erkölcs és erkölcstelenség
a háborúban^*

Szabó János

Erkölcs, erőszak, agresszió a hadviselésben

Az erkölcsi tematika indokoltsága

Erkölcsre vagy erkölcstelenségre tagolni a világot, cselekedeteinkről ebben a dichotómiában beszélni valószínűleg védhetetlen, mivel téves dilemmáról van szó. A szociológia álláspontja szerint emberi relációkban erkölcstelenségről legfeljebb a közbeszéd beszélhet. Igényesebb szakmai értelemben csak ilyen vagy olyan erkölcsökről beszélhetünk. Léteznek a mindenkori többségi társadalomnak különböző erkölcsi konstrukciói, erkölcsi rendszerei és természetesen léteznek ilyenek a különböző kisebb­ségeknek is. Van például rablóerkölcs és van rendőrerkölcs. Tehát nem erkölcstelenség vagy erkölcs a helyes dilemma, hanem ilyen vagy olyan erkölcsök. Ez a probléma különösen súlyt kap a posztmodern világértelmezésben, amikor is az „ahány ember, annyi értékvilág” jogosultsága szegmentálja az erkölcsi világot, és az erkölcsnek a minősége, minősítése, az erkölcsi rendszereknek az egymás mellettisége, egymással integrálódó összefonódása vagy rivalizáló szembeszegülése gyakorlatilag lefedi azt a játékteret, amelyet az értékelt és az értékekből szerveződő cselekvési stratégiák között az erkölcs, illetve befele a morál betölt.

Az erkölcsi tematika időszerűsége ettől függetlenül teljes mértékben indokoltnak látszik. Különböző megközelítések szerint a modernitás megindulása óta a világ varázstalanodik, racionalizálódik, intézményeink szekularizálódnak, életünk minden dimenziójában sokasodnak az integrációs elvek és közben szaporodnak a fragmentációk. A másik oldalról viszont visszaszorul az „egyetlen rendezőelv” szerinti világ-megélhetőség esélye, a szakralitás, a tradicionalitás, a tekintélyelvűség: Az emberi lélek számára kényelmes és vágyott „az emberi lét egészének megélhetőségét” kínáló intézmények is karcsúsodnak, elenyésznek, hovatovább megtalálhatatlanok a mindennapi életben. Egyszerre igaz Reviczky Gyula több mint évszázados helyzetértelmezése, amely szerint „A Pán meghalt”, és Ady világértelmezése, amely szerint „minden egész eltörött”. Ennek az erkölcsi átalakulásnak, értékrendbeli rendeződésnek, világszemléletbeli módosulásnak és az azt követően fel-felkorbácsolódó közérzületbeli zavarodottságnak a globalizáció még további lökéseket ad. És napjainkban a világ globalizációs átmenete felerősödésével éppen egy ilyen hullámverés erősödik fel, indul szűkebb értelemben a védelmi szektoron belül is. Ebben a napjainkban tapasztalható hullámzásban első közelítésben is tapasztalhatjuk a tömeghadseregről a professzionális haderőre történő áttérés posztmodern divatját, s ennek felvezető projektjeit, a sorozásos rendszerről a szerződéses rendszerre való áttérés számos országban felvállalt programját. És általában is igaz, hogy nagyobb históriai periódusok tekintetében a hősi elszánásokat egységes erkölcsiséget igénylő korszakból a hideg racionalitás, a technológiai fölény biztosítása irányába – s az újabb és újabb technológiai hullámok által újra és őjra rendezendő, egymásra torlódóan gomolygó erkölcsök felé tolódnak el a haderők szerte a világban. Charles Moskos amerikai szociológus a 70-es évek végén a 80-as évek elején ennek a tendenciának az észlelése alapján alkotta meg az institucionalitás kontra okkupacionalizmus, tehát a hivatásrendűségre és foglalkozás elvűségre vonatkozó elméletét, amely elmélet szerint a modern, posztmodern haderők strukturális fejlődésében a fragmentálódást kezelni képes foglalkozás elvűség veszi át a hagyományos institucionalitás fogódzóit. Az institucionalitás – hivatáselvűsége mint prognosztizálja – fokozatosan felszámolódik a haderőben, a védelmi rendszerekben és a katonai foglalatosság fokozatosan egy lesz csupán a foglalkozások közül. A haderő pedig a munkaerőpiac egyik szegmensévé szerlídül abból a „hivatásrendi beskatulyázottságból”, ahol ezt a történelem mindezidáig megtartotta. Természetes, hogy abban az időszakban, abban a periódusban, amikor a világ varázstalanodását, racionalizálódását, szekuralizálódását, fragmentálódását érjük meg, és veszni látszik a tekintélyelvűség, a szakralitás, az értékeknek a konzerválhatóságába vetett hit megrendül. Ilyenkor a tradicionalitás textusai felfeslenek, az emberek, igazi „örök” pozitívumaiba, jó tulajdonságaiba, az ún. örök emberi értékekbe vetett hitek megrendülnek, s ebben az esetben természetes a világ, a gondolkodás, a cselekvő ember egyensúlykeresése, és ebben a folyamatban jól látható és értelmezhető az erkölcsi jelenségek, a humaniórák egyensúlykeresése is. Ebben az értelemben van jogossága annak a felvetésnek, hogy érdekes módon, amikor a racionalitás újabb és újabb fokozatai felé megy a haderő, abban a periódusban mintegy egyensúlyt kereső értelmiségi lépéssorként a gondolati mozgások folyamán belül beindul az etika, az erkölcs kérdéseinek a feszegetése is. Tudjuk, hogy éppen most van napirenden az erkölcsi kódex elfogadása, tudjuk, hogy a Magyar Hadtudományi Társaság nemrégiben tartott egy konferenciát a katonai etika lehetséges irányairól, és a Hadtörténeti Intézet most rendezte ugyancsak erkölcsi témában az „Erkölcs és erkölcstelenség a hadviselésben” című konferenciáját.

A szóban forgó „erkölcs és erőszak” témát közelebbről szemügyre véve azt kell mondanunk, hogy rendkívüli értelmezési nehézséget okoz, hogy egyfelől nincs ma rendszeres erőszakelméletünk, ahol el tudnánk helyezni a társadalom erőszakjelenségeit és ebben a tekintetben a háború erőszakalkalmazását is valahol a kultúrtörténetben. Másfelől további nehézség, hogy az erőszak erkölcsi mozzanata is problematikus, hiszen az erkölcsvizsgálatnak zavaróan sok szintje, sok módszere, zavaróan sok közelítése van. A szociológia – de azt hiszem más igényes diszciplínák is így lehetnek ezzel – nagyon fontosnak tartja, hogy ezekben a kérdésekben sor kerüljön a fogalmi tisztázásra.

Az emberi erőszak és azon belül a háború

Ebben a tekintetben először az agresszió és az erőszak viszonyát érdemes figyelembe venni. Azt mondhatjuk általánosságban, hogy az agresszió inkább természetinek tekinthető, az erőszak viszont határozottan társadalmi jelenségnek. Az agresszió az állatviselkedéstan mai állása szerint genetikai rögzültség, amely mindenekelőtt abban a tekintetben funkcionális, hogy az ivaros szaporodás óta, a természetes kiválasztódás egyik legfontosabb mechanizmusaként a genetikai transzfer „céltalan célszerűsége” a túlélés eszközévé teszi az erőforrásokért, a szaporodásért, a territóriumért való harcot, illetve az ehhez vezethető dominancia pozíciókért folytatott versengést az élővilágban. Amikor az agresszió a természeten belül jelentkezik, rendszerint elkülönülni látjuk a saját fajon belüli társas és auto-agressziót és a más fajok elleni agressziót az élőlények között. Az ember tekintetében alapvető módosulás, hogy az erőszak minden esetben kulturális eszközrendszeren, kulturális szocializációs rendszeren és kulturális értékrendszeren alapuló magatartás. Ugyanakkor azt látjuk hogy célját tekintve is a mindenkori kultúra szabja meg, hogy az erőszak milyen célokért indul meg, milyen célokra irányul.

Az erőszak az emberi társadalmakon belül első látásra szintén a saját fajon belüli vagy a más fajok elleni erőszakra tagolódhat. A más fajok elleni erőszak azonban itt már lehet nemcsak a zsákmányállat és a ragadozó viszonya: Hiszen az emberi társadalmakban a más fajokhoz való viszony részint ideologikusan (szeretjük azt hinni, hogy különleges pozíciónk különleges jogokat ad a többi élőlénnyel szemben), részint kulturálisan messzemenően funkcionalizált. Gondoljunk csak a rituális áldozatbemutatásokra, az állatkínzások, állatviadalok vagy akárcsak a domesztikálás jelenségkörére, amely ma az állati jogokhoz kapcsolódó gondolkodáson belül képez, indít, involvál, mozdít meg társadalmi mozgalmakat vagy az új környezetvédő mozgalmak „új természetkép – új emberkép” követelésére, mint a szükséges környezettudatosság előfeltételre. Ugyanakkor az emberi erőszak, a kulturális eszközökkel felszerszámozott agressziós indítékok, rendkívüli módon fontossá teszik a „vélelmezetten más fajok elleni” erőszakot, amely speciálisan emberi, ideológizált kategória. A vélelmezetten más fajok, de valójában saját faj elleni erőszak egyáltalán nem új, sőt határozottan ősrégi társadalmi jelenség. Legutóbbi, legfejlettebb változatában a rasszizmus, xenofóbia, antiszemitizmus keretében a társadalom vagy annak egyes csoportjai más fajokká minősítenek maguktól távol tartandó emberi csoportokat, azzal a céllal, hogy így felfüggesztődhetnek azok a mechanizmusok, amelyeket a saját fajjal szembeni pusztítás korlátozására, megfékezésére a kultúra létrehozott, ugyanakkor aktivizálhatóak mindazok a pusztító technikák, amelyeket az emberiség más fajokkal szembeni védekezésére már kitalált.

Tehát ezek az ideologizált kategorizálások egyfelől megbénítják az emberi kultúrákban természetes módon megépült védőmechanizmusokat, másfelől szabad folyást engednek a bevethető technikáknak. Az emberi erőszakalkalmazás ugyanakkor a történelemben elkülönül illegitim és legitim formára, ami a civilizációs fejlődés egyik legfontosabb kulturális fejleményeként értelmezhető. Az erőszak legitim formája az emberi társadalmakban lehet expresszív és szublimált. Mind a kettőnek a szabályait a jogállamiság felé haladó társadalmi keretekben egyre inkább a társadalmi konszenzus és a lefektetett törvények, jogszabályok határolják be. Az expresszív és legitim erőszak államilag monopolizált csúcsformája a köznapi hatósági (rendfenntartástól a szankcionálásig tartó) erőszakalkalmazás mellett a rendkívülinek számító hadviselés, a háború. A háborúzásnak például rendkívül fontos szabályrendszere alakult ki a történelmi fejlődés során, és nagyon fontos intézményes garanciarendszere biztosítja a kanalizáltságot a diplomáciában, illetve a kontroll lehetőségét a védelmi szervezetépítés, az agresszív katonai szervezetépítés, valamint a harci eszközök gyártása, kereskedelme, hozzájutása tekintetében.

A társadalmi erőszak ugyancsak legitim formája a szublimált változatban két óriási területet foglal magában. Az egyik a gazdasági és társadalmi versengés területe, amely történelmileg a kompetitív piacgazdaságban és versengő pártrendszerek demokratikus rendszerében, szisztémájában mutatkozik meg mint mai történelmi fejleményekben. A szublimált és legitim erőszakkiélés ugyancsak fontos ellenőrzött, kontrollált területe a mediatizált erőszak. Az erőszakos filmek, képregények, kiadványok általában a média által megjelenített mesterséges erőszakmegjelenítések, illetve a katartikus erőszakmegélés természetes lehetősége, amelyek általában a tömegszórakoztatásba ágyazódó sportrendezvényeken keresztül tettek szert korábban hihetetlen népszerűségre. Azt lehet mondani, hogy általában ez a két nagy legitim kiélési forma az, amely a modern társadalmakat jellemzi. Amennyiben az állampolgárok vagy csoportok az ezekkel kapcsolatosan lefektetett szabályokat megsértik, akkor átcsúsznak a nem legitim, szabályszegő viselkedésbe, akár magánéleti, akár közéleti jellegű az a fajta erőszakkiélés. És ebben az értelemben kiváltják az államilag monopolizált legitim erőszakintézmények reakcióját, a rendfenntartó, szankcionáló erőszakot. A rendfenntartáson belül a jog mint normaképző és az igazságszolgáltatás mint normaalkalmazó, a rendőr, a büntetés végrehajtója mint normakikényszerítő, szankcionáló a börtönnel, illetve a büntetésvégre­hajtással együtt jelenik meg. Azt gondolhatjuk talán jogosan, hogy az erőszak történetileg adott rendszere, illetve egy ezt leképezni képes rendszeres erőszakelmélet (amellyel a mai napig adósak a kérdéssel érintkező diszciplínák!) egészen pontosan meghatározhatja azokat az értékeket és erkölcsöket, amely értékek és erkölcsök az adott társadalmakon belül az erőszakkiélés, az erőszakkontroll és az erőszakos szabályszegések kezelésének technikáit, ideológiáit és elméleti kérdéseit rendbe tehetik. Csak a történeti empirikus valóság és az abban eligazodni képes tükröződéseknek a fentiekben vázolt egymásra vonatkoztatásra alkothat olyan rendszert, amelybe beleágyazódhat az ezzel kapcsolatos erkölcsi vizsgálódás is.

A hadviselés erkölcsének történelmi konkrétsága

A hadviselésnek, az állami monopolizáltságú legitim erőszakalkalmazásnak az erkölcsi vonatkozásai csak történelmi konkrétsággal vizsgálhatóak. A hadviselés társadalmi, kulturális, technikai kondícióinak ugyanis nagyon fontos történelmi eltérései vannak. Az ókori antik termelési formához a hódítás és a hódíttatás erkölcse, a rendi, ismétlődéses társadalmakhoz a rendi kizárólagosságú szabályok és az isteni világrend erkölcsi-vallási szegmenseit fenntartó erőfeszítések, a piaci kompetitív társadalomhoz a gazdasági megfontolások, a racionális cél és értékképzetek, valamint a gazdaságosan, offenzívan alkalmazott haderők kapcsolhatóak. A premodern és a modern viszonyok között is nagyon fontos eltérés van. A premodern hadi erkölcsök között megtaláljuk az isteni elhivatottságot igazoló harci erényeket, a küzdelem önmagáért való értékeit. Általában olyan erkölcstanokat, ahol a hősi szerep önmagában is értékes, öncélként is megáll a lábán, és ezért feltétlen társadalmi megbecsülést és annak megfelelő pozíciót érdemel. A modern szisztémában mindenképpen a kalkulatív társadalomba való beágyazottság vizsgáztatja le a hadviselés értékeit is. Itt donimanciára jut a célszerűség, a kooperáció, az organizáltság, az egyéni erények alárendelése a fegyelem szabályainak. A fegyelem ugyanis az organizáltság és vezethetőség elsődleges csoportfeltétele, ezért általában a racionális, funkcionális fegyelemnek a fokozatos előtérbe kerülése során a rendies eredetű, hősies pózokra visszavezethető, a külsődlegességek fokozatos dísszé válásának, az ún. felszínes, látszólagos, látszati fegyelem elemei elsorvadásának lehetünk tanúi.

Feltehető-e az a kérdés, hogy mi a katonai erkölcs, létezik-e minden történelmi koron átívelő, minden történelmi esetlegességeken felülkerekedő, túlnyúló, általános érvényű katonai erkölcs?

Mai tudásunk szerint megkockáztatható, hogy létezik ilyen. Ugyanis minden történelmi korban úgy tűnik, hogy a közösségi erőfeszítések és azok hatékonyságának a maximalizálása az a legáltalánosabb kritérium, amely által az erkölcsi alapvetések fogalmazódnak, amelyen a katonai erkölcsök a különböző korszakokban szerveződnek. A katonai erkölcsrendszerek ugyanakkor rendkívül erőteljesen korfüggőek, ezért az adott korokban látható, tapasztalható, elképzelhető erkölcsök, erkölcsrendszerek tekintetében elengedhetetlen a rendcsinálás. Az erkölcsi rendszerekben való rendteremtés csak úgy képzelhető el, hogyha az adott korokon belül helyes kérdésfeltevésekkel elemezzük az erkölcsi tér jelenségeit. Ebben a tekintetben felhasználva a tudásszociológia, az erkölcsszociológia és az erkölcsfilozófia hagyományait, kis leegyszerűsítéssel a következő kérdések köré csoportosíthatjuk egy-egy kor katonai erkölcseit, mint általában az erkölcseit is jellemző sajátosságokat. Az első kérdés, amit fel lehet tenni, a legelvontabb. Milyen logika mentén szerveződik egy társadalmi-gazdasági formáció etikai logikája? Az után kutat ez a kérdés, hogy mi a lényege egy társadalmi-gazdasági formációnak erkölcsi tekintetben, melyek azok a tiszta erkölcsi formák, mik azok az erkölcsi törvények, amelyek alapjaiban határozzák meg egy társadalmi-gazdasági formáció etikai logikáját. Ez nevezhető talán az etika matematikájának, és ez a legmagasabb szintű erkölcsvizsgálati kérdésfeltevés. A második szinten a kérdés úgy tevődik fel, hogy a valóság hogyan követi, milyen megoldásvariációkkal fedi le, valósítja meg ezt a bizonyos törvényt? Ez a tapasztalati erkölcs területe, az ún. használatos erkölcs jelenségvilága. Azt mutatja meg, hogy a „gyarló valóság” milyen többé-kevésbé hibás megvalósítások milyen mintázatú sokaságával közelíti azt a törvényt, amely törvény az adott társadalmi-gazdasági formáció lényegében megfogalmazódik. A kérdés lényege itt, hogy a jelenségszinten hogyan valósul meg az erkölcsi lényeg.

A következő szinten az egyes cselekvések látható szintjét értjük, ennek és ennek, itt és itt, ez és ez a cselekvésével, ahol is a felteendő kérdés, hogy konkrétan mit látunk? Itt a leírás, az adott korszak cselekvőinek tényleges tevékenységét elemző tudatosság, az adott korszak etikai gondolkodása, látásmódja, esetlegességei általi feltárás, a regisztráció, a bemutató, elemző, leíró közelítés az, ami dominálja az erkölcsi vizsgálódást. Itt leíró, feltáró, elemző, bemutató szintről lehet szó. Elsősorban ezek azok a feldolgozó megoldások, amellyel kvázi dokumentáljuk, leírjuk egy korszak erkölcsi berendezettségét, folyamatait. Leltárba vesszük azt, hogy mi miden történt. Ezt lehet nevezni az erkölcsi elemzés dokumentációs szintjének. A negyedik végül az előíró, preskriptív szint, ahol azt nézzük meg, hogy mit kell tenni az embereknek; hogyan, miképpen írják elő egy korszak intézményei azt, hogy mit tegyenek az emberek. Milyen viselkedési magatartási szabályokat találunk, vagy milyen magatartási szabályokat látunk üdvösnek megalkotni. Gyakorlatilag ez az utasítási, szabályzati szintje az etikai vizsgálódásoknak. Abban az esetben, hogy ha egy-egy korszak etikai jelenségeit – és ez vonatkozik a hadviselés erkölcsi kérdéseire is – nem egy ilyen rendben különítjük el, akkor könnyen előáll az a jól ismert zavarodottság, amit a mindennapokban úgy érzékelünk, hogy nem azt látjuk, ami a lényeg, nem azt gondoljuk, amit látunk, nem azt mondjuk, amit gondolunk, és mások nem azt értik, amit mi mondani akarunk.

 

 Az erkölcsi vizsgálódás történeti-funkcionális modellje

 

 

A katonai erkölcs viszonylagossága

Amennyiben a hadviselés jelenségkörén belül a katonai erkölcs lényegét újra felidézzük – ami feltételezésünk szerint a mindenkori közösségi erőfeszítések maximalizására irányul –, akkor azt láthatjuk, hogy a konkrét történelmi megvalósulásban a réteg- és intézményi erkölcsök inerciája igen jelentős zavarokat okoz. Egy-egy korszakban csak a látszólagos történésekből kiindulva nagyon nehéz megfejteni, hogy mely erkölcsök hogyan fogalmazhatók meg, és kinek mit fejeznek ki, hogyan lesznek a mindenkori erőfeszítések maximalizálásának eszközei.

Az antik társadalmak szerveződésén belül valaha működő katonai erkölcs legérdekesebb esetleírásainak tárát például Plutarkosz párhuzamos életrajzaiban találjuk. Ezen a bizonyos tekintetben máig egyedülálló feldolgozáson belül rendkívül érdekes, jellemzően ellentmondásos, ugyanakkor a köznapi lét kategóriáival még jól körüljárható, jól érzékelhető, mai szóval jól dekódolható képét találhatjuk a katonai erkölcsnek és a korabeli katonai erkölcs szerinti hős vagy pedig legyőzendő ellenség képének. Ez azonban teljes értékét saját korában is, összehasonlító értékelhelyezését a későbbi korok hasonló jelenségeivel pedig végképp csak akkor nyerheti el, ha üzeneteinek konkrét történéseitől, jelenségszintjétől eljutunk a kor etikai lényegéig.

De a despototikus keleti kultúrák hadtörténetében is nagyon érdekes mozzanatokat találunk. Például azt mondjuk, hogy Dzsingisz kán pusztításai egyfelől kétségbe ejtették a nyugati világot, másfelől viszont azt valószínűleg nem mondhatjuk, hogy Dzsingisz kán haragudott volna azokra a városokra vagy azokra a népekre, amelyek ellen háborúzott. Hanem pusztán a katonai erőfeszítéseinek egy katona részéről zokon semmiképpen nem vehető maximalizálásának igényével döntött amellett, hogy a városokat teljesen le kell rombolni, a javakat megsemmisíteni, a lakosságot lemészárolni. A célja valószínűsíthetően az volt, hogy a félelem, mint afféle korabeli PR hozadék, plusz mellészegődjön, és a hadjáratainak a hatását, a lélektani hatást olyan mértékben nagyítsa fel, hogy az ő számára a katonai ráfordítási arányt valamilyen módon csökkentse. Tehát – ha az általa keltett érzületi elfogultságon túllépünk – meg van benne a megfelelő katonai logika, Attól függetlenül, hogy más – kulturálisan motivált – szempontból milyen erkölcstelennek lehet tekinteni. Ha még hozzátesszük, hogy ez az erkölcstelenség-érzet és az ebből következő korabeli felháborodás egyébként maga is már a középkori Európa zsidó-keresztény áthangolású erkölcsi kódexeinek a cseperedési ideje, érthetőbb lesz, hogy ennek hangulatában fokozottan érezhette az európai ember erkölcstelennek, barbárnak az emberekkel kapcsolatos – általa kánonként elfogadott –szabályokat betartani nem akaró, Keletről jövő támadásokat.

A lovagi kor gondolkodásmódjában a fegyverforgató nemes emberre különleges szabályok vonatkoznak. Az akkori rendi államok erőszakmonopóliumában a nemes ember a háborúzás kizárólagos szakértője. A természettől, születésüktől, Istentől adott jogánál fogva a háborúzás jogával felruházott emberek, a nemesek már nem engedhetik meg magunknak mindenféle erkölcsi szabály semmibevételét.

Természetesen a tömeghadseregek idealizált, sőt ideologizált formaváltozataiban, ahol az intézményi erkölcsnek, a hivatásrendűségnek a csúcsteljesítményeit találjuk meg, szintén megtaláljuk a testületi szellemet. Amely mint sajátos megtartó erkölcsi elem próbálja a társadalom háború esetén túlnyomó részét magában foglaló hadseregen belül is az erkölcshordozó szereppel felruházott tisztikaroknak a – nemesi társadalmi pozíciót meghosszabbító és hitelesítő – társadalmi szerepét megrögzíteni. Úgy gondolták, hogy a haderő erőfeszítései csak úgy maximalizálhatóak, ha ezzel a testületi szellemmel speciális megerősítést kap a hadra, a háborúra organizálható társadalom szempontjából legfontosabb szervezeti szegmens: a tisztikar.

A történelem fintora, hogy az öröklétnek szánt presztízs-sorrendek időnként áldozatul esnek az új racionalitásoknak, hiszen például természetesen ez az erőszakmaximalizálás korunkban, a tömeghadseregeket leváltó, professzionista haderők korában már másképpen működik. Hiszen jól látható, hogy az információs társadalomba beleágyazódó haderőben már nem annyira a testületi szellem, az ideologizált intézményi erkölcs lesz a domináns belső szervező erő, hanem a tanultság, a technológiaközvetítések felértékelődésének az intézményesedése, az embertakarékos formák felé való elmozdulás. Lévén továbbá, hogy a modern politikai rendszerek rendkívül érzékenyekké váltak az emberveszteségekre, az emberi harcoló kapacitások technikai eszközökkel való helyettesítése ezért is kerül rohamosan előtérbe. A racionális menedzsment itt igen gyakran átmetszi a legtradicionálisabb katonai rendképző elemeket is. Ma már például az öböl-háborúban ún. mátrix rendszerű szervezési formákat találunk, ahol a nagyon magasan gépesített, nagyon magasan kvalifikált személyeket foglalkoztató, nagyon gyors információigénnyel a döntéshozási szervezetbe közvetlenül ágyazódó szervezetek esetében már a legtradicionálisabb katonai rendképző elemet, a hierarchiát is átmetsző katonai szervezeteket találunk.

Azt látjuk tehát, hogy a katonai szervezeti erőfeszítések maximalizálásának igénye a történelmen rendkívüli változékonysággal húzódik át. Ennek számtalan példája a történelemben könnyűszerrel fellelhető. Fellelhető azonban az is, hogy a különböző réteg- és intézményi erkölcsök egy-egy történelmi korszakban felállított rendszerei jelentős mértékben tehetetlenek a változással szemben. És ezek az inerciális „letapadások”, mozgások, változások elelnsúlyaiként igen jelentős zavarokat okozhatnak. Néhány példát bármikor felidézhetünk ezekre a zavarokra és a velük kapcsolatos értelmezési nehézségekre: Mivel a hazai történelmi azonosságtudatban eléggé sok mozzanat az újravitatás stádiumába került a rendszerváltással, inkább a letisztultabb történelmi korszakokra nyúlnék vissza, sőt idegen, országhatárokon túli példákhoz folyamodom. Egy szociológus ne kezdjen méltatlan vitába nálánál felkészültebb történészekkel!

A példaanyagomban az első ilyen példa volna az újkorba érkező Anglia példája, amely periódusban Anglia az ún. „kék víz doktrínája” alapján építette fel hadi potenciálját. E doktrína lényege szerint ebben a hadi potenciálban a kék víz, azaz a tengeri hatások adottsága távol tartja az ellenfelet alapvetésű meggondolás játszotta a főszerepet. Ebből logikusan következett, hogy ebben a doktrínában a flotta kapta a főszerepet. A szárazföldi haderő viszont mindenképpen a flotta alárendeltségében és a gyarmati terjeszkedésben érdekelt Anglia offenzivitásának második vonalában húzódott meg. Abból a tényből, hogy ennek a haderőnek a tisztikarát mindenekelőtt a vidéki nemességből, a legénységét pedig a mezőgazdasági népességből biztosították, az következett, hogy a másodvonalbeliség és társadalmi rétegorientáció gyakorlatilag egy hihetetlenül konzervatív haderő kereteit rögzítette a XVII–XIX. században mindvégig. Ennek volt köszönhető, hogy az I. világháború előtti Anglia hadereje az utolsók között volt, amely haderő az iparosított háború módszereit átveszi. Félelmetes ellentmondása ez a világ első ipari államának, és sok későbbi történelmi elemző a brit világbirodalom összeomlásának is fontos tényezőjét, okozóját látja ebben a tényben.

De vegyünk egy másik példát, ugyancsak a ködös Albionból. Nemrég, október 21-én ünnepelték az angolok a trafalgari győzelem évfordulóját, talán nem lesz baj, ha hivatkozásunk Nelson admirális hadi tettei köréből származik. Erről az időpontról komoly visszaemlékezések látnak napvilágot, és ahogy ilyenkor szokás, a történészek is előállnak az eredeti körülmények minden korábbinál aprólékosabb feltárásával. (Itt hadd jegyezzem meg, hogy szociológusként mindig csodálatot váltott ki belőlem, hogy a történészek annál több apró részletet tudnak, minél többet temetett el az emlékezetet rozsdásító idő.)

A példánál maradva nagyon érdekes helyzet volt tapasztalható a nelsoni tengeri haderőben, ugyanis Nelson tudatosan nőket is tartott a hajóin. Azt tartotta ugyanis, hogy a nők jelenlétében nincs, vagy lényegesen kisebb mértékben fordul elő a katonák körében a gyávaság. Nem lehet tehát kétségbe vonni, hogy Nelson észjárásban az erőfeszítések maximalizálásának katonai erkölcse feltétlenül jelen volt. Ezt bizonyította, hogy számos nő dolgozott és harcolt, hordta ütközet alatt az ágyúkhoz a különböző muníciókat. Meg is haltak néhányan, sőt olyat is feljegyeztek, hogy volt nő, aki a harcok alatt szült meg. 1805-ben volt ez az ütközet, és aztán a napóleoni háborúk elcsendesültével számos évfordulón voltak nagy pompával megrendezett kitüntetési ceremóniák a trafalgari hősök ünneplésére. Érdekes módon ezekben a kitüntetési ceremóniákban a nők dokumentálhatóan vállalt szerepük ellenére sohasem lehettek jelen, nem kaphattak kitüntetést. Ugyanis volt egy másik típusú erkölcsi meggondolás, hogy abban a társadalomban, ahol a hadakozás a férfi társadalmi szereppel kötődik össze, ennek a férfi szerepnek a gyengülését jelenthette volna, hogyha a nők ugyanolyan kitüntetéséket kapnak, mint a férfi hősök. Tehát a férfi társadalmi szerep gyengülése nem lehetett intézményesen vállalt érték, ezért inkább követték el az igazságtalanságot, nem vállalhatták fel, hogy a nők hősi szerepbe emelése akár csak relatíve gyengítse a férfi hősöket. Egy mai emancipatórikusabb felfogásban itt egyszerű szerepzavarról számolhatnánk be, ha nem tudnánk, hogy mind a két esetben lokálisan tökéletesen tetten érhető a katonai erkölcs említett alapmaximája, hogy tudniillik a szervezeti erőfeszítések hatékonyságát maximalizálni kell.

Még egy példát nézzünk meg ugyancsak Angliából, amely időben egy kicsit közelebb esik hozzánk Tudvalévő, hogy 1941-ben Angliában már radarfigyelő szolgálat és rádió-felderítőrendszer működött, és a német berepüléseket már az angliai csata idején ezzel kontrollálták. Ugyanakkor a korabeli brit haderőrendszerben létezett egy ún. Parti Figyelőszolgálat, amely a szigetország tengerparti bázisain vizuális felderítést végzett. Ami azt jelenti, hogy ha a kiállított őrszemek látták szabad szemmel, illetve optikával a berepülést, akkor jelentést adtak, ami a hagyományos jelentési rendszeren keresztül ment tovább a döntéshozóhoz. Nyilvánvalóan a radar ezt a fajta rendszert igen hamar és radikálisan tette feleslegessé. Ennek ellenére az a tiszti testületi szellem, amelynek gyönyörű példáit láttuk, ahogyan képes volt ellenállni a rend megszegőinek, ugyanolyan hatásos volt akkor is, amikor a modernizálásnak és a gazdaságossági kritériumoknak kellett ellenállnia. E tiszti testületi szellemnek köszönhetően ugyanis csak 1948-ban szűnt meg a parti figyelőszolgálat, jól illusztrálva azt az inerciát, azt a szervezeti tehetetlenséget, ami általában bizonyos erkölcsi elvek túléltetése esetén rontja a hatékonyságát valamennyi szervezetnek.

Azt láthatjuk tehát, hogy azok az erkölcsi szabályok, amelyek egy bizonyos korban pozitívak, előrevivők lehettek, azok egy következő korban igen erős kerékkötői, hatékonyság csökkenetői lehetnek a szervezeti aktivitásnak. Ebben a tekintetben – hangozzék bár katonafüleknek bármily idegenül is – lehet igaz az a szlogen, hogy „tiszteld korod szabálytalanságait, mert azokban találhatóak a jövő szabályai”.

 

Erkölcsvizsgálatot mindig a gyakorlati erkölcs érdekében érdemes végeznünk

Az eddig elmondottak a gyakorlati erkölcs szempontjából rendkívül fontosak, hiszen a gyakorlati erkölcs általában két forrásból táplálkozik. A gyakorlati erkölcseinkben mindenekelőtt a múltban sikeres erkölcsök túléltetése képezi az egyik forrást, ennek nehézségeire és veszélyeire az előzőekben rámutattunk. A másik erkölcsszerveződési, értékképzési forrást a jövőben sikeresnek vélhető erkölcsök anticipációja hozza el a mindennapjainkba. Azt mondhatjuk, hogy a katonai szervezet számára a jövőben valószínűleg sikeres erkölcsök anticipációja napjainkban az információs társadalom, a tanultság, a technológiai közvetítések felértékelődése, az embertakarékos szervezeti formák, illetve a legracionálisabb menedzsment megépítése tájékáról származtatható. A globalizálódó információs társadalom igényeinek pontos megfogalmazásából lehet ezeket megfogalmazni. És abban az esetben, ha ez a két forrás egymást támogatóan, egymás felé nyitottan, nem pedig egymással szemben elzárkózóan, illetve egymással hadakozva működik, abban az esetben van esély a harmonikus átmenetű gyakorlati erkölcsi rendszerek felépítésére és működtetésére. Abban az esetben lehet csak garantálni, hogy az erkölcsi modernizáció pártállásának igazsága, amely úgy fogalmaz, hogy „a tradíciókra elsősorban ott és csak akkor van szükség, amikor és amennyiben nem tudunk igazán jó korszerű formákat megépíteni” némileg árnyaltabb lehessen.

A múlt erkölcsi sikereire ugyanis szükség van. A múlt erkölcsi értékei bizonyíthatóan betölthetnek szerepeket, de ezen szerepek egyike sem lehet abszolút és feltételek nélküli, de nem gátolhatják a jövőben sikeres erkölcsi építkezést. A kettő között valamiféle sajátos erkölcsi demokráciára van szükség. A szociológusok ma úgy látják, hogy nagy valószínűséggel a közeljövőben esedékes erkölcsi újjáépítés vagy az új korszakoknak, új társadalmi helyzeteknek megfelelő erkölcsi építés alapvetően két síkon zajlik. Egyfelől a nyilvános erkölcsi diskurzusok valószínűsíthetően szaporodni fognak, tematikájukban, igényességükben mélyülni fognak, ezzel kapcsolatban a hozzáértés, a kompetencia is valószínűleg elmélyül. Ugyanakkor ezekben a diskurzusokban egyre mélyebb összefüggései tárulnak fel az adott korszak hadviselésében, a haderő kondíciói, keretei kialakításában valamilyen részt vállaló logokrácia, technokrácia, demokrácia és bürokrácia érdekeinek és illetékességük elismerésének. Ezek a nagy társadalomszerező rendszerek a közöttük létrehozható kooperáció magas szintjén eredményesen tarthatják újfajta egyensúlyban egymást, és ebben az esetben egy újfajta erkölcsi egyensúly is előállhat, s ez esetben beszélhetünk remélhetően az erkölcsi békés egymás mellett élésről.