<back to contents>

Hermann Róbert

Egy elszalasztott lehetőség

Vadász Sándor és Józsa Antal könyvéről [1]

A forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára Magyarországon és a határon túli magyar lakta területeken mintegy 300 különböző terjedelmű és színvonalú munka látott napvilágot: emlékiratok, okmánytárak, szemelvénygyűjtemények, életrajzok, kismonográfiák, helytörténeti, hadtörténeti és politikatörténeti összefoglaló munkák. A téma azonban még koránt sincs - s jó ideig nem is igen lesz - kimerítve, hiszen még a magyarországi és ausztriai levéltárakban is számos, nem egyszerűen ki nem adott, hanem fel sem használt dokumentumot találhatunk, s igencsak messze vagyunk az érdekelt államok közül Oroszország levéltári anyagának felhasználásától is.

A magyarországi orosz intervenció - történeti hatását tekintve - csak Szulejmán szultán 1521. és 1526. évi hadjárataihoz, vagy az első és a második világháború végéhez mérhető, még ha közvetlen hatásait tekintve kevesebb pusztítással is járt, mint az előbbiek és utóbbiak. A birodalmon belüli önállóságát 1848 áprilisában visszaszerzett, majd azt az önvédelmi háborúban függetlenségre váltott ország minden addigi katonai sikerét egyik napról a másikra múlékonnyá tette az ország északi és keleti határszélén felsorakozó orosz hadsereg iszonyatos túlereje: több ütemben közel 200 000 katona indult a magyar szabadságharc eltiprására akkor, amikor a magyar haderő létszáma a fegyvertelen újonczászlóaljakkal együtt is alig érte el a 170 000 főt. Az orosz beavatkozás után a magyar hadseregnek matematikai esélye sem volt a katonai győzelemre, de még a döntetlenre sem. Az intervenció következtében az ország 18 évre elveszítette nem csak a függetlenségét, de a birodalmon belüli önállóságát is, s a magyar polgári átalakulás 1867 után is csak súlyos tehertételekkel folytatódhatott tovább.

Ennek ellenére a magyar történetírás - főleg az 1948 utáni harminc-negyven évben - nem kezelte súlyának megfelelően az intervenciót. Nyilván szerepe volt ebben annak is, hogy - különösen 1956 után - túlságosan kézenfekvő és veszélyes volt a párhuzam az 1849-es Oroszország és az 1956-os Szovjetunió között. Befolyásolhatta ezt az 1948 után Görgeivel kapcsolatban ismét kibontakozott "áruló-mítosz", s az a prózai tény is, hogy a szovjet levéltárakban nem volt könnyű kutatni. Az 1980-as évek közepétől megváltozott a helyzet: megjelent Paszkevics tábornagy, az orosz fővezér magyarországi ténykedését bemutató kötet, benne Miklós cár Paszkevicshez intézett leveleivel; [2] majd Rosonczy Ildikó válogatásában egy közel 800 oldalas kötet a magyarországi orosz intervencióban részt vett katonák naplóiból és visszaemlékezéseiből, [3] amit 1999-ben Artur Adamovics Nyepokojcsickijnak, az erdélyi orosz csapatok vezérkari főnökének az erdélyi hadjáratról szóló munkája követett. [4] Rövidesen napvilágot lát Ivan Ivanovics Oreusznak az 1880-as években írott összefoglalója, s ezzel az orosz elbeszélő források jelentős része magyarul is hozzáférhetővé válik.

Ugyanakkor az iratanyag kiadásában még mindig komoly adósságai vannak a magyar történettudománynak. Revekka Averbuch a két világháború között az orosz intervencióról írott munkájában tucatnyi, főleg diplomáciatörténeti forrást közölt, ezek egy részét még Perényi József for-

455

dította (vissza) franciára, [5] majd a nem túl jó emlékezetű Andics Erzsébet tett közzé szintén diplomáciatörténeti forrásokat az intervenció előtörténetét bemutató munkájában, [6] illetve három kötetes forrásgyűjteményében. [7] A katonai iratok tekintetében azonban mindmáig az 1851-es angol Kék könyvben közölt hadijelentésekre vagyunk utalva. [8]

Az igazi persze mégiscsak az lenne, ha végre az orosz levéltárak valamelyikének anyagához juthatnának hozzá a kutatók, s munkáikon keresztül a nagyközönség. Ezért is kezdtem olyan nagy várakozással és izgalommal a Vadász Sándor által szerkesztett kötet olvasásába.

A kötet két, egyaránt terjedelmes tanulmányból, illetve egy 77 tételből álló okmánytárból áll. A kötetet szerkesztő Vadász Sándor a XIX. századi egyetemes történet elismert kutatója: ő írta az első tanulmányt, s - nyilván - ő válogatta az okmányokat. A kötet a terjedelmes bevezető tanulmányokkal mintha a "Magyarország újabbkori történetének forrásai" című sorozat hagyományait idézné, ám, mint látni fogjuk, a hasonlóság csak látszólagos.

Az első tanulmány címe - "Az 1849-es cári intervenció Magyarországon" - azonos magának a kötetnek a címével. A tanulmány Ferenc József és I. Miklós 1849. május 21-i varsói találkozásának, azaz az intervenció legmagasabb szintű egyeztetését eredményező tanácskozásának leírásával kezdődik, s a szerző ezután foglalkozik az orosz-osztrák együttműködés kérdéseivel az 1814-1815-ös bécsi kongresszust követő időszakban. Mélyrehatóan foglalkozik az orosz külpolitika alapelveinek alakulásával, az 1833-as münchengrätzi találkozóval, amely szorosabbra fonta a Habsburg-birodalom és Oroszország katonai együttműködését, s 1849-ben a magyarországi intervenció jogi alapjaként szolgált. Érdekes, bár vitatható elemzést olvashatunk József nádor fiának, István főhercegnek, a későbbi nádornak Miklós cár lányával, Olga nagyhercegnővel kapcsolatos házassági terveiről, amelyeket Metternich akadályozott meg. Ezt követi magának az intervenciónak az ismertetése. Vadász szerint az intervenció oka részint a münchengrätzi szerződésben, részint a magyar szabadságharc jelentette biztonságpolitikai kockázatokban keresendő: a cár lengyel birtokait és a közép- és kelet-európai politikai stabilitást féltette.

Ezt követi annak a "Magyarország és a magyar ügyek" című, 1849-ben megjelent dokumentumnak az elemzése, amelyet a Szerző majdnem teljes terjedelemben közöl is a források között. Vadász szerint a szerző(k), vagy a szerző(ke)t tájékoztató személy(ek) horvát(ok) volt(ak). Erre mutat a viszonylag jó tájékozottság, a szlavofil attitűd és a magyarokkal szemben alapvetően ellenséges hangvétel. (Jómagam úgy vélem, a szerző lehetett szlovák is.) Vadász Sándor szerint a dokumentumot a cári külügyminisztérium illetékesei készíthették, hogy olyan brosúrával lássák el a támadó hadsereget, amelyből "megismerhető - természetesen röviden - a magyar nyelv, országunk földrajzi leírása, a magyarság és a nemzetiségek jellemzése, továbbá a magyar történelem alakulása, különös tekintettel a legújabb, vagyis az 1848-1849-es eseményekre." Ő maga is ezt tartja a kötetben közölt dokumentumok közül az egyik legértékesebbnek (22. o.). A közölt forrás azonban ellene mond ennek az interpretációnak. Egyrészt azért, mert csak 1848 december végéig szól részletesen a hadieseményekről, s pl. még az 1849. január végi erdélyi orosz intervencióra sem utal. Másrészt utolsó mondata így hangzik: "A varsói herceg parancsnoksága alatt álló orosz hadsereg hadműveleteit könnyű követni a térképen, a közlönyökben közzétett jelentések alapján" (166. o.). Ebből nyilvánvaló, hogy a brosúra nem a hadsereg, hanem inkább az orosz közvélemény tájékoztatására készült, s már a hadműveletek megindulása után látott napvilágot.

Ezt követően a Szerző az orosz hadsereg magyarországi hadműveleteinek néhány átfogó kérdését taglalja. Így bemutatja, hogy a támadás a hadseregellátás bizonytalansága miatt az osztrák várakozásokhoz képest jókora késéssel indult. Paszkevics korábbi katonai tapasztalataival (a Kau-

456

kázusban, illetve 1812-ben) magyarázza azt, hogy a fővezér Magyarországon is népi háborútól tartott. Ugyanakkor jól kihasználta a nemzetiségi ellentéteket, így a felvidéki szlovák lakosság egy részének magyarellenes érzelmeit. Vadász erre, illetve a már említett brosúrára hivatkozva úgy véli, "a hivatalos Oroszország jóval többet tudott Magyarországról, mint ahogy azt történetírásunk feltételezte" (28. o.). Ez az állítás azonban enyhén szólva is kétséges. Az említett brosúra semmi olyat nem tartalmaz, amit a német nyelvű országismereti irodalomból ne lehetett volna tudni, az oroszok tájékozottsága pedig a kiadott emlékiratok és naplók alapján is meglehetősen alacsony színvonalúnak tűnik.

Vadász Sándor szerint Paszkevics egyértelműen a tömegerő manővereivel akarta megnyerni a háborút, ezért sem erőltette a nyílt összeütközéseket, s a július 15-17-i váci csata is azt erősítette meg benne, hogy helyesebb, ha nem engedi el maga mellől a tábornokait. A váci orosz kudarc után - amelyet némely magyar történész érthetetlen módon még mindig orosz sikernek tekint [9] - bontakozott ki Paszkevics és Haynau ellentéte: Haynau lassúnak ítélte az orosz, Paszkevics pedig túl merésznek az osztrák hadvezetést. Ekkor dőlt el, hogy a két szövetséges fősereg nem a korábban egyeztetett haditerv alapján, egyesülten és együttműködve, hanem egymástól elszakadva vívja meg a háború hátra lévő részét. Vadász szerint ennek eredménye volt, hogy a július 15-i turai ütközettől kezdve a két fővezér valóságos "levélcsatába" bonyolódott egymással. (30. o. - Nota bene, a turai ütközet július 20-án volt.)

Vadász foglalkozik Theodor (Fjodor) Berg bárónak, a cs. kir. főseregnél tartózkodó orosz összekötő tisztnek a szerepével is, aki "nem volt képes teljesen kivonni magár Haynau befolyása alól, ezt pedig okkal nehezményezte mind közvetlen felettese, Paszkevics, mind pedig maga a cár." Paszkevics azért is hibáztatta Berget, mert az "nem lépett fel hatékonyabban az osztrák főhadiszálláson annak érdekében, hogy az nyíltan elismerje az orosz hadsereg jelentős érdemeit a közös hadműveletekben;" Haynau és vezérkara ugyanis "az általuk rendszeresen megjelentetett tájékoztató füzeteket úgy állították össze - némi túlzással -, mintha az orosz haderő nem a magyarországi harctereken tartózkodott volna" (30-31. o.). E tájékoztató "füzetekről" eddig a szakirodalom mit sem tudott, s eddigi bécsi kutatásaim során egyetlen példányuk sem került a kezembe: valószínűleg a hivatalos hadijelentésekről (Armee-Bulletin) van szó, ez utóbbiak azonban egylapos nyomtatványok.

Ezt követően Vadász az orosz és a magyar hadsereg közti lovagias viszonyról, illetve az orosz megszállás hazai fogadtatásáról fejti ki véleményét. A lovagias viszony magyarázatát abban fedezi fel, hogy az oroszok - eltérően az osztrákoktól - nem gyűlölték a magyarokat; nem volt ínyükre a zsandárszerep, s emellett tisztelték a magyar oldalon megmutatkozó katonai szaktudást. A megszállással kapcsolatban úgy véli: "nincs jó megszállás, csak a rossz különböző változatai, fokozatai léteznek" (34. o.). Ezután hosszan idézi Jókainak az orosz intervencióval kapcsolatos írásait, majd az orosz megszállásnak a népi emlékezetben való tükröződéséről ír. Megállapítása szerint az oroszokról ugyan vegyes kép maradt a magyar népi emlékezetben, de az összességében messze nem olyan negatív, mint pl. Haynau és hadserege megítélése. Ennek okát többek között abban látja, hogy az orosz hadsereg viszonylag rövid ideig tartózkodott Magyarországon.

A továbbiakban a magyar koronának a Romanov-ház valamelyik tagja számára történt felajánlásáról olvashatunk. Vadász szerint "nem lenne nehéz feladat (be)bizonyítani, hogy a jelenkori magyar történetírás vajmi kevés figyelmet szentel" a végjáték e különös epizódjának (38. o.). A szemrehányást azonban jogosulatlannak érzem: a felajánlással és annak indokaival - más-más interpretációval - az elmúlt negyven évben megjelent történeti munkák szerzői (Spira György, Varga János, Kosáry Domokos, V. Waldapfel Eszter, Herczegh Géza, Gergely András, végül jómagam) egyaránt foglalkoztak; inkább a hallgatás mondható kivételesnek. Az eset egyébként a XIX. század közepe óta ismert, amikor Kemény Zsigmond 1867-ben a kiegyezési tárgyalások környékén közzétette Kossuth 1849. augusztus 4-én Szemeréhez intézett - Vadász által is idézett - levelét, amelyben először fordult elő a gondolat (39. o.). Az ajánlat indoka lényegében az volt, amit Vadász is megállapít: a magyar kormány mindenképpen kiutat akart találni a válságos helyzetből, s úgy vélte, ha a cárt rá lehet bírni az 1848-as alkotmány tiszteletben tartására, cserébe megéri felajánlani neki a koronát. Meglehet, Görgei utólag, emlékirataiban nehezményezte, hogy Kossuth ki

457

akarta venni kezéből az oroszokkal való tárgyalásokat (40. o.), de 1849. júliusában azzal továbbította a kormánynak az oroszokkal folytatott tárgyalások iratanyagát, hogy közölte a hadikövetekkel: "a magyar kormánnyal kellene érintkezésbe lépnie Paszkevicsnek, ha csakugyan véget akar vetni a háborúnak, -- magam nem kormányférfiú, hanem pusztán csak seregvezér lévén" (241. o.). Apróság, de Nyáry Pál 1849. augusztus 10-én nem lehetett az Országos Honvédelmi Bizottmány helyettes elnöke, hiszen a testület már 1849. április 14. után megszűnt létezni (38. o.). Megjegyzendő, hogy a korona felajánlásáról döntő minisztertanácsra sem augusztus 9-én, hanem 10-én került sor (40. o.).

Végezetül Zichy Ferencnek, az orosz csapatok mellé kirendelt cs. kir. főbiztosnak és "muszkavezetőnek" a működésével és megítélésével foglalkozik. Úgy véli, hogy ez "szintén nem tartozik történetírásunk kedvelt témái közé", valószínűleg azért, mert "nem álltak a kutatók rendelkezésére azok a dokumentumok, amelyek az ő Világos utáni működésére vetnek éles fényt, s amelyek e kötet okmánytárának szerves részét képezik" (41. o.). Ha ezek után az olvasó megnézi, milyen ismeretlen dokumentumok "vetnek éles fényt" a kötetben Zichy ténykedésére, csalódottan kénytelen megállapítani, hogy a közölt iratok közül Zichy Ferenc 1849. augusztus 8-án és 20-án Schwarzenberghez intézett jelentéseit (34., 38. sz.) már Steier Lajos kiadta, [10] Zichy 1849. december 31-i megbízólevelét és Paszkevicshez intézett feljegyzéseit (61-62. sz.), valamint Paszkevics egyik, Vadász által 1850. május 10-re, Andics által május 22-re datált jelentését (65/a. sz.) Andics Erzsébet közölte. [11] Az 57. irat megjelent Scserbatov kötetében. [12] Kiadatlannak csupán Zichy 1849. augusztus 13-án Debrecenben kelt nyílt rendelete (39. sz.), 1849. november 19. előtt írott (Vadász által 1849. november-decemberére datált) jelentése, valamint Paszkevics öt, I. Miklóshoz intézett jelentése (64., 65/b-c., 66., 67. sz.) tekinthető. Ugyanakkor Andics Erzsébet még vagy egy tucatnyi, Zichy működésére vonatkozó, illetve Zichy által írott okmányt tett közzé, s a bécsi és hazai levéltárakban további dokumentumok várnak kiadásra.

Vadász Sándorénál jóval nagyobb terjedelmű Józsa Antal tanulmánya, "Az orosz csapatok a magyarországi és erdélyi hadszíntéren 1849-ben." A tanulmány szerkezete kaotikus, elbeszélésmódja csapongó. Először rövid, igen sajátos összefoglalót kapunk 1848-49 magyarországi eseményeiről, azután a "liberális" (134. o.) Paszkevicsről, mint a lengyel kérdés megoldójáról és hadvezérről, majd külön foglalkozik a szerző az orosz hadsereggel, annak szervezetével és összetételével. Ezt követi "A magyarországi és erdélyi katonai beavatkozás forrásbázisáról" című alfejezet, némi kitekintéssel a Petőfi-kérdésre. "A magyarországi katonai beavatkozás előtörténetéből" című alfejezetben nem csak az előzményekről olvashatunk, hanem a Szerző itt közli a Magyarországra bevonuló orosz hadsereg hadrendjét, s - a címmel ellentétben - itt olvashatjuk fejtegetéseit magának az intervenciónak a történetéről, a felderítésről, a hadifoglyok kérdéséről és a veszteségekről. "Melléklet" címmel "Három ezred, három történet" alcímmel a magyarországi intervencióban részt vett három alakulatról olvashatunk - zavaros betétekkel teli - ismertetést.

Vadász tanulmánya - kisebb ténybeli tévedései és a szakirodalom nem kellő ismeretéből fakadó kitételei ellenére - szakszerű munka, ami a történetírás szabályainak betartásával készült. Józsa tanulmányáról ezt nem lehet elmondani. Ő sem ismeri jobban a magyar szakirodalmat, mint Vadász, de emellett munkája tele van olyan sokat sejtető megállapításokkal, amelyek mögött az olvasó nem talál tényeket. Józsa a manapság ismét divatossá vált összeesküvési teóriákat is felhasználja tanulmánya érdekesebbé tétele érdekében, de ha az olvasó e teóriákat továbbgondolja, elrettentő (s hasonlóképpen megalapozatlan) következtetésekre juthat.

A tanulmány szerzője még önmagával sem konzultált az írás közben, így eshetett meg, hogy míg a 49. oldalon azt állítja, hogy az orosz hadsereget 1848-ban még mindig toborzás útján állították ki, s az a francia és porosz haderőhöz képest jelentős mozgósítható tartalékokkal nem ren-

458

delkezett, az 54. oldalon arról értesülünk, hogy a sorállományt a parasztság, a vidéki és városi polgárság újoncállítási kötelezettsége révén állították ki, s a hadsereg évente átlag 80 000 újoncot kapott, az 57. oldalon pedig már azt olvashatjuk, hogy az orosz haderő volt "Európa legerősebb, létszámát tekintve is legnagyobb hadserege", több, mint 1 300 000 fős létszámmal.

Az apróbb bakik közé tartozik az az állítás, hogy az áprilisi törvényeket Ferdinánd császár szentesítette (51-52. o.); hiszen V. Ferdinánd nem osztrák császári, hanem magyar királyi minőségében írta alá a törvényeket.

Meglehetősen zavaros okfejtést olvashatunk Józsánál arról, hogy míg a cári kormányzat a francia forradalom óta törekedett a jobbágykérdés megoldására, addig a magyar országgyűlés "a jobbágyfelszabadítás egyik, lényegében porosz típusú formáját fogadta el," s annak ellentmondásos volta, valamint a magyar nemesség politikai hegemóniájának érvényesülése a Kárpát-medencében szociális, illetve etnikai feszültségeket váltott ki. Ezután megtudjuk, hogy miután Jellačić "beavatkozott a Dél-Magyarországon már kialakult etnikai, szociális és felekezeti összecsapásokba, a Habsburg Birodalom hadseregének fegyveres erejével is megtámogatva a magyar kormánnyal szembenálló feleket," ezzel mintegy "császári jóváhagyásban részesítve a császár által kinevezett magyar nemzeti kormány elleni fegyveres felkelést, a magyar nemességnek mindhárom rétegében (kisnemesség, középnemesség, főnemesség) különböző arányokban meglévő konzervatív-aulikus, illetve reformer-nemzeti szembenállás is felerősödött. Az 1849. áprilisi trónfosztás tovább élezte ezt a szembenállást (egyben a nemesség további csoportjait állítva át a konzervatív-aulikus oldalra). Ekkor már a harcmezőn is fegyveresen álltak szemben a korábban udvarias szalonvitát folytató felek - vagyis polgárháború folyt." (52. o.)

Nos, úgy tűnik, Józsának sikerült az 1850-es évek császári retorikáját ötvözni az 1950-es évek magyar marxista történetírásának szemléletével - a tények nagyvonalú kezelése (pontosabban azok figyelmen kívül hagyása) révén. Mert mi következik mindebből? Az, hogy az igazán bölcs államvezetés csak törekedett a jobbágykérdés megoldására (mint az orosz), míg a kevésbé bölcs megoldotta azt (mint a magyar). A folytatásról természetesen a magyarok tehetnek. Józsa figyelmét nyilván elkerülte az a tény, hogy a magyar és szlovák jobbágynépesség többsége elégedett volt a jobbágyfelszabadítás módjával, s hogy - ellentétben az 1846-os galíciai példával - Magyarországon nem lehetett a szociális ellentéteket kijátszani a forradalom elfojtása érdekében. Az is elkerülte Józsa figyelmét, hogy Jellačić 1848. szeptember 11-én megkezdődött támadásával nem avatkozott be a dél-magyarországi harcokba, hiszen a bán csapatai a Dunántúlnál keletebbre akkor még nem jutottak; s hogy már csak azért sem részesíthette támogatásban a király (és nem a császár) által kinevezett magyar kormány ellen lázadókat, mert a kormány éppen a támadás napján lemondott. A magyar nemesség magatartásáról írottakat Révai József és Andics Erzsébet is megirigyelhette volna - kár, hogy nincs ténybeli alapjuk. A tények ugyanis azt mutatják, hogy a magyar nemesség többsége a szabadságharc oldalán vállalt aktív vagy passzív szerepet, néhány tucat aulikus és muszkavezető arisztokrata magatartása pedig nem tekinthető olyan ténynek, amely ilyen társadalomtörténeti következtetések levonására alkalmas lenne. A trónfosztás után a nemesség egy részénél valóban megfigyelhető egyfajta elbizonytalanodás és békevágy (bár méreteiről nincsenek pontos ismereteink), de hogy a konzervatív-aulikus oldalra kerültek volna, az enyhén szólva megalapozatlan állítás. Ezek után rejtély, hogy Józsa miért nevezi polgárháborúnak a szabadságharcot.

Tévedés ne essék: 1848-49-ben polgárháború is folyt, pl. a Délvidéken, vagy Erdélyben. De Jellačić csapatai nem horvát, hanem cs. kir. zászlók alatt vonultak be a Dunántúlra, s Windisch-Grätz seregei sem német, hanem Habsburg-színek alatt indultak meg Magyarország ellen. A magyar fél számára a fő konfliktust nem a románokkal vagy a szerbekkel vívott harcok jelentették, hanem a cs. kir., majd az orosz hadsereg elleni élet-halál harc, amit a magyar szakirodalom - meglepő egyöntetűséggel - szabadságharcnak nevez. A korábban "udvarias szalonvitát" folytatott felek egyikét nem a szerb és a román táborokban kell keresnünk, hanem a cs. kir. zászlók alatt.

Miért használja Józsa ekkor - s később is - a polgárháború meghatározást? A következő bekezdésből kiderül, ott ugyanis azt állítja, hogy "a kirobbant polgárháború lecsendesítése, Oroszországra való átterjedésének megakadályozása volt az intervenció eredendő célja." a történészek többsége (köztük a szerzőtárs Vadász Sándor is) eddig - téveteg módon - azt hitte, hogy a cár az európai forradalmi hullám tovagyűrűzésétől és a megszállt lengyel területek esetleges elvesztésétől tartott, de ezek szerint inkább attól félt, hogy az Orosz Birodalom jelentős számú magyar, román,

459

szerb és szlovák kisebbsége hajba kap egymással, s esetleg még a volgai németek is belekeverednek a konfliktusba. A cár tehát csak jót akart tenni, amikor 1849 júniusában közel 200 000 katonát indított a magyarországi polgárháború "lecsendesítésére."

Józsának a jobbágyfelszabadítással és a nemzetiségi mozgalmakkal kapcsolatos eddigi ismereteinket is sikerül újakkal kibővítenie és merőben más megvilágításba helyeznie. Megállapítása szerint az orosz külpolitikáról alkotott imázs a balkáni szlávok és románok között vonzó hatást gyakorolt, s "nem lehet letagadni, hogy ez a Duna menti települések magyar vagy elmagyarosodó lakosságára, sőt még széles jobbágyi rétegekre is átterjedt, ha talán nem is olyan mértékben, mint ez a szlávok esetében volt tapasztalható" (70. o.). Ehhez járult, hogy az 1809-es osztrák-francia háború után a Habsburg Birodalom területéből kiszakított Illíriában bevezették a francia törvényeket, ami nem tetszett a magyar nemességnek. Miután Oroszország ebben a háborúban a franciák szövetségese volt, "a paraszti és polgári lakosság körében úgy festett, hogy mindez a cár támogatásával történt" (71. o.). Az 1846-os krakkói felkelés során a lengyel nemzeti kormány kimondta, hogy a jobbágyok által használt föld a tulajdonukba megy át, s a robotszolgáltatást eltörlik. A felkelést ugyan leverték, de a történtek híre továbbszivárgott Bukovinába, onnan pedig Erdélybe és Magyarországra, s jelentős hatást gyakorolt a román népességre. Miután pl. a kincstári erdők paraszti községi tulajdonba adásának követelése ellenkezett Kossuth pénzügyi politikájával, mindez együtt oda vezetett, hogy 1.) Magyarországon és Erdélyben kitörtek a nemzetiségi felkelések, 2.) a magyarországi jobbágyi népességben indokolatlan illúziók éltek az orosz hatalommal kapcsolatban. Ehhez járult az, hogy 1847-ben az orosz megszállás alatti lengyel területeken szabályozták a jobbágyi szolgáltatásokat, s ennek híre is elterjedt a szomszédos területeken.

Ha Józsa végiggondolta volna az általa leírtakat, látná, hogy a cár közel 80 éves késéssel követte a magyarországi példát: ti. úrbérrendezést hajtott végre. Ezek után furcsa az a szemrehányás, hogy míg "a reformországgyűléseken a megváltás mikéntjén vitatkoztak, és késett a határozott lépés," addig az orosz abszolutizmus a hírek szerint már megtette azt lengyel földön (75. o.). A magyar rendek ugyanis felszámolni akarták az úrbéri rendszert, nem pedig újabb úrbérrendezést végrehajtani. Odébb ismét a magyar nemességet hibáztatja azért, hogy 1848-ban nem tett olyan megelőző jellegű intézkedéseket a jobbágykérdés rendezésére, mint az orosz kormányzat 1847-ben a lengyel területeken (105. o.). Azaz: nem hajtott végre újabb úrbérrendezést akkor, amikor maga az úrbéri rendszer fenntartása vált elviselhetetlenné. Az erdélyi szociális feszültségeket taglalva jelzi, hogy ott 1848 tavaszán és nyarán a robotmunkától elesett közép- és kisbirtokosság a betakarítási idény kezdetével provokálta a volt jobbágyokat, s miután nem rendelkezett tőkével ahhoz, hogy bérmunkásokkal végeztesse el a nyári munkákat, "ekkor jelennek meg a vadászcsapatok, a falvak határaiban felállított akasztófák" (77. o.). Csakhogy a vadászcsapatok szervezését majd csak 1849 januárjában kezdik meg Erdélyben, éppen a román irtóhadjáratok miatt; 1848-ban még sorkatonaságot rendeltek ki - és nem a szolgáltatásokat megtagadó, hanem pl. az urasági földeket és erdőket elfoglaló faluközösségek ellen.

Ezután megtudjuk, hogy a magyar történettudomány és az oktatás elmarad a romániai mögött, hiszen az események jellemzésére nem a polgárháború terminológiáját használja. Egyedüli dicséretet Egyed Ákos kap, aki "átveszi ezt a terminológiát és az események történetének egy tudományos szintézisére törekszik, érezve azt a szükségletet, amely a romániai oktatási rendszerben már régen jelentkezik." Ellenben a magyar iskolarendszerben "kevéssé érződik ilyen fokon a szemléletváltás követelménye, egy magasabb szintézis megteremtésének a szándéka" (78. o.). "Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik" - írná Arany János, ha olvashatná. Józsa ugyanis nem szól arról, hogy Egyed csak az erdélyi polgárháborút nevezi polgárháborúnak, azaz nem az egész eseménysort; ami pedig a romániai és a magyar oktatás történelemképének összevetését illeti, a határon túli magyaroknak, azt hiszem, Józsáétól némileg eltérhet a véleménye.

Ezek után nem különösebben meglepő, hogy Józsa az erdélyi hadjáratot következetesen polgárháborúnak nevezi, s hogy szerinte az 1849 január-februári orosz intervencióval "az erdélyi polgárháború már nemzetközi konfliktusgóccá nőtt" (80-81. o.), s hogy az újabb beavatkozás indoka az volt, hogy "a cári udvar a birodalom nyugati tartományainak nyugalmát az erdélyi polgárháború átterjedésének fenyegető veszélyével szemben katonailag és politikailag biztosítani kívánta" (82. o.). Röviddel odébb azonban már a magyar szabadságharc egészét így minősíti, azt állítva, hogy Paszkevics "még a magyar határ átlépése, sőt, az osztrákokkal való katonai egyezmény aláírása

460

előtt tudatában volt annak, hogy egy különböző szociális és nemzetiségi ellentétektől sújtott, polgárháborút elszenvedő területre vonul be" (83. o.).

A megalapozatlan állítások tovább sorjáznak. Így megtudjuk, hogy az orosz tisztikarban megtalálhatók "a magyarországi ruszinok leszármazottai," így pl. Orlay Miklós huszárezredes (az Orlay tipikus ruszin név; 53. o.). Orlay még mint az Olga nagyhercegnő nevét viselő huszárezred parancsnoka is előkerül. Józsa itt ismét fantasztikus, pszichologizáló történetet ad elő. Eszerint az Olga főhercegnőt 1848 előtt férjhez akarták adni István főherceghez, a későbbi nádorhoz, azonban azt Metternich és a bécsi udvar megakadályozta. (Ez eddig igaz is.) Ezek után a nagyhercegnő ezredét a katonai segítség "élőosztagába sorolták" (volt nem élő osztag is?), amivel "nem kis fricskát adtak" a bécsi udvari klikknek. Sőt, Olga nagyhercegnő személyesen vett részt az ezred felkészítésében. (Hogy miként, azt Józsa nem taglalja.) A motiváció pedig: "A női büszkeségét megsértőknek valóban törleszteni akart," ugyanis arra számított, hogy "amikor a nevét viselő mintaezred átlépi a magyar határt, a lázadók kormánya és katonai parancsnokaik rövid időn belül behódolnak" (130. o.). Nos, az uralkodóházakban gyakoriak voltak a különböző mentális és szellemi problémák, de olyan ütődöttet, aki ilyesmire számít, talán még a Habsburg-házban sem lehetett volna találni. Hogyan történt volna mindez? A magyar honvéd a határon nyilván megkérdi az érkező orosz huszárt:

"- Oszt' milyen alakulatból vannak kendtek?

- Olga-huszárok volnánk.

- Ejnye, a Jebuzeusát, dej'szen István nádorunk - mielőtt nádor lett volna - majdnem a nagyhercegnőt vette el feleségül, csak az a gaz Metternikk meg a kamarilla megakadályozták! Keblemre cimbora! Ne ontsuk tovább a jó magyar és muszka vért, inkább letesszük a fegyvert!"

Józsát azonban az Orlay-vonal továbbra nem hagyja nyugodni, és sokat sejtetően megjegyzi: Petőfi - Kossuthban is csalódva - családjával július 2-3. között Mezőberénybe indult "az Orlayak egyik (a Petrovicsok családjával is rokonságban álló) ágához." "Ágá" - mondaná a varjú, Sándorunk nyilván törte a fejét valamiben. Talán csak nem a rokoni kapcsolatot akarta hazafiúilag kihasználni? Esetleg valóban muszka spion lett volna, mint Szabadszálláson hírlelték 1848 júniusában?

Azután megtudjuk, hogy Orlayt július 5-én nevezték ki az ezred parancsnokává, s ez annak jelzése volt, "hogy a forradalmi magyar kormány - még Buda és Pest birtokában, a döntő katonai ütközetek előtt - elszalasztotta az orosz udvarral való alkudozás esélyét, felhasználva a Habsburgok és Romanovok közötti érdekeltéréseket, s az összekötő szerep helyett a katonai megoldás került végképp előtérbe. Így került végül Kossuth és Szemere a kialakult helyzetben a két szék között a padlóra, s a politikai melléfogások, főleg a jellegzetes nemesi kényelmesség, késlekedés következ­ményeinek ódiumát, annak elviselését Görgeire hárították át, morális és diplomáciai vonatkozásban egyaránt. Az orosz uralkodó reményeit - talán kezdeti illúzióit is - nem pótolhatta a ruszin lakosság kedves fogadtatása, mely a nyelvben, vallási kultúrában közeli oroszoknak szólt" (132. o.). Ezek szerint Miklós cár azért küldött be úgy 200 000 katonát, a mozgósítható haderő 25-30 %-át Magyarországra, hogy ugyan, tárgyalnának már vele a magyarok! Azért kötött segélynyújtási egyez­ményt I. Ferenc Józseffel, hogy a diplomáciai megoldást szorgalmazza. Csak az az átkozott magyar kényelmeskedés! De legalább a ruszinok kedvesek voltak.

Arról is értesülünk, hogy "a magyar szabadságharc baloldali irányzatai" azzal bátorították magukat, a cár a lengyel területek biztosítására kénytelen lesz hátrahagyni csapatai egy részét, illetve hogy a beavatkozó orosz hadsereg "nemzetiségi és szociális ellentéteitől feszítve felbomlik, és a felbomlás után harcképtelenné válik." Józsa ezután diadalmasan megállapítja, hogy ez nem így történt (uo., ill. 64. o.). Nos, tudomásunk szerint a magyar közvélemény egy részében legfeljebb olyan remények éltek, hogy az orosz hadseregben szolgáló lengyelek állnak át, de az orosz haderő "osztályharcos" kettészakadásában senki sem reménykedett.

megtudjuk még, hogy a "még néhány, vagy akár több ragyogó csatanyerés is csupán taktikai és hadműveleti szinten jelentett volna sikert, stratégiai szintű kihatása kezdettől fogva kétségesnek tűnt orosz-magyar viszonylatban" (56. o.). A csata és a hadművelet stratégiai (hadászati) kategória, a taktika harcászati. Ha az olvasó azt gyanítja, hogy a mondat értelmetlen, nem jár messze az igazságtól.

Józsa szerint Görgei a fenti nézetet vallotta, Kossuth és Bem viszont "a cári csapatok felbomlasztását célozta meg, a török hadsereg szembefordításával együtt - a román fejedelemségek területén román felkelők támogatására is számítva - angol és francia segítség mellett." Azután kiderül, hogy Görgei koncepciójának - azaz a Romanov-dinasztia trónra ültetésének az 1848-as törvények

461

elismerése alapján - a váci csata után még volt realitása, de "a diplomáciai tárgyalások elismertség és tapasztalatok hiányában túl későn indultak meg, és főleg nem a döntésekhez szükséges hatalmi szinten. (.) Amikor kiderült, hogy a Kossuth-Bem-koncepció az adott időpontban nem működik hatékonyan, a kormány már lekésett arról, hogy még időben, az erő pozíciójából, a siker reményében kezdje meg az aktív alkudozást az orosz udvarral" (56-57. o.). Kérdés, hogy Józsa szerint kivel kellett volna tárgyalnia? A cárral? Mikor tárgyalhatott volna a magyar kormány az erő pozíciójából? Azután, hogy az orosz-osztrák fél mintegy 360-370 000 katonájával a honvédsereg 150-160 000 katonájának kellett szembeszállnia? Józsa kimódolt szemrehányásai az utólagos és alaptalan bölcselkedések közé sorolhatók.

Nem mentes a tévedésektől az orosz hadsereg összetételének ismertetése sem. Józsa szerint az orosz hadseregnek két tartalék lovashadteste volt, amelyek közül az 1. két vértes- és egy ulánushadosztályból, a 2. két dragonyos hadosztályból és egy lovas utászosztályból állt (60-61. o.). Valójában az orosz hadseregnek három tartalék lovashadteste volt, amelyek közül az 1. és a 2. egy-egy vértes- és ulánushadosztályból állt, és a 3. volt az, amely két dragonyos hadosztályból és egy lovas utászosztályból szerveződött. Józsa új adatként közli a Magyarországra bevonuló intervenciós hadsereg harcrendjét, mondván, hogy azt a nyílt szaksajtóban először Ivan Oreusz publikálta 1880-ban. Ha ismerné a szakirodalmat, tudhatná, hogy a harcrend már 1851-ben megjelent egy német nyelvű hivatalos orosz kiadványban Berlinben, s annak alapján magyarul is, legalább háromszor. [13] Megjegyzendő, hogy forspontnak van magyar megfelelője (előfogat), valamint a pontonparknak is (hídkészlet).

Józsa szerint nincs dokumentum arra, hogy "a cári kormány akár de jure, akár csupán de facto elismerte volna a magyar kormányt" (76. o.). Akkor most nem volt törvényes?

A forrásbázist ismertetve Józsa megjegyzi, "rendkívül érdekes lenne az a levelezés, amit Jellačić és Lüders még a magyarországi kombinált hadművelet előtt folytatott" (68. o.). Az okmánytárban meg is találhatjuk Jellačić 1849. június 1-jén Lüdershez intézett levelét. Ezt az okmányt Gyalókay Jenő ismertette, a Kriegsarchivban lévő fogalmazvány alapján. [14] A levelezés több darabja megtalálható ma is a Kriegsarchivban, részint az erdélyi cs. kir. hadtest, részint a Jellačić-féle déli hadsereg iratanyagában.

Aztán arról olvashatunk, hogy Bem nyilván politikailag "megdolgozta" az 1849. március 11-én Nagyszebennél foglyul ejtett oroszokat, majd 1849 júliusában, a Vöröstoronyi-szoros elvesztése után, visszacsempészte őket az orosz haderőbe. Ehhez járulhattak az orosz haderőbe belépő magyar "csicskások", akiket a nem harcoló állományba vettek fel. Józsa szerint ezeknek a felderítőknek a ténykedése magyarázhatja Bem 1849. augusztus 5-i, Nagyszeben visszafoglalására indított akciójának ideiglenes sikerét. A történet szép, kémregénybe illő, de hol vannak a bizonyítékok?

Már Gyalókay Jenő megcáfolta azt a mesét, hogy a segesvári ütközetben Bem irányozta volna a Szkarjatyin vezérőrnagyot halálosan megsebesítő ágyút, [15] Józsánál azonban újra találkozhatunk e történettel (93. és 104. o.). "Miért nem célzott Bem a vezérkari főnök közelében álló Lüdersre is?" - teszi fel a kérdést Józsa, majd meg is találja a megoldást. "Nyilván azért, mert a [kiküldött] felderítő a főparancsnokot személyesen még nem látta. Pedig a csata kimenetele, az orosz erők demoralizálása szempontjából Lüders kiiktatása lett volna a meghatározóbb" (104. o.). Józsa nyilván nem tudja, hogy a korabeli lövegekkel emberre célzott lövést leadni - enyhén szólva - reménytelen feladat volt. [16] Lüdersre pedig már csak azért sem lőhettek, mert ekkor már nem tartózkodott

462

Szkarjatyin mellett. [17] A tüzérek nyilván a mutatkozó ellenséges lovascsoport közé durrantottak, s éppen Szkarjatyint találták el. Segesvárral kapcsolatban amúgy is rengeteg sületlenséget olvashatunk. Így megtudhatjuk, hogy Bem seregének egy része az ütközet előtt az éjszaka hazaszéledt. (?) Józsa sejtetni engedi, hogy Cesare Bolliac, Ioan Munteanu, Petőfi és Egressy Gábor ("a két színészegyéniség") szintén titkos akciók céljából érkeztek Bem táborába, ám azok sikertelenek maradtak. Bem célja az volt, hogy elérje a lublini ezred egy részének átállását vagy pánikszerű futását, ami nem sikerült (105. o.), ezért ütött meg az ütközet során barátságtalan hangot Petőfivel szemben (118. o.). Józsának sikerült új távlatokat nyitni a Petőfi-kutatás számára. Kár, hogy tudjuk: Bem a fegyvertelen, civil ruhás költőt, akinek még Marosvásárhelyen megtiltotta, hogy kövesse a Segesvár felé induló sereget, hátra akarta küldeni a tűzvonalból. (Nyilván azért, hogy beforduljon a konyhára, s pipára gyújtva füstjeleket küldjön a visszacsempészett orosz hadifoglyoknak és a magyar csicskásoknak).

Valóságos kémregényt olvashatunk az 1849. augusztus 2-i debreceni ütközet előtörténetéről, amikor az oroszok a balmazújvárosi német lakosságból akartak felderítőt szerezni, de nem sikerült ilyet szerezni. Józsa ebből kikerekíti, hogy a balmazújvárosiak, "miután komolyan felmerült a fegyverszünetkérés célszerűsége, nem akarták, hogy a bizonytalanságban vergődő varsói herceggel Görgei ne kedvező pozícióból tárgyaljon". Józsa szerint ennek célszerűségét ekkor már Kossuth is belátta, a kormány ilyen értelemben határozott is, "de Szemere miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter félt parlamenterként Paszkevics táborába menni, amihez Görgei - tisztelve a polgári kormányzat elsőbbségét - felajánlotta a segítségét, még a debreceni csata előtt! A balmaz­újvárosi német telepesek erre vártak, és hűek maradtak hazájukhoz" (102. o.). A bajt a debreceni ütközet okozta, amikor is Nagysándor József vezérőrnagy gyenge hadteste súlyos vereséget szenvedett az orosz főseregtől. Nagysándor - Józsa szerint - "még a harc kezdetekor is a városban mulatott, majd az italozás mámorától befolyásoltan intézkedett" (101. o.). Nos, Nagysándor ebédelni volt a városban, ami egy ütközet előtt kétségkívül nem helyes, de mulatásról vagy mámoros befolyásoltságról szó sem volt. A kérdés csak az, honnan tudták a balmazújvárosiak, hogy mire készül Görgei, Szemere és Batthyány? a fővezérség és a kormány, nyilván, külön tájékoztatta a lakosságot e tervekről.

A fegyverletételt Józsa azzal magyarázza, hogy a honvédsereg vezetése felmérte "a szemben álló orosz csapatok hadműveleti tartalékait (és szerezhetett bizonyos értesüléseket az orosz hadászati tartalék méreteiről)" (98. o.). Nos, véleményem szerint a temesvári csata után a hadszíntéren ténylegesen jelenlévő orosz erők méretei is eléggé indokolták a fegyverletételt.

Különösen érdekesek azok a passzusok, amelyekben Józsa a Magyarországról és Erdélyből fogolyként, vagy önként távozó magyar honosokról ír. Már a 61. oldalon megjegyzi, hogy az önként távozásra "a magyar hadifoglyokra vonatkozó cári parancs is kiskaput kínált." Leszögezi: "A cári rendszer hadifogoly-politikáját nem lehet a Varsóban aláírt, formális, a Habsburgok látszólagos presztízsérzékenységét is tükröző katonai egyezmény betűire korlátozni" (106. o.). Magát az egyezményt azonban nem idézi (nota bene, ennek a - tudomásunk szerint máig kiadatlan - dokumentumnak a közlése valóban fontos lenne).

A 31 cikkelyből álló egyezménynek csupán az utolsó cikkelye foglalkozik a hadifogoly-kérdéssel: "Ha a foglyul ejtett lázadók között a két szövetséges hatalom alattvalói találtatnának, kölcsönösen kiadják őket egymásnak. Ugyanez történik a hadiszökevényekkel is." [18] Ez a megfogalmazás egyértelmű, s tudomásunk szerint a két nagyhatalom tartotta is magát ehhez. Józsa azonban új eredményeket akar produkálni, s természetesen tud is. Így megállapítja, hogy az oroszok a Bemmel vívott utolsó ütközetek idején a dunai fejedelemségekbe kihajtott-kiszállított hadifoglyokkal másként kívántak rendelkezni, mint azokkal, akik az osztrák felségterületen maradtak (108. o.). Józsa szerint "az orosz regionális katonai vezetés, mely az adott terület katonai hírszerzéséért volt felelős, érdekelt volt a magyar, de főleg a románul és németül is valamilyen fokon beszélő székelyek visszatartásában attól, hogy a bukaresti osztrák konzulátuson hazatérésre jelent-

463

kezzenek". A székelyek is érdekeltek voltak ebben, mert 1848-49 fordulóján - mint határőrök - felesküdtek I. Ferenc Józsefre, s részt vettek a Naszód környéki román falvak felgyújtásában; következésképpen dezertőrként a hadbíróság fenyegette őket, a vásárok alkalmával pedig attól kellett tartaniuk, hogy a román határőrök személyes bosszút állnak rajtuk. Józsa is tudja, hogy a székelyeknek az osztrák minisztertanács még 1849. július 22-én közkegyelmet (Generalpardont) adott, amennyiben leteszik a fegyvert, de az általános amnesztiát nem tartotta célszerűnek (114. o.). Ezek után érthető - fűzi tovább Józsa - , hogy sokan választották "az ekkor még betelepítésre váró távol-keleti orosz területeken való letelepedés lehetőségét földesúri kizsákmányolás nélkül, ezt, mint kínálkozó alkalmat nem mindenki utasította el" (108. o.).

Józsa szerint erre a cár által 1849. június 9-én kiadott direktíva adott lehetőséget, amely még az orosz-osztrák egyezmény előtt született. Ezt később közli is, s miután fontos okmányról van szó, érdemes itt is közreadni:

"A Cár őfelsége ezennel kegyeskedett megparancsolni:

1. Azon esetekben, amikor magyar tiszteket ejtenek fogságba, vagy azok önszántukból átjönnek hozzánk, abban az esetben, ha megbánást tanúsítanak, mert részt vettek a saját kormányuk elleni lázadásban, valamennyitől meg kell követelni, hogy megbánásukat bizonyítsák be azzal, hogy azonnal a magyarok ellen indulnak harcolni.

2. A megbánás bizonyítékaként szolgálhat olyan kötelezettségvállalás, hogy más tiszteket is átcsal[nak] az ellenség táborából.

3. Ezen esetekben Ő Cári Felsége megengedi fenséges [recte: felséges] nevében kinyilvánítani a kegyelmet.

4. Ha viszont az Osztrák Kormány megtagadná a kegyelem megerősítését, akkor Ő Cári Felsége kegyeskedik megengedni, hogy az ezen kegyelemben részesült magyar tiszteket magunkhoz vegyük" (121-123. o.).

Józsa szerint a direktívát nem vonták vissza, tehát a kölcsönös segítségnyújtási egyezmény után is életben maradt. Mindez értelmezés kérdése, csakhogy ez az utasítás egyértelműen az árulókra és kollaboránsokra vonatkozik, s nem lehet hivatkozási alap arra, mintha az oroszok - mint Józsa később írja - több ezer hadifoglyot vittek volna ki. Miután az okmány közzététele közvetve érinti a napjaink tudományos rémregényei közé tartozó barguzini őrületet (azaz: orosz nő volt-e Petőfi Szibériában?), le kell szögeznem: ha valaki ezzel az okmánnyal véli bizonyíthatni Petőfi kihurcolását, amire az egész barguzini sarlatánszövetség eddig egyetlen, tudományosan értékelhető adatot sem volt képes produkálni, az nem kevesebbet állít, mint hogy Petőfi áruló vagy kollaboráns volt. (Józsa ebben a kérdésben viszonylag józan álláspontot foglal el, de a Petőfi-életúttal kapcsolatban riasztó tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot.)

Józsa a foglyok kihurcolásával kapcsolatban két diplomáciai jelentésre hivatkozik: Timoni bukaresti osztrák konzuléra, illetve Huber galaci ügyvivőére. Timoni augusztus 17-én jelentette Schwarzenberg osztrák miniszterelnöknek: "Háromezer fogoly felkelőt fognak Brassóból Havasalföldön és Moldván keresztül Bukovinába szállítani" (111. o.). Huber pedig augusztus 28-án jelentette: "Az hírlik, hogy a magyar nemzetiségű felkelőket - fegyvereik leadása után - hazaengedik, míg a felkelő seregben található németeket és lengyeleket hadifogolyként visszatartják, és Orosz­ország belsejébe viszik. A moldvai helyi hatóságok arra kaptak utasítást, hogy biztosítsanak szállást és ellátást 3000 hadifogoly számára, akiket Erdélyből Oroszországba szállítanak" (111. o.). Józsa szerint "Az idézett dokumentum egyértelműen bizonyítja, hogy az orosz részről történt jelentős hadifogoly kiszállítás Erdélyből Havasalföldön és Moldván keresztül. Másodszor: a formális katonai egyezménytől eltérően az oroszok nemcsak lengyel nemzetiségűeket szállítottak Orosz­ország belsejébe, így az az axióma, miszerint a lengyeleken kívül minden más nemzetiségű hadifoglyot átadtak az osztrák félnek, tudományosan tarthatatlan. Ennek az ellenkezője, miután az orosz 5. gyaloghadtest hadműveleti dokumentációját - néhány parancs kivételével - a levéltárba nem adták le, kizárásos alapon nem bizonyítható" (112. o.). Józsát odáig ragadja a fantáziája, hogy már az amerikai magyar emigráció egy részét is Szibérián és Alaszkán át érkezteti Amerikába, hivatkozva arra is, hogy "Kossuth amerikai előadóútja alkalmával Kaliforniában már voltak magyar emigráns közösségek" (113. o.).

Nos, az első dokumentum nem bizonyít semmit, hiszen abban egyértelműen az szerepel, hogy a foglyokat a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába viszik. A második okmány megfogal-

464

mazásánál már az is kételyekre adhat okot, hogy az eredetiben is a bizonytalan értesülésre vonatkozó "Es verlautet." olvasható. Az is figyelemre méltó, hogy az említett fogolyszállítmánynak nincs nyoma a későbbi konzuli és ügyvivői jelentésekben, holott a hadifoglyokra vonatkozó adatokat a korábbi jelentések igen részletesen közlik. Mindez azonban még nem lenne elég a cáfolathoz. Ám a bécsi Kriegsarchivban a lembergi (galíciai) főhadparancsnokság iratanyagában, illetve a bukaresti francia konzul jelentéseiben a fogolyszállítmány útja nyomon kísérhető.

Poujade bukaresti francia konzul 1849. augusztus 14-én jelentette Alexis Tocqueville külügyminiszternek, hogy az Erdélyben ejtett hadifoglyokat Havasalföldön és Moldván keresztül Cserno­vicba kísérik. [19] Augusztus 28-án már azt jelentette, hogy 2500 hadifogoly és 36 család haladt át Bukaresten, akik Erdélyből jöttek és Galíciába tartanak; a foglyok között van Batthyány Kázmér gróf is. [20] Ezek az információk eddig akár meg is erősíthetnék Józsa adatait.

Augusztus 16-án Pjotr Andrejevics Dannenberg altábornagy, a moldvai és havasalföldi orosz megszálló erők parancsnoka közölte Karl Fischer See vezérőrnaggyal, a bukovinai cs. kir. hadosztály parancsnokával: Lüders gyalogsági tábornok július 28-án (azaz augusztus 9-én) arról értesítette őt, hogy egy kb. 3000 főnyi magyar hadifogoly-szállítmányt küld Erdélyből a fejedelemségeken át Galícia felé. A szállítmány Brassónál (azaz a Tömösi-szorosnál) lépte át a határt, s az egy zászlóalj gyalogságból és 50 kozákból álló kíséret Herzáig, Moldva határáig kíséri őket, ahová körülbelül szeptember 20-án érnek. Dannenberg kérte Fischert, tegye meg az intézkedéseket a foglyok átvételére. [21] Fischer ezt augusztus 26-án jelentette a galíciai főhadparancsnokságnak, azzal, hogy miután alig van a szolgálat ellátására elegendő katonája, s a foglyok nem a magukat (önként) megadók, hanem a Segesvárnál és másutt fogságba esettek közé tartoznak [22] , a főhadparancsnokság küldjön számára elegendő számú gyalogságot és lovasságot a foglyok kísérésére. Emellett utasítást kért, hogy a foglyokat - ahogy az addig érkezetteket - beavatva és felruházva a magyar gyalogezredek kiegészítésére Bécsbe küldje-e, avagy hova és milyen módon küldje, valamint mit tegyen a honvédtisztekkel és az alkalmatlanokkal. [23] A főhadparancsnokság mindezt augusztus 28-án jelentette a cs. kir. hadügyminisztériumnak, Fischerrel pedig közölte, hogy amint a hadügyminisztériumtól a kért utasítások megérkeznek, közölni fogja vele a teendőket. [24] A hadügyminisztérium szeptember 2-án küldte meg az utasításokat, azzal, hogy a 3000 hadifoglyot, valamint az esetleg később még érkezőket 3-400 fős csoportokban kíséret mellett Morvaországba kell szállítani, ahol be fogják őket osztani a cs. kir. hadsereg egységeibe. A nem osztrák alattvalókat - kivéve a magyar hadseregben törzstisztként és tábornokként szolgáltakat - kíséret mellett hazájukba kell küldeni. Akiknek átadása akadályokba ütközik, azokat be kell osztani a büntetőszázadokba. [25] A galíciai cs. kir. hatóságoknak azonban végül mégsem kellett foglalkozniuk az üggyel, mert Fischer vezérőrnagy szeptember 20-án jelentette, hogy Moller altábornagy, a 14. orosz gyaloghadosztály parancsnoka szeptember 14-én közölte vele: az említett 3000 hadifoglyot nem Moldván át Galíciába, hanem a közben kötött megállapodás szerint Erdélybe, éspedig Brassóba kísérik. [26] A foglyokat tehát nem kísérték sem Bukovinába, sem Szibériába, hanem a Tömösi-szoroson keresztül tértek vissza Erdélybe.

Józsa a továbbiakban a hadifoglyok kihurcolását bizonyító orosz iratanyag hiányát azzal hidalja át, hogy az V. orosz hadtest és más orosz kormányzati szervek iratanyagának pusztulásáról

465

beszámolva levonja a következtetést: ". ha valamit nem találunk, az még nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem létezett" (117. o.). Azaz: a bizonyítékok hiánya még nem zárja ki, hogy voltak bizonyítékok, csak ezt nem tudjuk bizonyítani; de azt sem tudjuk bizonyítani, hogy nem voltak bizonyítékok: azaz, bármit állíthatunk, az tudományos szempontból egyenlő megítélés alá esik.

A kötet harmadik, legterjedelmesebb része az okmánytár. Vadász Sándor tanulmányának végén a szakirodalom néhány újabban megjelent munkájára hívja fel a figyelmet, majd az okmánytár válogatási szempontjait ismerteti. Megállapítása szerint "a cári intervenció forrásai mind a mai napig különféle művekben szétszórva találhatók meg, ami nyilvánvalóan nemkívánatos állapot. Csak remélni lehet, hogy valamikor a jövőben végre megszületik az a terjedelmes opus, amelyik a teljesség jegyében az összes dokumentumot felvonultatja majd, lehetővé téve ily módon a források azonnali összevetését és értékelését, vagyis azokat a műveleteket, amelyeknek elvégzése jelenleg csak eléggé fáradságos munkával valósítható meg" (43-44. o.).

Ebből a megfogalmazásból kitűnik: az olvasó ezt ne ettől a munkától várja. Maga Vadász a szentpétervári Orosz Állami Történeti Levéltár Paszkevics-fondját, valamint a szentpétervári Nyilvános Könyvtár Paszkevicsre és Rüdigerre vonatkozó dokumentumait hasznosította az okmánytár elkészítésénél, s "a pillanatnyilag elérhető teljességre törekedve" beemelte a kötetbe Steier Lajos munkájának okmánytárában idegen nyelven olvasható dokumentumok egy részét, valamint felhasználta Pap Dénes okmánytárát [27] és Friedrich Walter "Magyarische Rebellenbriefe" c. munkáját. Végül megjegyzi, hogy "tulajdonképpen számos esetben lehetett volna utalni egy-egy okmány más kötetekben fellelhető vonatkozási pontjaira, ily módon azonban nehézkessé vált volna a kötet forgatása. A szélesebb olvasóközönséget valószínűleg kevéssé érdekli a tudományos apparátus, a történész kutatók viszont megtalálják a módját annak, hogy csoportosítsák az együvé tartozó forrásokat" (45. o.). Ha az olvasó a fentebb olvasható mondatokat lefordítja, megtudhatja, hogy 1.) az okmánytár felszaporítására a Szerző már korábban megjelent okmányokat is felhasznált; 2.) hogy a kötet okmánytárának tudományos apparátusa sok kívánnivalót hagy maga után.

Az okmánytár 77 sorszám alatt 96 dokumentumot közöl, egy (két) további iratot pedig Józsa tanulmányában olvashatunk (121-123. o.). A közlések a népszerűsítő forráskiadványok minimális szabályainak sem felelnek meg. A jelzetet, vagy a megjelenés helyét hol közlik az összeállítók, hol nem. Ahol szerepelnek ezek az adatok, ott is az okmány sorszáma fölött (!) találhatók, ami forradalmi újítás a forráskiadásban. A nagyobb probléma azonban az, hogy a közölt okmányok tekintélyes része nem felel meg az első közlés szabályának. Steier Lajos tette közzé I. Miklós és Ferenc József levelezésének itt olvasható darabjait (2., 3., 6., 8., 9., 13., 16., 17., 20., 26., 36., 37., 42., 43., 44., 46., 47. sz.), valamint jó néhány más okmányt (25., 27., 28., 31., 32., 34., 35., 38., 40. [ez utóbbi szám alatt 7 irat található], 45. sz.). Friedrich Walter közölte a bécsi diákoknak az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz intézett, 1848. december 23-i kérelmét (4. sz.), aminek egyébként semmi köze a kötethez. Andics Erzsébet közölte a 61. és 62. sz. okmányt, valamint a 65. sorszám alatt közölt okmányok közül az elsőt. Kivonatos, értelmezhetetlen és használhatatlan további két közlés (23-24. sz. okmány). Többek között Pap Dénes publikálta Paszkevics 1849. június 4-i kiáltványát (235. o.). A 11., 19., 41. és 57. sz. okmányt Scserbatov közölte; a 11. okmánnyal kapcsolatban megjegyzendő, hogy Scserbatovnál a teljes szöveg olvasható, Vadász közlésében pedig csak egy bekezdés. A 74-75. sz. "okmány" csupán érdektelen kivonat, a 77. szám alatt egy lexikonból és egy összefoglalóból olvashatunk rövid passzusokat Paszkevics megítéléséről.

Azon már csak megdöbbenni tudunk, hogy Kossuth 1849. június-júliusában Bemhez intézett leveleit (21. sz.) Vadász Sándor azért közli, mert azok Pap Dénes 1869-es okmánytárában nem mind jelentek meg, s mert Pap okmánytára "a nagyközönség számára gyakorlatilag nem hozzáférhető" (196. o.). Úgy látszik, Vadász Sándor figyelmét elkerülte, hogy az említett levelek mindegyike, mégpedig teljes terjedelmében és pontos dátummal, megjelent a "Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai" című, a "Kossuth Lajos összes munkái" sorozat XV. köteteként megjelent, Barta István által sajtó alá rendezett kiadványban. Furcsa dolog, hogy egy forráskiadvány összeállítója a témára vonatkozó legalapvetőbb forráskiadványokat nem ismeri, miközben a bevezető tanulmányban folyamatosan bírálja a szakmát. A kommentár, amely szerint a levelek úgy kerültek az oroszok kezébe, hogy azok elfogták Kossuth Bemhez küldött futárát, szintén mulatságos. Eszerint Kossuth

466

június 28. után írott leveleit nem azonnal küldte el, hanem július 16-ig várt az elküldésükkel, nyilván takarékossági okokból. (Valójában a leveleket Bem irattárának más irataival együtt Segesvárnál zsákmányolták az oroszok, s másolatukat elküldték Bécsbe is.) [28] Ezzel mindjárt 10 okmány közlése vált feleslegessé. A fordítási bravúrokról (starke Abteilung = kemény osztály, 196. o.; Das Bácser (Perczel'sches) Korps = váci (Perczel-féle) test 198. o.) már ne is szóljunk.

Végső soron 35 tétel, ezen belül 51 okmány, tehát az okmánytár több, mint fele már korábban megjelent, 5 pedig nem felel meg az okmányközlés minimális feltételeinek sem. Tehát közölt iratok közel kétharmada semmilyen új információt nem hordoz.

Mindez még hagyján is volna, hiszen a népszerűsítő forráskiadványokban gyakori korábban már megjelentetett okmányok újrakiadása. Csakhogy magukkal a fordításokkal és az apparátussal is komoly gondok vannak. A legterjedelmesebb 1. sz. iratból, a már említett országleírásból megtudhatjuk, hogy Horvátországot és Szlavóniát 1848-ban a főrendiházban "a horvát és a szlavón bán" képviselte (horvát-szlavón helyett), hogy Erdélyben "vannak körzetek, amelyeket Szászországnak neveznek" (Szászföld vagy Királyföld helyett). A magyar középkor és a törökellenes harcok történetének megújítását hozhatja az az eddig ismeretlen tény, hogy a magyarok sikertelenül ütköztek meg 1389-ben Kassa mellett a törökökkel, s 1444-ben ugyanott ismét vereséget szenvedtek tőlük (150-151. o.). Nyilván Koszovóról, azaz Rigómezőről van szó. Az irat szerzője téved, amikor azt állítja, hogy II. Rákóczi Ferenc I. Rákóczi György fia volt, de miért nincs erről sehol egy jegyzet (153. o.)? Általában nem tudni, hogy mely jegyzeteket írta az irat szerzője, s melyeket a sajtó alá rendező. Szintén a magyar reformkorban való bántó tájékozatlanságról árulkodik az a jegyzet, amely a konzervatívok (hagyományvédők) közé sorolt Dessewffy grófot a család köznemesi ágához tartozó Dessewffy Arisztiddal, az aradi vértanúval azonosítja (155. o.). Nyilván Dessewffy Aurélról van szó. Apróság, de Kossuth nem március 2-án, hanem 3-án mondta el az országgyűlésben a híres felirati beszédet (156. o.). Magyarország nem hívta vissza az itáliai hadsereg részét képező csapatait (uo.). Jellačićot nem "a Bánátban Varazsdon (!) és Károlyvárosban működő katonai vezetések (!) egyesítésével," hanem a báni, a varasdi és a károlyvárosi generalátusok parancsnoksága alá adásával és zágrábi főhadparancsnokká történt kinevezésével nevezték ki bánná. Jellačić predikátuma nem buszini, hanem buzimi volt. Az első délvidéki megmozdulás helyszíne nem "Kiklád," hanem Kikinda volt; a szerb felkelés nem Károlyvárostól (Karlovác), hanem Karlócától terjedt el "a római védvonal" (azaz a római sáncok) mentén egészen Nagybecskerekig. Jellačićot nem a károlyvárosi görög pátriárka, hanem a karlócai görög(keleti) pátriára iktatta be. (Nota bene, Karlovác és Karlovic megkülönböztetése már Józsá­nak sem sikerült: a 82. oldalon ő is karlováci pátriárkának nevezi Rajačićot.) A prágai felkelést Windisch-Grätz nem május, hanem június 15-én verte le (158. o.). A szövegben említett Bécsi Újság, amelyben Jellačić a június 10-i királyi manifesztumot olvasta, a Wiener Zeitung (159. o.). A szászok nyilván nem "az erdélyi szövetség," hanem az unió ellen tiltakoztak; nem hatszáz, hanem hat képviselőjük hagyta el a magyar országgyűlést; 1849 tavaszán nem az akkor még nem létező Románia, hanem a Havasalföld (Oláhország, Valachia) területén kerestek menedéket (162. o.). A külföldi zsoldosok magyarországi történetéről folytatott kutatásoknak adhat új távlatokat a Jellačić seregében szolgáló vörös köpenyes szerecsenek (valójában szerezsánok) sorsának nyomon követése. Nincs jegyzet arról sem, hogy miként került V. Ferdinánd helyére az a Ferenc császár, akinek a trónról való lemondását a magyar országgyűlés nem fogadta el (165. o.)? Nyilván a fraktur írás nem kellő ismeretéből fakadóan lett a 14. sz. okmányban Perlaszból "Perlahs" (189. o.). A 19. okmányban szereplő Altenburg nyilván Magyaróvár (193. o.).

A 25. sz. okmányban azt olvashatjuk, hogy "holnap érkezik Wagenbourg, aki csak három-négy napi élelemkészlettel rendelkezik." De ki ez a rejtélyes Wagenbourg, akiről eddig nem olvashattunk a szakirodalomban? Az eredeti szerint "Demain seulement arrive mon Wagenbourg, qui n'a pourtant que pour 3 ou 4 jours de vivres". Azaz: Csak holnap érkezik a szekérvonatom, amely csupán 3-4 napi élelmet hoz. A 26. okmányban a "Votre Majesté"-t a fordító rendszeresen Őfelségének fordítja, a szöveg logikájából következő "Felséged" helyett (212. o.).

467

Poeltenberg - Paszkevics levele szerint - nem hadseregparancsnoki (commandant d'armée), hanem hadtestparancsnoki (commandant de corps) beosztással rendelkezett (214. o.). A Lüders augusztus 17-i (a kötetben 5-i) jelentésében említett Müllenbach, majd odébb tévesen Müllenberg (helyesen: Mühlenbach) magyar neve Szászsebes; Arakita Apahidával, Vallahia a Havasalfölddel azonos (221-222. o.). I. Miklós 1849. augusztus 24-i levelében nem arról ír, hogy "fiam, Ceza­revics nagyherceg" meghozta Ferenc József levelét, hanem arról, hogy fia, a trónörökös (cárevics) nagyherceg jött meg a császártól. A levélben említett "Mária Terézia katonai rend" nyilván a Katonai Mária Terézia rend (243-244. o.). Berg levelében nem a "Liechtenstein-i hercegről," hanem Franz Liechtenstein hercegről, a tartalékhadtest parancsnokáról van szó (259. o.). A 277. oldalon említett "Augsburgi újság" az "Augsburger Allgemeine Zeitung." A 288. oldalon arról olvashatunk arról, hogy Paszkevics szerint "a magyarországi háborút nem zászlóaljakkal kellett eldönteni, hanem manőverekkel". A zászlóaljak nélküli manőver nyilván a lovasság akciója lehetett volna; véleményünk szerint viszont Paszkevics nem csatákkal, hanem manőverekkel akarta eldönteni a háborút, s a fordításban a "bataille" és a "bataillon" keveredett össze.

Zavaró, hogy Vadász, Steier Lajos munkáját idézve, a kötetszámot hol megadja, hol nem. Ugyanilyen zavaró, hogy a levelekből nem mindig derül ki egyértelműen, hogy a régi, vagy a Gergely-naptár szerint adják-e meg dátumokat.

Összefoglalóan elmondhatjuk: szomorú, hogy két neves szakember ilyen igénytelen kötettel jelentkezett, amely terjedelméhez képest alig hoz új adatokat. A könyv ajánló szövege szerint a kötetben "elsőként jelennek meg összegyűjtve az 1849-es orosz intervencióval kapcsolatos dokumentumok," s a kötet "nemcsak a szaktörténészek igényeit elégíti ki, de megfelel a történelem iránt érdeklődő olvasók elvárásainak is." Az első állítás nem állja ki a tények próbáját; a másodiknál a szaktörténészek igényeinek kielégítését határozottan cáfolhatjuk, s reméljük, hogy a nagyközönség sem ennyire igénytelen

Az iratanyag egy részéért ráadásul nem is kellett volna Moszkvába vagy Szentpétervárra utazni. A Haynau-Paszkevics-levelezés, illetve az orosz-osztrák katonai kapcsolattartás legfontosabb dokumentumai, a hivatalos orosz hadijelentések többsége, az osztrák összekötő tisztek jelentései az osztrák Kriegsarchivban, illetve a Haus-, Hof- und Staatsarchivban is megtalálhatók, s ennek az anyagnak a mennyisége is több száz, de talán több ezer darabra rúg. Ezek egy részéről a Magyar Országos Levéltár mikrofilmet, a Hadtörténelmi Levéltár gépelt másolatokat őriz. Ha a két szerző legalább a Haynau-Paszkevics-levelezést közreadja, óriási szolgálatot tesz a magyar történettudománynak, s a franciául csak mérsékelten olvasó nagyközönségnek. Így azonban az eredmény egy elszalasztott lehetőség - semmi más.

468

 <back to contents>