<back to contents>

VITA

Vita Fodor Pállal egy közelmúltban megjelent könyv kapcsán

Mint ismeretes, a hetvenes-nyolcvanas években a "Mohács-vita" lényegében véve a címben jelzett két felfogás között zajlott. A "szülejmáni ajánlattal" jelzett koncepciómmal én indítottam el a vitát, melyben vitapartnereim a "szakaszos hódítás" elméletére támaszkodva, érveiket akörül csoportosítva bírálták és vetették el fölfogásomat. [1]

Újabb állomása volt a vitának Fodor Pál 1991-ben megjelent "Magyarország és a török hódítás" című könyve, melyben a szerző nagy forrásanyag, köztük általa feltárt török nyelvű iratok felhasználásával bírálta felfogásomat, és igen határozottan foglalt állást a szakaszos hódítás mellett. [2]

A vitát Fodor művére támaszkodva Pálffy Géza újította fel nemrégiben megjelent könyvében, melyben többek között ez olvasható: "Perjés Géza hadtörténész szerint a szultán (ti. Szülejmán - P. G.) Magyarországot egyáltalán nem akarta meghódítani, mert racionálisan felismerte, hogy kívül esik hadserege akciórádiuszán. Bár az elmélet elsőre hihetőnek tűnhet, nem több mint imbolygó pillérekre épített koncepció. Valójában Szülejmánt a legkevésbé sem érdekelhette a XX. századi ismereteink alapján elvégzett, távolságokkal való 'számolósdi'." [3]

Miután Pálffy nem foglalkozott behatóan a "Mohács"-problémával, és ismeretei a tárgyban nem igen terjednek túl azon, amit Fodor Pál munkájából merített, az alábbiakban nem vele vitatkozom, hanem a neves turkológussal. [4]

Itt csupán a Pálffy által használt, számomra nem kis meghökkenést okozó "számolósdi" kifejezéssel foglalkoznék. Teljesen tanácstalan vagyok, hogy mit is akart ezzel kifejezni. Talán azon új keletű nézetet osztja, amely erős kételyeket támaszt a kvantitatív módszerekkel szemben? Ez bizony, egy fiatal történész részéről eléggé meglepő lenne. Vagy talán arra gondolt, hogy - mint több történész állítja -, az irracionálisan gondolkozó és cselekvő oszmán vezetők képtelenek voltak például a hatósugár kiszámítására? Vagy pusztán öncélú számolgatásnak tartja az egykorú hadtudományi művekben és hadműveleti, valamint logisztikai tervekben fellelhető számításokat? Felteszem, ismeri Zrínyi Tábori Kis Traktáját. Nos, figyelmébe ajánlom a benne található, az élelem- és takarmányadagokra, a szekerek szállítókapacitására és az élelem költségeire, a tábor méreteire vonatkozó "számolósdiját", amely mindennél jobban megvilágítja, teszi kézzel foghatóvá a korabeli hadviselés egyik legnagyobb problémáját, az élelemellátást. Amikor tehát én hasonló számításokkal rekonstruáltam a török hadsereg logisztikáját, vagy a folyóátkelés adatai alapján becsültem meg létszámát, végül pedig a hadjárati idő, a távolság és a menetsebesség alapján számí-

486

tottam ki a hatósugarat, csupán Zrínyi és más nagy katonák példáját követtem, támaszkodva természetesen katonai szakismereteimre és tapasztalataimra is.

Lássuk tehát Fodor Pállal folytatott vitám lényegét. Miután a Mohácsot megelőző és követő évek eseményeit tükröző források értelmezése a szemléleten és az alkalmazott módszeren áll vagy bukik, mindenekelőtt ezekről kell szót ejtenünk.

A szemléletről és a módszerről: az oszmán vezetés racionalitásának kérdése

Fodor Pál és a történészek jelentős része a török államvezetés irracionális, csillapíthatatlan hódításvágyából indul ki. A prekoncepciót Fodor török források elemzésével próbálja bizonyítani. Kétségtelen, hiba lenne mindezt figyelmen kívül hagyni, még akkor is, ha az ennek alátámasztására használt török szövegek és a vezetők konkrét döntései között az összefüggés, mint látni fogjuk, egyáltalán nem nyilvánvaló.

Fodor szerint a török államvezetés irracionalitásának oka maga az állam raison d'etre-je, "amely két egymást erősítő politikai örökségre épült: a nomád birodalmiság és az iszlám univerzalizmus által közvetített közel-keleti birodalmiság elvére, s ennélfogva lényegi (ha nem a leglényegesebb) alkotóeleme volt a hódítás mozzanata". [5]

A másik ok, sőt az "oszmán expanzió fő oka" - olvashatjuk másutt - a társadalom dinamizmusa, a hatalmi rendszer erőviszonyai, a politikai hagyományok és az erőtudat együttese, melyek "olyan kényszert jelentettek, amivel időnként még a vezetés is tehetetlenül állt szemben". [6]

Zavaró itt, hogy Fodor nem említi az oszmán expanzió magyarázataként az "ázsiai termelési módot". Hegyi Klára írja ezzel kapcsolatban: a török társadalom "mozdulatlan állóvíz társadalom, ami egy kifelé rohamlépésekkel terjeszkedő, befelé pedig intézményeiben egyre jobban szervezett államot teremtett: az ellentmondás látszólag feloldhatatlan. Megoldásul egyetlen magyarázat kínálkozik az ázsiai olyannyira jellemző 'össztársadalmi munka': a hódító háború ösztönzése. Ez volt az a birodalmat éltető külső hajtóerő, amely a fejlődés belső, gazdasági-társadalmi indítékainak hiányát volt hivatva pótolni." [7] Fodor, Hegyi Klára két másik írására hivatkozva, azt írja, hogy a neves turkológusnő "némileg eltérő okfejtéssel hasonló következtetésre jutott", mint ő. Véleményem szerint itt nem "némi", hanem lényegesen eltérő "okfejtésről" van szó, és a különbséget jó lett volna tisztázni.

Nehezen lehetne vitatni, hogy az oszmán állam hódító politikát folytatott. De melyik nagyhatalom tartózkodott a hódítástól a történelem folyamán? Érdemes itt idézni Pach Zsigmond Pálnak a XVI-XVII. századra vonatkozó megállapítását: "A (hódító) háború sikere a gazdaság sokkal nagyobb gyarapodását ígérte a feudális uralkodóosztály számára, mint a hazai termelés bármely eszközökkel való lefölözése. A háborús területszerzés nem kedvtelése vagy külső járuléka volt a nagyfeudális életformának, hanem belső szükséglete és funkciója." [8] És II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratával foglalkozva, így ír Péter Katalin: "A XVII. századi államigazgatásban ilyen esetekben kézenfekvő meghódítani a szomszédokat." [9]

A kérdés most már ez: annyira erős lett volna az oszmán állam hódításvágya, hogy teljességgel kiiktatta volna vezetőinek döntéseiből a racionalitást?

Fodor forrásértelmezéseit olvasva, ugyanaz az érzés fogott el, mint amikor szembe találtam magam a Zrínyi-kutató irodalomtörténész szövegelemzéseivel: lám, milyen ellenállhatatlan ereje

487

van a filológus szenvedélynek, mely a kutatót arra ösztönzi, hajtja, hogy a nagy szakértelemmel és szorgos munka nyomán megfejtett szöveget most már valamilyen vélt nagyobb összefüggésbe helyezve, értelmezze. [10] Most csak néhány példát hozok fel erre Fodor Pál könyvéből.

Azt, hogy hódító céljaik vannak, az oszmán vezetők soha nem titkolták, olvashatjuk a 26. oldalon. Viszont "ne tévesszen meg bennünket", amikor Szülejmán az "iszlám szent háború kötelezettségére hivatkozik". Sokkal fontosabbak azok a megnyilatkozások, amelyek "a külvilággal közöltek politikai akaratot. Itt mindjárt gyakorlatiasabb a hangvétel." (Kiemelés tőlem - P. G.) Gyakorlatias hangvétel? Jó lenne tudni, hogy miként reagálhatott a segítséget kérő I. Ferenc Szülejmánnak erre a válaszára: "A mi dicső őseink és nagyfényű apáink. soha nem szűntek meg hadakozni. országok elfoglalására . Paripánk fel van nyergelve, kardunk oldalunkon van éjjel és nappal." [11]

Nem lehet mosoly nélkül olvasni Lasky Jeromosnak, János király követének és Ibrahim nagyvezírnek fenyegetésekkel, ígéretekkel, követelésekkel és ravaszkodásokkal teli, mondhatni "Kuhhandel"-hez hasonló tárgyalását 1527/28-ban. Többek között ezt mondta Ibrahim: "Tudd meg, hogy nekünk horgasabb körmünk van, mint a sólymoknak: mindenhova belevájjuk a kezünket, nem is engedjük ki, hacsak le nem vágják." Miután itt egy képileg gazdag és szinte már irodalmi formába csomagolt fenyegetésről van szó, nehezen tudjuk megérteni, hogy hogyan vonhatta le belőle Fodor a következtetést: "a Mohácsot megelőző és az azt követő időszakban az oszmán vezetők határozottan expanzív terveket forgattak a fejükben." [12]

Fodor könyvének második része ezt a címet viseli: "Magyarország és Bécs az oszmán hódító ideológiában." A tárgyalást két XVII. századi török irat elemzésével kezdi. Az irategyüttes fantasztikus, zavaros és elképesztő valótlanságokat közöl, többek között azt, hogy Szülejmán hatszor kísérelte meg Bécs ostromát. Fodor maga is "eléggé meseszerűnek" tartja a történetet, mégis ezt írja: ". ha a benne előforduló motívumokat és neveket történelmi összefüggéseikbe helyezzük, s így próbáljuk megfejteni üzenetüket, nagyon is valóságos dolgokra bukkanunk. Ehhez azonban előbb fel kell vázolnunk azt a szellemi hátteret, amelyben ezek az 'üzenetek' értelmezhetők, vagyis szemügyre kell vennünk egyrészt az oszmán harcos ideológia változásait, másrészt az oszmán-törököknek a magyarokhoz (s ezzel összefüggésben a 'bécsi királyhoz') való ideológiai és politikai viszonyát." [13]

Először a harcos ideológiát, a dzsihádot ismerteti Fodor. Ezzel itt nem kívánunk foglalkozni. Sokkal fontosabb számunkra a kizil elma, mert, amit ezzel kapcsolatban leír, az kitűnően szemlélteti a kétségtelen, nagy felkészültséggel végzett szövegelemzés ellentmondásait és alkalmatlanságát arra, hogy megértsük belőlük az oszmán államvezetés szándékait és döntéseit. Mint megtudjuk, a kizil elma köré egyrészt "expanzív elképzelések" fűződtek, másrészt a "harcos ideológiának" a dzsihád melletti "másik (s nem kizárt, hogy hatásosabb) vonulata. szerveződött." [14]

A kizil elmára vonatkozó hatalmas irodalomra támaszkodva Fodor kijelenti: az oszmán hódító gondolat letéteményese, a kizil elma kezdetben Bizáncra vonatkozott, "később Budára, illetve egész Magyarországra, majd ennek megszerzése után Bécsre és Rómára". [15] Majd visszatérve a kezdetben vizsgált irategyütteshez, ezt írja: "Azt a XVI-XVII. századi realitásokon alapuló oszmán meggyőződést tükrözi vissza., hogy az iszlám fő európai ellenfele a német birodalom által támogatott Bécs,... s egyben azt is sugallja, hogy a hódító célok kezdettől túlterjedtek Magyarországon." [16] Később még visszatérek a kérdésre, de már most meg kell jegyeznem, hogy a Fodor által elvetett koncepcióm egyik pillére éppen az volt, hogy Szülejmán számára a fő problémát nem Magyarország, hanem a Habsburg Birodalom jelentette. Miután azonban a szakaszos hódítás elméletét meg kellett menteni,

488

cáfolni kellett ezt, és így jut el Fodor az előbbivel kereken ellenkező állításra: "Ferdinánd színre lépésével (ti. 1526-ban - P. G.) alaposan megváltoztak az oszmán politika feltételei Magyarországon. Semmi jele annak, amint azt egyesek állítják (többek között én is - P. G.), hogy az oszmánok eleve Habsburg-ellenes célokkal léptek volna Magyarország földjére." Értesültek ugyan a Habsburgok térnyeréséről, "de az. terveikre egyelőre semmiféle befolyás sem gyakorolt." [17]

Előadásom során, több helyen szembesítem majd Fodor Pálnak a források elemzéséből levont következtetéseit az oszmán vezetők konkrét döntéseivel, itt most a racionalitással kapcsolatban lenne néhány elvi megjegyzésem. Első sorban, képtelen gondolatnak tartom, hogy egy olyan birodalmat, mint az Oszmánoké, létre lehetett volna hozni és századokon át fenntartani, ha vezetői, sem elejét, sem végét nem nézve a dolgoknak, parttalan hódításvágytól vezetve, oktalan döntéseket hoztak volna. Az emberi magatartást és a döntési processzust vizsgáló viselkedéstudományok kétséget kizáró módon megállapították, hogy az emberek és közösségek, főleg a létüket érintő kérdésekben általában racionálisan döntenek. A racionalitás természetesen nem teljes, csupán korlátozott, mivel az információk hiányosak, feldolgozásuk, értékelésük és elosztásuk tökéletlen. Kétségtelen tényként kell elfogadnunk e tudományok azon megállapítását is, hogy a döntést hozó egyén vagy szervezet a környező világ adatait magában foglaló belső modellt, image-t alakít ki, és ebbe helyezve a szóban forgó cselekvés, tevékenység, szakma paramétereit, szimulálja az egyes alternatívákat és becsüli meg valamilyen belső matematika útján a következmények valószínűségét.

A döntések történeti elemzésénél tehát első rendű követelmény rekonstruálni a történelmi valóság vizsgált szeletének modelljét és ennek alapján elképzelni a cselekvő személyek, illetve közösségek belső modelljét. Ez a modell természetesen más és más az élet egyes területein, azaz a politikai, gazdasági vagy katonai döntéshozó számára a környező világ nem ugyanazon adatai relevánsak. Épp ezért a történeti személyek vagy közösségek belső modelljének rekonstrukciójához speciális szakismeretek kellenek. Én természetesen a háború, esetünkben a török háború megértéséhez elengedhetetlen, a katonák agyában rögzült modell megszerkesztésére törekedtem, hitem szerint nem eredménytelenül.

Mint minden más modellnek, a háború modelljének is nagy haszna, hogy belehelyezve a források szétszórt, bizonytalan és egymásnak ellentmondó adatait, azok értelmet és funkciót kapnak, beszélni kezdenek. A másik haszna, hogy miután a politika és a háború viszonya cél-eszköz viszony, a racionalitás, pontosabban a korlátozott racionalitás feltevése mellett a háború előkészületeiből és lefolyásából meglehetős biztonsággal lehet következtetni a háború politikai céljára. Ez történt a "szülejmáni ajánlat" kidolgozása során, és így tudtam katonailag alátámasztani azt a sokak által már régebben kialakított véleményt, hogy az oszmán államvezetés eredetileg nem akart a Száván túl terjeszkedni. Végül, ez a rekonstruált modell segít hozzá, hogy az oszmán vezetők döntéseinek vizsgálatánál, megmaradva a valóság talaján, a nagyon sok esetben ideológiailag színezett, ijesztést kelteni akaró vagy propagandasztikus, ezért megbízhatatlan török szövegek elemzéséből nyert eredményeket kellő óvatossággal kezelhessük.

A török államvezetés irracionalitásának feltevésével teljes összhangban áll Fodor Pálnak az az állítása, hogy Szülejmán tehetségtelen volt, és az ő hibás döntéseinek tulajdoníthatóak a birodalom sorozatos balsikerei 1520 és 1541 között itt Magyarországon. Hét vagy nyolc alkalommal állítja ezt könyvében. Bár nehéz, tekintsünk most el attól, hogy a kutatók igen jelentős része nagyon tehetségesnek mondta Szülejmánt, de most csupán a kérdés viselkedéstudományi, közelebbről szervezet- és döntéselméleti vonatkozásait nézzük. E tudományok alaptétele, hogy szervezeti keretek nélkül racionális döntés nem hozható. A szervezet szerzi be ugyanis az információkat, dolgozza fel, értékeli és osztja szét azokat a döntési hierarchia egyes szintjeire. Ezek alapján teszik meg javaslatukat az egyes szakterületek felelősei, és ezekből kiindulva hozza meg a döntést valamilyen grémium, kollégium vagy államtanács, rendszerint vitatkozva és kompromisszumok árán. Nos, végig tekintve a török hadjáratok forrásain, szinte egy sincs olyan, melyben ne lenne szó a vezetők tanácskozásáról, méghozzá egy-egy hadjárat során többször is: Isztambulban, Drinápolyban, Belgrádban, Budán. Így volt ez Szülejmán idején is, így tehát teljesen kizárt, hogy egyedül ő döntött volna, vagy egészen pontosan: ha a végső döntést ő mondta is ki, azt ne a szakértőkkel folytatott előzetes tanácskozás alapján hozta volna meg. A tanácskozó testület, a diván tagjai viszont nagyon eszes, képzett, szakmájukat

489

kitűnően ismerő szakemberek voltak. A Szülejmánnak tulajdonított döntéseket nézve pedig, tévesen állítja Fodor, hogy azok teljesen hibásak lettek volna. Minderről később.

Hadtudományi szempontból elfogadhatatlan, a háború modelljével pedig teljességgel összeegyeztethetetlen a történészek és turkológusok egy része által képviselt álláspont, hogy a török vezetők valamilyen csalhatatlan recepttel, a szakaszos hódítás receptjével rendelkeztek volna. Ezt olvashatjuk Fodornál: A törökök "itt is (ti. Magyarországon - P. G.) a terjeszkedés jól bevált fokozatos vagy lépcsőzetes módszerét alkalmazták,. pontosan úgy, ahogy korábban a balkáni államok esetében tették." Az első szakasz a "megpuhítást" szolgálta, a másodikban "a döntő ütközet kiprovokálásával végleg megtörik" az ellenfelet, a harmadikban pedig először megteremtik a laza ellenőrzés, később a végleges hódítás előfeltételeit. [18]

Mindenekelőtt téves állítás, hogy a Balkánon szakaszosan jártak volna el a törökök. Mint ismeretes, sem Havasalföldet, sem Moldvát nem kebelezték be a birodalomba, Bulgáriában és Szerbiában pedig a bekebelezés ugyan végbement, de nem "szakaszosan". [19]

Fő baj ezzel a szakaszos hódítással, hogy mindaz, amit Fodor vele kapcsolatban ír, szinte értelmezhetetlen. Több alkalommal szögezi le ugyanis, hogy Magyarországon a módszer nem vált be. Ilyen kijelentések vannak szövegében: "adós maradt az eredményekkel a szakaszos stratégia. A magyar társadalom megdolgozásához (a szakaszos taktikához) fűzött remények szertefoszlottak. értelmetlenné vált (ti. a a szakaszosság - P. G.) . az ország egészét tekintve csődöt mondott." [20]

De hol hibáztak a török vezetők, illetve Fodor állításait szem előtt tartva, Szülejmán? Hogy fuserálhatták el a szakaszosság kitűnő receptjét? Ott hibáztak talán, hogy Mohács után kivonultak az országból? Erre lehet következtetni ebből a nem kis fejtörést okozó kijelentéséből: "a siker kiaknázását látszólag (kiemelés tőlem - P. G.) elmulasztva, kivonult az országból. Ezt a lépését már a kortársak is furcsállották, s akárcsak az utókor, mindenfélével próbálták magyarázni." [21] Hogyan kell érteni azt, hogy "látszólag" mulasztotta el Szülejmán az alkalmat? Talán úgy, hogy ugyan joggal lehet "furcsállni", hogy egy hadsereg, teljes győzelme után lemond annak gyümölcseiről, ha viszont ezt abban a reményben teszi, hogy a receptet alkalmazva, a szakaszosság következő etapjának, a lélektani "megdolgozásnak" adjon helyet, akkor helyesen járt el? Mindenesetre valami ilyesfélére kell gondolnunk, elolvasva a következő mondatot: ". Szülejmán Buda kiürítésével csak a szokásos taktikát követte, a hadjárat egésze pedig sikeresen oldotta meg a soron következő feladatot: az ellenség főerejének szétzúzását, az oszmán befolyás lehetőségének megteremtését." [22]

Nem hinném, hogy az idézett kijelentések igazolnák a szakaszos hódítás elméletét. Viszont az 1520 és 1541 közötti eseményeket nézve, a török vezetők eljárása teljesen beleillik a háború modelljébe és abba az összefüggésrendszerbe, melyben a politika és a háború viszonya értelmezhető. Clausewitz írta le ennek az összefüggésrendszernek egyik aspektusát, amikor éles határt vont a megsemmisítő- és a korlátolt célú háború közé. A megsemmisítő háború célja maximális: az ellenfél országának elfoglalása és állami létének megszüntetése. Ez azonban csak akkor érhető el, ha az ellenfél hadseregét leverik, területét elfoglalják és lelki ellenálló erejét megtörik. Ha e három feltétel együttes elérésére nincs lehetőség, akkor csak korlátolt célú háború vívható, olyan, melyben valamilyen szerényebb politikai cél az ellenfél hadseregének legyőzésével, esetleg egy határmenti tartományának időleges elfoglalásával is elérhető. E logikai lépéseket követve és a források adatait szólásra bírva a háború modelljében, támasztottam alá a "szülejmáni ajánlat"-tal jelzett koncepciómat. Ennek lényege az, hogy a Habsburgok európai és Földközi-tengeri hatalmától tartó oszmán államvezetés Magyarországot ütköző államként használva akarta a birodalom biztonságát megszilárdítani. Ennek legegyszerűbb és leghatásosabb módja az lett volna, ha megsemmisítő háborút indít. Miután azonban felismerték, hogy hadseregük hatósugara nem fedi be Magyarország egész területét, csakis a korlátolt célú háborútól várhatták, hogy céljukat elérjék.

490

Az 1520 és 1541 közötti események megítélése

A szemléletet és a módszert érintő rész után foglalkozzunk most már az eseményekkel. Röviddel Szelim szultán halála után, 1520 decemberében az új uralkodó, Szülejmán követet küld Budára. Hogy a követ milyen megbízatással érkezett, arra nézve a források nem adnak egyértelmű választ: [23] van amelyik tartós békeajánlatról, de van olyan is, amelyik adófizetésről és a török hadak Magyarországon való átengedéséről szól.

A magyar kormány a feltételekről nem hajlandó tárgyalni, és sürgősen segélykérő követeket küld Nyugatra. Erre fel indítja el 1521-ben támadását a Porta, és foglalja el Belgrádot. A forrásokból és a hadjárat lefolyásából nagy valószínűséggel arra lehet következtetni, hogy Szülejmán nem a magyar állam megsemmisítésére tört, hanem a csapást csupán előkészítésnek szánta, azaz korlátolt célú háborút indított, így adva tudtára a magyaroknak, hogy feltételei elfogadtatásától nem áll el, annál is inkább, mivel Belgrád, valamint a Szerémség birtokában most már minden előfeltétele megvan annak, hogy egy újabb és nagyobb szabású támadással szerezzen érvényt akaratának. Belgrád elestével ugyanis kidőlt a magyar határvédelem tartóoszlopa, és szabaddá vált az út Buda felé.

Fodor Pál alapvetően másként ítéli meg a történteket. Már forrásfelhasználása is különbözik az enyémtől, amennyiben az általam használtak közül csak egyre támaszkodik, amely azonban nem nyújt információt az 1520-as követküldés céljáról. Viszont döntő fontosságot tulajdonít az 1521-ben kiadott szultáni fathnáménak, melyben ilyen rémisztő dolgok olvashatók: ". a hitetlenek ellen indítandó szent hadjáratra határoztam el magamat, s számba vévén a tévelygő nemzeteket, a kétségbe esett magyarokra fordítottam figyelmemet, akiknek húsával és vérével táplálkozott kardunk régi időktől fogva." [24] Fodor egy helyen kifejezi kételyeit a szultáni fathnámékkal szemben, propagandisztikus elemeket találván bennük. Kár, hogy ebben az esetben elaltatta gyanúját, és ilyen következtetést von le a szövegből: Szülejmán a békeajánlattal "minimálisan félrevezetni, de az sem kizárt, hogy provokálni próbálta a magyar kormányt 1520-ban." [25] Az igazság az, olvashatjuk tovább, hogy Szülejmán háborúzni akart, és pusztán a "szomszédság okán" támadott 1521-ben.

Szülejmán szándékainak további taglalása csak fokozza az emberben a bizonytalanságot. Azt írja ugyanis Fodor, hogy Szelim szándéka az volt, hogy véglegesen megoldja a perzsa kérdést, de Szülejmán hátat fordított "apja 'politikai végrendeletének'... Semmi meglepő nincs hát abban, hogy a birodalom következő áldozata Magyarország lett. Mert bármilyen furcsán is hangzik, Szülejmán kifejezetten ezen a tájon keresett magának ellenséget. szándékai mögött már csak ezért is felesleges különleges stratégiai elképzeléseket keresnünk" [26] - írja válaszként feltehetően arra az állításomra, hogy Szülejmán korlátolt céllal indította el 1521-es hadjáratát.

Igen ám - folytatja Fodor, de más vélemények szerint Szelim éppen a nyugati orientációt hagyta örökül Szülejmánra. Fodor könnyed mozdulattal oldja fel az ellentmondást: "Akárhogyan is volt, a végeredmény ugyanaz", azért választotta Magyarországot célul, "mert rövid távon ez felelt meg a birodalom érdekeinek". Most melyik állításának adjunk hitelt: annak, mely szerint csak úgy ötletszerűen, ellenséget keresve támadott Szülejmán, vagy annak, mely szerint éppen ellenkezően, birodalmi érdekeket tartott szem előtt?

Mindebből következik, hogy Fodor tőlem eltérően ítéli meg az 1521-es hadjárat célját. Szerinte a cél Magyarország leverése és Buda elfoglalása volt, "ami csupán az ifjú szultán hadvezéri képességein hiúsult meg". [27] Ennek egyik - igaz feltételes - bizonyítékát Bali boszniai bég általa megtalált, bizonytalan keltezésű, lehet, hogy 1520/21-ből, de lehet, hogy 1524/25-ből származó jelentésében véli megtalálni. A jelentés válasz a Porta kérdésére, hogy a Magyarország ellen indítandó hadjárathoz mennyi katonát állít ki Bali, és hogy a hadjárattal kapcsolatban mi a terve. Többek között ezt írja Bali: ". Szendrőig kell jönni, majd a Szerémségbe átkelni"; utána, a Dráván átkelve "öt nap alatt. Budára érni." Még arról is tudósít a boszniai bég, hogy Magyarország gyenge, teljesen

491

védtelen, így semmi akadálya sincs annak, hogy "a vallás ellensége összeomoljon és megsemmisüljön, s oly hatalmas méretű hódítás történjen, amilyen még soha nem volt". [28]

Nagyon fontos forrás ez, és a hadtörténész csak hálás lehet a turkológusnak, hogy szorgalmával, szakértelmével felszínre hozta és a kutatás rendelkezésére bocsátotta. A dokumentum egyrészt bizonyítja az oszmán alsó-középső vezetés szakértelmét, másik oldalról azt is, hogy milyen pontos volt a vezetők Magyarországoról alkotott belső modellje.

Csupán az értelmezés körül van baj. A dokumentum ugyanis semmiképpen sem származhat 1520/21-ből, mivel nem történik benne említés Belgrádról, ami ekkor még magyar kézen van. Elképzelhetetlen, hogy ez a szakértő katona, Bali, kihagyta volna jelentéséből az előnyomulás legnagyobb akadályát, a törökök által is Magyarország "kulcsának" mondott Belgrádot. Fodor rámutat a keltezés bizonytalanságára, de így oszlatja el a kételyt: ". amennyiben kiderülne, hogy az okmány mégiscsak az 1521-es hadjárat előkészítése során keletkezett, a lényegen (kiemelés tőlem - P.G.) mit sem változtatna, sőt még egyértelműbben bizonyítaná, hogy a törökök fő célja kezdettől fogva Buda elfoglalása volt." [29] Az, hogy egy hadműveleti jellegű irat mikor keletkezett, egyáltalán nem jelentéktelen dolog. Abból pedig, hogy Bali Boszniában "hatalmas méretű hódításról" ír, nem lehet arra következtetni, hogy Isztambulban is így gondolták a dolgot.

Ez a feltevés azért sem állja meg a helyét, mivel az 1521-es hadjárat katonai elemzéséből lehetetlen arra a következtetni, hogy célja Buda elfoglalása lett volna. Két körülmény szól ez ellen. Az egyik az, hogy 1521-ben a török vezetők nem számolhattak Buda kardcsapás nélkül történő elfoglalására. 1526-ban sem számítottak erre, amit az oszmán hadsereg magával hozott nagy számú tüzérsége bizonyít.

Buda elfoglalásának előfeltétele azonban, Belgrád és Szabács birtokbavétele mellett, a magyar hadsereg leverése volt. Elképzelhető, hogy a katonai vezetés egy hadjáraton belül három ostromot és egy nagy csatát vállalt volna? Pusztán az időtényezőt nézve, lehetetlennek véljük, hogy ilyen célokkal indították el a hadjáratot. Ilyenkor kell felidéznünk a török vezetők belső modelljét, és ilyenkor van szükség a Pálffy Géza által lekicsinyelt, "számolósdira".

A korabeli katonai szakértők tapasztalatból tudták, hogy egy valamire való vár ostromához 60-70 napra van szükség. Ez ugyan inkább a nyugat-európai igen erős várak esetében volt érvényes, és a XVI-XVII. században a magyarországi várak többségének bevéte­léhez 20-45 nap kellett. Viszont Buda 1541. és 1684. évi sikertelen ostroma 109, illetve 112 napig, Győr 1594-es és Buda 1686-os sikeres ostroma pedig 74, illetve 77 napig tartott. 1521-ben Belgrád 56, Szabács 4 nap alatt esett el.

Belgrád ostromát 1521. július 3-án kezdték el a törökök; Kászim napjáig (október 26.), a hadjárati idő végéig tehát még 115 nap maradt. Ha az az ostromok időtartamára vonatkozó előbbi adatokat tartjuk szem előtt, akkor indokolt feltennünk, hogy a török vezetők Belgrád és Buda ostromára legalább 50-50, Szabácséra 30 napot számítottak, összesen tehát 130 napot igényelt volna csak a várvívás. De ehhez még hozzá kell számítani azt a 20 napot, amíg Belgrádtól Buda alá érnek, és azt a 2-3 napot, ami a csatával kapcsolatos és a csata megvívásához kell. A napokat összeadva, mintegy 152 napot kapunk, azaz a hadjárat november 10-e körül - jóval Kászim után - ért volna véget. Vállalták volna a télbe nyúló, mintegy három hónapig tartó hazavonulás kockázatát? Nem valószínű.

De a Buda elfoglalására irányuló terv feltételezése ellen szól az is, hogy csupán a ruméliai kontingens vett részt a hadjáratban, tehát az összhaderő fele-kétharmada. Az anatóliai sereg ugyanis még a mozgósítás ideje alatt is egy ázsiai lázadás leverésére volt bevetve, és már nem volt idő arra, hogy csatlakozzék a fősereghez.

Fodor Pál más török forrásokat is idéz állítása alátámasztására. Így a krónikás Ferdit, aki szerint Buda elfoglalása volt a cél, és a hadjárati naplónak eme bejegyzését: Szülejmán "megparancsolta, hogy verjenek hidat a Száván, hogy a győzelmes sereg átkelhessen Magyarországba". [30]

Hogy Ferdi mire alapozta állítását, azt nem tudjuk. Lehet, hogy tévedése abból a szokatlan titoktartásból ered, mellyel - más források szerint - a hadjárat célját leplezni akarták. Ami pedig a hadjárati napló bejegyzését illeti: a törökök Nándorfehérvár mellett a Szerémséget is el akarták

492

foglalni, így elkerülhetetlen volt, hogy Magyarország területére lépjenek, amikor oda behatoltak. Ez azonban önmagában még nem jelenti a Buda elleni terv meglétét.

Fodornak azt az állítását sem tudom elfogadni, hogy "a magyar sereg felvonulásának híre" riasztotta el Szülejmánt a Buda ellen indulástól. Lehet-e vajon feltételezni, hogy Szülejmán arra számított, kardcsapás nélkül vonulhat be Budára? Egyébként is zavarba ejtő Fodor gondolatmenete, mert néhány sorral lejjebb azt írja, hogy a hadjárat Magyarország "főerejének megtörését" célozta, azaz hadserege leverését. Akkor mit is akart tehát Szülejmán: megvívni a döntő csatát vagy éppen ellenkezőleg, elkerülni?

Buda elfoglalása véleményem szerint nem Szülejmán tehetségtelensége miatt "hiúsult meg". Hadvezéri hibáról egyébként sem lehet beszélni, mert, amint a hadjárat katonai elemzése mutatja, az oszmán hadvezetés kitűnően szervezte meg és hajtotta végre a hadjáratot. [31]

Ezt követően, 1524-ben újabb tárgyalás kezdődik a Porta követével Budán. Bár a tárgyalás szigorú titoktartás mellett, zárt ajtók mögött folyik, mégis híre megy, hogy a fő kérdés az átvonulás engedélyezése. Majdnem bizonyos, hogy erről volt szó, amire abból is következtethetünk, hogy Ferdinánd szokatlanul éles, szinte fenyegető hangon szólítja fel II. Lajost a tárgyalás megszakítására. Ezzel szemben Fodor ezt írja: "A szultáni udvar 1524-ben sem óhajtott megegyezni a magyarokkal, hanem éppenséggel erősen készült az ország újabb megtámadására." [32]

Miután ajánlatát elutasították, a Porta valójában újabb hadjáratra készült. Az 1526-os hadjárat célja megint csak korlátolt volt, és a politikai cél is ugyanaz maradt. Emellett szól, hogy Szülej­mán, közvetlenül a mohácsi csata után, amikor még nem értesült II. Lajos haláláról, három fogságba esett magyar kamarást küldött hozzá, megismételve békeajánlatát. Majd, értesülve a király elestéről, a megözvegyült királynőhöz küldött egy, mondhatni kondoleáló levelet, melyben az állt, hogy Lajost, ha életben marad, meghagyta volna trónján, sőt védelmet is kapott volna tőle.

Fodor mindezt áltatásnak, "taktikai megfontolásnak" tartja. Abban sem lát semmi különöset, hogy a törökök kiürítették és elhagyták Budát, hiszen ezzel, szerinte, mint láttuk, pusztán a szakaszos hódítás receptjét követték. Ha azonban itt a kiürítés okát a szakaszosság szabályainak betartásában látja, akkor nem érti az ember, hogy más helyen miért indokolja azt a hadsereg ember- és állatveszteségével, az élelemhiánnyal, a "fenyegető téllel" és a megmaradt magyar erőktől való félelmével. [33] Akkor tehát, melyik volt az igazi ok?

Véleményem szerint egyik sem. A szakaszos hódítással kapcsolatban már kifejtettem álláspontomat. A másodikként említett okot, pontosabban okokat pedig a katonai elemzés alapján nem látom fennforogni. Egyrészt semmi sem bizonyítja, hogy a török sereget súlyos veszteség érte volna a csatában. (A csata lefolyásából ennek az ellenkezőjére lehet következtetni.) Az sem valószínű, hogy nagyon tartottak Frangepán vagy Szapolyai nem túlságosan erős seregétől. Arra sincs adat, hogy Budán élelemhiány fenyegetett volna. Élelemhiány csak a távozó sereg Tisza mentén vonuló, bal oszlopánál jelentkezett, de ott is csak rövid időre. [34]

Ami a török vezetők külföldi követek előtt tett, a fenyegető télre hivatkozó kijelentéseit illeti, pontosan tudjuk, hogy a török sereg szeptember 22-én kezdte el elvonulását Budáról, tehát jó negyedévvel a tél beállta és öt héttel Kászim napja előtt. Teljesen kézenfekvő, hogy Budának sokak által "furcsállott" kiürítése a nagyszabású politikai terv kudarcát jelentette, amit a török vezetők természetesen nem mondhattak ki idegenek előtt. Az eljárás valójában nagyon furcsa volt: fényes taktikai győzelmet aratnak és egy lépést sem tesznek, hogy annak stratégiai és politikai gyümölcsét leszakítsák.

A kudarc annál is nagyobb volt, mivel II. Lajos halálával automatikusan életbe lépett a Jagello-Habsburg családi szerződés, melynek értelmében a magyar korona Habsburg Ferdinándra szállt. A sors iróniája, hogy Szülejmán győzelmével legnagyobb ellenfelét, Ferdinándot segítette hozzá a magyar koronához!

493

Ismerve a török hírszerzés kiválóságát, könnyen elképzelhető, hogy a Portán tudtak a szerződésről, de ha nem is tudtak volna róla, Ferdinánd és Lajos özvegyének sietősen elkezdett szervezkedéséből hamar felismerték a veszélyt, és novemberben-december elején, tehát mielőtt Ferdinándot királlyá választották volna, ismét követet küldenek Budára János királyhoz. Ezt a követet újabb követi 1527 kora nyarán.

Ahogy a Budán tartózkodó külföldi diplomaták jelentéséből tudjuk, a török követ kérése és ajánlata ugyanaz volt, mint 1520-ban és 1524-ben. János egyelőre nem reagált a minden bizonnyal súlyos fenyegetésekkel körített kérésre, de Ferdinándtól szorongatva, sőt az országból kiűzetve, végül elküldte követét, Lasky Jeromost Isztambulba. Az annyira várt válasznak a Portán nagyon megörülhettek, mert igen rövid idő múlva megtörtént a megegyezés és a szerződéskötés. A szerződésben véd- és dacszövetséget kötöttek a felek, s ha általa Magyarország vazallusává is vált a birodalomnak, de állami és - a Szerémség kivételével - területi integritása megmaradt.

Bár Jánosnak sürgős katonai segítségre lett volna szüksége, arra csak 1529-ben került sor. Ekkor Szülejmán óriási haddal vonult be az országba, és Budára érve, több gesztussal, köztük a birtokába jutott korona átadásával erősítette meg János királyságát. Ezt követően indult el Bécs ellen, melynek falai alatt azonban a szokatlanul rossz időjárás miatt súlyos vereséget szenvedett. Jóllehet a hadjárat céljára vonatkozó források nincsenek, fel kell tennünk, hogy nem Bécs végleges megtartását célozta. Minden az ellen szólt, hogy ilyen célt tűzzenek ki: az óriási távolság a birodalomtól, a hátsó összeköttetés és utánpótlás teljes bizonytalansága és a Német Birodalom közelsége - mindez akkora kockázatot jelentett, amit valószínűtlen, hogy a török vezetés vállalt volna. A hadjárat célja tehát feltehetően csak az lehetett, hogy Bécs átmeneti birtokbavételével kényszerítsék Ferdinándot Magyarországról való lemondásra. Tipikus korlátolt célú háború!

A Bécs elleni hadjárat kudarca bizonyítja a hatósugár-elmélet helyességét, ugyanakkor egyáltalán nem cáfolja azt az állítást, hogy az oszmán vezetők felismerték jelentőségét. E felismerés mellet is vállalniuk kellett a nagy kockázatot, hogy a még nagyobbat, Magyarországnak Ferdinánd kezére jutását elkerüljék.

Ha a magyarországi ügyek rendezése miatt Szülejmán számára fontosnak tűnt, hogy Ferdinándot lemondásra kényszerítse Magyarországról, akkor 1532-ben a kérdés szinte már égetővé vált. Újabb háború felhői kezdtek keleten gyülekezni: készülőben volt ugyanis a szövetség a perzsák, a portugálok és V. Károly között. Annak érdekében tehát, hogy a hátát fedezze a küszöbön álló keleti háborúban, a szultánnak fegyverrel kellett békére bírnia Ferdinándot. Szemben az 1529. évi hadjárattal, melynek célját a háború modelljére támaszkodva, logikai úton próbáltam meghatározni, most a források alapján is bizonyítható a fenti szándék. [35] 1531 februárjában azt írja a francia király a pápának, hogy a törökök hatalmas háborút indítanak a kereszténység ellen, ha a császár és testvére nem hajlandók valamilyen egyezségre lépni János királlyal. Egy, a regensburgi birodalmi gyűlésen történtekről írt jelentésben pedig ez áll: ha V. Károly és Ferdinánd Magya­r­országot János kezén hagyják, olyan békét kapnak a töröktől, amilyet csak kívánnak, de semmilyen körülmények között nem tűrik Ferdinándot Magyarországon. Érdekes és fontos János királynak az üggyel kapcsolatban diplomáciai mellékágon kifejtett tevékenysége. Értesülve a török hadi készülődésekről, Magyar­ország további pusztulását elkerülendő, követet küld Szülejmánhoz tudatva, hogy tárgyalásai Ferdinánddal igen jó úton haladnak, a hadjáratra tehát nincs szükség. Szülejmán hajlandó is lenne elállni a háborútól, de határidőt szab a megegyezésre. Miután a megegyezés nem következett be határidőre, elindítja hadait. [36]

Fodor Pál alapvetően másként látja mindezt. Mint láttuk, abból a meglepő feltételezésből indul ki, hogy csupán Mohács után kerültek a Porta látókörébe a Habsburgok.

Csak "Ferdinánd színrelépésével" tudatosult a vezetőkben a Habsburg-veszély, bár ez sem ment túlságosan gyorsan, mert csak Velence figyelmeztetése nyitotta fel szemüket valamikor 1527-ben. [37] Ekkor születik meg az új helyzettel való számvetés, s a rá adandó válasz: "úgy oldani meg a magyar kérdést, hogy a döntő csapást Ferdinándra, pontosabban országának központjára: Bécsre mérik." [38] Ez

494

a felismerés vezet azután, Fodor szerint az 1529-es és 1532-es hadjárathoz. Mindehhez Szülejmánnak "támaszt" kell keresnie Magyarországon, és ezt meg is találja Jánosban. János uralmát azonban csak ideiglenesnek gondolta, és csupán az 1529-es és 1532-es kudarc nyomán "kényszerül meghosszabbítani országlását". Teljesen nyilvánvaló ez abból, hogy "a szultán akkor határozta el János megkoronázását, amikor sikertelen bécsi vállalkozásáról visszavonulva már Budát is maga mögött hagyta. Vagyis akkor, amikor az eddigieknél is fontosabbá vált a magyarok lojalitása." [39]

Mindebben közrejátszott az is, olvashatjuk Fodornál, hogy a Porta felismerte: "nemcsak politikai, de gazdasági szempontból is szüksége van Magyarországra. az oszmán vezetők hadseregük élelemellátásában komolyan számítottak a magyar föld közismert bőségére, s így kívánták kiszélesíteni ellátási bázisukat." [40]

Vegyük sorjában ezeket az állításokat. Azt, hogy csak "Ferdinánd színrelépésével" tudatosult volna az oszmán vezetőkben a Habsburg-veszély, cáfolja a tény, hogy az 1520-as és 1524-es budai tárgyalások során döntő szerepet játszott az átvonulás engedélyezése. Vajon ki ellen akartak volna Magyarországon átvonulni, ha nem a Habsburgok ellen? És csak rémeket láttak volna Nyugaton, amikor az átvonulás engedélyezése körüli tárgyalások hírére szinte pánikszerű rémületbe estek? Ok nélkül írta volna meg 1524-ben Ferdinánd szinte sértő hangú levelét II. Lajosnak? Vagy elképzelhető-e, hogy a Portán ne tudtak volna arról, hogy V. Károly császárrá választása előtt ígéretet tett a törökellenes keresztes hadjárat megindítására? Képtelen állításnak tartjuk, hogy az európai politikai fejleményekről oly pontos értesülésekkel rendelkező török diplomácia ne ismerte volna fel már sokkal előbb, hogy Európában, főleg pedig itt Magyarországon a birodalom legveszélyesebb ellenfelei a Habsburgok.

Nem igen érti az ember, hogy ha csak 1527 őszén ismeri fel Szülejmán, hogy szüksége van János királyra, akkor miért küld hozzá követet már 1526 decemberében. És annak sincs nyoma, hogy János hatalomba helyezését ideiglenesnek gondolta volna, és csak az 1529-es és 1532-es kudarc kényszerítette országlása meghosszabbítására. Ami pedig a bécsi kudarc szülte kényszer koronázást illeti, Fodor téved, mert az előtte, szeptember 15-én ment végbe.

Ami pedig a gazdasági szempontokat illeti, ezeket Fodor, mondhatni egy, az oszmán vezetők által végzett "költség-haszon számítássá" növeli. Az a nagyszabású oszmán gazdaságpolitika ugyanis, amely Fodor szerint Magyarországnak az "élelemszállító" szerepet szánta, a közönséges, mindennapos logisztika tervezés eleme: a hadműveleti terület erőforrásainak, elsősorban élelemkészleteinek igénybevétele, függetlenül attól, hogy a hadszíntér idegen országban van vagy saját területen, és hogy gazdag-e vagy szegény. [41]

Szülejmán terveit alapjaiban ingatta meg az, hogy nem sikerült lemondásra kényszerítenie Ferdinándot Magyarországról. Ez annál is inkább így volt, mivel az 1532-ben kirajzolódó veszély, a perzsa háború időközben valósággá vált. Ibrahim nagyvezír 1533-ban, ő maga pedig 1534-ben távozott keletre, és vette át a hadak vezetését. Így a Portának semmilyen lehetősége sem maradt arra, hogy fegyverrel válaszoljon Ferdinánd követeléseire és támadásaira, ezért a diplomácia eszközéhez nyúlt. Az ekkor elkezdődő diplomáciai játék részleteit ma sem ismerjük, lényege az, hogy Szülejmán 1533-ban elismeri Ferdinánd jogát a Dunántúl és a Kassáig terjedő Felvidék egy részéhez, utána azonban az engedményt visszavonva, nagyon határozottan kijelenti, hogy a teljes Magyarország Jánosé.

Az egész ügy János szempontjából vált vészterhessé. Azzal, hogy Szülejmán, ha átmenetileg is, de elismerte Ferdinánd jogát az említett területekhez, tulajdonképpen azt fejezte ki, legalábbis azt a látszatot keltette, hogy Magyarország állami és területi egysége nem fontos számára. Márpedig erről sem János, sem pedig a rendek - legyenek Ferdinánd vagy az ő pártján - hallani sem akartak. Ugyanakkor a védelem, amit Szülejmán ígért, és amire annyira szükség volna a béke miatt, nem gátolta Ferdinándot támadásaiban. De ha mindez így van, akkor mi értelme van a vallási, ideológiai szempontból egyébként is nehezen megemészthető török szövetségnek? - merült fel a kérdés. Így kezdődik el a Ferdinánddal és V. Károllyal folytatott, a nagyváradi szerződéshez vezető tárgyalásoknak az a sora, melyben János biztosítja Ferdinánd számára az öröklés jogát.

495

Kételyünk sem lehet abban, hogy a Porta kezdettől fogva figyelemmel kísérte a tárgyalásokat, majd pontosan értesült a váradi szerződés részleteiről. Más okok mellett, Jánosnak ez a "hitszegése" vezetett a "szülejmáni ajánlat" visszavonásához.

Fodor Pál ezeket az eseményeket szintén másként látja: 1527-28-ban "új koncepció alakult ki az addig hagyományosan alakuló oszmán stratégiában. Magyarország teljes leigázását és pacifikálását úgy kell végrehajtani, hogy először Bécset... foglalják el." [42] Mivel ez nem sikerült, János uralmát meg kellett hosszabbítani. Ugyanakkor azt is felismerték, hogy a vazallusság fenntartása sokkal többe kerül, mint a megszállás: "E két elképzelés - a Bécsen keresztül történő hódítás és a magyarországi török fennhatóság gazdasági mérlegének javítása - 'összebékítése' áll a Buda megszállására vonatkozó döntés hátterében." És éppen ez a döntés áll Fodor érdeklődésének előterében, amint könyve bevezetőjében írja. Olyan török iratra bukkant ugyanis, mely az 1541. évi hadjárat "egyfajta haditervének tekinthető". [43]

A dokumentum alapján Fodor arra a meggyőződésre jut, hogy Buda elfoglalása "nem mentőakció volt, de nem is a végcél, hanem egy még nagyobb vállalkozás nyitánya. (a Porta) újra elővette az 1529-1532 között követett stratégiát, s visszatért a 'bécsi királlyal' való leszámolás ábrándjához. (de) fordított egyet a sorrenden", és előbb Magyar­országgal bánt el, hogy utána Ferdinándra támadhasson. Szülejmán eredetileg Erdélyt is el akarta foglalni, de lemondott róla és szandzsákká alakította. Miután azonban a Béccsel kapcsolatos tervei megbuktak a kialakult "politikai-katonai kényszerhelyzet" következtében, megnyílt az út "Erdély majdani önállósulásához". Végeredményben tehát Szülejmán "olyan lehetőségeket taktikázott el Magyarországon 1520 és 1541 között, amilyenek később sem számára, sem utódai számára nem adódtak többé". [44]

Szülejmán politikájának teljes csődjét az alábbaikban látja Fodor: mivel Ferdinánd nem mond le Magyarországról, újra és újra meg kell kísérelnie, hogy erővel állítsa helyre a Ferdinánd előtti hatalmi viszonyokat. "Ha lehet elhibázott vagy irracionális magyarországi oszmán politikáról beszélni, akkor az innen, az 1530-as évektől datálódik, mert ide nyúlnak vissza a gyökerei annak a makacs hadakozási kedvnek, amely már nem vet számot reálisan a megváltozott erőviszonyokkal." [45] Itt most emlékeztetnünk kell az olvasót Fodor Pálnak arra az állítására, hogy 1521-ben Szülejmán pusztán a "szomszédság okán" és "ellenséget" keresve támadt Magyarországra. Ha ezt ő maga sem tartotta racionálisnak, akkor most miért mondja, hogy csak az 1530-as években kezd irracionálissá válni Szülejmán politikája?

Fodor Buda elfoglalásának körülményeit az előbb említett dokumentum mellett az 1541-ben kiadott szultáni fathnáme alapján vizsgálja. Ebben Szülejmán kijelenti, hogy Budát és a hozzá tartozó országrészt birtokába veszi. A fathnáme elemzése alapján Fodor azt állítja, hogy "1541 nemcsak magyar, de oszmán szempontból is határkőnek tekinthető". De utána elfogja a kétely és felteszi a kérdést: "De valójában gyökeres fordulatról van szó, vagy csupán olyasmiről, ami logikus és várható következménye volt 1521 és 1526 török győzelmeinek. Ebben az utókor máig sem tudott dűlőre jutni." [46]

Elemezve a fathnáme szövegét, ezt írja Fodor: "Szülejmán mintha csak elébe akart volna menni a későbbi kérdéseknek, adott bizonyos támpontokat politikájának értelmezéséhez." Az egyik az, hogy augusztus 29-én, a mohácsi csata tizenötödik évfordulóján szállta meg Budát; "Szimbolikus formában így adta értésre, hogy lépése Mohács folyománya." [47]

Viszont a fathnáménak egy másik része inkább a bizonytalanságot fokozza, állítja Fodor. Így szól ez a rész: "A föntebbi években... meghódítottam Magyarországot. és Budát; de mivel abban az időben nagyon távol esett a muszlim birodalomtól (Kiemelés tőlem - P. G.), és így nehezen lehetett volna kormányozni, János király pedig adófizetésre kötelezte magát érte: ennélfogva Magyarország királyságát a nevezettre ruháztam volt, ennek halála után pedig fiának, Isztafan király-

496

nak (ti. János Zsigmondnak - P. G.) ajándékoztam." Mindebből Fodor csupán "egyetlen következtetést" tud levonni: "Szülejmán kezdettől Magyarország bekebelezésére törekedett." "Igen ám", folytatja, az iratban az is benne van, hogy Ferdinánd támadása késztette Szülejmánt Buda elfoglalására. Így jogosult az az állítás is, hogy "a szultán csupán kényszerből, a Habsburg-fenyegetés miatt döntött úgy, hogy megszállja Magyarországot". [48] Ezekből az ellentmondásokból ered a "Mohács-vita" szögezi le Fodor.

Térjünk vissza a Fodor által "egyfajta haditervnek" mondott török irathoz. A dokumentum felsorolja egyes főurak várait és birtokait, s mint ilyen újfent bizonyítja a török felderítés kiválóságát, és azt, hogy a török vezetőknek a magyarországi viszonyokról kialakított belső modellje mennyire pontos volt. Az viszont erős túlzás, hogy "haditerv" lenne, melyből "az oszmán vezetés hadi céljait és néhány lényeges stratégiai elképzelését ismerhetjük meg". [49] Ilyesmikről nem esik szó a szövegben. A haditervnek sok mindent kell tartalmaznia: a szándékot, az irányokat, az erőviszonyokat, a logisztikai rendszabályokat, az erők csoportosítását, az alegységek feladatát, a földrajzi- és terepviszonyokat stb. Mindebből csupán a földrajzi viszonyokra nézve vannak utalások a szövegben.

A terv -írja Fodor - "mindjárt két vonatkozásban is tiszta képet teremt". [50] Egyrészt bizonyítja, hogy Szülejmán "eleve" hódítani akart. Másodszor azt bizonyítja, hogy Szülejmán nem Ferdinánd támadása miatt, hanem Magyarország leverésére jött be az országba. Már 1532 óta lebegett Magyarország felett a megszállás veszélye de csak most "realizálódott". A magyarázat: "az oszmán vezetés szükségképpen tolódott el abba az irányba, hogy amennyiben céljait egy csapásra elérni nem tudja, úgy első lépésként a magyarországi küzdőtér szereplői közül a leggyengébb ellen fordul, s annak legyűrése után teljes erejével és immár szomszédos hatalomként szállhat szembe fő riválisával." [51] Ez az elképzelés ölt testet ebben a tervben s annak stratégiai célkitűzései.

Bárhogyan is igyekeztem, nem találtam meg ezeket a stratégiai célkitűzéseket a dokumentum szövegében. Nem lehet ugyanis annak venni, hogy Nagyvárad nélkül "Erdélyt megszállni nem lehet", sem azt, hogy Kassa elfoglalása után milyen területek "kerülnek megszállás alá", valamint azt sem, hogy Temesvár és a környező várak nélkül "a szerémi tartomány nem lesz gonosztevők nélkül", végül, hogy "az itt említett várak nélkül Buda elfoglalása nehéz lesz". [52] Mindez a hadtudomány szerint és a korabeli hadviselés gyakorlatában is puszta "helyzetmegítélés", amit követ a döntési processzusban az elhatározás, a terv és az intézkedés. Így tehát erős túlzás a dokumentumból arra a következtetésre jutni, hogy Szülejmán eleve hódítani akart, és hogy nem Ferdinánd támadása váltotta ki belőle a megszállásra vonatkozó döntést.

Három körülmény feltűnő Fodor eljárásában, mellyel megkísérli értelmezni Buda 1541. évi megszállását. Az egyik az, hogy minden bizonyítás nélkül adottnak veszi Szülejmánnak Magyarország bekebelezésére irányuló, kezdettől fogva táplált szándékát és ebből következően azt is, hogy János uralkodását csak időlegesnek szánta, és csak kényszerből hosszabbította meg azt. Teljesen figyelmen kívül hagyja Szülejmánnak azokat a gesztusait, melyekkel János uralmát meg akarta szilárdítani. Nagyon jellemző ilyen szempontból az a mód, ahogyan egy általa feltárt, nagyon fontos dokumentum mondanivalóját értelmezi. Ibrahim nagyvezírnek 1531 tavaszán Perényi Péterhez írt leveléről van szó. Az irat válasz Perényi levelére, melyben arról tájékoztatja a Portát, hogy a Bélaváron összegyűlt rendek János király és a török szövetség mellett foglaltak állást, s bár végleges döntés nem született, várható, hogy néhány hét után, egy újabb gyűlésen megszületik az egyértelmű határozat. Ibrahim megelégedéssel nyugtázza a tervet, egyben vázolja a török-magyar szövetség és együttműködés legfőbb kérdéseit. Ezt írja a szövetségről: "a velünk létrejött szerződésekhez és eskükhöz mi egész életünkben tartani fogjuk magunkat, és lehetetlen, hogy szerződésünktől és eskünktől eltérjünk." János királlyal kapcsolatban pedig az olvasható a levélben: ". lépj igaz szövetségre valamennyi ottani magyar úrral, hogy János király őfelségének szívvel-lélekkel hódoljatok és alávessék magukat. Birtokotok és váraitok a kezetekben maradnak, a fényességes padi-

497

sah őfelségének bégjei és szolgái közül senki sem fog birtokotokra rátörni és rátámadni. Amennyiben az összes úr hűséges lesz, János király őfelsége nem fog szemet vetni senkinek a várára és birtokára. Ha szívetekben félelem és rettegés van János király őfelségétől, teljességgel űzzétek ki onnan, ne féljetek. Ez ügyben János király őfelsége iránt teljes kezességet vállalunk. Ezeket az ügyeket az összes béggel beszéljétek meg, s ha békében és nyugalomban akartok élni, a fényességes padisah őfelségének jóváhagyása szerint cselekedjetek." [53]

Mindemellett Ibrahim sort kerít a török-magyar szövetség legkényesebb, magyar szempontból legfájdalmasabb és a Porta hitelét erősen rontó kérdésére, a török határmenti katonaság pusztító, zsákmányszerző betöréseire is. Ez olvasható az iratban: amikor megköttetett a szövetség Jánossal, a szultán ". elrendelte, hogy beütések egyelőre ne legyenek. A fényességes padisah őfelsége parancsai és rendelkezései szilárdak. Mostantól fogva szolgái, a bégek, azokon a végeken semmiféle helyre nem intéznek beütést, senkit sem fognak bántalmazni." Mindenki, aki János előtt hódol, a szultán védelmét élvezi "és nem lehetséges, hogy népeit, fiait és leányait valaki részéről kár és bántódás érje. Az se (keltsen) megütközést, ha a végvidéki bégek parancs nélkül ilyenféle gonosztettet és gazságot követnének el. Fényességes padisahunk őfelségének ehhez hozzájárulása és parancsa nincs; az efféle parancs nélkül eljárók pedig elnyerik büntetésüket." [54]

A levélben szó van arról is, hogy folynak az előkészületek az 1532-es hadjáratra, melyeken a szultán szándéka, hogy Bécs elfoglalása mellett "a római országokat is tűzbe borítja és elpusztítja". [55]

Fodor szerint Ibrahim kizárólagos célja a levéllel az volt, hogy miután a Porta Bécs ellen akart indulni, "égető szüksége volt egy stabil, lehetőleg törökbarát Magyarországra, hogy a felvonuló sereget innen semmiféle kellemetlenség ne érhesse. (Kiemelés tőlem - P. G.) Ennek érdekében Ibrahim politikai eszköztárának összes kellékét beveti; mesterien vegyítve a hízelkedést az ócsárlással, az ígérgetést a fenyegetéssel, igyekszik meggyőzni magyar 'partnerét', hogy egyetlen út áll az ország előtt: a meghódolás az oszmán birodalomnak." [56]

A magam részéről egészen mást olvasok ki a forrásból. Mindenekelőtt: nem valószínű, hogy a tervezett hadjárat biztonsága miatt írta volna a levelet Ibrahim; már 1529-ben sem érte "kellemetlenség" az országon átvonuló török hadakat, és azóta a behelyezett török erők mondhatni teljes biztonságot teremtettek. Szerintem a levélben foglaltak teljes összhangban vannak Szülejmánnak még 1520-ra visszanyúló és 1528-ban szerződésben is rögzített szándékaival: legyen Magyarország ütköző állam az Oszmán és a Habsburg Birodalom között. Ennek előfeltétele viszont a magyar uralkodó elit által támogatott János szilárd uralma. Ez fejeződött ki abban, hogy nem követelt adót, valamint 1529. évi gesztusaiban: a korona visszaadásában, a két fogságában lévő "áruló" főur János király oldalára állításában. Egyébként is meglepő a levél józan, szinte már bölcs hangvétele: nem mentes ugyan a keleti túlzásoktól és fordulatoktól, de amit sugalmaz, János uralmának megszilárdítására, egyformán török és magyar, méghozzá nem pillanatnyi, hanem hosszú távú érdek! Mindezt erősíti a levél őszintesége: a határmenti katonaság túlkapásait nem tagadja, nem leplezi, nem hárítja a felelősséget a magyarokra - amint ez általános szokás volt török oldalról -, hanem kimondja, hogy a szultán szándékaival nem egyező, azokat keresztező, büntetést érdemlő, önkényes cselekedetekről van szó.

Véleményem tehát Fodorral szemben, az, hogy Szülejmán János királyságát nem átmenetinek gondolta, és annak meghosszabbítására nem a körülmények kényszerítették. Ennek egyik bizonyítékát látom Ibrahim levelében.

Most már Buda megszállását, azaz a "szülejmáni ajánlat" visszavonását nézve, feltűnő, hogy Fodor ennek indokát lényegében véve az általa megtalált "haditervből" vezeti le, és csupán érintőlegesen említi a döntés forrásszerűen is igazolható okait: a magyar belpolitikai helyzet alapvető megváltozását János halála után, Ferdinánd támadásait és mindezek összhatásaként annak felismerését, hogy Magyarország nem tudja betölteni a neki szánt szerepet, tehát azt, hogy mint ütköző állam, hosszabbítsa meg a török hadsereg hatósugarát.

498

Lássuk ezeket a körülményeket egyenként. A források egyértelműen bizonyítják, hogy János halála és az azt követő belpolitikai fordulat milyen aggodalmakat keltett a Portán. [57] A velencei francia követ azt jelenti 1540 októberében, hogy "a szultán soha nem volt még ilyen zavarban", mivel a perzsák mozgolódnak, V. Károly háborúra készül, "és Jánost is elvesztette". Dseládzáde török krónikás pedig ezt írta a török vezetők budai tanácskozásáról: "A pasáknak és a vezéreknek az volt a véleményük, hogy ez alkalommal közvetlenül birtokba kell venni Buda várát. Minthogy Magyarországnak előbbi királya, János meghalt."

A magyar főemberek átállását Ferdinándhoz a fathnáme említi: V. Károly és Ferdinánd hadat indított Magyarország ellen és "a magyar főurak közül is hozzája csatlakozott a Pirini Petri (Perényi Péter). ezekkel tehát bejövén, hatalmat szerzett Magyarországon, és ostrom alá fogta Buda városát."

A magyar urak átállása, valamint az Izabella királyné és Fráter György viszálya keltette riadalmat jól érzékelteti Verancsics és Szerémi leírása is. Verancsicsnál olvashatjuk: tudomást szerezvén Szülejmán minderről, továbbá Izabellának Ferdinánddal folytatott tárgyalásairól "nem is tettüt (tetszett) vót nekie. Sőt inkább megindulta vót magában. És Budáról gondot kezde nagy szorgalmatosan forgatni." Miután Verancsics érzékelteti Szülejmán felháborodását a magyarok közti egyenetlenségek felett, ezeket a szavakat adja szájába: "hogy én az Budát ezeknek kezekben hagyjak, kin az nagy nevem, hírem áll, nem vónik a ki vagyok, szígyent is tennim az én eleimön."

"Es Budáról gondot kezde nagy szorgalmatosan forgatni" - olvashatjuk Verancsicsnál, aki - úgy gondolom -, a lényegre tapintott rá. Annál is inkább hitelesnek vélem a közlést, mert egyirányba mutat a fathnáménak az előbbiekben kiemelt mondatával és Mehmed pasának Istvánffy által közölt véleményével. Mint emlékszünk reá, a fathnáméban az állt, hogy Szülejmán azért hagyta János kezén Magyarországot, mert "abban az időben nagyon távol esett a moszlim birodalomtól, és így nehéz lett volna a kormányzása". Mehmed ide vágó véleményét pedig így közli Istvánffy: "egész Magyar­országot tartományukká kell tenniük, hogy ne kelljen nekik minden évben nemcsak Európától, hanem a tengerentúlról, Ázsiának és Egyiptomnak messzi vidékeiről is nagy fáradsággal és költséggel és hosszú meneteléssel járó hadjáratot kezdeni és háborút viselni."

Mindezekből a megnyilatkozásokból két dolog válik teljesen világossá; az egyik az, hogy Buda stratégiai fontosságát az oszmán vezetők felismerték, vagy a viselkedéstudományok szellemében és terminusait használva a magyarországi helyzetet tükröző belső modelljüknek egyik nagyon lényeges tényezője volt; a másik, hogy Buda megtartásának esélyei az óriási távolság és a hadsereg hatósugarának korlátja miatt nem a legkedvezőbbek. Talán fordítási hiba a fathnámé szövegében az értelmezhetetlen "abban az időben (Buda) nagyon távol esett a moszlim birodalomtól" állítás, mindenesetre Mehmed véleményével együtt ezt a nagyon bizonytalan, nagyon kockázatos stratégiai helyzetet tükrözi.

A problémát jól megvilágítja a távolságok, a menetidő és várostromokhoz szükséges idő összevetése. Isztambultól Buda mintegy 1500 km-re van, e távolság megtételéhez 90-95 nap kell. Buda Bécstől 240 km-re fekszik, a menetidő tehát 16 nap. Már foglalkoztunk a várostromok időszükségletével, amit Buda esetében 70-80 napra becsültünk. Amennyiben e 70-80 napon belül a vár nem kap felmentést, el kell esnie. Ha tehát a hadjárati idő kezdetét egyformának vesszük, az Isztambulból induló török felmentő sereg semmiképpen nem érkezhet kellő időben a vár alá, és nem mentheti azt fel.

A hatósugár tehát nemcsak a hódítást, Magyarország teljes elfoglalását zárta ki, de önmagában már a korlátolt méretű hódítás megtartását is igen bizonytalanná tette. Az oszmán vezetők képességeinek és szakértelmének teljességgel elfogadhatatlan lebecsülését jelentené, ha feltennénk, hogy az előbbi kalkuláció elvégzésére képtelenek lettek volna.

Az oszmán vezetőknek János stabil hatalmához fűzött reményeit éppen az magyarázhatja, hogy feltették: a török seregrészekkel a magyar katonai erő képes lesz a Habsburg-támadásokat elhárítani, és Budát addig tartani, amíg a nagy felmentő sereg megérkezik. Ez a koncepció omlott össze János halálával és az azt követő magyarországi politikai fordulattal.

Meglepő, amit Fodor Szülejmán Erdéllyel kapcsolatos elgondolásairól ír. Szerinte azzal, hogy Szülejmán szandzsákként Erdélyt Izabellának, illetve Fráter Györgynek, Temesközt pedig Petrovicsnak adta, tulajdonképpen ugyanazt a módszert alkalmazta, mint korábban Magyarorszá-

499

gon, azaz "éppúgy investiturával és függési viszonyok kiépítésével" járt el, "vagyis Szülejmán a keleti részek hódoltatásával visszatért. a csődöt mondott szakaszos taktikához, s ez egyet jelentett az eredeti terv részleges feladásával." [58] Miután pedig Ferdinánd irányába megkeményedett álláspontja, ez "arra enged következtetni, hogy a Kelet-Magyarországnak adott haladék, a szakaszos taktika ottani alkalmazása is egy aktívabb nyugati politikával állhatott összefüggésben." [59]

"Ez a katona-politikai koncepció (ti. a Nyugat felé fordulás - P. G.) - folytatja Fodor - adja tehát azt a politikai keretet, melyben az 1541. évi megszállás. értelmezhető." Miután fő ellenséggé a Habsburgok váltak, és "a körülmények is rosszabbodtak", Szülejmán "fordított egyet a dolgon. Mielőtt végrehajtotta volna Bécs elfoglalásának és ezáltal egész Magyarország bekebelezésének teljes programját, egy minimális program jegyében birtokba vette mindazt, amit az adott pillanatban. megszerezhetett. Ez a politika azonban még a korábbinál is súlyosabb kudarcot vallott." [60]

A körülmények hozták úgy, állítja Fodor, hogy megteremtődtek a keleti részek "önállósulásának" feltételei, ami teljes ellentétben állt Szülejmán eredeti elképzelésével, neki ugyanis "eredendően eszébe sem jutott egy vazallus Kelet-Magyarország vagy Erdély gondolata". [61] Ezt bizonyítja, hogy 1540-ben elutasítja Majlád ajánlkozását a Magyarországtól független önálló Erdély kialakítására, és az is, hogy az előbb tárgyalt "egyfajta haditerv. Magyarország többi részével együtt helyezi kilátásba Erdély elfoglalását."

De hát a történelem bizonyítja, hogy bár nagyon sokszor jártak török hadak Erdélyben, soha nem kebelezték be a birodalomba. Bizonyára alapos okuk volt erre, amit nagyon jó lenne felderíteni. Mindenesetre úgy tűnik, hogy kezdetektől fogva szilárd elve volt az oszmán államvezetésnek Erdély vazallusi státusának meghagyása. Erre enged következtetni Evlia Cselebinek az 1661. évi szamosújvári török haditanácskozásról írt feljegyzése. A tanácskozáson felmerült Erdély elfoglalásának gondolata, amire Melek Ahmed pasa ezt választolta: "Ha azt mondjátok, hogy Erdély országot az iszlám birodalmához kapcsolnátok - sem . Bajazid khán, sem . Szülejmán khán meg nem cselekedték. Ők a Dunát jelölték ki határvonalul, erre az oldalra nem gondoltak." [62]

Mindezzel összhangban állapítja meg Parry, hogy éppúgy, mint Havasalföldön és Moldovában, Erdély esetében is könnyebbnek tűnt Szülejmán számára a közvetett, mint a közvetlen ellenőrzés. Így jött a vazallus államok kordonja, mely a Fekete-tengertől szinte egészen az Adriáig fedezte a birodalom északi határait. [63]

Összegzés: a "Mohács-vita" lezárásának előfeltételei

Nagyon kedvem ellenére való feladat volt ennek a cikknek a megírása. Elsősorban azért, mert ismételnem kellett önmagamat. Vitapartnereim ugyanis anélkül kísérelték meg koncepciómat cáfolni, hogy érveimet a legkisebb mértékben figyelembe vették volna, így újból fel kellett sorolnom őket, hiszen nem számíthattam arra, hogy az olvasók, elővéve műveimet, megismerjék mondanivalómat.

De nehéz volt legyőznöm magamban azt a rossz érzést is, hogy egy fiatal történész eléggé át nem gondolt bírálatára úgy válaszolok, hogy az általam egyébként tisztelt turkológus koncepciójának gyengéire és ellentmondásaira mutatok rá.

500

Nem hiszem, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett felfogásomat a történész körök a közeli jövőben elfogadják. Meggyőződésem viszont, hogy valamikor, évek, esetleg évtizedek múltán a kutatás megerősíti majd a "szülejmáni ajánlatra" vonatkozó állításomat. Három körülményből merítem optimizmusomat:

A török levéltári anyag feltárásáról érkező reménykeltő hírek. Elsősorban a mühimme defterek Isztambulban megindult kiadására gondolok. Mint Dávid Géza írja: "Ezek (ugyanis). a divánban megtárgyalt ügyekkel kapcsolatos határozatok nyomán született nagyúri határozatok rövidített változatait tartalmazzák." [64] Olyan forrásról van tehát szó, melyekből remélhetőleg most már közvetlenül megismerhetjük az oszmán államvezetésnek eddig főleg logikai úton, egyes hadjáratok lefolyásából levezetett céljait, mérlegeléseit és döntéseit, mindazt tehát, amelyek benne foglaltattak "belső modelljében". Azt, hogy a mühimme defterekre támaszkodó kutatás milyen fontos felismerésekhez vezet éppen a Porta Magyarországra vonatkozó elgondolásait illetően, a két neves turkológus, Berindei és Veinstein műve bizonyítja. [65]

Az oszmán államvezetés racionalitásának felismerése. Ez a felismerés tulajdonképpen soha nem hiányzott a történeti irodalomból. Erre példa többeknek az az állítása, hogy Szülejmán eredetileg nem akarta Magyarországot meghódítani. Ezt a nézetet képviselte Horváth Mihály, Fekete Lajos, Káldy Nagy Gyula, Jorga Nicola, Halil Inalcik, Hermann Zsuzsanna. Ezt a felismerést, melyben implicite ott van az oszmán vezetés racionalitása, a "Mohács-vita" során megkérdőjelezték. A török levéltárakban megindult, előbb jelzett nagy feltáró és publikáló munka minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárul majd a racionalitás feltevésének megerősödéséhez.

A hadtörténeti kutatás eredményeinek figyelembe vétele. Miután a magyar-török viszony döntő eleme a háború, tarthatatlannak véljük, hogy a történészek és turkológusok szinte teljesen figyelmen kívül hagyják a hadtörténeti kutatás eredményeit és a háborúnak a civil gondolkozástól sokszor idegen kényszerítő erejű logikáját. A hadtörténetírás ugyanolyan szakma, mint az agrár-, az egyház-, az orvos- vagy az irodalomtörténet, és milyen történetírás lenne az, mely elzárkózna e diszciplinák művelőinek eredményeitől? Nem kétséges, a múltnak az a hadtörténetírása, mely a hadsereget a társadalomtól független képződménynek tartotta, a háborút pedig önmagában vizsgálta, és pusztán a csaták és hadjáratok rekonstrukciójára szorítkozott - nos, az ilyen hadtörténeti kutatás valójában nem segíti a történészt munkájában. A helyzet ilyen vonatkozásban azonban az utóbbi 50-60 évben alapvetően megváltozott, és napjainkban a hadtörténetírás messze nem a katonai események társadalomtól elvonatkoztatott ábrázolásában merül ki. Így azután valójában alkalmas lehet arra, hogy mint már említettük, szem előtt tartva az eszköz-cél viszonyt, a háborúból, mint eszközből következtethessünk a politikai célra. Ez történt a "szülejmáni ajánlat" esetében.

501

 <back to contents>