<back to contents>

Molnár Máté

KANT ÉS AZ ÖRÖK BÉKE

Több mint kétszáz évvel ezelőtt, 1795 nyarán jelent meg Königsbergben Immanuel Kant Az örök békéhez (Zum ewigen Frieden) című könyvecskéje. Ez a munka a XIX. és a XX. századi nemzetközi békemozgalom klasszikus alapművei között szerepel, és nagy hatást gyakorolt az európai federációs elképzelésekre is. Mivel az írás a XXI. század elejére sem igen veszített aktualitásából, érdemesnek tűnik felidéznünk annak keletkezési körülményeit és fő mondanivalóját.

A bázeli béke

1792. április 20-án Franciaország girondista kormánya hadat üzent Ausztriának, és mivel az osztrákok oldalán mások (így például Anglia, Poroszország, Hollandia, Spanyolország és Oroszország) is belekeveredtek a konfliktusba, kezdetét vette az a koalíciós háború, amely hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen 1815-ig, Napóleon waterloo-i vereségéig és a bécsi kongresszusig tartott.

Ebben a háborúsorozatban az első olyan lehetőség, amely a tartós béke megteremtését kínálta, 1795-ben következett be, amikor a Franciaország elleni első koalíció - belső ellentétei miatt - bomlásnak indult. A francia csapatok 1794-1795 folyamán az ország határain kívülre szorították vissza a koalíció erőit, sőt több helyen mélyen behatoltak annak területére. A "honvédelmi háború" elérte célját, s a francia katonai győzelmeken kívül a diplomáciai helyzet is a békekötésnek kedvezett: a Lengyelország hamadik felosztása körül kialakult hatalmi ellentétek kompromisszum kötésére késztették Poroszországot, amely már 1794 ősze óta tárgyalt a franciákkal Svájcban.

A francia-porosz béke aláírására azután került sor, hogy Poroszország a Lengyelország feletti osztozkodásban hátrányos helyzetbe került Ausztriával és Oroszországgal szemben. 1794-ben a Kosciuszko-felkelés leverésére küldött porosz csapatok vereséget szenvedtek Varsónál, Szuvo­rovnak, az orosz tábornoknak viszont sikerült bevennie a várost. Ráadásul II. Katalin Krakkót és környékét az osztrákoknak engedte át. Poroszország azért akart békét kötni a franciákkal, hogy katonai erejét Lengyelország felé öszpontosíthassa, és így a későbbi alkudozások során kedv

ezőbb pozícióba kerülhessen. Miután 1795 januárjában Oroszország és Ausztria aláírta a Lengyelország harmadik felosztására vonatkozó egyezményt, Poroszország felgyorsította a franciákkal folytatott tárgyalásokat.

1795. április 5-én Bázelban aláírták a Poroszország és Franciaország közötti békét. A két állam semlegességet vállalt egymás irányába, és kimondták az észak-német területek semlegességét is. Poroszország azonban nagy árat fizetett a békéért, mert lényegében el kellett ismernie a Rajna bal partjának francia annexióját. [1]

A mű keletkezése és hatása

Kant már régebben is foglalkozott a nemzetközi béke problémájával. 1752-ben megjelent egy írása (Auszug aus der Vernunftlehre), amelyben utalt a francia Saint-Pierre abbé békével kapcsolatos nézeteire, még mielőtt Rousseau - akinek a kérdésre vonatkozó eszméit Kant ugyancsak ismerte - Saint-Pierre-ről szóló könyvét megírta volna. Úgy tűnik, Kant békefelfogásának alapvető jellemzői már az 1780-as évek közepére kialakultak. [2] De az örök békéről szóló esszé megírásának

448

elhatározását mindenképpen a bázeli béke motiválta. A könyv 1795 nyarán jelent meg és rendkívül nagy visszhangot váltott ki Németországban és külföldön egyaránt. Minden jelentős német folyóirat recenziót írt róla, melyek szerzői között Herder és Fichte is szerepelt. A háborúk elkerülhetetlenségét hirdetők hevesen támadták Kantot, a békepártiak pedig az örök béke feltételeiről, lehetőségéről vitáztak. [3]

1795-ben Franciaországot és Európát egyaránt az általános békevágy jellemezte, [4] ezért a könyvnek jelentős volt a nemzetközi hatása is. Még ugyanebben az évben kiadták franciául, 1796-ban megjelent a második német és francia kiadása, 1796 és 1798 között dán, svéd és angol fordítások következtek. [5] A XIX. és XX. század folyamán Kant esszéje a legkülönbözőbb időpontokban került ismét az érdeklődés középpontjába. 1867-ben, a nemzetközi békemozgalom fellendülésének idejében újra kiadták németül és franciául is, [6] majd 1880-ban ismét megjelent franciául a Nemzetközi Béke- és Szabadság Liga (1867-1939) elnöke, Charles Lemonnier előszavával. Az 1889-es párizsi világkiállításon tartandó nemzetközi békekongresszusra készülve ismét új kiadások jelentek meg: angolul (London) és olaszul (Milánó), a dán Fredrik Bajer (az 1908. év egyik Nobel-békedíjasa) pedig lefordította norvégra. [7]

Az első világháború alatti és utáni időszakban Kant békeeszméjének egyik legnagyobb eszmei és politikai hatása következett be. "Az örök béke" számos újabb kiadása jelent meg (többek között 1918-ban Babits Mihály fordításában magyarul is), de már a nagypolitikában is igazi jelentőségre tett szert: Wilson elnöknek a népek önrendelkezésére vonatkozó nézeteiben, valamint a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) megalakulásában és annak céljaiban, programjában - más gondolkodók és politikai szervezetek mellett - részben Kant elgondolásai öltöttek testet.

Összességében - Raumer kutatásai alapján - megállapítható, hogy Kant műve 12 kiadásban jelent meg még élete folyamán (tehát az 1795 és 1805 közötti évtizedben), ugyancsak 12 kiadás 1805 és 1914 között, az első világháború vége, 1918 óta pedig mintegy 20 újabb alkalommal. [8] E közel félszáz megjelenés egyrészt a Kant által vizsgált probléma fontosságát, másrészt pedig a német filozófus megoldási javaslatainak jelentőségét mutatja a politikai eszmetörténet terén.

Az örök béke kanti tervezete

Bruns nézete szerint, Kant béketerve elsősorban saját eszmei fejlődésének eredménye volt. Mindazonáltal érte néhány jelentős gondolati hatás, melyek közül Saint-Pierre abbé (1658-1743) és Rousseau béke-elképzelései emelhetők ki. [9]

Saint-Pierre abbé a spanyol örökösödési háború (1701-1714) időszakában kezdett el foglalkozni a tartós európai béke megteremtésének lehetőségével. [10] 1712-ben Polignac abbé titkáraként részt vett az utrechti béketárgyalásokon, és a békével kapcsolatos elképzeléseiről 1716-ig több munkát is írt. Mivel ezek a művei meglehetősen hosszadalmasra sikeredtek, 1729-ben készített egy rövidített változatot is, amelynek nagy visszhangja volt. [11] Tervezetének lényege: egy uralkodók

449

közötti szövetség létrehozása Európában, a béke fenntartására közös európai hadsereg felállítása, az államok közötti vitákban egy európai döntőbíróság döntsön, s a döntésekkel szembeszállók ellen az európai haderő alkalmazható legyen.

Úgy tűnik, Saint-Pierre és Kant nézetei több lényeges pontban megegyeztek: így a békének az európai szövetség általi biztosíthatóságában, a fejlődésbe vetett hitben, amely szerint az egyének társadalomba szerveződésének mintájára lehetőség lenne a nemzetek egységes európai társadalomba szervezésére. Ebben a társadalomban az európai diéta lett volna a fő döntéshozó szerv. [12]

Rousseau 1754-ben, Madame Dupin titkáraként megbízást kapott arra, hogy foglalja össze és mutassa be Saint-Pierre műveinek fő mondanivalóját. A filozófus 1756 és 1758 között dolgozott a megbízáson, amelynek eredményeként két írása látott napvilágot: az egyik 1761-ben (L'extrait du Projet de la Paix perpétuelle de M. l'Abbé de Saint-Pierre), a másik csak a halála után, 1782-ben (Jugement sur le Projet de Paix perpétuelle). [13]

Rousseau meglehetősen szkeptikusnak tűnt Saint-Pierre-nek azzal az elképzelésével szemben, hogy az európai szövetségnek az uralkodók közötti megegyezésen kellene alapulnia. Szerinte a létrehozandó európai konfederációban a népeknek kell szövetkezniük egymással, és nekik kell dönteniük a háború és a béke kérdésében. Bruns ezenkívül megállapítja, hogy Rousseau az európai egységet nemcsak politikai, hanem spirituális, vallási, jogi, kereskedelmi, tehát komplexebb rendszernek fogta fel. [14]

Kétségtelen, hogy Kantra a közvetlenebb hatást Rousseau, a francia felvilágosodás és a forradalom eszméi gyakorolták. A mű alapgondolata azonban régebbi keletű. A kanti elgondolás lényege az, hogy a nemzetközi békét tartós formában egy nemzetközi szerveződés, federáció révén lehet biztosítani. E felfogás gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, az első ilyen tervezetet a francia Pierre Dubois 1306-ban készítette. A gondolat szívósságára jellemző, hogy a következő évszázadokban számtalan esetben újra felbukkant, többnyire az előző és más kortárs elképzelésektől függetlenül, azokról mit sem tudva.

Kant eszméjének lényegét Babits Mihály abban látta, hogy a német filozófus az egyének közötti viszonyról az államok közötti viszonyokra is kiterjeszthetőnek tartotta a természeti állapotból a törvényesség állapotába való átlépés lehetőségét. [15] Így az államok közötti kapcsolatokban a háborús konfliktusokat a nemzetközi jogi szabályozás helyettesíthetné. Kant megfogalmazásában e nézet a következőképpen hangzik: "Államokra nézve egymás közti viszonyukban a törvénytelen állapot csupa háborút tartalmaz. Kijutni ebből az ész szerint semmi más út nem lehetséges, mint hogy ők is, éppúgy mint az egyes emberek, föladják vad (törvénytelen) szabadságukat, kényszerítő nyilvános törvényekhez törjék magukat ..." [16]

Kant az örök békéhez vezető úton elengedhetetlennek tartotta néhány előzetes feltétel teljesülését, amelyek a következők voltak: 1. meg kell különböztetni a valódi békekötés és a fegyverszünet fogalmát egymástól. Az utóbbi csak az új háború előkészítéséhez szükséges időnyerést szolgálja, nem lehet a tartós béke alapja (ez nyilvánvaló utalás arra, hogy Poroszország a bázeli békében csak rövid távú békecélokat követett, a lengyel ügy rendezésének számára kedvezőbb megoldásához). 2. Nem szabad egyetlen államot sem öröklés, csere, vásárlás, ajándékozás stb. útján más államnak adni (célzás Lengyelország felosztására és a Rajnán túli német államok francia kézbe való átengedésére). "Az állam nem birtok... Az állam emberek társasága." [17] 3. Az állandó hadseregeket

450

meg kell szüntetni. 4. Meg kell tiltani, hogy az államok hadi célú hiteleket vehessenek fel. 5. Más államok belügyeibe nem szabad beavatkozni. 6. Törekedni kell arra, hogy háború esetén egyik fél se alkalmazzon olyan eszközöket az ellenségeskedések és harcok folyamán (orgyilkosok, méregkeverők, árulásra bujtogató provokátorok stb. kiküldése, népirtások elkövetése), amelyek a későbbi békekötést megakadályozhatják. [18]

E feltételek teljesülése után Kant három olyan tényezőt tárgyal, amelyek a tartós nemzetközi béke megteremtésének és fenntartásának alappilléreiként szolgálnak. Ezek kiindulópontjaként  szembeállítja egymással a természeti állapot (háború vagy annak potenciális lehetősége) és a polgári (jogi) állapot stádiumait és megállapítja, hogy a béke csak a másodikban jöhet létre, a nemzetközi jog kiépülésével: "A békeállapotot tehát először intézményileg létesíteni kell." [19] E két stádium megkülönböztetését Kantnál Dumke egyértelműen Rousseau hatásának tulajdonítja, [20] és állítása mindenképpen megalapozottnak tűnik.

Az első alapelv, amelyet Kant a cél eléréséhez szükségesnek tart, a köztársasági jelleg. Kantnak ez a nézete volt később a leghevesebb támadásoknak kitéve, s úgy tűnik, sokan félreértelmezték az ezzel kapcsolatos felfogását. Kant minden kétséget kizáróan leszögezi: "A polgári alkotmánynak minden államban köztársaságinak kell lennie." [21] Érvényesülnie kell az emberek közötti viszonyokat egy államon belül szabályozó állampolgári jognak, az államok közötti viszonyokat szabályozó népjognak és az emberek, mint egyének és más államok, illetve azok polgárai közötti viszonyokat szabályozó világpolgári jognak.

A köztársasági elv érvényesülésének szükségessége Kant számára a federációt alkotó államok alkotmányainak homogenitását jelenti. Ezzel összefüggésbe hozza a nemzetközi béke lehetőségét az államok belső berendezkedésével, alkotmányos felépítésük jellegével. Nagyon sok támadás érte később a német filozófus elméletét azzal az indoklással, hogy a történelem tanulságai szerint a köztársasági államforma önmagában egyáltalán nem jelenti szükségszerűen az ilyen államok békére való törekvését (általában az ókori Athént, a köztársasági Rómát és a francia forradalmi köztársaságot említették példaképpen). Bruns azzal védelmezi Kantot, hogy a német filozófus a köztársasági jelleget nem abszolút érvényű törvénynek, hanem inkább tendenciának fogja fel, és mindenképpen az igazság nagyon fontos részét tartalmazza az, hogy demokratikusabb, képviseleten alapuló, alkotmányos kormányzásnál nehezebb a népek érdekeivel ellenkező, önkényes háborús politika megvalósítása. [22]

A köztársasággal kapcsolatos kanti nézetek megértéséhez és annak megfelelő értelmezéséhez a korabeli helyzet és az eredeti szöveg árnyaltabb elemzésére van szükség. A republikánus elv hangsúlyozása Kant számára nyilvánvalóan a francia felvilágosodás és a forradalom eszméi melletti kiállást jelentette. [23] E politikai nézet radikalizmusát mutatja, hogy a korabeli Európában (és szerte a világon) a köztársasági államforma rendkívül ritka volt, így az ennek megteremtésére való buzdítás a társadalmi és politikai reformok melletti elkötelezettséget tükrözte. Az esszé megírása és megjelentetése maga is bátor politikai kiállásnak tűnik, hiszen Kant művének célpontja éppen a porosz politikai vezetés és maga az uralkodó, II. Frigyes Vilmos volt.

Ebben a politikai légkörben Kant egy kicsit talán túlhangsúlyozta a republikanizmus fontosságát - saját nézeteihez viszonyítva is. Ugyanezt tették később a XIX. század közepén és második felében azok a republikánus beállítottságú politikai csoportok, amelyek a béke és az európai federáció megteremtésére tett erőfeszítéseik során Kant gondolataihoz nyúltak vissza. A német filozófus írását olvasva ugyanis mindenképpen úgy tűnik, hogy szerzőjétől egyáltalán nem volt idegen az alkotmányos monarchia sem, sőt, magának az államforma kérdésének lényegében másodlagos jelentőséget tulajdonított.

451

Kant felfogása szerint a kormányzati hatalmat kétféleképpen lehet jellemezni: az egyik az uralom formája, vagyis a hatalmat gyakorlók száma alapján történik, s így megkülönböztethetünk autokráciát (egy fő uralma), arisztokráciát  (több személy uralma) és demokráciát (a többség uralma); a másik szempont a kormányzás módja, amely lehet köztársasági vagy despotikus. [24] Márpedig Kant a második megkülönböztetést tartja a lényegesebbnek, amit a következőképpen definiál: "A republikanizmus az az államelv, amely a végrehajtó hatalmat (a kormányt) a törvényhozótól elkülöníti. A despotizmus: ahol az állam önhatalmúlag hajt végre törvényeket, amelyeket ő maga hozott..." [25] A republikanizmus elve a hatalom reprezentatív jellegét jelenti, és Kant szerint: "... az  uralkodásnak minden formája, mely nem reprezentatív, tulajdonképpen formahiba." [26] A hangsúly tehát a hatalom gyakorlásának alkotmányosságán van, nem pedig azon, hogy e hatalmat hány személy gyakorolja.

Kant tervezetének második alapelve a federalizmus. Ez azt fejezi ki, hogy az alkotmányaik tekintetében fokozatosan homogenizálódó államoknak szövetséget kell kötniük egymással. E szövetség funkciója az államközi kapcsolatok jogi-intézményi keretekben való szabályozása. Ha nincs ilyen szabályozás, akkor a puszta erőszak érvényesül, és a természeti állapot jogtalansága uralkodik. "Népeket és államokat úgy lehet tekinteni, mint egyes embereket, kik természeti  állapotukban - azaz a külső törvényektől való függetlenségben - már egymás mellett élésük által sértik egymást." [27]

A federalizmus lassú, fokozatos fejlődéssel érvényesülhet. A békeszerződések kötése helyett az államok közötti kapcsolatokban a békeszövetségek aláírására kell törekedni. A békeszövetségek rendszerének a népszövetséghez kell elvezetnie. Az ideális megoldás a népállam (európai, majd világkormány) megteremtése lenne, ezt azonban Kant nem tartotta realizálhatónak. [28] A népszövetség vagy federáció létrehozását hosszú, evolutív folyamatként képzelte el, amelynek végső stádiuma egy világméretű integráció lesz. Kant kozmopolita volt, elképzelését - következetesen végiggondolva - csak univerzálisan kiépülő intézményrendszerben lehetett formába önteni.

Írásában az "Európa" kifejezés nagyon ritkán fordul elő (Bruns szerint háromszor). [29] Tekintettel azonban arra, hogy a tartós béke kérdését Kant rendkívül praktikusan és realista szemlélettel tárgyalta, nyilvánvaló, hogy első stádiumban csak egy európai federáció, európai egység létrehozásában gondolkodhatott. A fokozatosan homogenizálódó (a köztársasági alapelvek megvalósításához közeledő) államok laza, konföderatív jellegű integrációját látta kivihetőnek.

A harmadik alapelv - Kant megfogalmazása szerint: definitív cikk - azt rögzíti, hogy egy minimális világpolgárjognak minden országban érvényesülnie kell. Vagyis bármely ország állampolgára a Föld bármely más országában jogosan tartózkodhat mindaddig, amíg cselekedeteivel az ottani törvényeket nem sérti. [30] Az egyén jogai így az állampolgári szintről a világpolgári szintre emelkednek, amelyet az államok közötti jogi szabályozás és békeállapot tesz lehetővé.

Kant és a pacifista mozgalom

Kantnak Az örök békéhez című írása több jelentős eszmei és politikai áramlatnak és mozgalomnak a forrása és ösztönzője lett. Ezek közé tartozik a polgári internacionalizmus és a kozmopolitizmus, az európai és az univerzális federáció kiépítésének gondolatköre, valamint a pacifizmus, azaz a tartós európai és világbéke megteremtésére törekvő mozgalom is.

A nemzetközi békemozgalom keletkezése ugyanahhoz a háborúhoz - a Franciaország és Európa közötti koalíciós háborúkhoz - kapcsolódik, amely Kantot esszéje megírására ihlette. Az 1815-

452

ben befejeződő bécsi kongresszusra, ami a napóleoni háborúk utáni európai politikai viszonyokat rendezte, számos tervezetet küldtek különféle országokból, amelyekben a tartós béke feltételeit keresték. Ezek közül a leghíresebb talán Saint-Simoné volt. Még ugyanebben az évben, az Amerikai Egyesült Államokban létrehozták a világ első békeszervezetét, majd 1816-ban az első európait is (az előbbit New Yorkban, az utóbbit Londonban).

E szervezetek elsősorban nemzeti keretek között működtek, főleg vallási és közgazdasági megfontolások ösztönözték őket. Határozottan apolitikusak voltak, az egyének lelkiismeretére és erkölcsi érzékére kívántak hatni. 1843-ban Londonban megtartották az első nemzetközi békekongresszust is, amelyet 1848 és 1853 között még további öt követett. 1867-ben, a francia-porosz ellentétek háborúvá való alakulását megelőzendő, három békeszervezet is alakult Franciaországban, melyek közül kettő a hagyományos angolszász szellemi orientációt követte. A harmadik azonban, az 1867 szeptemberében megalakult Nemzetközi Béke- és Szabadság Liga (Ligue Internationale de la Paix et de la Liberté) új, az eddigiekhez képest sajátos eszmei arculatot alakított ki, aminek fő jellemzője a következetesen politikus orientáció és tevékenység. Másik fontos sajátossága, hogy az 1867-ben alakult szervezetek közül egyedül a Ligának sikerült valóban nemzetközi jellegűvé válnia.

A Nemzetközi Béke- és Szabadság Liga fő szellemi előfutára, a francia Pierre Malardier (1818-1894) 1861-ben Brüsszelben és Lipcsében megjelent könyve (Solution de la question européenne: Confédération européenne, Réalisation du droit international) egyértelműen Kant hatása alatt született. [31] Malardier az 1852-ben III. Napóleonnak teendő hűségesküt megtagadó emigránsok közé tartozott (tanár volt és képviselő a köztársasági parlamentben), aki Angliában, Belgiumban és Svájcban élt és publikálta császárságellenes műveit. 1861-ben megjelent könyve nem váltott ki jelentősebb visszhangot, de 1867-ben ott szerepelt a genfi kongresszusra elküldött írások között, [32] és így a következő években hatott a Liga programjának kidolgozására. Malardier szocialista republikánus volt, akit Proudhon nézetei is befolyásoltak (az államokon belüli decentralizáció, az államok közötti konföderáció, valamint az egyéni kistulajdon szükségességének kérdésében), de a békéről való elképzeléseit főleg Kant inspirálta.

Malardier szerint az európai békét a népeknek, nem pedig az uralkodóknak kell megteremteni. A republikanizmus és a federalizmus elvei alapján egy svájci mintájú konföderációt akart megvalósítani. [33] Európai alkotmánytervezetét a svájci politikai berendezkedéshez hasonló intézményrendszerre alapozta, egyetértvén Kant megállapításával: "A szabadság béke, a despotizmus háború." [34] Később a Ligához Malardier más írásai is eljutottak, amelyek teljes összhangban álltak a szervezet által hirdetett célokkal. [35]

Jules Barni, a genfi Akadémia filozófiatanára ugyancsak 1852-ben emigrált Franciaországból, és III. Napóleon ellenzékéhez tartozott. Két évvel a genfi békekongresszus előtt, 1865-ben megjelent könyvében (Napoléon et son historien M. Thiers) szembeszállt a Napóleont dicsőítő legendával, és a történelmi moralitás elve alapján elítélte annak állítólagos népfelszabadító háborúit. [36]

Barni Kant műveinek fordítójaként és francia nyelvű kiadása gondozójaként ismerkedett meg a német gondolkodó politikai filozófiájával. [37] Az 1867-es genfi kongresszust megnyitó beszédében utalt Saint-Pierre és Kant nézeteire, amelyek szerint az európai népeknek el kell jutniuk a barbárságból a civilizáció, a jog állapotába. Ezt a célt csak a republikánus államok nemzetközi federációja révén vélte megvalósíthatónak, mivel a cezarista, militarista monarchiákat tekintette a háborúk fő forrásának. A belső szabadságot és a külső békét elválaszthatatlannak tartotta egymástól, és

453

Kant nyomdokain haladva az állami berendezkedés homogenizációját (republikánussá alakítását) a béke elengedhetetlen feltételének gondolta. Síkra szállt ezen kívül az állandó hadseregek megszüntetése és milíciákkal való helyettesítése mellett. [38]

Barni a tartós béke politikai eszközeként az Európai Egyesült Államok létrehozását jelölte meg. Ezt a népek önrendelkezését, szabad önkormányzatát biztosító konföderációnak képzelte el, ami garantálja a nemzetközi jog érvényesülését az államközi kapcsolatokban. [39]

Kant nézeteinek legfőbb képviselője a Nemzetközi Béke- és Szabadság Ligában Charles Lemonnier (1806-1891) volt, aki mintegy két évtizeden át a Liga elnökeként és annak legmarkánsabb, legnagyobb hatású propagátoraként nemzetközi hírnevet szerzett magának. Már a Liga megalakulása előtt, 1867 augusztusában előadást tartott Kant béketervéről, 1880-ban pedig ő adta ki újra franciául a német filozófus esszéjét és előszót is írt hozzá. [40]

Lemonnier és a Liga politikai elképzeléseiben a pacifizmus és a demokrácia gondolatának összefonódása egyértelműen Kant eszmei befolyásának tulajdonítható. [41] Ugyancsak egyetértett az alkotmányos homogenitás szükségességével is, és azon kevesek közé tartozott, akik a kanti elgondolást helyesen értelmezve az alkotmányos monarchiát is elfogadhatónak tartották. [42] Az emberi személyiség autonómiájából kiindulva Lemonnier a szabad népek federációját (az Európai Egyesült Államokat) tekintette a béke zálogának. [43]

Lemonnier helyezte a legnagyobb hangsúlyt Kant béketervének morális megfontolásaira is. Nézete szerint az erkölcsi elveknek nemcsak az egyének, hanem a nemzetek közötti viszonyokat is szabályozniuk kell. A politikát és a gazdaságot egyaránt alá kell vetni a morális megfontolásoknak. A Liga fő céljaként egy európai jogi intézmény létrehozását jelölte meg. [44]

A Nemzetközi Béke- és Szabadság Liga a béke és a szabadság eszméinek összekapcsolásával, a társadalmi reformok szükségessége és az igazságosság elve érvényesülésének a béke előfeltételeiként való megjelölésével, a békemozgalmat az apolitikus fázisból a politizáló korszakba lendítette át. A XIX. század második felében az európai békeszervezetek nagy része már aktív kapcsolatban állt a parlamentekkel és a kormányokkal, és élénken foglalkozott a napi politikai kérdé­sekkel is. A század végén alkotta meg a Liga Lemonnier után következő elnöke, Émile Arnaud a pacifizmus kifejezést. Pacifistának Arnaud nem egyszerűen azt a személyt tartotta, aki szereti a békét és ellenzi a háborút, hanem azt, aki aktív politikai tevékenységet (missziót) fejt ki a béke érdekében.

Mindezekben a folyamatokban, amelyek a nemzetközi békemozgalmat politikailag aktív pacifizmussá alakították át, elvitathatatlanok Kant érdemei, aki gondolataival azok egyik fő eszmei megalapozója volt. Sőt, a XXI. század elején úgy tűnik, hogy elképzelései a népek federációjáról és a tartós nemzetközi békéről most kezdenek csak igazán érdekessé és aktuálissá válni.

454

 <back to contents>