Közlemények

Kincses Katalin Mária

"minden különös ceremonia nélkül"

A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazahozatala*

"Tisztelt Barátom!

Miként tudod, a Képviselőháznak f(olyó) é(v) február hó 8-án tartott ülésén kijelentettem volt, hogy II. Rákóczy Ferencz, Zrínyi Ilona és gróf Bercsényi Miklós hamvainak hazaszállítása tárgyában a Képviselőház részéről már 1894. évben hozott határozatot végre kívánom hajtani, a kivétel idejére azonban, az akkor előadott indokoknál fogva, határozott ígéretet nem tettem, mert nem is tehettem... Tudván azt, hogy ebben a dologban Te vagy, s csak is Te lehetsz a legtájékozottabb: engedd, hogy azzal a bizalmas kéréssel fordulhassak Hozzád, hogy engem az ügy minden részéről kellőleg tájékoztatni, a kivétel módozatai felől részletes véleményt mondani, s mindezeket egy kimerítő emlékiratba foglalva hozzám bizalmasan eljuttatni szíveskedjél.

Egyúttal arra is kérlek, hogy addig, amíg mi ketten erre a dologra nézve magunk között megállapodásra nem jutottunk - ami véleményem szerint akkor fogna megtörténhetni, ha Te a fenti adatokat nekem személyesen leszel szíves átadni -, erről senkinek se szólj."[1]

Bánffy Dezső (1843-1911) miniszterelnök 1896. március 25-én, Thaly Kálmán (1839-1909) Függetlenségi párti politikusnak, országgyűlési képviselőnek írt sorairól azt gondolhatnánk, hogy tartalma és hangvétele miatt bizalmas magánlevélként érkezett meg a címzetthez. A levél azonban csak fogalmazvány (tudomásunk szerint eredetijét Thaly nem kapta meg), melyet a Miniszterelnökség hivatalos iratai közé iktattak. A millennium évében ugyanis II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) fejedelem és bujdosó társai hamvainak hazahozatala már nemcsak bizalmas politikai megbeszélések tárgya volt, hanem az 1860-as évektől kezdődően a legszélesebb nyilvánosságot érintő kérdés, a napi- és hetilapok gyakori témája is.[2]

A hamvak hazahozatalának történetét a Rákóczi-szabadságharc históriájának kutatói az 1930-as évektől vizsgálják, az első összefoglalást Balla Antal (1886-1953) újságíró, történész írta meg a fejedelem halálának kétszázadik évfordulójára megjelentetett kötetben,[3] számba véve az országos ünnepségek helyszíneit, bemutatva a budapesti, kassai és késmárki fogadtatást. A politikai hátteret, az események társadalomtörténeti összefüggéseit és a hamvak hazahozatalát valóban a leginkább szorgalmazó Thaly Kálmán szerepét R. Várkonyi Ágnes mutatta be és elemezte évtizedekkel később a történész-politikusról írt monográfiájában.[4] A fejedelem valós, történelemformáló szerepe és a tőle a XX. század elejére elvonatkoztatott, személye köré vont, romantikus-nacionalista szemlélet közötti ellentmondás lényegét Köpeczi Béla foglalta össze a korábbi kutatások összegzéseként.[5] A hamvak hazahozatala kapcsán Gyulai Éva muzeológus vizsgálta az erre az alkalomra Miskolcon felállított díszbandérium egyenruházatának viselettörténeti aspektusait.[6] Legutóbb pedig a hazánkban is lendületet vett kultusztörténeti kutatásokat érintve R. Várkonyi Ágnes tette fel a kérdéseket a Rákóczi-kultusz XX. század eleji megnyilvánulásaival kapcsolatban: "Miért jutott ide a Rákóczi-kultusz? [...] Hogyan öltött torz formát a kultusz? Hogyan válik pótcselekvéssé?"[7]

Tanulmányunk első részében a hamvak hazahozatalát, mint a Rákóczi-kultusz egyik legfontosabb XX. századi epizódját kíséreljük meg az eddigieknél részletesebben, a rendelkezésre álló levéltári források elemzésével bemutatni.[8] Célunk, hogy néhány, a hamvak hazahozatala kapcsán megnyilvánuló, ismeretlen vagy kevéssé ismert magyarországi epizódot politika- és mentalitástörténeti szempontból feltárjunk.[9] A hamvak hazahozatalának előtörténete az 1862-1896 közötti eseményekkel kezdődik, a Rákóczi-szabadságharc 200. évfordulója kapcsán a hazahozatalt ismételten sürgető megmozdulások leírásával folytatódik s a tényleges hazahozatalt közvetlenül megelőző politikai döntések számba vételével zárul. Ezt követően kerül sor az állami protokollesemény megszervezésének és politikai hátterének ismertetésére, a hamvak magyarországi útjának állomásai közül részletesen szólva a budapesti és a kassai ünnepségsorozatot közvetlenül megelőző lépésekről, a szervezésben részt vevőkről.[10]

1862-1896

A hamvak hazaszállításának igénye már a reformkorban is fölmerült, és az 1848-49-es szabadságharcot követő másfél évtizedes hallgatás után széleskörű társadalmi igénnyé, javaslattá, követeléssé vált.[11] Ez az az időszak, az 1862. és a következő évek, amikor Thaly Kálmán elindította publikációinak sorozatát a napilapok és a Századok című folyóirat hasábjain a fejedelem, majd az 1870-es évektől a bujdosó társak temetésének körülményeiről, a síremlékekről, a sírfeliratokról, és szorgalmazta a hamvak hazahozatalát.[12]

1873 nyarán, a Képviselőház június 14-én, majd július 2-án tartott ülésén vármegyék sora szorgalmazta a fejedelem hamvainak hazaszállítását.[13] A beadványokra a kormányzat részéről nem érkezett válasz, s hogy decemberben végül mégis tárgyalták a feliratokat, annak volt köszönhető, hogy ekkor került napirendre az önálló magyar Nemzeti Bank felállítását szorgalmazó képviselőházi felirati javaslat, és megvitatásának elodázására inkább az említett vármegyei felirati javaslatokat vették elő.[14] Tudomásunk szerint ez volt az első hivatalos lépés a hamvak hazahozatalának ügyében. Mivel a felirati javaslatokkal a továbbiakban sem sikerült eredményt elérni, a Képviselőház 1876. március 22-én tartott ülésén Simonyi Ernő (1821-1882) Függetlenségi párti politikus, történész interpellációt nyújtott be a miniszterelnökhöz e tárgyban, de határozott választ ő sem kapott fölvetésére.[15]

Az 1880-as évek végén indult meg a síremlékek feltárása, melyet 1893-ban zártak le.[16] 1894. február 8-án a Képviselőházban Kassa város képviselői benyújtották kérvényüket a fejedelem és immáron Zrínyi Ilona (1643-1703) és Bercsényi Miklós (1665-1725) hamvainak hazahozatala tárgyában.[17] Ebben leszögezték: "II. Rákóczi Ferencz hamvainak befogadására a jog első sorban Kassát illeti meg..." Indoklásuk szerint az utolsó fejedelmi temetés, melyet Magyarország látott, Kassán ment végbe: a fejedelem atyját, I. Rákóczi Ferenc (1645-1676) erdélyi fejedelmet az ottani jezsuita, azóta premontrei templomban helyezték örök nyugalomra. De itt vannak II. Rákóczi Ferenc nagyanyjának, Báthory Zsófiának (1629-1680) maradványai is, és kijelentették, hogy Kassa volt a "fejedelem székhelye".

A fejedelem alakja a millennium évére gyakorlatilag az állami önállóságot követelő politikus alakjává és szimbólumává vált.[18] Valószínűleg ezért próbálkozhatott ekkor Bánffy Dezső miniszterelnök a tanulmányunk elején idézett módon, a konkrétumokat illetően Thaly Kálmánt a kérdés politikai súlya miatt visszafogottságra rávenni. De ez volt az oka annak is, hogy a fejedelem szobor-alakja nem került rá a millenniumot megtestesítő, egyik legfontosabb műalkotásra, az ezredévi emlékműre sem.[19] Az idézett márciusi levéltervezet után Bánffy nyilvánosan és hivatalosan is felkérte Thalyt az áprilisi miniszterelnökségi tanácskozáson,[20] hogy tájékoztassa őt a Törökországban lévő síremlékek megtalálásának körülményeiről. Thaly válaszán érződött sértődöttsége:[21] már mindezt előadta, még 1893-ban, amikor erről szóló műve nyomtatásban megjelent.[22] Thaly két évtizede tartó megbántottsága első ízben e megbeszélésen oldódott, Bánffy ugyanis "az ottani keleti zendülés" miatt azt javasolta, hogy a kérdést "bizalmasan és feltűnést kerülő módon" kezeljék, kijelentve, hogy erre a legalkalmasabb személy Thaly, és egyben felkérte őt a rodostói lazarita rendfőnökkel történő tárgyalások megindítására.[23] Ennek a felkérésnek Thaly eleget tett, s ettől kezdve 1906-ig fáradhatatlanul tevékenykedett a hamvak hazahozatalán. A legkülönfélébb politikai beállítottságú és színvonalú lapokban és folyóiratokban készített publikációkat (Századok, Ungarische Revue, Vasárnapi Újság, Egyetértés, Budapesti Híradó, Az Út, Pesti Napló stb.),[24] összemosva a tudományos érvelést és szempontokat a politikai agitációval. Mindezzel azt is elérte, hogy a kérdés csak politikai ügyként vonult be a köztudatba,[25] s maradt napirenden a hamvak hazahozataláig, de tudományos kérdésként egyáltalán nem.

1903-1904 ősze között

Az óhaj a Rákóczi-szabadságharc kétszázadik évfordulóján rendezett országos ünnepségek kapcsán merült fel ismét, melynek központi rendezvénye, a Rákóczi-ereklyekiállítás 1903. július 26 - szeptember 20 között Kassán volt.[26] A megnyitó után néhány nappal Csanád vármegye törvényhatósága felterjesztette a hamvak hazahozatalának igényét a Képviselőház felé, a kassai kiállításhoz kapcsolva ennek létjogosultságát.[27] Az őszi ülésszakon sorra csatlakoztak előterjesztésükkel a vármegyék és a szabad királyi városok a szegediekhez, azzal a kitétellel, hogy a Képviselőház utasítsa a kormányt a konkrét lépések megtételére.[28] A legélesebb hangot a debreceniek 1903. október 5-én kelt, 19 oldalas felirata ütötte meg.[29] 1903-1904-ben 72 felirat és interpelláció érkezett a kormányhoz a képviselőházi tagoktól a szabad királyi városok és a vármegyék követelését tolmácsolva.[30] Ezek között első ízben két felirat a II. Rákóczi Ferenc fejedelmet diszponáló, 1717. évi 49. törvénycikk 2. paragrafusának eltörlését is követelte.[31] A Liptó vármegyeiek a sírok gondozatlanságán háborodtak fel, és azon, hogy "az évtizedek óta tartó közóhaj ellenére a mai napig semmi sem történt".[32] A beérkezett törvényhatósági feliratokról megállapítható, hogy nagyobbik részük (a 72-ből 46 beadvány) azon túl, hogy a hamvak hazaszállítását sürgette, összekapcsolta azt aktuális politikai kérdésekkel. Így Szepes vármegye 1903. július 16-án érkezett feliratában olvashatjuk, hogy II. Rákóczi Ferenc "a nemzeti önállóság és az eltiprással fenyegetett polgári jog védelméért küzdő dicsőséges fejedelem".[33] E sorokat a többi felirat legnagyobb része, 67 beadvány szó szerint megismétli.[34] Zólyom vármegye képviselőtestületének felirata 1903 októberében a szabadságharcot az önálló magyar nemzetállam megteremtéséért küzdő fegyveres harcnak tekinti, de a fejedelem már csak az elveszített magyar szabadság egyik szimbolikus alakjaként, az általa képviselt, vezetett függetlenségi mozgalomtól teljesen elválasztva szerepel.[35] De hogy az idézett, patetikus kijelentések mögött konkrétan miről is van szó, a budapesti törvényhatósági beadványban fogalmazódik meg a legegy­értelműbben. A fővárosban a hamvak hazahozatalát szorgalmazók 1903. október 11-én a Vérmezőn ún. Nemzetgyűlést tartottak, melyről az ott készült jegyzőkönyv tudósít, amit a fővárosi képviselőtestület aztán felirati javaslatként nyújtott be a Képviselőházban.[36] A gyűlésen a budapesti lakosokon, az iskolák, különböző egyletek, egyesületek, a vidéki városok, községek és vármegyék képviselőin kívül a legnagyobb számban a Szabadelvű és a Függetlenségi Párt politikusai vettek részt. Barta Ferenc és Hellebronth Géza országgyűlési képviselők, a Kossuth-féle függetlenségi és '48-as párt tagjai elnöki beszédükben felsorolták azokat az okokat, amelyek a Rákóczi-szabadságharc kitöréséhez vezettek: az általánosan rossz gazdasági helyzetet, a Habsburg kormányzat által kivetett mértéktelen adóterheket, az adókivetések során tapasztalt visszaéléseket, a só árának drasztikus emelkedését és nem utolsó sorban annak a 12 ezer újonckatonának a kiállítási kötelezettségét, akiket a birodalmi hadseregbe soroztak be. Ez utóbbi követelés hangoztatása éles, hónapok óta megoldatlan aktuális politikai kérdést érintő válasz volt a Fejérváry Géza (1832-1914) táborszernagy, honvédelmi miniszter által januárban a Képviselőházhoz beterjesztett, 20 ezer póttartalékos behívását elfogadtató törvényjavaslatra. A javaslat ellen nem a budapesti Rákóczi-gyűlés volt az egyetlen tiltakozó fórum, hiszen köztudott, hogy a Szociáldemokrata Párt felhívására még 1903 márciusában országos sztrájkhullám indult el. Ennek ellenére áprilisban 20 %-al megemelték a megajánlott újonclétszámot; a sztrájkok folytatódtak. A fellépő ellenzéki obstrukció, a kormányválság, majd a kormányváltás miatt a politikai életben nem volt napirenden a hamvak hazahozatalának kérdése, és a Khuen-Héderváry-kormány, majd 1903 novemberétől Tisza István (1861-1916) kormánya eleinte szintén nem foglalkozott a kérdéssel.

Az uralkodói beleegyezés, melyet Ferenc József 1904. április 18-án írt alá, már egy megváltozott politikai közeg pártpolitikusainak szólt. Az 1904. március-áprilisban lezajló, Thaly Kálmán által javasolt pártközi megállapodás eredményeképpen a miniszterelnök (egyelőre) visszavonta az ellenzéki obstrukciót megakadályozandó házsza­bálymódosító-indítványát, az ellenzék pedig elállt az újonclétszám emelésének megakadályozásától. Az uralkodó elvi beleegyezése a hamvak hazahozatalába látványos gesztus volt - válaszképpen a megegyezésre -, melyet a haladó társadalmi és politikai erők felháborodással fogadtak.[37] Az április 18-i döntés után a Képviselőházban újult erővel szorgalmazták a konkrét miniszterelnöki lépéseket, az uralkodónak hálafeliratot fogalmaztak, de Tisza István két hónapig, mint említettük, nem foglakozott a kérdéssel.[38]

1904 nyarán végre biztosnak tűnt a hamvak hazahozatala. A Magyar Történelmi Társulatnak június 10-i, a miniszterelnökhöz intézett levele[39] már a konkrét teendőkről szólt, és fölhívta a figyelmet arra, hogy a rodostói emlékhelyeket a hamvak elszállítása után helyre kell állítani, mivel azok már most is igen rossz állapotban vannak. A Budapesti Törvényhatósági Bizottság június 15-i ülése - tekintettel (ahogyan ők fogalmaztak:) a "nemzet kibékülésére" - már a budapesti ünnepségek költségtervezetét tárgyalta és hagyta jóvá (3286 korona 86 fillér) Márkus József (1852-1915) főpolgármester indítványára.[40]

Három nappal később, 18-án a kormányfő összehívott egy 13 fős értekezletet, melyen a meghívottak: kormánypárti politikusok, volt és jelenlegi miniszterek, kormányhű újságíró, egyházi méltóságok, történészek vettek részt,[41] akik ismét (most Tisza szavaival élve) "bizalmas" tanácskozásra érkeztek. A jegyzőkönyv nem rögzíti, hogy pontosan miről volt szó, de mint a későbbiekben látni fogjuk, fontos döntések születtek. A hamvak azonnali hazahozatala azonban 1904-ben csak az augusztusi hónap első feléig maradt napirenden: Vaszary Kolos (1832-1915) hercegprímás, esztergomi érsek Tisza István augusztus 9-én kelt levelében megkapta ugyan a miniszterelnök budapesti egyházi szertartással kapcsolatos kéréseit, valamint javaslatát, mely szerint a politikai beszédek elkerülhetetlenek lesznek, ezért a ravatalozást nem lenne célszerű a Mátyás-templomban tartani,[42] azonban további intézkedések ismét nem történtek.

1904 ősze - 1906 tavasza

1904 szeptemberétől a hamvak azonnali hazahozatalánál fontosabb aktuális belpolitikai kérdések kerültek napirendre: a megszigorított házszabályjavaslat, az erre (is) felelő országos sztrájkok, majd a Szabadelvű Párt képviselőházi puccsa és az ellenzéki pártok koalíciójának megalakítása. Ezen időszak politikai eseményei, majd az 1905-ös januári választások és az azt követő, elhúzódó kormányválság[43] ellenére folytatódtak a feltáró és a hazahozatalt előkészítő munkák.[44] Kiszélesedett az ebbe bevontak köre: a miniszterelnöki hivatalon, a kultusztárcán, a külügyminisztérium képviselőjén, Thallóczy Lajos (1856-1916) történész, külügyminisztériumi államtitkáron és Thaly Kálmánon kívül a Műemlékek Országos Bizottsága, a Magyar Történelmi Társulat és az Országos Képzőművészeti Tanács szakemberei vettek részt. A hamvak hazahozatalának előkészítését Thallóczy Lajos 1904. november eleje óta gyakorlatilag egyedül (egy titkár kíséretében) végezte, ami a konstantinápolyi lazarita renddel, a török állammal, a bécsi külügyminisztérium megbízásából, a törökországi francia követségen keresztül folytatott diplomáciai tárgyalásokat jelentette;[45] s az ő tapasztalatai alapján foglaltak állást az érintettek a továbbiakban. Thaly Kálmán helyett tehát Thallóczyt bízták meg a feladattal, valószínűleg a 13-as bizottsági ülésen, vélhetően külügyminisztériumi posztja, diplomáciai rugalmassága és nem utolsó sorban kiváló német, francia és török nyelvtudása miatt. Jellemző módon, diplomáciai érzéke és politikai felkészültsége alapján már a kezdetektől fogva javasolta a miniszterelnöknek, hogy "minden különös ceremonia nélkül" hozzák haza a fejedelem és a bujdosótársak hamvait. [46]

Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi miniszternek, Tisza István miniszterelnökhöz intézett, türelmetlenségét eláruló levele Tisza halogató magatartásáról tanúskodik: "Azért voltam bátor erre az ügyre [tudniillik a hamvak kiemelésére és beazonosítására, majd a síremlékek újbóli helyreállítására] bizalmasan is fölhívni szíves figyel­medet, mert mindkettőnk távollétéban már egy, az ügyet némileg elodázó hivatalos iratváltás történt közöttünk."[47] E sürgetésnek volt foganata, Thallóczy Lajosnak 1904. december 7-én, a miniszterelnökhöz írt beszámolójából megtudhatjuk, hogy a Rodostóban található sírokat december 11-19 között felnyitják, s a hamvakat a hazahozatalig a konstantinápolyi lazarita rendház templomában helyezik el az eredeti sírkövekkel együtt.[48] Thallóczy segítségére volt a beazonosításhoz odautazó Török Aurél (1842-1912) akadémikus, orvos-antropológus. December 20-án kelt levelében Thallóczy beszámolt arról, hogy a rodostói sírok feltárásával (kivéve egyelőre a fejedelem sírját) és Thököly Imre (1657-1705) fejedelem, valamint II. Rákóczi Ferenc idősebbik fia, József (1700-1738) és Zrínyi Ilona hamvainak feltárásával is elkészültek Izmidben, illetve Csernavodában.[49]

Berzeviczy Albert kultuszminiszter 1905. január 17-én Tisza Istvánhoz eljuttatott levelében,[50] melyben felhatalmazást kért a szarkofágok itthoni elkészíttetésére, kitért a rodostói emlékhely további sorsára is: "A Rákóczi-emigraczió emlékeinek a hely szinén való helyreállítása és fenntartása... Thallóczy Lajos... tapasztalatai szerint, a rodostói magyar házak roskadozó állapotára tekintettel, lehetetlen. Magánérdeklődésem szerint ugyanis a rodostói kellékek megvásárlását, hazaszállítását, s itthon való rekonstruálását, illetve múzeumi elhelyezését javasolja Thallóczy, minélfogva ez az ügy a kassai múzeumot kiváltképpen fogja érdekelni."[51] A részletekről Berzeviczy május 1-jén kelt levele tudósít: a rodostói emlékek megvásárlását Móricz Péter drinápolyi konzul és Forster Gyula (1846-1932) miniszteri tanácsos, a Műemlékek Országos Bizottságának elnöke intézték, utóbbi a Képzőművészeti Tanács képviseletében s egyben a kultusztárca megbízásából.[52]

A következő kérdés az ún. birtokvisszaszerzési eljárás volt. Berzeviczy idézett, januári leveléből kiderült azonban, hogy a Magyar Történelmi Társulatnak a rodostói emigránsok földbirtokaira vonatkozó értesülése tévedésen alapult, ezért az eljárást leállították.[53]

Ebben az időszakban körvonalazódott, illetve zárult le annak az eldöntése is, hogy a fejedelem, Zrínyi Ilona, Rákóczi József és Bercsényi Miklós hamvain kívül még kiknek a földi maradványait hozzák Magyarországra. A felsoroltakon kívül először Bercsényi felesége, Csáky Krisztina (†1723) hazahozatala merült föl, még az 1904. évi júliusi, 13-as bizottsági ülésen.[54] Valószínűleg szintén ezen a megbeszélésen döntöttek Esterházy Antal (1676-1222) generális, tábornagy és Sibrik Miklós (†1735) ezereskapitány hazahozataláról. Sírjaik szakszerű antropológiai feltárását szorgalmazta a kolozsvári egyetem tanára, az Akadémia Könyvtárának igazgatója, Szádeczky Lajos (1838-1924) is a miniszterelnöknek november 23-án írt levelében.[55]

Forgách Simon (1669-1730) tábornagy hamvainak hazahozatala valószínűleg Thaly Kálmán ötlete volt, aki annál jobban ragaszkodott az erdélyi főparancsnok hazatéréséhez, minél nagyobb nehézségekbe ütközött a feltárás. 1905 januárjától augusztus végéig tartott az azonosító munka, amely már kezdetben sem biztatott eredménnyel. Thaly információja alapján, mely szerint a kijevi orosz gubernátor, Nyikolaj Vasziljevics Klejgelsz közbenjárásával a Volhíniához tartozó kremneci járásbeli Visnyovecben fellelhetők a hamvak, Thallóczy Lajos (Bécsbe visszatérve) irányította a síremlék felkutatását. Az orosz külügyminisztériumon keresztül lebonyolított, első sikertelen keresés után[56] Thaly kijelentette, hogy alaposabb utánajárással Forgách Simon sírja és hamvai fellelhetők lettek volna, a kutatásokat folytatni kell, mondván, Forgách Bercsényi után Rákóczi "első embere volt". Thallóczy ismét ellenőriztette Thaly Kálmán információit, s megkérte Bazil Szczurat helybéli (brod-i) illetőségű főgimnáziumi tanárt, hogy a helyszínen végezzen kutatásokat.[57] (Időközben Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László [1689-1778] sírját is sikerült megtalálni a franciaországi Luzancyban, az oda kiküldött Forster Gyulának, de a francia marsall hamvai végül is nem kerültek haza.[58]) Szczurat lelkiismeretesen járt el a sír felkutatásának érdekében,[59] de az az azonosításra ide is kiküldött Török Aurél, valamint Mihalik József (1860-1925) régész, aki miniszteri biztosként a kassai Felsőmagyarországi Múzeum igazgatója volt, nem tudták kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a visnyoveci síremlék alatt valóban Forgách Simon maradványai találhatók,[60] s ezért a tábornagy hazahozataláról a magyar kormány lemondott.

Thököly Imre hamvai hazahozatalának előkészítésével Berzeviczy Albert 1905 tavaszán államtitkárát, Zsilinszky Mihály (1838-1925) történészt, a Magyar Történelmi Társulat alelnökét bízta meg, miután Thallóczy Lajos 1904-es őszi útján Izmidben az ő síremlékét is fölkereste és hamvait kiemelték.[61] A problémát itt a magyarországi nyughely kiválasztása jelentette. Zsilinszky 1905 márciusában Késmárkon járt, melyről a kultuszminiszternek 29-én írt levelében beszámolt.[62] Thököly végakaratának értelmében Késmárkon két helyszín merült föl, az új evangélikus templom és a Thököly-féle vár kápolnája. Zsilinszky az új templomot jellegtelensége miatt nem tartotta megfelelőnek, a kápolna pedig a katolikus egyház birtokában volt, amely ugyan évente csak egy alkalommal tartott benne misét, de azt azért, hogy a kápolna hovatartozását demonstrálja, s nem volt hajlandó az evangélikus egyháznak át-, illetve visszaadni. Zsilinszky véleménye szerint "A kápolnának a katholikus egyház részéről az evangélikus egyház birtokába való át-, illetőleg visszabocsátása kényes felekezetközi kérdéseket vegyíthetne ebbe a minden disharmoniától tisztán tartandó kegyeletes, nemzeti ügybe".[63] Ez után nem lát más megoldást, minthogy a másik jelentkező helyszínt, Eperjest válasszák. Döntést a kérdésben a miniszterelnökségen nem hoztak, s a két város között heves vita bontakozott ki. A Fejérvári-kormány a továbbiakban szintén nem foglalt állást, a hozzá e kérdésben intézett beadványokra, levelekre nem adott érdemi választ.[64] 1905 augusztusában Thaly Kálmán és Török Aurél Késmárkon járt, s beszámolójuk alapján a Műemlékek Országos Bizottsága három javaslatot tett a miniszterelnöknek: az új evangélikus templomban helyezzék el a hamvakat oly módon, hogy a templomban az oltárt hozzák a bejárat felé előbbre, s mögé, a hosszanti hajó nyugati falához épített, külön kriptában helyezzék el Thököly fejedelem földi maradványait.[65] Fejérváry nem döntött, erre csak egy évvel később, 1906. augusztus 23-án került sor, az említett szakértői nyilatkozatot immáron elfogadva.[66]

Végül, Vay Ádám (1659-1719) hamvainak hazahozatala csak 1906 tavaszán merült föl, az ő földi maradványait végül Vaján, a családi sírboltban helyezték el.[67]

1905. február 23-án Tisza István miniszterelnök értekezletet tartott a hamvak hazaszállításának tárgyában, amelyen részben a 13-as bizottsági ülésen jelen levők: Berzeviczy, Csáky Albin, Eötvös, Teleki Géza, Szádeczky, Thaly Kálmán és Rákosi Jenő, részben pedig az azóta a munkálatokba bekapcsolódottak: Forster Gyula, K. Lippich Elek (1862-1924) író, Perczel Dezső (1848-1913) Szabadelvű párti politikus, képviselőházi alelnök, Romy Béla és Tarkovich József miniszterelnökségi hivatalnokok vettek részt.[68] Tisza már az értekezlet kezdetekor leszögezte: a kormány lemondása miatt ő már nem tud érdemi lépéseket tenni, azokat utódjának tartja fönn. A megvitatott kérdések között (Thököly, Forgách Simon és Vay Ádám hamvai, Thallóczy 1904-es útjának értékelése, a rodostói emlékház állapota) Berzeviczy Albert fölvetette, hogy a hamvak hazahozatala alkalmából díszes kiadásban meg kellene jelentetni Mikes Kelemen Törökországi leveleit, Edvi Illés Aladár festőművész-grafikus illusztrációival. Thaly Kálmán erre megjegyezte, hogy "Rákóczinak több műve lett újabban fölfedezve, ezeket is jó lenne ez alkalomból kiadni".[69] Eötvös álláspontja szerint inkább egy népszerűsítő kiadványt kellene ez alkalomból a nagyközönség számára kibocsátani, "népies módon, ismertetve mindent, a mi a Rákóczy kultusszal összefügg".[70] Végül két kiadványról döntöttek: Mikes Kelemen illusztrált, reprezentatív formájú leveleinek és egy később megírandó, a hamvak hazaszállításának történetét tartalmazó, tudományos igénnyel elkészített munkának a megjelentetéséről.[71]

A miniszterelnökségi megbeszélés megtartásából a kassaiak arra következtettek, hogy végre ténylegesen aktuálissá vált a hamvak hazahozatala. Előzőleg, 1905. február 18-án kelt, a miniszterelnöknek címzett levelükben[72] aggodalmuknak adtak hangot: a hírlapok közleményeiből értesültek, hogy a hamvak nyáron Kassára érkeznek, s tájékoztatást kérnek a pontos időpontról, melyet ez évben lehetetlennek tartanak, mert a belvárosban tavasszal nagyszabású csatornázási munkák kezdődnek, ami az ünnepség megtartását ellehetetleníti. A levél hátoldalán olvasható, február 25-i miniszterelnöki válasz szerint folyó év szeptember hava előtt, az előkészítő munkák miatt nem lehetséges a hamvak hazahozatala, s a pontos időpont is csak a későbbiekben dönthető el. Ez az az időszak, amikor nyilvánvalóvá vált a miniszterelnök és a hamvak hazahozatalán munkálkodók számára egyaránt, "hogy a hamvakat csak alapos politikai előkészítés és tudományos körültekintés után lehet hazai földben örök nyugalomra helyezni,"[73] s ez hivatalos álláspontként is megfogalmazást nyert: a februári értekezletről és erről az álláspontról március 2-i dátummal miniszterelnöki jelentés készült az uralkodónak.[74] Ebben Tisza határozott, ismételten kifejtett álláspontja olvasható: "A beállott kormányválság folytán ennek a törvényjavaslatnak [tudniillik a hamvak hazahozatala kapcsán felmerült kiadások pénzügyi fedezetéről] előterjesztését már most hivatali utódomra kell bíznom..."[75] Tájékoztatja a császárt továbbá, hogy a hamvak Kassán, a dóm altemplomában lesznek elhelyezve, egyszerű kőszarkofágokban, melyek egyedüli dísze a nevek felirata és a családi címerek lesznek.[76] Beszámolt arról is, hogy a konstantinápolyi lazarita rendháznak a hamvak őrzéséért 50 ezer frankot helyezett kilátásba "ócska templomuk helyreállítására".[77]

Ezt követően a Fejérváry-kormány nemcsak hogy Thököly hamvai magyarországi elhelyezésének színhelyéről nem intézkedett, hanem általában sem tett lépéseket annak érdekében, hogy az immáron háromnegyed éve kiemelt, Konstantinápolyban ideiglenesen őrzött hamvak végre végső nyughelyükre kerüljenek. E helyett - ahogyan erről már szóltunk - újabb személyek hamvainak feltárásáról kezdtek tárgyalásokat, s erre hivatkozva Fejérváry Géza miniszterelnök a császárnak írt levelében szintén a halogatást választja: "Sajnálattal értesültem azonban arról, hogy azok a munkálatok, melyek már jó előre megindittattak a végből, hogy a tetemek méltó helyre jussanak, a késő őszi évad előtt be nem fejezhetők", s javasolta a hazahozatalt 1906 tavaszára halasztani.[78]

1906 tavaszától a hamvak hazahozataláig

II. Rákóczi Ferenc és társai hamvainak hazahozatala Wekerle Sándor (1848-1921) 1906. április 8-i kormányalakítása után a miniszterelnök és kormánya első látványos lépéseinek egyike volt. E cselekedet, illetve az indíték, ami miatt végül is sor került rá, a század elejének politikatörténetét kutatók körében egyértelműen elmarasztaló, negatív értékelést kapott. Így R. Várkonyi Ágnes a Függetlenségi Párt kormánypárttá válása utáni első, látványos, a valós társadalmi és politikai problémákat elfedő, a frázisok szintjén, de a tettekben nem jelentkező politikai összefogás megnyilvánulásaként értékelte: "a Függetlenségi Pártnak, amely most kormánypárt lett, szüksége volt valamire, amivel elkápráztatja az országot".[79] Egy másik vélemény szerint az országos bányász-, aratómunkás-, vasutassztrájkot kísérő és az erőszakos, fegyveres fellépést kiváltó, ám eredménytelen megtorló akciókat elrendelő, majd a fővárosi pékek sztrájkját és a közlekedést bénító villamossztrájkot gyakorlatilag tehetetlenül szemlélő politikai vezetés számára "A Rákóczi-ünnepségsorozat célja az volt, hogy megszilárdítsa a kormánykoalíciónak - mint a »nemzeti érdekek« képviselőjének - tekintélyét és egyúttal tanúsítsa a nem létező »nemzeti egységet« is".[80] Végül, Fónagy Zoltán az 1906 tavasza óta újabb fordulóponthoz érkezett magyarországi politikai válságsorozat egyik legjelentősebb eseményének tartja a hamvak hazahozatalát, a Wekerle-kormány megalakulása, a Szabadelvű Párt április 11-e utáni feloszlása, az április-májusi választásokat és a június-júliusban lezajlott országos sztrájkokat követő időszakban.[81] A továbbiakban elemzésre kerülő források egyrészt az említett értékeléseket megerősítik, másrészt véleményünk szerint arról tanúskodnak, hogy a hamvak hazahozatala a tanulmányunk eddigi részében leírt lépések, az előkészületek következtében a Wekerle-kormány számára elodázhatatlan, mindenképpen megoldandó feladattá vált. A felháborodást kiváltó, ún. szerződéses vámtarifa törvény sikertelen képviselőházi vitasorozata, az erősödő, választójogi kérdéseket előtérbe helyező szociáldemokrata mozgalom és a Szociáldemokrata Párt látványos előretörése, valamint az említett sztrájkok mind-mind a néhány hete hatalmon lévő kormány kudarcait és cselekvésképtelenségét mutatták. Ebben a helyzetben a hamvak hazaszállítása - szigorúan állami protokolleseménnyé téve, a megfelelő biztonsági intézkedések megtételével - valóban a leggyorsabban és a leglátványosabban megoldható teendők egyikének mutatkozott.

Wekerle Sándor mindezt fölismerve 1906. június 24-re miniszterelnöki értekezletet hívott össze.[82] Az eddig ismertetett miniszterelnöki megbeszélésektől eltérően ide többségében nem funkcióban lévő, illetve volt minisztereket és egyházi méltóságokat hívtak meg, a kérdés politikai vetületeit megtanácskozandó, hanem azokat a személyeket, akiknek a feladata volt a hamvak hazahozatalát végre lebonyolítani. Forster Gyulát és Thallóczy Lajost, akik a törökországi teendőket látták el: a hamvak szállítását szervezték meg, Thaly Kálmánt, aki a törökországi protokolleseményekre kiküldött delegációt vezette, a beszédeket a kormány nevében megtartotta és Zsilinszky Lajost, aki Thököly Imre hamvainak Késmárkra vitelét intézte. A tanácskozáson részt vevők beszámoltak az eddigi lépésekről, a kormányfő kijelölte a Törökországba kiutazó delegáció öt tagját (Thaly Kálmán, Thallóczy Lajos, Fraknói Vilmos, Török Aurél és Forster Gyula), meghatározták a hazahozatal pontos időpontját. Egyetlen politikai kérdésként Thaly Kálmán az 1717. évi 49. törvénycikk eltöröltetését vetette föl. Végül a síremlékek előállítására újonnan kiírt pályázatra fordítható költségekről döntöttek.

Ez utóbbit a Tisza- és Fejérváry-kormány alatt a vallás- és közoktatásügyi minisztérium megbízásából a Műemlékek Országos Bizottsága bonyolította le.[83] A legvitatottabb kérdés a kassai dómban felállítandó síremlék elhelyezése volt. Az első pályázatot Berzeviczy Albert kultuszminiszter megbízásából a Bizottság még 1905 júniusában írta ki, 500 000 korona értékben.[84] Mivel ez akkor aktualitását vesztette, az új "Pályázati hirdetés" 1906 augusztusában jelent meg, legfeljebb 250-300 000 koronás összköltséget előirányozva.[85] Ekkor már véglegesen eldöntött tény volt, hogy a kassai nyughely a dóm alagsorában, az északi kriptában lesz, miután 1906 májusában megtörtént a kripta szigetelése, talajvíz elleni biztosítása.[86] A döntés miatt kialakult vita némileg beárnyékolta az ünnepség előkészületeit. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet bizottsági tagjai: Nagy Virgil (1859-1921) műegyetemi tanár, Kertész K. Róbert (1876-1951) építész, Hauszmann Lajos (1847-1926) építész, akadémikus és Schulek Frigyes (1841-1919) építész, akadémikus éles hangon bírálták az északi kriptában történő elhelyezés tervét.[87] Fényképekkel, mérnöki rajzokkal szemléletessé tett kiadványukban sérelmezték, hogy bizottsági szakvéleményüket nem kérték ki.[88] Nem tartották megfelelő helyszínnek a templom e részét, mivel az egy szűk, alacsony, nyirkos és sötét kripta, melynek levezető lépcsőjén egymás mellett két ember szűkösen is alig fér el.[89] A falakon állandóan nedves foltok éktelenkednek, tavasszal rendszerint 30 cm-es víz áll a kriptában, melyet semmiféle betonozással sem lehet megszüntetni.[90] Úgy vélik, hogy "az újratemetéssel a Rákó­czi-kultusz nemhogy elcsendesülne, hanem újult lendülettel fog kibontakozni", a kriptában viszont sem elférni, sem méltó körülmények között emlékezni nem lehet.[91] A probléma megoldását - számos párhuzamos, külföldi, többségében itáliai példa felsorolásával, pontos rajzokkal, számításokkal alátámasztva - abban látták, hogy a szarkofágokat a dóm széles főbejáratától nem messze állítsák föl egy monumentális, figurális elemekkel díszített síremlék formájában, melynek ismertették részletes tervét.[92]

A vita kapcsán Mihalik József Mezarthim néven kiadott írása 1906-ban az ünnepségek előtt jelent meg, "Fellebbezés a nemzethez" címmel.[93] A kassai közönség örömteli és hódolatteli várakozását állítja szembe a leendő nyughely méltatlan voltával. Eszerint a fejedelmet és társait egy szűk, földalatti nedves kriptában helyeznék el, mely mögött a kassai múzeumigazgató politikai szándékot gyanít: a fejedelmet a hatalmon levők a nemzet elől ily módon akarják elrejteni. További kifogásai és észrevételei nagyrészt megegyeznek az Építész-Egylet ismertetett megjegyzéseivel. Az altemplom szerinte sem megfelelő sírhely, mert éppen 1906 tavaszán is elöntötte a belvíz; a szarkofágok elhelyezése után pedig 8-10 ember is csak szűkösen fog elférni a kriptában. Javasolja, hogy a keleti oldalhajó közepén állítsanak föl egy fehér színű márványsíremléket, ami egy 34 lépcsős alapon nyugvó katafalkból állna, amire a márványszarkofág kerülne. A fejedelem életének legfontosabb epizódjait bemutató domborművön helyet kaphatna a fejedelem alakján kívül egy kuruc vitéz és Mikes Kelemen alakja[94] is. Mindezt egy félembernyi magasságú, díszes bronzkerítés venné körül.

A síremlék elkészítését célzó pályázatot tehát kiírták ugyan, de a megvalósítás elmaradt,[95] az említett javaslatok elfogadására pedig 1906-ban sem idő, sem elegendő pénz nem állt rendelkezésre, és a Műemlékek Országos Bizottságában az eredeti tervek mellett döntöttek. Így a dóm restaurálási munkálatait irányító Stehló Ottó[96] építész tervezte, Mikola Ferenc szobrász faragta barokk stílusú, címeres márványszarkofágok a hamvak előtt néhány nappal érkeztek meg Budapestről, s végül mégis a templom északi kriptájába kerültek (a fejedelmi emlékmű, illetve emléktábla pedig 1938-ig váratott magára).

Az uralkodónak benyújtott felterjesztésben Wekerle Sándor miniszterelnök 1906. szeptember 17-én az öt fős delegáció tagjainak megnevezésén kívül ismertette a hamvak hazaszállításának módját, útvonalát a budapesti ünnepség epizódjainak pontos sorrendjét.[97] Egy héttel később, szeptember 24-én kelt levelében pedig értesítette Kassa vezetőit, hogy "Ő császári és apostoli királyi Fenségének még 1904. évi április hó 18-án kelt azon legkegyelmesebb elhatározása, mely szerint II. Rákóczi Ferencz fejedelem és bujdosótársainak tetemei hazaszállítandók, egyrészt az okvetlenül szükségessé vált előkészületek megtétele, másrészt pedig a közbejött politikai események miatt, csak folyó évi október hó utolsó napjaiban lesz végrehajtandó..." Közli továbbá, hogy a budapesti ceremónia október 29-én, a kassai és késmárki gyászszertartás pedig 30-án lesz.[98]

Wekerle Sándor miniszterelnök - elődeihez képest - látszólagos tettrekészsége mögött - Thallóczy Lajos szerint, aki már 1905-ben úgy vélte, hogy a hamvak hazahozatalára nem fog sor kerülni[99] - a kényszerűség húzódott meg. Thallóczy Forster Gyulának, 1906. szeptember 22-én írt levelében Wekerlének a hamvak hazahozatala kapcsán tanúsított magatartásáról a következőket írta: "Ebből azt veszem ki [a miniszterelnöknek előző nap titkára, Romy Béla fel akarta olvasni a részletes ünnepi programtervet, de az nem volt rá kíváncsi] -, amint előbbi soraimban is hangsúlyoztam -, hogy a kormányelnök tulajdonképpen keserű pohárnak tekinti az egészet, és ha mi most a saját szakállunkra csinálunk dolgokat s ő ez iránt így érdeklődik, a felelősséget nem vállalja. Azt hiszem, [ez] nem tetszik/tetszhet senkinek." Majd a leendő konstantinápolyi utazással kapcsolatban megjegyzi: "én csak azt sajnálom, hogy Te... egy ilyen mondhatni lapáliával mint ez az ügy, magad vagy a pakoló, a megrendelő, a szállító etc. ...látva, hogy nálunk hogy mennek a dolgok, nincs sok kedvem menni."[100] Az öt fős bizottság október 5-én kezdődő útjával párhuzamosan zajlott a már említett 1715. évi 49. törvénycikk eltörlésére vonatkozó törvényjavaslat országgyűlés elé terjesztése, amelyet az uralkodó október 18-án szentesített.[101]

A budapesti fogadás

A fejedelem és társainak hamvai 1906. október 27-én érkeztek az országhatárhoz, a Magyar Államvasutak különvonata Orsovára szállította őket, másnap, 28-án reggel érkeztek meg Budapestre.[102] A hamvak szállítási útvonalát és a vonatok megállásásnak időpontját áttekintve[103] azonnal szemünkbe ötlik a biztonsági intézkedések egyik legfontosabb lépése. Ugyanis országszerte ünnepségeket szerveztek ("örömtüzeket gyújtottak"), azokon a településeken, ahol néhány percre megálltak a vonatok, ám ezek kivétel nélkül az éjszakai órákban történtek (éjjel a gyülekezőkedv alábbhagy). Így például az Orsova és Szeged közötti útvonalat a vonatok október 27-én délután 12 óra 49 perc és este 23 óra között tették meg, ám azokon a településeken, ahol a helybéliek ünnepséget szerveztek: Lugoson, Temesváron, Zsombolyán, Nagykikindán, Valkányon és Szegeden a vonatok jóval sötétedés után, éjjel 9 óra után haladtak át. A szegedi fogadás 27-28-án éjjel 11 és 1 óra között volt. A Szeged-Budapest útvonalon ugyancsak éjjel haladt át a vonat, 1 óra és reggel 8 óra 20 perc között, ezen az útvonalon egyedül Kiskunfélegyházán állt meg a vonat 4 óra 10 perckor. Utolsó példánk: a Budapest-Kassa útvonalon a vonat 28-29-én éjjel 21 óra és hajnali negyed hat között haladt át, illetve a Kassa-Késmárk vonalon éjjel 1 óra és reggel fél hat között.

A miniszterelnöki hivatalban részben a szervezésből adódóan, részben pedig ugyancsak biztonsági okokból névsornyilvántartásokat és összesítő táblázatokat készítettek azokról, akiket az ünnepségsorozat különböző helyszíneire meghívtak (külön megjelölve, hogy ki vett részt ténylegesen).[104] A budapesti ünnepségre meghívottak legnagyobb része a vármegyei és városi delegációk tagjaiból állott, a kormány előzőleg, szeptember végén, október elején kiadott körlevelére sorra reagáltak a vidéki törvényhatóságok. A delegációban részt vevőket egyenként, mindenhol név szerint is meg kellett jelölni, pontos hivatali vagy közéleti tisztségükkel; valamint tájékoztatni kellett a miniszterelnöki hivatalt levél vagy távirat formájában arról, hogy a megjelenők tudnak-e magukkal hozni Rákóczi-zászlót, milyen díszruhában fognak megjelenni, lóval vagy gyalogosan, esetleg korabeli (!) vagy korhű ruházatban.[105] A hamvakat kísérő budapesti és kassai temetési díszmenetbe a vármegyék és a városok három-három fős delegációt küldhettek, összesen 63 vármegye és 26 város élt ezzel a lehetőséggel,[106] akiknek kb. harmada vett csak részt a budapesti ünnepségeken. A meghívottak másik csoportját a horvát országgyűlés elnöksége és a Tisza-kormány tagjai alkották, ez utóbbiak közül a 26 főből 12-en indoklás nélkül maradtak távol.[107] A hazahozatal előkészítésében is részt vevő vagy azt szorgalmazó egyesületek, szervezetek tagjait ugyancsak név szerint hívták meg, többek között a Magyar Tudományos Akadémia tagjait, a Magyar Történelmi Társulatot, a Kisfaludy Társaságot, a Petőfi Társaságot stb.[108] A különböző társadalmi szervezetek, egyesületek, nőegyletek esetében (kb. három tucat szervezet) ugyanígy jártak el.[109] A meghívottak külön csoportját alkották a különböző napilapok és képes hetilapok, valamint a távirati irodák tudósítói (egy-két fő) - ez esetben is előre jelezni kellett a lapoknak, hogy név szerint kit, kiket delegálnak.[110]

A biztonsági intézkedések másik leghatásosabb eszköze országszerte a pályaudva­rokon felállított rendőrkordon volt. A lakosságot közleményekben szólították föl, hogy a zavargásoktól "az ünnep fénye és méltósága" miatt tartózkodjon (már utaltunk az országban ekkor zajló sztrájkokra), a rendet egyenruhás rendőrök és tűzoltók biztosították, az ünnepségeket pedig csak a pályaudvarokon - melyeket órákkal előbb lezártak -, a kordonokon belül lehetett megtartani.[111] A helybéli elöljáróságok az éjszakai megállók után, nappal a város-, illetve a községházákon ünnepi közgyűléseket tartottak. Budapesten hasonlóképpen, a fővárosi Közgyűlés felhívást tett közzé, annak érdekében, hogy "eze[ke]n az útvonalakon a rend fenntartása végett a főváros területén lévő egyletek, tanintézetek stb. s a tűzoltók bevonásával kordon képeztessék".[112] A szervezés e módja miatt már előreláthatólag is kevesen voltak azok, akik közelről láthatták és követhették az eseményeket, ezért nyomtatott tájékozató füzetet lehetett vásárolni, a "Hivatalos sorrend"-et,[113] melyben a látnivalók pontosan és szemléletesen leírva, programpontokkként szerepelnek.

Végül ugyancsak a hathatós biztonsági óvintézkedések közé kell sorolnunk a budapesti ünnepség helyszínének módosítását is. A gyászmisét celebráló Vaszary Kolos bíboros-hercegprímás szeptember legvégén még a budavári koronázó Mátyás-templomban tartandó istentiszteletre fogadta el a miniszterelnök felkérését, és az október 1-jén kelt körlevélből a vármegyei törvényhatóságok még arról értesültek, hogy a hamvakat szállító budapesti ünnepi menet a Nyugati Pályaudvartól a Váczi körút-Fürdő utca-Lánchíd-Albrecht út vonalán át halad a Mátyás-templomig.[114] Az útvonal és az ünnepség színhelye október első napjaiban változott meg, az október 7-én kiadott közleményben a kormány a Keleti Pályaudvar-Kerepesi út-Károly körút-Váczi körút útvonalat jelölte meg, az ünnepi mise színhelyéül pedig a lipótvárosi Szent István Bazilikát (indoklás nélkül).[115] Az új útvonal rövidebb volt, zárt tereket, kordonokat könnyebben lehetett kialakítani, mint a (mai Népfürdő utca végétől induló) Duna parti szakaszon és a Lánchídon.

A budapesti ünnepi menet megszervezésével 1906 tavaszán Wekerle Sándor miniszterelnök Szendrei János (1857-1927) honvédelmi minisztériumi tanácsost bízta meg.[116] A választást véleményünk szerint több ok is indoklota. Kitűnő szervezőkészségét Szendrei több téren is bizonyította, s ehhez kapcsolódóan széleskörű közéleti tevékenységet folytatott. Így az 1890-ben megalakult Műbarátok Körének titkáraként - a nemzeti irodalom és művészet támogatása és a közízlés fejlesztése céljából - ismeretterjesztő előadásokat szervezett, évkönyvet szerkesztett, képzőművészeti pályadíjakat tűzött ki, ösztöndíjat alapított, jótékony célú estélyeket szervezett.[117] Legjelentősebb kiadványukat, a Magyar Műkincseket szerkesztette és több fejezetét maga írta.[118] Az 1896-os millenniumi, országos kiállítás hadtörténelmi kiállításához anyagot gyűjtött, tárgyleírásokat készített, és a kiállítást is ő rendezte.[119] Budapest bandériumának tagjaként díszmagyarban részt vett a millenniumi ünnepségsorozat 1896. május 2-án rendezett nagyszabású megnyitóján, ahol nagyban megtapasztalta a külsőség, a látványosságok hatáskeltő funkcióját.[120] Anyaggyűjtési koncepcióját és a kiállítás rendező elveit vizsgálva kitűnik, hogy annak díszletei, az installáció, a dekoráció önmagában is legalább olyan fontos volt számára, mint a műtárgyak és a hozzájuk kapcsolódó történeti, hadtörténeti események.[121] Pályája műkincsek, képzőművészeti alkotások tanulmányozásával kezdődött.[122] 1879-től régészeti feltárásokat folytatott,[123] az ötvöstárgyak különösen érdekelték.[124] A miskolci történeti monográfia szerzőjeként[125] forráskezelési gyakorlata kialakult, történetírói szemlélete körvonalazódott. A hadtörténeti vonatkozásokra különös figyelmet fordított, így azokat az általános összefüggésekből kiragadva, a történelmen belül önálló egységként szemlélte. A magyarság históriáját hadakozások sorozatának tekintette, Magyarország területét folyamatos hadszíntérnek. Az itt folyó események epizódjai Szendrei látásmódjában nem illeszkedtek a történelem egységébe (társadalom-, gazdaság-, műve­lődéstörténeti stb. kutatásokat nem végzett).[126] Az 1890-es években kezdett el foglalkozni a magyar történelmi viseletek föltárásával, és ehhez kapcsolódtak ipartörténeti kutatásai - e munka éppen a hamvak hazahozatala előtti időszakban teljesedett ki.[127] Szervezőkészségét nemcsak a millenniumi kiállításon, hanem az 1900. évi párizsi világkiállításon is bizonyította, ahol az általa rendezett nagy sikerű millenniumi hadtörténeti kiállítást mutatták be a közönségnek.[128] A magyar múltnak a romantikus történetfelfogást tükröző megjelenítése a század első évtizedében folyamatosan napirenden volt, s Szendrei is ennek szellemében végezte munkáját.[129] A Rákóczi-szabadságharc kutatásával a hadtörténeti vonatkozásokon keresztül és fegyvertörténeti érdeklődése nyomán került kapcsolatba.

Szendrei János a hamvak hazahozatalának előkészítésébe 1905 májusában az Országos Régészeti és Embertani Társulat főtitkáraként kapcsolódott be, Thököly Imre fejedelem Izmidben fellelt hamvainak feltárása után.[130] 1906-ban feladata kettős volt: a gyászmenetben végighordozott állami, katonai és családi jelképek: zászlók, címerek, emblémák összegyűjtése, beszerzése, a hiányzók elkészíttetése, másrészt az ünnepségeken vármegyei, városi követként, testőrként és más kísérőként hivatalosan részt vevő személyek ruházatának, felszerelésének összeállítása.[131] A budapesti és kassai ünnepségen részt vevők díszegyenruháit maga Szedrei János tervezte meg Nemes Mihály (1866-1945) grafikussal,[132] melynek hátterében Szedrei már említett viselettörténeti kutatásai állottak.[133]

A hiányzó zászlók, címerek, díszruhák legyárttatását is Szendrei János szervezte meg: több budapesti vállalattal állt kapcsolatban.[134] A legnagyobb összegeket feltüntető számlákat a Weiner és Grünbaum császári és királyi szabóság Kristóf téri egyenruha áruháza küldte, a négy számlán összesen 18.140 korona szerepel.[135] Az emblémákat, jelvényeket, sisakokat és egyéb kellékeket a Victoria Zászló- és Jelvénykészítő Vállalat készítette el.[136] A zászlók egy részét a vármegyék és a városok küldték föl Budapestre: 10 db Rákóczi-zászlót, 14 db régi törvényhatóságú zászlót és 20 db címeres zászlót sikerült ily módon 39 elöljáróságtól összegyűjteni.[137] A koszorúkat Garay Antónia Kerepesi úti "Élővilág csarnoká"-nak alkalmazottai készítették el.[138] A korhű lábbeliket, pontosan 100 pár csizmát Szabó Gyula és Farkas Miklós Ráday utcai közös tulajdonú cipőgyárában és Kaszás János Kálvin téri cipészmester műhelyében állították elő.[139] Az egyik legfontosabb feladat az Első Magyar Szállítási Vállalat Részvénytársaság leányvállalataként működő Első Budapesti Temetésrendező Intézet tagjainak jutott: a koporsók szállítását biztosították, a díszmenet tagjainak lovait kellett vezetniük és ellátniuk a budapesti ünnepség alatt, majd a Kassára vezető vonatúton, végül a kassai díszmenetben is részt vettek.[140] A Szendrei János hagyatékában található források, feljegyzések alapján úgy tűnik, hogy a tanácsos számára a résztvevő zenészek felkérése ütközött a legtöbb nehézségbe. Wekerle Sándor miniszterelnök nevében ez ügyben leveleket kaptak a budapesti színházi igazgatók, de mivel nem sikerült egyetlen színház zenekarát sem szerződtetni - a források tanúsága szerint a zenészek nem vállalták a Kassára történő leutazást -, a Magyar Zenészek Országos Egyesületén keresztül végül egy 29 tagból álló vegyes zenekart bíztak meg a temetési menetben való muzsikálással, akik a Népszínház, a Magyar Színház és a Királyszínház tagjai közül kerültek ki.[141]

A hamvak hazahozatalának, a Budapesten, Kassán és Késmárkon tartott ünnepségeknek teljes költsége legkevesebb mintegy 350-380 ezer koronát tett ki. A budapesti ünnepségek összes költsége ugyanis, melyet a miniszterelnöki hivatal fizetett: 61 685 korona 46 fillér volt,[142] a Pénzügyminisztérium által kiutalt összeg, amely a vidéki ünnepségek és a vonaton történő szállítás költségeit foglalja magában, 76 687 korona 75 fillérre rúgott.[143] A főváros közgyűlése által a budapesti ünnepségekre, az utcák fellobogózására, díszítésére és a rendőri biztosításra megszavazott 30 000 koronából 29 584 korona 55 fillért használtak fel.[144] Thallóczy Lajos kimutatásai szerint a hamvak hazaszállításának (Törökországból a magyar határig) és az öt fős bizottság kinn­tartózkodásának költsége összesen 15 000 korona volt (1904-es útja kb. ugyanennyi).[145] A rodostói emlékek megvásárlása 3 943 korona 74 fillérbe került,[146] s mint említettük, a Tisza-kormány 50 ezer frankot adományozott a konstantinápolyi lazarita rendháznak. A kassai városvezetésnek a helybéli ünnepségek 31 000 koronájába kerültek.[147] A dóm északi kápolnájának szigetelése 1787 korona 68 fillért tett ki, amit a kultuszminisztérium utalt ki a kőműveseknek,[148] s végül a kassai és késmárki ünnepségekre a miniszterelnök Semsey László (1869-?) miniszteri biztos, kamarás elszámolása alapján 60 000 koronát utalt át.[149]

Kassán és Késmárkon

Kassán a fejedelem és társainak hamvait október 29-én helyezték el a dómban - az ünnepségsorozat utolsó, legfényesebb eseményének lehetett szemtanúja az a kb. 15 000 fős nézőközönség, amely a rendőrkordonon kívül, a lakóházak ablakaiból, a város utcáin a díszmenetet szemlélte, illetve azok, akik belépőjeggyel rendelkezve a pályaudvar mellett felállított ún. gyászcsarnokban és a dómban részt vehettek a szertartáson.[150] A továbbiakban a városban lezajlott eseményeket, az előkészületeket és az utólagos visszhangot a miniszterelnökségi iratokon kívül a Kassai Hírlap tudósításai alapján ismertetjük.[151]

Kassa városát némiképp váratlanul érte a hamvak hazaszállításának híre, 1906 őszére egy másik esemény megrendezésével voltak elfoglalva: az 1848-49-es honvéd emlékmű felállításán munkálkodott az a 15 fős ún. szobor-bizottság, melyet Kassa közigazgatási és egyházi elöljáróiból szerveztek.[152] Kassa város elöljárói ezért 1906. augusztus 28-án levelet írtak a miniszterelnöknek,[153] melyben az októberi időpontot kifogásolták: "azt kellett hinnünk, hogy a kormány ezt [a hamvak Kassán történő elhelyezését] a jövő év tavaszára halasztotta, mert hogy ez késő ősszel történjék, azt feltételeznünk alig lehetett". A kassai ünnepség októberi időpontját mindenképpen ellenzik, mivel az időjárás ebben az időszakban Kassán mindig ködös; valamint tudatják, hogy az előző évben elkezdődött vízvezeték fektetési és csatornázási munkák leálltak, mert a kivitelezést végző vállalkozó csődbe ment, a belváros utcái felbontottak, rajtuk közlekedni alig lehet, s kérik az esemény 1907 májusára történő elhalasztását.[154] A hamvak hazaszállításáról szóló első helybéli tudósítás a szoborleleplezés utáni napon, szeptember 10-én jelent meg, ami az eseményt a nemzet és uralkodója kibékülése szimbólumának tekinti, a végső határozat hiányában is.[155] A következő napokban a legfontosabb híradás a helybéli sztrájkokról szól, a városi alkalmazottak, a csizmadiák, cipészek munkabeszüntetéséről.[156] A kifogásokat Budapesten természetesen nem vették komolyan, az előkészületek folytatódtak, s a kassaiak úgy vélték, hogy ennek következtében a városban nem tartanak ünnepséget, csak "egyszerű sírbatételt".[157] A Kassai Hírlap szeptember 30-án értesítette olvasóit, hogy Kassa lesz az egyik fő színhely, ahová a kormány, a Főrendiház és a Képviselőház számos tagja leutazik, s az újság ismerteti a programot is.[158] Október 1-jén felállítottak a városban egy intézőbizottságot (négy tagja a vármegyét, hat tagja a várost képviselte), egy rendezőbizottságot (10 fő Abaúj vármegyéből, 30 fő a környező vármegyékből és városokból) és egy 38 fős elszállásoló bizottságot (a kormány tagjainak elszállásolására), melyeknek elnökévé a múzeumigazgató Mihalik Józsefet választották.[159] Október 2-án rendkívüli megyegyűlést tartottak, melyen döntöttek a megyei és kassai ünnepség részleteiről, melynek részletes tervét másnap a napilap leközölte.[160] Wekerle Sándor október 5-i miniszterelnöki előterjesztése után három hét állott csupán rendelkezésre az ünnepség megszervezésére, lebonyolítására. Ennek érdekében a bizottságok előkészítették a vármegyei díszközgyűlést, kinyomtatták a programfüzetet és a meghívókat.[161]

A lap a továbbiakban nemcsak a helybéli eseményekről adott híradást, hanem a budapestiekről is. Október közepén a budapesti és országos sztrájkok jóval nagyobb hangsúllyal szerepelnek a hamvak hazahozatalánál, s a helybéliek a Klobusiczky utca további rendezetlensége miatt aggódtak (10 nappal az ünnepség előtt még nem történt meg az árkok betemetése).[162] 20-án a gyors tereprendezés után a Pályaudvar-Fő utca-Klo­busiczky utca-Szent Erzsébet-templom útvonalon azonnal kijelölték a kordon helyét, felácsolták a diadalkaput és az emelvényeket. A helybéli lap indulatos hangnemben közli október 17-i számában, hogy a tömeg elől el fogják zárni még a mellékutcákat is, s "csak a diszmagyarba öltözötteket engedik a Fő térre, a kassai lakosok kiszorulnak a menetből. Az egész ünnepély csak a diszmagyarba öltözötteknek kedvéért lesz rendezve..."; valamint tájékoztatja olvasóit a tanulmányunkban már említett Magyar Mérnök- és Építész-Egylet által szorgalmazott tervekről, felettébb pártolva azokat.[163] Október 29-e előtt a lap folytatásokban közölte a programot, ezen a napon pedig rendkívüli kiadással jelentkezett,[164] melyben részletesen beszámolt a budapesti ünnepségről is.

A hamvak 29-én reggel 5 óra 16 perckor 24 üdvözlő ágyúlövés és a kassai harangok zúgása mellett érkeztek meg a kassai pályaudvarra. A megyei törvényhatóságok által küldött 6-6 tagú díszőrség az erre az alkalomra fölállított díszcsarnokban reggel 8 óráig vigyázta a hamvakat a gyászszertartás megkezdéséig.[165] A Fischer-Colbrie Ágost megyéspüspök által celebrált gyászszertartás után a 100 fős kassai dalárda szereplése következett: Huber Károly ez alkalomra komponált Rákóczi haza jött című kórusművét adták elő,[166] majd Thaly Kálmán emlékbeszédét követően a Szózatot.[167] A 40 kisebb csoportból, becslésünk szerint mintegy 2.500 főből álló díszmenet a dómhoz vonult. Ide már csak a belépővel rendelkezők léphettek be: az egyházi méltóságok, állami tisztségviselők, a kassai elöljárók, valamint a sajtó képviselői.[168] A tömeg a temetési szertartás végeztével, a meghívottak távozta után, a délután folyamán róhatta le kegyeletét a Szent Erzsébet-templomban az ideiglenesen felállított ravataloknál. Ezen idő alatt az Abaúj-Torna megyei törvényhatóság a megyeházán zártkörű díszközgyűlést tartott, amelyen a Budapestről leutazott állami tisztviselők már nem vettek részt.[169] A hamvakat a klérus délután 5 órakor, zárt körben helyezte el a kriptában. A Szabadság téren ezalatt az e célra felállított, ún. Rákóczi-harangok szóltak, díszlövéseket adtak le, s este 6 órától kivilágították a várost.[170]

A kassai ünnepély koreográfiája igen nagy hasonlóságot mutat az ország más városaiban megtartott ünnepségekével. A fejedelem és társainak hamvai harangzúgás közepette érkeztek meg, a városokat fellobogózták, kivilágították, több helyen tűzijátékot rendeztek. Sortűz hangzott föl, a városi és vármegyei törvényhatóságok képviselői sorfalat álltak, az összegyűlt tömeg meghallgatta a felolvasott emlékbeszédeket, fölcsendültek a Himnusz és a Szózat hangjai. Városi és vármegyei díszközgyűléseket rendeztek - azokon a településeken is, ahol a hamvakat szállító vonat nem haladt el, vagy nem állt meg -, melyeken ünnepi beszédek és az erre a célra íródott versek hangzottak el.[171]

Az 1906-os események megtervezésekor Kassán a szervezők nagy mértékben támaszkodtak a 200. évfordulós, 1903-ban tartott ünnepségekre,[172] amikor országszerte hasonló módon és eszközökkel emlékeztek meg a szabadságharcról és II. Rákóczi Ferencről: népszerűsítő történeti összefoglalók, méltatások, beszédek, regények, költemények születtek, díszközgyűléseket tartottak.[173] A Kassai Hírlap október végén-november elején megjelenő számai inkább ismertetik az országszerte lezajlott ünnepségeket, mintsem értékelik, s november 6-a után gyakorlatilag nem foglalkozik az újság a kérdéssel, a tudósítások középpontjába a sztrájktörvény került.[174]

Késmárkon a budapesti és a kassai "koreográfiához" hasonlóan ünnepeltek, a késmárki ünnepségről szóló ismertető kiadvány október 22-én jelent meg: Thaly Kálmán mondott itt is beszédet, az ünnepségen részt vettek a kormány tagjai, s a templomi gyászszertartáson csak azok vehettek részt, akiknek ezt az október 26-ig a polgármesteri hivatalba beérkezett kérvényük alapján a késmárki városvezetés azt engedélyezte. [175]

*

A Rákóczi-kultuszt tanulmányunkban a XIX. század utolsó harmadában jelentkező, a hivatalos, a századforduló után pedig a napi politika szintjére emelt, a hamvak hazahozatalához kapcsolódó eseménysorozatként értelmeztük, eltérően az eddigi megközelítésektől, amelyek azt a Rákóczi-hagyomány kérdéskörének részeként tárgyalták. A hamvak hazahozatala kapcsán megnyilvánuló Rákóczi-kultusz véleményünk szerint nem illeszkedik szervesen a XVIII. században megszületett és a XIX. században a köz­gondolkodásban, az irodalmi hagyományokban és a népköltészeti alkotásokban termékenyítő módon mindvégig jelen lévő, haladó Rákóczi-hagyományokhoz. A hamvak történetét áttekintve megállapíthatjuk ugyanis, hogy nem e hagyomány eltorzulásáról van szó, mert ahhoz egyetlen elemében sem illeszkedik, hanem egy, a századfordulón és a XX. század elején, aktuális politikai kérdéssé vált, illetve tett jelenségről.

Az 1860-as évektől kezdődően a vármegyéknek a Képviselőházhoz eljuttatott beadványai miatt, majd az 1880-as években lefolytatott, síremlékeket feltáró munkák megindulása után egyre nagyobb számban jelentkező hírlapi tudósítások következtében a hazahozatal kérdése széles társadalmi nyilvánosság előtt zajlott. Ugyanakkor a magyar politikai vezetés részéről e kérdés tekintetében egészen az 1904. évi áprilisi uralkodói jóváhagyásig a halogatás, a nyílt állásfoglalástól való elzárkózás, a konkrét lépések elkerülése, a beadványok, interpellációk válasz nélkül hagyása figyelhető meg, ami együtt járt azzal is, hogy igyekeztek a hamvak hazahozatalát szorgalmazó politikusokat, közöttük Thaly Kálmánt visszafogottságra rávenni.

E politika következtében a millennium éve után a hazahozatal lekerült a napirendről, azonban óhaja a Rákóczi-szabadságharc kétszázadik évfordulóján rendezett országos ünnepségek kapcsán, első sorban a kassai Rákóczi-ereklyekiállítás sikere miatt újult erővel jelentkezett: 1903-1904-ben 72 felirat és interpelláció érkezett a kormányhoz a képviselőházi tagoktól a szabad királyi városok és a vármegyék politikusainak követelését tolmácsolva. Erre az időszakra tehető a hamvak hazahozatalának aktuális politikai kérdéssé válása, melynek véleményünk szerint nemcsak az ily módon is kifejezett nemzeti függetlenségi törekvések felerősödése volt az oka, hiszen ez már jelentkezett a millennium évében is, mégsem sikerült a hamvak hazahozatalát elérni.

Az aktuális politikai kérdéssé válás egyik oka az volt, hogy a magyar politikai vezetés a parlamentben más, napi politikai kérdés sürgősebb voltára való hivatkozással folyamatosan elodázta a konkrét lépések megtételét. A másik pedig, hogy a hazahozatalt szorgalmazó képviselők és a különböző, a kormánnyal szemben álló politikai (de nem társadalmi) erők párhuzamot vontak a szabadságharcot kirobbantó Habsburg gazdaságpolitika és az aktuális gazdasági válság, valamint a szabdságharchoz vezető másik fontos tényező, a fokozott, elviselhetetlen terhet jelentő, túlzott katonaállítási kötelezettség között.

Az 1904. április 18-án, az uralkodó által aláírt beleegyezés azonban már egy, az eddigiektől erősen eltérő, megváltozott politikai közeg pártpolitikusaihoz érkezett, hiszen az 1904 március-áprilisban lezajló, Thaly Kálmán által javasolt pártközi megállapodás eredményeképpen a miniszterelnök (egyenlőre) visszavonta az ellenzéki obstrukciót megakadályozandó házszabály-módosító indítványát, az ellenzék pedig eddigi, a társadalmi támogatottságot élvező álláspontját feladva elállt az újonclétszám emelésének megakadályozásától. Az uralkodó elvi beleegyezése a hamvak hazahozatalába ily módon csak egy látványos gesztus volt válaszképpen a megegyezésre, melyet a haladó társadalmi és politikai erők felháborodással fogadtak, ahogyan ezt Várkonyi Ágnes feltárta. Az április 18-i döntés után a Képviselőházban újult erővel szorgalmazták ugyan a konkrét miniszterelnöki lépéseket, azonban ez már nem az eddigi haladó törekvések szimólumaként fogalmazódott meg a társadalom számára: a képviselők az uralkodónak hálafeliratot fogalmaztak.

Miután a kérdés ily módon elveszítette élét, 1904 nyarán a közvélemény számára végre biztosnak tűnt a hamvak hazahozatala, azonban a kormányfő, Tisza István felismervén a kérdés tartalmának gyökeres megváltozását, további halogató politikát folytatott, visszatérve a millennnium évében megfogalmazást nyert bizalmas hangvételhez.

A hamvak azonnali hazahozatalánál ugyanakkor valóban fontosabb aktuális belpolitikai kérdések kerültek napirendre (a megszigorított házszabály-javaslat, az erre is felelő országos munkássztrájkok, majd a Szabadelvű Párt képviselőházi puccsa és az ellenzéki pártok koalíciójának megalakítása). Ennek ellenére a problémát már nem lehetett megkerülni, ahogyan ezt a miniszterelnök közvetlen munkatársai között Berzeviczy Albert kultuszminiszter kifejezésre is juttatta egy 1904 decemberében Tisza Istvánnak írt levelében. Így folytatódtak a feltáró és a hazahozatalt előkészítő munkák, s kiszélesedett az ebbe bevontak köre. Amikor Thallóczy Lajos és Török Aurél 1904 novemberében-decemberében feltárták a fejedelem és társai közül néhányaknak a hamvait, végre nyilvánvalóvá vált a miniszterelnök és a hamvak hazahozatalán munkálkodók számára az is, hogy a hazaszállítás kérdése nemcsak politikai kérdés, hanem tudományos is, ugyanis az antropológiai vizsgálatok a földi maradványok azonosítása érdekében nem minden esetben voltak eredményesek.

Ezt követően Tisza a kormányváláságra való hivatkozással, majd a Fejérváry-kormány indoklás nélkül nem tett lépéseket annak érdekében, hogy az immáron háromnegyed éve kiemelt, Konstantinápolyban ideiglenesen őrzött hamvak végre végső nyughelyükre kerüljenek, s a halogatás új módszerét választották: újabb személyek hamvainak feltárásáról kezdtek tárgyalásokat.

Arra a kérdésre, hogy ezek után végül is mi vezetett a fejedelem és bujdosótársai hamvainak 1906 októberében lebonyolított hazahozatalához, az eddigi vélemények mellett az elemzett források alapján megállapítható, hogy az előkészületek következtében - kimondva: a földi maradványok temetetlen volta miatt - a Wekerle-kormány számára már elodázhatatlan, mindenképpen megoldandó feladattá vált. Másrészt a felháborodást kiváltó, ún. szerződéses vámtarifa törvény sikertelen képviselőházi vitasorozata, a választójogi kérdéseket előtérbe helyező szociáldemokrata mozgalom erődödése, valamint az országos sztrájkhullám mind-mind a néhány hete hatalmon lévő Wekerle-kormány kudarcait és cselekvésképtelenségét mutatták.

Ebben a helyzetben a hamvak hazaszállítása állami protokolleseménnyé téve a gyorsabban és látványosabban megoldható teendő volt. Így hathatós biztonsági intézkedések foganatosításával sikerült lebonyolítani a hamvak hazaszállítását és a kísérő országos ünnepségeket: a fejedelem és társainak éjszakai "utaztatásával", rendőrkordonok állításával, a résztvevők előzetes nyilvántartásba vételével. Végül, de nem utolsó sorban a pontos koreográfia kidolgozásával és lejátszásával: ruházati vállalatoknál legyárttatott, hangsúlyozottan korhűnek szánt kosztümökkel, jelmezekkel, emblémák, sisakok, jelvények, lábbelik, gyászleplek, koszorúk felsorakoztatásával. Mindez keveredett a Rákóczi-szabadságharc idején tisztelt, a magyar államiságot, az állami függetlenséget szimbolizáló hatalmi, katonai jelképekkel: zászlókkal, fegyverekkel, melyek sajnos maguk is díszletté váltak ebben a környezetben. Ünnepi ácsolatok, harangzúgás, díszlövések, föllobogózott középületek, tűzijáték, díszkivilágítás fáklyákkal és gázlámpákkal; díszbeszédek, ünnepi vármegyei és városi díszközgyűlések, ünnepélyes szentmisék, a dalegylet szereplése: mind-mind ünnepélyességet és látványosságot hangsúlyozó elemek, melyek részleteikben is kimunkáltak voltak, s a gyász színe által még markánsabbnak hatottak.

Katalin Mária Kincses

'Without Special Ceremony'

The Cult of Rákóczi - Bringing Home the Prince's Mortal Remains

Summary

At the turn of October and November 1906, after their graves in Turkey and Poland had been excavated, the mortal remains of Transylvanian Prince Ferenc Rákóczi II (1676-1735) and his partners in exile (his mother, Ilona Zrínyi, his older son, József Rákóczi, Prince Imre Thököly, and many high-ranking officers, functionaries and participants of Rákóczi's insurrection between 1703 and 1711, Commissioner of Supply Miklós Bercsényi and his wife Krisztina Csáky, Colonel Miklós Sibrik, Captain Ádám Vay, General Antal Esterházy) were brought to and deposited in Hungary.

The study presents the first results of a greater research work dealing with questions of the cult and tradition of Rákóczi. Bringing home his mortal remains in 1906, and the accompanying protocol ceremony was one of the most significant episodes in the cult of Rákóczi in the 20^th century. After a summary of the subject's research results so far, the author reveals unfamiliar or little-known aspects of this cult, through the analysis of the available archivalia. In the first part of the study, the mortal remains' home bringing and its prehistory from the 1860s to the autumn of 1906, are being discussed in details. The study also guides the reader through the stages of the domestic events, the subsequent governments' reactions in favour of bringing home the remains, and the activity of the state officials in charge. Points of view of different scientific authorities, concerning the excavation, the future sepulchres and the organisation of the home bringing, are introduced, as well. Though the author claims that bringing home the mortal remains partly stemmed from a wide social movement, still keeps it distinct from the initiative of the Rákóczi-tradition, a memory strongly living in common knowledge, from the first half of the 18^th to the 20^th century. The study follows the mortal remains across Hungary, describing the protocol ceremonies in Budapest, Kassa and Késmárk, and takes the relevant informational and propaganda publicat­ions into account, which is helped by the appendix, too.

Mária Katalin Kincses

«Sans aucune cérémonie particulière »

Le culte de Rákóczi et le rapatriement des cendres du duc

Résumé

Fin octobre - début novembre 1906, après l'exploration de leurs tombes en Turquie et en Pologne, les cendres du duc de Transylvanie, Ferenc Rákóczi II (1676-1735) ont été rapatriées et installées en Hongrie avec celles de ses compagnons dans l'émigration (sa mère Ilona Zrínyi, son fils aîné József Rákóczi, ainsi que le duc Imre Thököly et plusieurs militaires et acteurs haut gradés de la guerre d'indépendance dirigée par Rákóczi : l'intendant militaire général Miklós Bercsényi et sa femme Krisztina Csáky, le colonel-capitaine Miklós Sibrik, le capitaine Ádám Vay et le général Antal Esterházy).

L'étude comporte les premiers résultats d'une recherche importante sur le culte de Rákóczi et les traditions liées à sa personne. Le rapatriement en 1906 et les cérémonies officielles qui l'accompagnaient constituent l'un des épisodes majeurs du culte de Rákóczi au 20^e siècle. Ainsi, après le résumé des résultats actuels des recherches à ce sujet, l'auteur révèle quelques épisodes plus ou moins connus de ce culte manifeste à l'occasion du rapatriement des cendres en Hongrie en analysant les sources d'archives disponibles. La première partie de l'étude traite en détail le rapatriement des cendres, ainsi que ses antécédents dès les années 1860 jusqu'en automne 1906. Elle passe en revue les épisodes de politique intérieure des événements, les différentes actions des gouvernements successifs en faveur du rapatriement et les activités des fonctionnaires chargés du dossier. Elle informe sur les positions des différents forums scientifiques au sujet de la fouille, du futur monument funéraire et du déroulement du rapatriement. Elle constate que le rapatriement des cendres, même s'il est en partie le fruit d'une large initiative sociale, il n'est cependant pas lié aux traditions Rákóczi nées après la guerre d'indépendance dans la première partie du 18^e siècle et toujours vivantes à la fin du 20^e siècle. Par la suite, l'étude présente les cérémonies officielles en suivant le parcours des cendres en Hongrie (Budapest, Kassa, Késmárk), ainsi que les documents d'information et de propagande à l'aide de l'annexe.

Katalin Mária Kincses

"Ohne irgendeine besondere Zeremonie."

Der Rákóczi-Kult und die Heimbringung der sterblichen Überreste des fürsten nach Ungarn

Resümee

Ende Oktober - Anfang November 1906 erfolgte die Heimbringung der sterblichen Überreste des Fürsten von Siebenbürgen Ferenc Rákóczi II. (1676-1735) und seiner heimatlosen Kameraden (seiner Mutter: Ilona Zrínyi, des älteren Sohnes des Fürsten: József Rákóczi, sowie des Fürsten Imre Thököly und mehrerer, hoher Soldaten, Amtsträger, Teilnehmer am Freiheitskampf von Rákóczi: des Oberintendanten Miklós Bercsényi und seiner Frau, Krisztina Csáky, des Obristen Miklós Sibrik, des Kapitäns Ádám Vay und des Generals Antal Esterházy) und die Unterbringung dieser in Ungarn, nachdem ihre türkischen und polnischen Gräber offengelegt worden waren.

Die Studie enthält die ersten, anfänglichen Ergebnisse einer sich entfaltenden größeren Forschung, die sich auch mit den Fragen des Rákóczi-Kultes und der Rákóczi-Tradition be­schäftigt. Die Heimbringung nach Ungarn im Jahr 1906 und die staatlichen Protokoll-Feierlichkeiten, welche diese begleitet haben, bilden eine der wichtigsten Episoden des Rákóczi-Kultes im 20. Jahrhundert. Die Verfasserin erschließt deshalb - im Anschluss an die Zusammen­fassung der bisherigen Forschungsergebnisse - durch die Analyse der, zur Verfügung stehenden Archivquellen einige ungarische, mehr oder weniger bekannte Episoden dieses Kultes, die sich anhand der Heimbringung der sterblichen Überreste ergeben. Der erste Teil der Studie behandelt ausführlich die Heimbringung der Überreste nach Ungarn - bzw. ihre Vorgeschichte seit den 1860er Jahren bis zum Herbst 1906. Die Studie verfolgt die innenpolitischen Episoden der Ereigniskette, die aktuellen Reaktionen der, aufeinander folgenden Regierungen im Interesse der Heimbringung und die Tätigkeit der, mit dieser beauftragten staatlichen Amtsträger. Sie gibt die Standpunkte der verschiedenen wissenschaftlichen Foren bezüglich der Offenlegung, der zukünftigen Grabdenkmäler und der Abwicklung der Heimbringung kund. Der Feststellung der Studie zufolge ging die Heimbringung der sterblichen Überreste nach Ungarn zwar zum Teil aus einer breiten gesellschaftlichen Initiative hervor, doch verknüpft sich diese nicht mit der Rákóczi-Tradition, die sich nach dem Freiheitskampf von Rákóczi in der ersten Hälfte des 18. Jahrhunderts herausgebildet hatte, bis zum 20. Jahrhundert ungebrochen lebendig war und eine initiierende geschichtliche Kraft bedeutet. Im Anschluss daran werden die staatlichen Protokollereignisse - dem Weg der Überreste in Ungarn folgend - vorgestellt, die Feierlichkeiten in Budapest, Kaschau und Käsmarkt beschrieben und die Informations- und Propagandapublikationen in Betracht gezogen, die mit Hilfe der Anhänge der Studie leicht zu verfolgen sind.

Каталин Мариа Кинчеш

"БЕЗ ВСЯКИХ ОСОБЫХ ЦЕРЕМОНИЙ"

Культ Ракоци и возвращение на родину праха князя Ракоци

Резюме

В конце октбря - начале ноября 1906 года был возвращен на родину прах князя Трансильвании Ракоци Ференца II (1676-1735 гг) и его соратников-скитальцев (матери Ило­ны Зрини, старшего сына князя Йожефа Ракоци, а также князя Имре Тёкёли, и других выда­ющихся воинов-участников борьбы за свободу, возглавляемую Ракоци: главного военкома Миклоша Берченьи и его жены Кристины Чаки, капитана-тысячника Миклоша Шибрика, капитана Адама Вай, генерала Антала Эстерхази). Прах предварительно был извлечен из мест погребений в Турции и Польше, после чего был предан земле в Венгрии.

Настоящая статья содержит первые, начальные результаты более крупного исследо­вания, затрагивающего круг вопросов, касающихся культа Ракоци и традиций, свзанных с Ракоци. Возвращение в 1906 году праха героя на родину в сопровождении протокольных торжеств является одним из наиболее важных эпизодов в цепи событий, связанных с Ракоци, ХХ века. Поэтому автор после обобщения имеющихся до сих пор результатов исследований по теме, посредством анализа имеющихся в распоряжении архивных источ­ников вскрывает несколько более или менее известных в Венгрии эпизодов, проявившихся в связи с культом князя и возвращением его праха на родину.

Первая часть статьи подробно анализирует возвращение праха на родину, вернее его предысторию, начавшуюся с 1860 годов и продолжавшуюся до осени 1906 года. Автор до конца прослеживает серию событий и эпизодов внутренней политики, связанных с этим жестом правительства, актуальные реакции правительств, следовавшие одна за другой, действия назначенных для осуществления цели высокопоставленных чиновников, предпри­нятые в интересах возвращения на родину праха князя.

Статья характеризует позиции различных научных форумов в связя с вскрытием могил и осуществлением операции по возвращению праха на родину. Автор констатирует, что хотя возвращение праха произошло в сущности по иницитиве широкой общественности, но оно не подключилось к традициям, связанным с культом Ракоци, сложившимся после освободи­тельной борьбы Ракоци в первой половине XVIII века и ярко жившей в умах венгров до конца ХХ века и означавших живительную новаторскую силу истории венгерского народа. После этого автор описывает цепь событий государственного протокола, состоявшихся в ходе возвращения праха в Венгрию. Следуя по пути траурной процессии, дается описание торжественных церемоний в Будапеште, городпх Кашша и Кешмарки. Статья написана м учетом информационно-пропагандистских изданий, прослеживанию которых способствуют приложения к исследованию.