meghatározó szerepet játszott e közös intézmény fennmaradásában.

Az 1918. november 3-i padovai általános fegyverszünet életbeléptekor már közel négyszáz esztendeje, pontosabban, 1526 óta az osztrák Habsburg-ház sarjai ültek a magyar apostoli királyi trónon. E hosszú történelmi időszakban azonban sohasem éltek a magyar királyok valamelyik koronázó városában. Az a tény, hogy a magyar királyi udvar Bécsben működött, szükségszerűen együttjárt azzal, hogy a királyi udvartartáshoz tartozó és a felső államigazgatásban tevékenykedő magyarok is Bécsben éltek. Másrészt ebből fakadt, hogy e négyszáz esztendő folyamán az udvari hatóságoknál a magyar felségterületre (is) vonatkozó irategyüttesek és tárgyi emlékek jelentős részben ugyancsak Bécsben kerültek elhelyezésre.

Ennek következtében a Bécsben 1801-ben felállított Hadilevéltár állagaiban és az 1883-ban megnyitott Hadseregtörténeti Múzeum gyűjteményeiben nagyságrendileg több magyar és magyar vonatkozású anyag gyűlt össze, mint hazai földön. Ugyanez volt a helyzet a bécsi civil közintézményekben. Ezekben természetesen kezdettől tevékenykedtek magyar szakemberek is, akiket szolgálati helyükön ért a sorsdöntő 1918-as esztendő.

Miközben a kétközpontú alkotmányos monarchiában a háborús vereség ténye bénultságot eredményezett, és lehetővé vált, hogy Szegeden francia, Innsbruckban olasz megszállók legyenek élet és halál urai, Budapesten pedig kétségbeesett döntésekkel hibát hibára halmoztak az országos hatalmat kisajátítók, Bécsben magyar vonatkozásban más volt a helyzet. Ebben a rendhez, fegyelemhez szoktatott és ezt életelemüknek tekintő katonák jártak az élen.[2]

Takách-Tolvay József gróf vezérkari ezredes, a magyar királyi honvédelmi miniszternek a császári és királyi (közös) hadügyminiszter mellé delegált személyes képviselője, vagyis a legmagasabb beosztású bécsi magyar tiszt már 1918. november 1-jén öntevékenyen létrehozta a különböző intézményekben tevékenykedő katonák egybefogására és egybentartására a Magyar Királyi Katonai Missziót. A birodalom minden részében teret nyert és anarchiába torkolló válság körülményei között az általános fegyverszünet ellenére valamennyi bécsi magyar tisztnek továbbszolgálatot rendelt el, valamint utasította őket az intézményükbeli közös vagyon számbavételére, együtt-tartására és a magyar államérdekek őrzésére. A forradalmi változásokkal számot vetve is a helyén maradt, és magát "a magyar kormánynak a német-osztrák kormányhoz kirendelt katonai megbízott"-jának nevezte. Takách-Tolvay mindent megtett, hogy a Bécsben szolgáló magyar tisztek kinevezési helyükön tovább szolgáljanak. Főleg a Központi Katonai Nyilvántartó Hivatalban (Kriegsmatrikelamt), a Hadügyminisztériumi Veszteségi Csoportnál (Verlustabteilung des Kriegsministeriums), a Hadi Műszaki Bizottságnál (Militär­technisches Komité), a Katonaföldrajzi Intézetben (Militärgeographisches Institut), a Katonai Országleíró Irodában (Landesbeschreibungsbüro), a Katonai Tanintézetek Igazgatóságánál (Direktion der Militärischen Bildungsanstalten), a Katonai Hírszerzésnél (Evidenzbüro des Generalstabes), de különösen az 1913 óta a császári és királyi hadsereg vezérkarától a közös hadügyminisztérium alárendeltségébe helyezetten működő Hadilevéltárban (Kriegsarchiv) és a Hadseregtörténeti Múzeumban (Heeres­geschichtliches Museum) szolgálókról volt szó.

A közös hadsereg és haditengerészet magyar tisztjein túlmenően elsődlegesen az 1915 óta erősítésül folyamatosan Bécsbe helyezett magyar királyi honvéd állományúakat, hivatalos megnevezés szerint "a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium Bécsbe vezényelt kiküldöttjeit" érintette ez az elöljárói intézkedés. Megörökítésre érdemes, hogy már 1915-ben a Hadilevéltárba Martin Iván alezredes, Thúry György őrnagy, Bartusek József nyá. alezredes és három tartalékos altiszt áthelyezése következett be.

Utóbbiak és a továbbiakban hozzájuk érkezettek Englisch-Popprich Jenő vezérkari alezredes, majd Beniczky Ödön ezredes vezetésével önmagukat már kezdettől a Bécsi Magyar Királyi Katonai Misszión belül Katonai Exponensek Levéltári és Múzeumi Magyar Bizottságává szervezve, különösen kitűntek a magyar államérdekek szakmai védelmezőiként. Élükön a Hadilevéltárban kezdetben Szmazsenka Nándor, a Hadsereg­történeti Múzeumban Stürmer Károly állt, mindketten vezérkari alezredesi rangban.

Az 1919-ben Saint-Germain-en-Laye-ben az új Ausztriával, illetve 1920-ban Trianonban az új Magyarországgal aláírt békekötésig a bécsi magyar felső katonai vezetésben számos személyi változás következett be, elsődlegesen a hazai fejlemények fordulatait követve. Ezek közül az érdemel kiemelést, hogy 1919. május 2. és augusztus 5. között a magyar katonai meghatalmazott Takács-Tolvaj József gróf vezérkari ezredes helyett a Magyarországi Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsának akaratából átmenetileg Linder Béla ugyancsak volt vezérkari ezredes, majd a puccsista Károlyi Mihály-féle kormányzat első hadügyminisztere lett. Ezzel párhuzamosan már februárban ezt a hatáskört úgy pontosították, hogy vezetője nyugalmazott tisztként a már 1918. november 12-től kinevezésre került, de személyében gyakran változó magyar követ mellett, az újonnan felállított bécsi magyar követség I. osztályú tanácsosi beosztásában a Magyar Felszámoló Hivatal katonai osztályának vezetőjeként tevékenykedjen.

A hazai politikai és a bécsi személyi változásoktól függetlenül a bécsi magyar hadilevéltárosok és hadimuzeológusok rendületlenül végezték szokásos napi tevékenységüket.[3] Ebben nagy segítséget jelentett számukra, hogy ottlétük és ottani munkavégzésük korábbi közös hadseregbeli osztrák bajtársaik számára természetes volt. Olyannyira, hogy a felszámolás alatt állt, eredeti állománya szerint 104 tisztviselőből és 205 főnyi segédszemélyzetből álló Hadilevéltár vezetése az immár felszámoló, volt osztrák-magyar közös hadügyminisztériumot azért ostromolta, az járuljon hozzá a két intézményben korábban beosztott és hivatalosan működő hat-hat magyar szakembernek az önként csatlakozókkal akár harminc-negyven főre növeléséhez.[4]

E bajtársias bécsi együttmunkálkodás közepette a két utódállam kormányának a békediktátumban mindkét ország részére előírt közvetlen szakértői tárgyalásai elvezettek ahhoz a megállapodáshoz, hogy a kizárólagos szellemi tulajdont jelentő levéltári és múzeumi anyagokat kölcsönösen kiszolgáltatják egymásnak, míg a megoszthatatlan közös írott források és tárgyi emlékek a likvidálás lezárultát követően is, "a két új állam közös szellemi tulajdonaként", eredeti őrzési helyén maradjanak, a másik fél számára teljes hozzáférési lehetőséget biztosítva. Ennek részletezése előtt rövid hazai kitekintés szükséges.

1915 februárjában a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium 1/a osztályának keretében a magyar háborús és hadműveleti iratok összegyűjtésére felállítottak egy levéltári, irodalmi és történelmi alcsoportot. Az utóbb ezekből kinőtt, térképészeti, könyvtári és múzeumi részleggel bővített, 1918. november 15-től a HM 10. osztályába tagolt és végül 1919 január óta Magyar Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum néven Rubint Dezső altábornaggyal az élén, Gabányi János alezredes levéltári és Aggházy Kamill százados múzeumi vezetővel Budapesten önállóan működő intézmény alárendeltségébe vonta a Bécsben működő magyar szakembereket, és Bécsi Magyar Bizottsága néven delegálta az ott állományba vett húsz főt. Feladatuk egyelőre az eltörölt kettős monarchia felszámolásában való részvétel volt, ahogyan ezt az osztrák kormány az 1920. június 11-i döntésével elfogadta.[5] Eközben az első világháborúban részt vett, az általános fegyverszünetet követően feloszlatott magyar alakulatok iratainak begyűjtését már az 1918. november 20-i magyar kormányhatározat óta folyamatosan a Budapesten tevékenykedők végezték.[6]

További kétoldalú tárgyalások során azután az osztrák kormányzat hozzájárult, hogy a magyar, továbbá a kivált cseh-szlovák és az új szerb-horvát-szlavón állam, valamint a kettős monarchiából ugyancsak jelentős magyar területekkel részesült Románia, illetve addigi osztrák felségterülettel gyarapodott Olaszország kormányzata, az Osztrák-Magyar Monarchia felszámolásának hivatalos befejezését követő időben is saját költségén, állandó levéltári és múzeumi kirendeltséget tarthasson fenn Bécsben. Az ezirányú előzetes megállapodást a magyar kormány 1921. március 18-án írta alá. Ezzel a Házi, Udvari és Állami Levéltárban (Haus-, Hof- und Staatsarchiv) és Pénzügyi és Udvari Kamarai Levéltárban (Finanz- und Hofkammerarchiv) működő, az Országos Levéltárból irányított magyar részlegen túl a Hadilevéltárban (Kriegsarchiv) is megszületett az 1919 ősze óta Magyar Királyi Hadi Levéltár és Múzeum a nevet viselő intézmény Bécsi Kirendeltsége, amely 1923-ig egyúttal a Bécsi Magyar Királyi Követség Felszámoló Hivatalának V. főosztályát képezte.[7]

Ebben kezdetben kilenc fő szolgált, és tevékenységükben nem okozott fennakadást, hogy rejtésként 1922-ben az anyaintézményt Budapesten szétválasztották és a Honvédelmi helyett rövid ideig a Belügy-, majd a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium keretében működtették. Az Osztrák Hadilevéltárban tevékenykedők hivatalos megnevezése "a Magyar Királyi Hadi Levéltár wieni felszámoló osztálya" volt, míg a hadilevél­tárosokat hivatalosan "a Magyar Királyi Hadilevéltár Wienbe vezényelt exponense" névvel illették. A magyar állam a Hadseregtörténeti Múzeumban is lehetőséget kapott volna önálló kirendeltség fenntartására, erről azonban a hivatalos tárgyalók lemondtak azzal, hogy a Hadilevéltárban jelenlevő szakemberek el tudják látni a múzeumi érdekképviseletet is.[8] A bécsi feszámoló osztály élén 1923-ig a már említett Szmazsenka Nándor, ezt követően 1926-ig Scheiber Ferenc, 1932-ig Grivicsics Gyula, 1933-tól Kristóffy Géza, végül 1938-tól Marschall Károly állt, valamennyi ezredesi rangú szakember, bár a rejtésnek megfelelően sokáig polgári beosztású főtanácsnoki megnevezéssel. Irányításuk alatt zavartalanul és továbbra is az egykori császári és királyi szolgálati szabályzat szerint, valamint a közös uralkodónak tett egykori katonai esküjük alapján folyt az időközben ugyancsak civilesített és az Osztrák Államkancellária (Staatskanzlei, később Bundes­kanzleramt) alárendeltségébe helyezett intézményben a közös hadilevéltári tevékenység.

A részkérdésekben való nézetkülönbség miatt a közös osztrák és magyar hadügyi és hadseregtörténeti forrásegyüttesek közös kezelésének biztosítását lehetővé tevő végleges megállapodás aláírására csak 1926. május 26-án került sor a Bécs melletti Badenben. Magyar állami költségen a kormányközi megállapodás értelmében az osztrák hadilevéltári személyi állomány egyharmadáig terjedő magyar létszám kiküldésére kerülhetett volna sor. Az állománytáblák tanúsága szerint ezzel szemben átlag csupán húsz fő vett részt ebben, a főállású levéltárosok száma átlagosan hét volt. Mellettük azonban az adminisztrátorhölgyeken túl kisegítő erőként szükség szerint különböző időkben különböző számú, Bécsben élő nyugalmazott magyar tiszteket is alkalmaztak, hogy hazai felmerült szükség szerint a 32 000 iratfolyómétert kitevő 650 000 levéltári és 70 000 térképtári egységben elfekvő magyar vagy magyar vonatkozású iratokat feltárják. (A másik két történelmi levéltári gyűjteményben további 43 000 iratfolyómétert kitevő 550 000 egységnyi közös iratban való tájékozódás képezte a polgári magyar levéltári kirendeltség feladatát.)

Az Első Osztrák Köztársaságnak a Német Birodalomba való 1938-as bekebelezése azt is jelentette, hogy már július 1-jével betagolták a birodalmi alárendeltségbe és újra katonásították az addigi Osztrák Hadseregmúzeumot és a Hadsereglevéltár (Heeres­archiv) nevet kapott addigi Osztrák Hadilevéltárat is. Az osztrák utódállam átmeneti eltörlése következtében a korábbi megállapodásokat is semmissé nyilvánították, így napirendre került a magyar levéltárosok, muzeológusok kiutasítása. Ismét a bajtársiasság diadalmaskodott. Osztrák küldöttség utazott Potsdamba és Berlinbe, hogy elérje a német részről kivételezettnek minősített és 1943-ig tovább működő olasz mellett a magyar képviselet maradását is. A szakmai érvelések hatására végül engedélyt kapott a magyar kormány, hogy az 1928-ban a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségébe visszakerült és 1930-1937 között átmenetileg a Hadi Múzeummal ismét egyesített Magyar Királyi Hadi Levéltár "wieni képviselőjeként" a kirendeltségvezető folytathassa addigi tevékenységét, elláthassa a Magyar Királyi Hadi Múzeum érdekképviseletét, beosztottait pedig megtarthassa a hatékony munkavégzés érdekében.

A következő történelmi sorsfordulót 1944 jelentette, ám Magyarország német megszállása, a nácibarát, menekülő, Szálasi Ferenc vezette nyilaskeresztes és a győztes szovjet hatalom által hatalomba ültetett debreceni, formálisan Dálnoki Miklós Béla volt magyar királyi tábornok vezette, bolsevik bábkormány egymással szembenálló, egyidejű léte nem befolyásolta a bécsi magyar érdekképviselet szakmai tevékenységét. Minden­esetre addigra a hadilevéltári kirendeltség létszáma hét tisztre és hat adminisztrátornőre csökkent, akik, mivel a bécsi szovjet hadművelet idején működésük lehetetlenné vált, sorra hagyták el szolgálati helyüket. Megtehették ezt, mert a korábbi bécsi követségnek 1938. március 16-án a berlini alá rendelésével főkonzulátussá visszaminősített magyar külképviselet tagjai már 1944 októberében elhagyták állomáshelyüket.

Amikor 1945. április 11-én a szovjet katonák megrohamozták és birtokba vették a bécsi Mariahilfer Strasse oldalában fekvő, a betorkolló Stiftgasse-ről nevet nyert katonai objektumot, ahol "a Német Birodalmi Hadsereglevéltár bécsi részlege" és benne a magyar hadilevéltári kirendeltség is működött, egyetlen magyart találtak a helyén. Rajta múlt, az ő helytállásán, hogy akkor sem szűnt meg, hanem máig tovább élhet az utolsó közös osztrák-magyar intézmény. Ez a derék magyar tiszt ugyanis bölcsen és szorgalmasan már a hadművelet idején oroszul tanult, így a rárontó szovjet katonák őt nem hurcolták el, mint német egyenruhába bujtatott vagy civilruhás osztrák levéltáros bajtársait, hanem parancsnokukhoz vezették. A megszállást irányító helyi szovjet parancsnok az oroszul beszélő magyar egyenruhásban joggal látta a már formálisan szövetséges magyar kormány bécsi képviselőjét, így ő a megszállás és a magyar diplomáciai képviselet hiánya ellenére is folytathatta hivatalának ellátását.

A Stiftgasséban a megszállókat oroszul köszöntő magyar tisztet Moravek Eleknek hívták. Moravek a Bars vármegyében lévő, lévai járásbeli Zselíz községben (ma: Zeliezovce, Szlovákia) született 1886. február 11-én Moravek János gazdálkodó (egyes adatok szerint uradalmi tiszttartó) és Szantner Mária legkisebb gyermekeként. A körmöcbányai főreáliskola elvégzését követően 1904-ben, atyja korai halálára is tekintettel, egyéves önkéntes katonai szolgálatra vonult be a győri hadkiegészítési központú és színmagyar, de alsó-ausztriai állomásoztatású 19. császári és királyi gyalogezredbe. Három bátyjának példáját követve, azután maga is a katonai hivatást választotta, és 1905. augusztus 18-án tiszthelyettesi rangot nyerve, az év szeptember 1-jén megkezdte tanulmányait a felső-ausztriai Liebenau hadapródiskolájában.

1908. május 1-jén avatták hadnaggyá, első tiszti beosztását a 19. közös gyalogezred Bécsben szolgáló zászlóaljában nyerte el. Egy hadgyakorlaton 1911. november 22-én baleset érte, lősérülés folytán elvesztette jobbkezének mutató és középső ujját, ezért 1912. szeptember 15-én ideiglenesen nyugállományba helyezték. Kiharcolta azonban, hogy már hat hét múlva felvegyék a közös Hadügyminisztérium 15/B osztályának kiadványozási hivatalába (Militärexpedit), az úgynevezett "helyi alkalmazású tisztek" csoportjába. A továbbiakban 1913. május 1-jével, nyugállományú helyett tartalékállományúvá átminősítve és főhadnaggyá előléptetve, kinevezték a Császári és Királyi Udvari és Állami Nyomda katonai célú tartalék szedőrészlegének parancsnokává (Leiter der Militär-Reserve-Setzerabteilung der k. u. k. Hof- und Staatsdruckerei). 1908-ban a Katonai Jubileumi Kereszttel, később érdemei alapján a Katonai Érdemkereszt bronz és ezüst fokozatával (Signum Laudis), továbbá a német Vaskereszt II. osztályával tüntették ki.

Hadiszolgálatra alkalmatlanná minősítve, a Nagy Háború kirobbantását követően is Bécsben maradt, de 1915 márciusában áthelyezték a közös Hadügyminisztérium elnöki osztályához, a katonai kiadványozási csoporthoz, fogalmazó tiszti beosztásba. Ott érte 1916. november 1-jei tartalékos századossá történő előléptetése, majd két év múlva a kettős monarchia összeomlása.

1918. november 3-án negyedmagával beosztották Moravek Elek tartalékos századost a közös Hadügyminisztériumból a Hadilevéltárba, a már beérkezett és még beérkezendő világháborús anyagot feldolgozó és felszámoló nyolc fős magyar tiszti csoporthoz. Hadilevéltárosi tevékenységét ettől az időponttól számította, és valóban ilyen munkát folytatott a felszámolási feladatok lezárultát követően 1922 után is, mégpedig az Osztrák Hadilevéltár tiszteletdíjasaként. Szülőhazája is gondolt azonban rá, 1925. január elsejétől nyugállományú századosként gondoskodott róla, fizetéskiegészítést pedig a magyar követség tiszteletdíjas polgári alkalmazottja beosztásba helyezéssel kapott. 1926. december 17-én egy magyar királyi honvédelmi miniszteri rendelettel őrnagyi címmel és jelleggel ruházták fel, ezzel a rejtés szerinti altanácsnoki megnevezést használhatta.[9]

1936-ban megszűnt addigi osztrák tiszteletdíjas levéltárosi beosztása, de munkájára szükség volt, ezért az év május 1-jével a Magyar Királyi Hadi Levéltár és Hadi Múzeum Bécsi Kirendeltsége nyugalmazott magyar királyi őrnagy voltára tekintettel átvette szerződéses alkalmazásba, így folytathatta addigi tevékenységét. 1943. július 1-jével pedig a Magyar Királyi Honvédség tényleges állományába vették, és ettől kezdve őrnagyi ellátmányt húzva láthatta el hadilevéltárosi munkáját.[10]. Ezért történhetett meg, hogy 1944. július 17. és szeptember 19. között ideiglenesen elvezényelve Újszászon, az ottani kikülönített csoportosításban kellett csapatszolgálatot teljesítenie.

Miután azonban az 1944. szeptember 1-jével kinevezett új kirendeltségvezető, Dr. Murányi Mátyás ezredes nem érkezett meg bécsi hadilevéltári állomáshelyére, a novemberben más bécsi beosztásba helyezett addigi elöljáró, Marschall Károly ezredes pedig eltávozott onnan, egyetlen tényleges állományban lévő tisztként visszarendelték, és ő vette át a parancsnokságot a kirendeltségén. Azt követően, hogy a már jelzett módon a diplomáciai képviselet 1944 októberében evakuált, felértékelődött az egyetlen hivatalos magyar hatósági képviselet, különösen pedig Moravek Elek személyes helytállásának a szerepe. Azt is feltétlenül ki kell emelnünk, hogy 1945. január 1-jétől semmiféle hivatali ellátmányban nem részesült, ezért május végén 7 férfi és 6 női beosztottja elbocsátására kényszerült, és akkortól egyedül és önként minden hivatali és személyes ellátmány nélkül látta el beosztását.

Közben már elkövetkezett az a bizonyos 1945. április 11-i nap, amikortól a helyi szovjet parancsnokság tudtával és hallgatólagos egyetértésével folytatta tovább bécsi tevékenységét. Ezzel Moravek Elek őrnagy teljesítette azt az utolsó parancsot, amely 1946. április 15-i keltezésű, hazaküldött jelentésének szavaival így szólt: "Engemet Farkas Ferenc vezérőrnagy úr 1944. szeptember 20-án Újszászról ide vezényelt újból, a mozgósítási utasítás alapján azzal a szóbeli utasítással, hogy mint a kirendeltség helyét tartó, minden körülmény között Bécsben maradni tartozok".[11]

Moravek, amint lehetett, haladéktalanul felkereste a szövetségi kancelláriai hivatal alárendeltségében már 1945 májusában újraszervezett Osztrák Hadilevéltár igazgatóját, egykori tiszttársát, Regele Oszkár szolgálatonkívüli vezérőrnagyot, az 1933-1937 évekbeli egykori budapesti osztrák katonai attasét. Közel egy évvel későbbi, 1946. május 20-i jelentése szerint Moravek tisztelgő látogatása során Regele "őszinte örömmel üdvözölt hivatalában, és ő is támogatásunkat megígérte. Elismeri bádeni szerződésben leszögelt [!] alapot, mely egyezmény azonban jogi szempontból jelenleg ugyan szünetel, újabb egyezség megkötéséig működésünk azonban bajtársi alapon biztosítva van"[12]

Ezt már 1945-ben három, a beosztásába visszatért egykori magyar tiszt, mégpedig Bach Sándor nyá. ezredes, Elmer Sándor nyá. alezredes és Pánczél Tibor nyá. százados, valamint néhány adminisztrátornő bevonásával haladéktalanul megkezdte.[13] Továbbra is minden Moravek Eleken múlott. Osztrák levéltáros bajtársai és kollégái közbenjárására ugyan a bécsi rangidős magyar tisztként szovjet hadifogságba elhurcolt Marschall Ká­roly ezredes visszatérhetett Bécsbe, de korábban betöltött hadilevéltári kirendeltség­vezetői beosztását nem foglalhatta el. Ugyanakkor a korábbi Magyar Főkonzulátus egyes tagjainak felszámoló képviseletként történt 1945. májusi visszatérése is a végig helyén maradt és helytállt őrnagy helyzetét erősítette.

Moravek Elek egyébként bölcsen hallgatott a Bécset elfoglaló szovjet csapatok általi előállításának és addigi beosztásában való meghagyásának a Bécs melletti Badenben történt kihallgatása utáni valós körülményeiről. 1949. július 29-i jelentésében például így szépítette meg az egykori eseményeket: "1945 áprilisában Bécset elhagytam és az orosz-szovjet megszálló csapatok területére menekültünk feleségemmel". Ugyancsak erősen tompítani igyekezett annak az élét, hogy Ausztria náci bekebelezésének teljes időszakában is bécsi szolgálatot teljesített, ugyanebben a jelentésében - minden konkrétum nélkül - szerepelteti ezért ezt a mondatot is: "Ausztria megszállásakor a német fasiszták által sok kellemetlenségem volt."

Jelentése alapján, mivel a kirendeltség egyúttal a múzeumi érdekképviseletet is ellátta, Budapestről, a Hadi Múzeumból a tartalékos hadapród-őrmester Dr. Barcsay Amant Zoltán személyében egy muzeológust kapott segítségül.[14] Dr. Erdélyi Gyula ezredes, aki egyetemi tanárként lett múzeumigazgató, ezen túlmenően haladéktalanul további intézkedést is tett. Egyrészt kérte a működéshez a szovjet vezetésű Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól a szükséges engedélyt, másrészt pedig a korábbról Bécsben szolgálók igazolását a hazai nácitlanító magyar honvédelmi minisztériumi bizottságtól.[15]

Mindkét folyamat elhúzódott. Az ebből fakadó kisebb baj volt az, hogy illetmény nélkül látták el feladatukat a bécsi magyarok. Súlyosabb probléma volt, hogy Mora­veknek 1946. május 20-án kelt jelentése szerint gondja támadt az ausztriai megszálló és ideiglenes helyi hatóságokkal elismertetése kérdésében is. Az okokat így világította meg: "Ami a levéltári egyezményünket illeti, már-már mutatkoznak nézeteltérések, és olyan igyekezet is van, hogy tevékenységünket szeretnék megszüntetni. Annak jogi érvénye a mai viszonyok között kétségessé válhat, ha rossz erők bekapcsolódnak." Bizonyára személyes helyzetének a jogi bizonytalansága és ebből fakadó cselekvési lehetőségének a korlátozottsága is erőteljesen foglalkoztatta: "Hadilevéltárosi beosztásomban a mai napig felmentést nem kaptam, tehát [az 1943. évi HM 40.666/eln-86. sz. rendeletbeli - Z. J.] parancs szerint szolgálati helyemen vagyok. A jelenlegi viszonyok között azonban új vezető beérkezéséig szükségesnek tartom, hogy a Parancsnokság írásban német nyelvű megbízást adjon. Jelenleg csak az osztrák Kriegsarchiv részéről van igazolványom (Bescheinigung)."[16]

Nem tudhatta, hogy nemcsak az igazolás és az engedély késik, hanem egyenesen a bécsi kirendeltség sorsa forgott kockán. Az Ideiglenes Magyar Kormány Honvédelmi Minisztériuma ugyanis már 1945. május 9-én kelt rendeletével[17] közölte, hogy a Magyar Királyi Hadi Levéltár megszűnt, fellelhető anyagainak őrzése a Magyar Hadi Múzeum feladata. A magyarországi szovjet megszállást kiszolgáló hazai hatóságok részéről teljesen elfelejtett bécsi kirendeltséggel kapcsolatosan csak Moravek Elek őrnagy jelentései eredményezték Tombor Jenő honvédelmi miniszternek azt a késői, a Hadi Múzeum parancsnokához intézett 1946. június 11-i leiratát, amely szerint "a régi hadilevéltár még Bécsben működő kirendeltsége a felszabadulás után működésének folytatására semmiféle intézkedést nem kapott".[18] Ezt követte az a június 15-i múzeumigazgatói utasítás, amely szerint az anyaintézmény megszűntére tekintettel kezdjen azonnal leltározni, és haladéktalanul készítse elő a magyar állami tulajdon hazaszállítását.

A bölcs hadilevéltáros, akinek július 1-jei válaszszavai szerint "folyó évi június 9-éig semmi nevű [!] értesítésem a Hadilevéltár sorsáról nem volt, munka megszűntetésére rendelkezést sem az eddigi vezető, sem a kirendeltség ide Bécsbe nem kapott", Erdélyi Gyula professzorban társat látott. Azonnal azt is közölte, hogy a "levelezés Magyarországgal a tavasz kezdetéig lehetetlen volt, és én az első lehető alkalmat jelentéstételre kötelességszerűen megtettem f. é. ápr. 15-én." Miközben keserűen tudomásul vette, hogy felszámolási parancsot kell teljesítenie, nem hallgatta el, ellenkezőleg, nyomatékosan megfogalmazta saját felelősségteljes álláspontját: "Ezt az alkalmat sem mulaszthatom el anélkül, hogy Honvédelmi Miniszter Úr magas színe előtt újólag feltárjam ama nagy nemzeti károsodást, melyet a badeni titkos egyezményben leszögelt [!] jogainkról való lemondással elszenvedni fogunk. [...] Nem tudom elképzelni, hogy a szóbanforgó minisz­tériumi rendelet szerkesztőjének tudomása lett volna 1945 augusztusában [a] Magyar-ország és Ausztria között hat évi tárgyalás után 1926. évi május 28. kötött levéltári titkos egyezményről. [...] Miniszter Úr! Abban a pillanatban, amikor elhagyjuk a bécsi volt közös hadilevéltárban szerződésszerű irodáinkat, illetve az épületet, oda többé a badeni egyezményben foglalt egy és hathatós jogokkal magyar megbízott [sic!] belépni nem fog tudni." Végül hangsúlyozta, hogy az 1948-as centenáriumi esztendő előkészületeként már megkezdett közös osztrák-magyar levéltári feltáró és feldolgozó tevékenység miatt az elrendelt felszámolás lehetetlen. Kiútként azt indítványozta, ha már felszámolták a korábbi Magyar Királyi Hadi Levéltárat, és ennek nem lehet bécsi kiren­deltsége, legalább személyében ő, "magyar képviselőként", helyén maradhasson, és tovább működhessen.[19]

Ez meghozta a fordulatot, hiszen a centenáriumra, az 1848-as forradalom és az 1848-49-es szabadságharc százesztendős ünnepségeire a köztársasági magyar hatóságok és intézmények is nagy várakozással készültek. Elfogadták Moravek Elek őrnagy figyelmeztetését és érvelését. A magyar földön elfeledett, de szovjet tudomásulvétellel Bécsben tovább működő magyar hadilevéltári kirendeltség fennmaradásának kérdésében a katonai vezetés többször fordult sürgetőleg a szovjet irányítású budapesti Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz.[20] Ennek engedélyével, és miután a magyar Honvédelmi Minisztérium állandó igazolási bizottsága nem emelt kifogást, még 1946. szeptember 15-i keltezéssel értesítették Moravek Eleket, az év július 31. óta "ideiglenesen tényleges szolgálatú őrnagyot" az október 1-jével újra Hadi Levéltár és Hadi Múzeum néven létrehozandó hazai intézményen belül "a bécsi kirendeltség felállításáról".[21] 1946. október 30-i jelentésében a következő finom fordulattal adta tudtul Moravek Elek, hogy nem új felállításról kellett intézkedni: "mint a Hadilevéltár magyar bizottságának és későbbi hadilevéltári kirendeltségének legrégebbi és legutolsó tagja, aki 42 évet töltött szolgálatilag Bécsben".

Talán ennek hatására is az 1947. július 17-én kelt miniszteri parancs szavaival a régi-új kirendeltségen rendületlenül szolgáló "Moravek Elek nyugállományú őrnagyot tisztelet­díjasi minőségben a Hadi Levéltár és Hadi Múzeum parancsnokság rendszeresített tiszti helye terhére az említett parancsnokság bécsi kirendeltségéhez beosztom és megbízom annak vezetésével".[22] Ugyanakkor korábbi panaszának orvoslásával elismerték a hazai elöljárók, hogy bécsi jelenléte jogfolytonos, ugyanis 1945 márciusa óta ismételten kért elmaradt járandóságainak maradéktalan kifizetésére 1947 novemberében intézkedés történt.[23]

A hazai intézkedésekben jelentős szerepet játszott, hogy 1946. október 1-jétől ismét kettős megnevezéssel újjászületett a Honvéd Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum, továbbá, hogy a Honvédelmi Minisztérium Állandó Igazolási Bizottsága már 1946. október 24-i határozatával[24] Moravek Eleket igazoltnak jelentette ki, majd az ennek ellenére bekért igazoló jelentés[25] alapján Moravek Elek őrnagy "politikai magatartását a HM Kat. Pol. O. kedvezően" bírálta el.[26]

Moravek hatvan esztendős kora ellenére nem nyugodott bele ismételt nyugdíjazásába, ezért kérelmezte tényleges állományba való visszavételét. Miután a politikai érdekek érvényesítésére 1947-ben, a magyar békekötést követően a négyhatalmi ausztriai megszállás további fenntartása közepette létrehozott új missziónak, "a magyar kormány ausztriai politikai képviseletének" ideiglenes ügyvivője október 14-i keltezéssel igazolta, hogy "Moravek Elek nyugállományú őrnagy magatartása nem sértette a magyar nép érdekeit, és demokratikus szempontból nem esik kifogás alá", a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztálya ezúttal sem lépett közbe. Így Moravek 1948. október 1-jétől, a nyílt kommunista diktatúra megteremtése ellenére, ismét tényleges állományú őrnagyként folytatta munkásságát az egyelőre egyszemélyes kirendeltségen. Személyének jelentőségét nyilvánvalóvá tette, hogy mind a kiküldő, mind a fogadó hatóságok hallgatólagosan tudomásul vették az önmeghatározást, ahogyan jelentéseit, átiratait aláírta: "Moravek Elek, ht. őrnagy, magyar kormánymegbízott a bécsi osztrák állami levéltárban, a honvédlevéltári kirendeltség vezetője".

Ezt követően levéltári elöljárói évente a személyével kapcsolatos politikai megfontolásokat emelték ki tiszti minősítésében, hiába hangsúlyozta Moravek Elek 1949. július 29-i jelentésében a korábbi időkre vonatkoztatva: "Politikával csak történelmi alapon foglalkozhattam". Azt is hiába tette hozzá ugyanebben a jelentésében: "Alkalmam volt 1948 óta szolgálati jelenlétem alatt ugyan [!] hat ízben nevelőórákon résztvenni. A [!] politikai nevelésben részesültem." 1950-ben Neográdi László őrnagy így fogalmazott: "Katonailag képzetlen. [...] Az ottani munkakörben szükség szerint megfelel. [...] Politikailag feltételezhetően képzetlen, hogy híve-e a nép demokráciának, rövid itt-tartózkodása alatt nem volt megállapítható. [...] Megfelelő pótlással nyugdíjazását javaslom." A következő évben Ozorai Imre ezredes így minősítette: "Levéltáros szakképzettsége jó. [...] Elöregedett, beteges. Politikai megbízhatósága legalább is kétes. [...] Leváltása vagy legalább is hathatós ellenőrzése indokolt volna." 1952-ben Vértes Imre ezredes így látta: "Valószínűleg ellenséges elem. [...] Azonnali leváltását és a hadseregből való eltávolítását javaslom."

Mégsem ez következett be. Annak ellenére, hogy a Sallai Elemér őrnagy által 1953-ban készített következő jellemzés szerint sem képezte magát politikailag, s szemináriumokon sem vett részt, s hogy politikai megbízhatóságát 1954-es minősítése is "kétesnek" nevezte, a levéltár parancsnokának el kellett ismernie, hogy "szakmai munkája szükségképpen megfelel", sőt határozottan meg kellett állapítania: "kellő utód kiküldéséig nélkülözhetetlen". A fenti politikai megfontolások alapján, még 1953-ban Sallai Elemér őrnagy október 6-án kelt indítványára "szóbeli jelentés megtétele végett" hazarendelték, mivel "nevezett 1949. évi augusztus óta szóbeli jelentést nem tett".[27]

Így azután kényszerűen Budapestre érkezett Bécsből, ahol azt követően, hogy politikai nevelésben részesült, 1953. november 7-én az azévi július 22-én (!) végre írásban letett új tiszti esküje alapján még alezredessé is előléptették a Magyar Néphadseregben.[28] Miután ez az első őrnagyi előléptetését követő huszonhetedik évben és hatvanhetedik életévében következett be, továbbá a diplomáciai távmondat tévesen a bizonyára joggal elvárt ezredesi előléptetéséről értesítette, ezt követően az 1953. november 11-i keltezésű ügyirattal kezdődően élete végéig ragaszkodott ennek, a ténylegesen el nem nyert magas rangnak a használatához. Hazai elöljárói ezt, a jelentései végén is következetesen használt rangot hallgatólagosan tudomásul vették, hiszen hibát nem ő követett el. Ezt tükrözte, hogy 1955. április 4. alkalmából még kitüntették a Szolgálati Érdeméremmel is, de itthonról minden ügyiratban szigorúan "alezredes elvtársnak" nevezték.

Az egykori császári-királyi hadnagy, a bécsi Honvédoberst azonban, aki immár a Magyar Néphadsereg alezredeseként játszott fontos szerepet egy akkor ellenségesnek tekintett országban, egyre nagyobb tehertételt jelentett a kommunista magyar katonai vezetés számára. Hiába minősítették vissza azonban az Osztrák Államszerződést követően, a politikai képviseletből ismét követséggé szervezett külszolgálatosok közül eltávolítva, az addigi I. osztályú követségi titkárból tudományos kutatóvá 1955. december 16-án. Hiába küldtek mellé 1956. május 10-ével Borus József százados személyében egy megbízható hazai levéltári kiküldöttet,[29] Moravek Elek rendületlenül megmaradt beosztásában.  Így volt ez 1956 októberi és novemberi napjaiban is.

Végül a Magyar Néphadsereg általános leépítésére tekintettel, annak folyamatában 1957. február 14-én tartalék-, majd május 1-jével (a 045/HM paranccsal) szolgálati nyugállományba helyezték. Ez ellen, a Politikai Csoportfőnökség útján továbbított parancs ellen nem tiltakozhatott, de, miként ettől az elmúlt évtizedben is óvakodott, hazatérni sem volt szándékában. Ezért engedélyeztette, hogy nyugellátását Ausztriában kaphassa kézhez.

Bécsből, a Radetzkystraße 7. alól, ahol 1908. május 1. óta lakott, a kedvenc kirándulóhelyéhez, a Bécsi Erdőhöz hasonló tájra, a Mühlviertelbe, a Tragöst nevű kis helységbe vonult vissza. Miután egyetlen, akkor huszonegy esztendős fiát (ifj. Moravek Elek, Bécs, 1917. július 23. - Bécs, 1938. május 1.) már Ausztria náci bekebelezésekor máig ismeretlen, tragikus körülmények között elvesztette, élete szeretett párjával, az 1891. szeptember 11-én született és 1916. február 8-án feleségül vett bécsi görög Calafati Annával élt ott, szülőhazája és az 1958-ban újraegyesített, 1961 óta Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő egykori kiküldő hazai intézménye részéről teljesen elfeledetten és megkeseredetten. Onnan végül a kellemesebb éghajlatú Karinthiába, a Wörthi tó északi partján fekvő csendes kis településbe, Pörtschachba költözött tovább, és ott hunyt el 1963. december 5-én. A közeli nagyváros, Klagenfurt központi temetőjében helyezték örök nyugalomra.

A magyar katonaként ötvenkét éven és hét kormányzati rendszeren át csak osztrák földön szolgált és a hadilevéltárosként közel negyven esztendőn keresztül a közös osztrák-magyar történelmi múlt feltárásán, valamint a magyar érdekek ausztriai őrzésén fáradozó Moravek Elek emlékét meg kellene őriznünk. Meghatározó módon az ő, főleg 1944-1946-ban tanúsított személyes helytállásának köszönhető, hogy a Hadilevéltárban, miként a Házi, Udvari és Állami Levéltárban és a Pénzügyi és Udvari Kamarai Levéltárban, az Osztrák Állami Levéltár e három önálló nagy történelmi közgyűjteményében, ma is működik állandó magyar levéltári kirendeltség és zavartalanul folyik a helyi kollégákkal a hagyományos baráti hangulatú szakmai együttműködés. Az ebben résztvevő magyar tisztek és polgáriak az osztrák állami tisztviselőkkel azonos jogállásúak, mert a magyaron túl (az egykori közös esküre emlékeztetően) az osztrák alkotmányra is felesküsznek. Az Osztrák Hadilevéltár fennállásának elmúlt évbeli, kétszáz esztendős ünnepségén mind az Osztrák Köztársaság, mind a Magyar Köztársaság illetékesei megerősítették, hogy ezt az unicalis intézményrendszert, a világ más államainak is példát mutatva, időbeli korlátozás nélkül a jövőben is fenn kívánják tartani.