<back to contents>

Czigány István

HADÜGYI REFORMKISÉRLETEK A KIRÁLYI MAGYARORSZÁGON,
1665-1682

A magyar történet- és hadtörténetírás az 1671 végén jóváhagyott és a következő év tavaszán bevezetett végvári redukciót az 1670. évi rendi szervezkedés megtorlásának, a magyar végvári katonaság felszámolására tett kísérletnek tekintette és tekinti ma is. Történetét a XX. század elején Takáts Sándor dolgozta fel, imponálóan gazdag, zömében bécsi levéltári anyagra támaszkodó tanulmányában. [1] Az általa megfogalmazottak tömören úgy összegezhetők, hogy a rebellis magyarokkal szembeni megtorlás részeként a Habsburg politikai és katonai vezetés a megbízhatatlannak tartott magyarországi haderő felszámolására törekedett. E terv első állomásának Takáts a végvári katonaság 1671/1672. évi redukcióját, vagyis létszámcsökkentéssel egybekötött átszervezését tekintette, amelynek következtében a mintegy 11 000 fős végvári katonaságból 7 000 embert bocsátottak el a szolgálatból. A kutatás azóta is kevés figyelmet fordított a Habsburg Birodalom haderején belül lejátszódó alapvető gazdasági és hadügyi átalakulásokra, s azzal sem foglalkozott, hogy ezek a változások milyen módon érintették a királyi Magyar­ország katonaságát. Ezért a hadtörténeti és történeti szintézisekben és tanulmányokban lényegében nem léptek túl a Takáts által megfogalmazottakon. [2] Bár a legújabb kutatások figyelembe vették, hogy a Habsburg Birodalom a westfáliai békét követő évtizedekben politikailag, gazdaságilag és hadipotenciálját tekintve Európa meghatározó tényezőjévé, a török elleni nemzetközi koalíció összefogására képes nagyhatalommá vált, de nem vagy csak csekély mértékben módosult az az álláspont, mely szerint a monarchia, miközben megteremtette saját hadseregét, elhanyagolta a királyi Magyarország katonaságát, amelyet elsorvasztottak és végleg megtizedeltek az 1670-es évek redukciói és elbocsátásai. [3] A végvári katonaság reformjának szükségességét a hazai szakirodalom elismerte ugyan, de az elmaradottság okát a bécsi udvar magatartásában vélte megtalálni.

Az 1671/1672-es redukció forrásanyagának ellentmondásaira a korszak kitűnő ismerője, Benczédi László már több mint két évtizede felhívta a figyelmet, és azon véleményének adott hangot, hogy "a császári szolgálatból való megválás konkrét bemutatásával egyelőre még adós történetírásunk". [4] S valóban, a források ismeretében számos kérdés merül fel. Mi ösztönözhette a Habsburg Birodalom hadügyeit irányító politikusokat és katonákat, hogy elbocsássák a királyi Magyarországot védő végvári katonaság kétharmadát? Politikai megtorlásról, a magyarokkal szembeni elfogultságról vagy egyszerűen rossz katonai döntésről van szó?

279

A királyi Magyarország haderejének megreformálására az első tervek a XVII. század közepén fogalmazódtak meg. Zrínyi Miklós az 1660-as évek elején írt Az török áfium ellen való orvosság című röpiratában kemény bírálatban részesítette a magyarországi katonaság fegyelmét, harci morálját és képzettségét, s a kiutat egy állandó reguláris hadsereg megteremtésében látta. [5] Zrínyi a végvári katonaságon kívül 24 000 fős mezei sereg felállítását javasolta a török elleni háború idejére. Az összesen mintegy 35 000 fős katonai erő a királyi Magyarország lélekszámát tekintve az ország teljes hadipotenciáljának mozgósítását követelte meg. Feltehetően Zrínyinek és a köréje csoportosuló politikusi gárdának is szerepe volt abban, hogy az 1662. évi pozsonyi országgyűlés hadügyi végzései a társadalom egészének hadkötelezettségét mondták ki, igaz, nem az általa javasolt állandó hadsereg felállítása, hanem személyes felkelés, zsoldosállítás vagy a haditerhekből történő részvállalás útján. Az elfogadott törvények nyomán 1663-ban 25 725 katona kiállítását ajánlották meg a rendek. [6] Az 1663/64. évi török elleni háborúban azonban a feudális hadkötelezettség alapján szerveződő felkelő csapatok csődöt mondtak, s a Habsburg-kormányzat számára nyilvánvalóvá vált, hogy a sikeres katonai fellépéshez rendszeresen fizetett mezei haderőt kell felállítani. [7]

A magyarországi határvédelem újjászervezésére a Habsburg Birodalom állandó hadseregének kiépítésével párhuzamosan, az 1663/64. évi török elleni háborút lezáró vasvári béke megkötését követően került sor. Az állandó katonaság létszámát egy 1664 októberében elfogadott tervezet szerint 25 000 főben szabták meg, amelyből a török veszélyre hivatkozva kilenc gyalog- és négy lovasezredet, összesen 11 000 katonát állomásoztattak a királyi országrészben. A végvári katonaság létszámát, az úgynevezett "Gräniz Status"-t, 21 000 főben határozták meg. [8] Ez a létszám lényegesen magasabb, mint az 1663/1664-es háború előtt: 1658-ban ugyanis a királyság 45 végházában (Ecsed, Kálló és Szatmár ekkor Erdélyhez tartozott) 12 613, míg egy 1661-es kimutatás szerint 12 332 fő volt az előírt létszám. [9] A vasvári békét követően, 1665 elején Bécs, Alsó-Ausztria és a cseh-

280

morva tartományok védelmére Érsekújvárral szembeni (gegen Neuhäusel liegende Grenze), illetve lipótvári (Leopoldische Grenze) néven új végvidéket szerveztek. [10] Az új védelmi rendszert kettős irányítás alá helyezték. Pozsony, Lipótvár és néhány kisebb erősség közvetlenül a Haditanács irányítása alá tartozott. Az újonnan királyi őrséggel ellátott erődítmények (Galgóc, Kis-Tapolcsán, Sellye, Sempte, Szent Antal, Sztregova), valamint az Érsekújvári Főkapitányság magyar kézen maradt várai (Fülek, Korpona, Léva, Nyitra) Bányavidéki Főkapitányság néven külön szervezeti egységet alkottak, melynek élére 1668 decemberében Esterházy Pált nevezték ki. [11] Az itt található várak őrségének létszáma 2 125 huszár és 1 428 hajdú volt, akiknek a havi zsoldja 14 386 rajnai forintra és 48 krajcárra rúgott. [12] Murányt és Szádvárt, amelyek az 1663/64-es háború előtt a Felső-Magyarországi Főkapitánysághoz tartoztak, kezdetben az újjászervezett végvidékhez csatolták, ám a következő években csak az utóbbit említik a Bányavidéki Főkapitánysághoz tartozónak.

A Bányavidéki Főkapitányság létszáma, 1665

Az új végvidék megszervezésekor már tetten érhető a központi kormányszerveknek az a törekvése, hogy a törökellenes védelmi rendszert új alapokra helyezzék. A királyi végvárak magyar és német katonasága mellett a törökellenes védelmi vonal egyes helyőrségeit zömmel az országba vezényelt reguláris ezredekből alakították ki, így automatikusan az Udvari Haditanács irányítása alá kerültek. Ezzel a rendszerrel sikerült ugyan megoldani a létszámgondokat, de a finanszírozási nehézségek fennmaradtak, sőt tovább

281

súlyosbodtak. [14] Ráadásul ezt a pénzügyileg és katonailag logikusnak tűnő lépést, amely kétségtelenül a magyarországi hadügyek központosítását jelentette, a fegyveres ellenállásra készülődő ellenzék a rendi jogok, "az ország szabadsága" elleni újabb támadásnak minősítette, és szembehelyezkedett vele. [15]

A magyarországi végvári katonaság reformja és a Habsburg Birodalom állandó hadseregének megalapozása Zrínyi politikai ellenlábasa, Raimondo Motecuccoli tábornok nevéhez fűződik. Taktikai elméletét és gyakorlatát a harmincéves háború hadszínterein, később pedig a török elleni harcokban szerzett tapasztalataira alapozta. S jóllehet magyarországi működésével kapcsolatban mind Zrínyi Miklós, mind Komárom parancsnoka, a Haditanács tekintélyes tagja, Adolf Pucheim tábornok is komoly kételyeket fogalmazott meg, [16] Montecuccolinak győri főkapitányként (1661), hadseregparancsnokként, majd az Udvari Haditanács elnökeként (1668) megfelelő áttekintése volt a magyarországi hadügyekről.

Montecuccoli a legnagyobb hangsúlyt a katonák megfelelő kiképzésére, jó morális és fegyelmi állapotára fektette. Célját a rendszeres zsoldfizetéssel és élelmezéssel kívánta elérni. Ennek érdekében a Haditanács elnökeként megreformálta a hadsereg adminisztratív apparátusát. Az ügymenet egyszerűsítése és a kamarai jövedelmek közvetlen és ellenőrizhető felhasználása végett a hadsereg ellátását irányító főhadbiztosi hivatalt az Udvari Kamara alá rendelte. [17] Ugyancsak ő rendelte el a gyalogság közel kétharmadának tűzfegyverekkel való ellátását és az egységes kaliberű fegyverzet használatát. Montecuccoli könnyített a lovasság páncélzatán is, a gyalogságnál pedig megszüntette a vértezet használatát. Mindezek eredményeként a császári egységek mozgékonyabbá és nagyobb tűzerejűvé váltak. A török háborúkban szerzett tapasztalatai nyomán növekvő szerepet szánt a lovasságnak, ezen belül is a könnyűlovasságnak, amit magyarokból, horvátokból és lengyelekből kívánt kiállítani, mivel véleménye szerint ezek taktikája volt a legkiforrottabb. [18]

A magyarországi végvári katonaságnak az 1663/1664-es török elleni háború befejezése óta napirenden lévő megreformálása-redukciója szintén Montecuccoli haditanácsi elnökké történő kinevezése után ment végbe. A redukciót történelmi köztudatunk és a szakirodalom általában a magyarok elleni Habsburg praktikákkal azonosította, holott ez egy katonai szakkifejezés ("visszaállítás, csökkentés"), bizonyos szervezési technika megnevezésére. Elég talán utalnunk arra, hogy a császári ezredeknél 1650-1668 között - hadügyi, pénzügyi és háborús okokból - összesen öt redukciót és négy létszámnövelést hajtottak végre.

282

Példa erre az 1668 nyarán elkészült létszámcsökkentés tervezete, amelyben a tisztek és katonák zsoldjának megkurtítását a kincstár aggasztó helyzetével indokolták. [19] A királyi Magyarországon az uralkodó által fenntartott végvári katonaság már a XVI. század második felétől kezdve lényegében állandó haderőnek volt tekinthető, ennek szervezete és finanszírozása azonban nem felelt meg a kor követelményeinek.

A magyarországi végvári katonaság átszervezésével kapcsolatban számos javaslat készült. Kollonits Lipót nyitrai püspök például 1669-ben a Bányavidéki Főkapitányság redukciójáról készített tervezetet, amelyben a főkapitányság váraiban szolgáló 2 100 huszár és 1 497 hajdú létszámát összesen 950 fővel javasolta csökkenteni. A megmaradó katonaságból népesebb helyőrségeket kívánt létrehozni, s az ezekben szolgálókat folyamatos zsoldellátásban részesítették volna. [20] 1670. augusztus elején Raimondo Monte­cuccoli is papírra vetett egy redukciós elképzelést. Memorandumában a magyar végváriak helyzetét tarthatatlannak nevezte, mivel az Udvari és a Királyi Kamara manipulációi nyomán rendszertelenné váló zsoldfizetés miatt fegyelmük és harcképességük megromlott. Tervezete szerint a végvári katonaság számát - mivel fenntartása költséges - 4 000 főre kell csökkenteni, és a határvédelem feladatainak egy részét a császári ezredekre kell bízni. [21] Montecuccolinak ez az elképzelése azon törekvéseinek sorába illett, amellyel egy jól kiképzett, fegyelmezett, állandóan fegyverben tartható hadsereget kívánt létrehozni. Olyan, az abszolút uralkodói (királyi) tekintélyt elismerő, rendszeresen fizetett, ám létszámában kisebb végvári katonaságot szándékozott felállítani, amely a korszerű taktikai szervezet bevezetésével, a központi zsold-, fegyver-, élelemellátás s az egységes törvénykezés bevezetése nyomán, fegyelmezettebbé és ütőképesebbé válva, integrálható a birodalom állandó hadseregébe.

Az átszervezés mértékéről és módjáról éles vita folyt az Udvari Kamara és a Haditanács között, anélkül, hogy a bevezetni kívánt rendelkezések katonai és pénzügyi célját bárki is megkérdőjelezte volna. Az Udvari Kamara a létszámcsökkentés szükségességének igazolására elsősorban pénzügyi érveket hozott fel. Hivatalnokai az 1600-as évek elejéig összesítették a végvári katonaság számára a kincstár által pénzben és posztóban kifizetett zsoldösszegeket. Ebből egyértelműen kiderült, hogy még a hiányos zsoldfizetés mellett is hatalmas összegeket emésztett fel a királyi várak katonaságának fenntartása. A Győri Főkapitányságban 1630-1664 között 359 000, a Bányavidéki (1663-ig Érsekújvári) Főkapitányságban 1632-1670 között 1 466 111, a Kanizsa elleni Főkapitányságban 1632-1668 között 912 874 rajnai forintot fizetett ki az Udvari Kamara a német és magyar végvári katonaság számára. [22] A hivatalnokok számítása szerint a mintegy 12 000 főt számláló végvári katonaságnak egy éves zsoldigénye, ami tíz havi javadalmazást jelentett, félmillió rajnai forint körül mozgott. A költségek csökkentése érdekében a már korszerűtlennek tartott magyar végvári katonaság csökkentését javasolták. Egy 1671-ben készült, ám soha be nem vezetett tervezetben, amely mindössze 4 000 fős végvári katonaság megtartását irányozta

283

elő, az Udvari Kamara tíz havi zsoldfizetés esetén 60 450 rajnai forint és 45 krajcár kifizetésével, vagyis a fenntartási költség mintegy kétharmados csökkenésével számolt. [23]

Az Udvari Haditanács a végváriak létszámának megkurtításával együtt átszervezésüket, megreformálásukat is elhatározta. Erre több tervezet is készült, de, mint látni fogjuk, a végrehajtásuk évekig húzódott. Bizonyos redukciós intézkedések bevezetésére Szatmár, Ecsed és Kálló várai esetében már 1670 nyarán sor került, de akkor vélhetőleg azoktól a katonáktól váltak meg, akik aktív részesei voltak az I. Rákóczi Ferenc által tavasszal indított felkelésnek. Forrásaink arra utalnak, hogy a hadügyi reformok egyes elemeit már 1671 első felében bevezették a Bányavidéki Főkapitányság váraiban. Erre hivatkozva utasította 1671. július 26-án az Udvari Haditanács Pethő Zsigmond felső-magyarországi helyettes főkapitányt arra, hogy egy-egy 500 fős, öt századba szervezett alakulatot hozzon létre végvári huszárokból, illetve hajdúkból, amelyet három havonként fizetnének. [24] Néhány nappal később Christoph Dorsch, a Haditanács tanácsosa az Udvari Kamarának írott jelentésében a tizenkét havi zsoldfizetés Ecsed és Szatmár várára való kiterjesztését javasolta, a bennük lévő őrség létszámcsökkentése mellett. [25] Revideálnunk kell tehát a szakirodalom azon megállapítását, amely szerint a Habsburg politika nagy baklövést követett el akkor, amikor a végváriak létszámcsökkentését a felső-magyarországi főkapitányság területén kezdte meg, ott, ahol a legnagyobb volt az elégedetlenség, s hogy emiatt a szolgálatból elbocsátott vitézek rögvest a felkelők táborát gyarapították. A fentebb idézett forrásokból és a Felső-magyarországi Főkapitányság számára készített végrehajtási utasításból kiderül, hogy a csökkentést fokozatosan, a bányavárosi végvidék mintájára rendelték el. [26]

Bár I. Lipót német-római császár és magyar király elvi döntése a végvári katonaság átfogó redukciójáról már 1671. augusztus 7-én megszületett, a rendelet vagy a rendeletek végső változatát csak 1671. december első felében írta alá az uralkodó. Montecuccoli a Haditanács elnökeként csak 1672. február 12-én ismertette Batthyány Kristóf Kanizsa elleni, Esterházy Pál bányavidéki főkapitánnyal és Pethő Zsigmond felső-magyarországi helyettes főkapitánnyal a konkrét végrehajtási utasításokat. [27]

Az Udvari Haditanács iktatókönyveiben fennmaradt rendelkezés értelmében a királyi Magyarország négy végvári főkapitányságából háromban: a felső-magyarországiban, a bányavidékiben és a Kanizsával szembeniben a király által fizetett végváriak, vagyis az "iratos" katonák létszámát 2 490-ről, 100 fős századokba szervezve, 500 lovasra és 500 gyalogosra kell csökkenteni. Elrendelték, hogy a redukált létszámba olyanok nyerjenek felvételt, akik állandóan a várakban szolgálnak, nem foglalkoznak kereskedéssel vagy

284

egyéb tevékenységgel [28] és lehetőleg katolikus vallásúak. Az újonnan szervezett alakulatoknál tisztek vagy altisztek csak egy tisztséget tölthettek be. Kizárták azoknak az alkalmazását is, akik több lóval szolgáltak, valamint akiket rablással, megbízhatatlansággal, vagyis az ellenséggel való cimborálással gyanúsítottak. A redukció végrehajtásának első lépése a főmustramesteri hivatal két biztosának jelenlétében megtartott szemle volt, ahol a katonák megkapták járandóságukat, ami az elbocsátott vitézek számára kéthavi zsoldot jelentett. Végül a szolgálatban megmaradt végváriak az Udvari Haditanács tisztviselői előtt esküt tettek az uralkodóra. A tervezet szerint az esedékes zsold negyedévenként fizetendő ki a katonáknak, teljes egészében német pénzben, vagyis rajnai forintban. A rendelkezés redukciós része nem terjedt ki a közvetlenül az Udvari Haditanács irányítása alá tartozó Győri Főkapitányságra, ahol az előírt létszám továbbra is 2 490 fő maradt. [29]

Arra nem tudunk választ adni, hogy a Haditanács iktatókönyveibe milyen iratok alapján vezették be a főkapitányságokra vonatkozó egységes 2 490 fős létszámadatot. Az Udvari Kamara előkészítő munkája során ugyan számos összeírás készült a magyar végvári katonaság létszámáról, a fent jelzett adat azonban egyikben sem található. Egy 1672 tavaszán a redukció végrehajtásakor a régi hadrendben lévők zsoldkifizetését tartalmazó jegyzék szerint a Bányavárosi Főkapitányságban Komárommal együtt 2 224 huszár, 1 711 hajdú, 78 tüzér és 38 rendkívüli alkalmazott; a Kanizsa elleni Főkapitányság területén 1 205 huszár, 1 721 hajdú 13 tüzér és 8 rendkívüli alkalmazott; a Balaton-felvidék öt végházában pedig 190 huszár, 274 hajdú, 4 tüzér és 3 rendkívüli alkalmazott szolgált. [30] Ettől eltérő adatok találhatók abban a két, Esterházy Pál iratai között fennmaradt kimutatásban, amely a régi 1672 előtti ("Status A.") és az 1672-1674 közötti létszámviszonyokat ("Status B.") tartalmazza. [31] Véleményünk szerint e két irat létszámadatainak eltérése abból adódik, hogy készítőik különböző időpontokban felvett mustrajegyzékeket használtak. Az 1672 márciusában papírra vetett zsoldelszámolás olyan erősség (Galgóc) katonaságát is feltünteti, amely a "Status A" kimutatásban nem szerepel. [32] Az Esterházy Pál iratai közt lévő 1672 előtti létszámokat tartalmazó "Status A" és az 1674 nyara után készült "Status B" [33] végvári összesítések, valamint az Udvari Kamara által készített és főkapitányságonként 1 000 katonával kalkulált változat felhasználásával az alábbi táblázatokban, várak szerinti bontásban összefoglaltuk a bevezetni kívánt létszámadatokat. [34]

285

Felső-magyarországi Főkapitányság

Bányavidéki Főkapitányság

  286

Kanizsa elleni Főkapitányság

287

Győri Főkapitányság

Bár adataink kisebb-nagyobb mértékben eltérnek egymástól, annyi azért leszűrhető, hogy a redukció első változatában a király által fizetett mintegy 12 000 fő körül mozgó magyar végvári katonaság 4 000 főre történő csökkentését irányozta elő. Döntően katonai megfontolások miatt azonban hamarosan módosították a tervezetet, s a Bécs védelme szempontjából kulcsfontosságú Győri Főkapitányság létszámát változatlanul hagyták. Az Udvari Haditanács még a végrehajtás szakaszában sem zárkózott el a létszámok hivatalos módosításától, amint ez az örökös tartományokat védő Bányavidéki Főkapitányság esetében az alábbiakból kitűnik.

A végvári katonaság reformjának egyik alappillére a finanszírozás volt, ezért a Habsburg-kormányzat 1671. március 21-én új adórendeletet hirdetett ki az országban. Voltaképp a cseh és az osztrák örökös tartományokban már régóta funkcionáló ún. "repartitiós" adószisztéma bevezetéséről volt szó, amelyben nem a portánként megajánlott kvótát, hanem az országban állomásozó császári katonaság eltartásának költségeit vették alapul. Az új adórendszer elvileg többszörösére növelte volna egy-egy jobbágyporta terheit. Az 1671 márciusi adórendelet irreálisan magas, mintegy 870 000 forintnyi összege azonban sohasem került bevezetésre. Bár a három hónap múlva módosított rendelkezés mintegy 430 000 forintra mérsékelte az adót, sőt felét a földesurakra terhelte, az még így is közel ötszörösére növelte a jobbágyság állami terheit. [37] Mivel a leszállított összeg már közel sem fedezte a

288

törökellenes védelmi övezetben fegyverben tartott katonaság zsoldigényét, 1672. január 1-jei hatállyal újabb, az országban szintén ismeretlen adófajtát vezettek be, az úgynevezett "accissát", ami egyfajta forgalmi adót jelentett a bor, sör és a pálinka adásvételére. [38]

Az adóterhek ilyen drasztikus magyarországi emelkedése, párosulva a nemesség megadóztatásának kísérletével, hatalmas felháborodást és széles körű ellenállást váltott ki a királyi országrészen. Ez aktivizálta azokat a bujdosókat, akik az 1670. évi megtorlások elől Erdélybe vagy török földre menekültek, és hamarosan, 1672 augusztusában támadásba lendültek Felső-Magyarországon. Az Udvari Haditanács gyorsan reagált az eseményekre, és Feichtinger főmustramester előterjesztése alapján szeptember közepén a bányavidéki főkapitányság területén leállították a redukció végrehajtását. [39] Esterházy Pál bányavidéki főkapitány hamarosan nem csak parancsot, hanem jelentős pénzösszeget is kapott új katonák toborzására. A főkapitányság 1 600 főt számláló katonaságából 740 huszárt és 97 hajdút vetett harcba, és csaknem ugyanennyi fegyverest toborozva, 1672 októberében összesen 1 660 lovast és mintegy 100 gyalogost vezetett a felkelők ellen. [40]

Az állandósuló háborús viszonyok közepette a Bányavidéki Főkapitánysághoz tartozó erősségekben, Bécs lanyhuló ellenkezése mellett, lassan lekerült a napirendről a további létszámcsökkentés kérdése. Esterházy Pál 1673. július 28-án 1 332 főnyi tényleges létszámról tett jelentést az Udvari Haditanácsnak, amely 1674. március 30-án, a gyalogság 500 fős létszámának meghagyása mellett, engedélyezte a király által fizetett végvári lovasság 1 000 főre való emelését. [41] Ez csak kisebb mértékben járt létszámbővüléssel, mivel a "növekmény" elsősorban Komárom magyar végvári katonaságának Esterházy parancsnoksága alá rendeléséből származott. Az újabb hivatalos létszámnövelést az ismé­telt bujdosó-kuruc támadás küszöbén, 1677. június 7-én rendelték el. Ekkor 600 lovassal és 300 gyalogossal erősítették meg a bányavidéki végvárak királyi őrségét, ezzel voltaképp elérték a redukció előtti létszámot. Valószínűleg erre az időre datálható a főkapitányság azon kimutatása, amely Kistapolcsány, Nyitra, Sellye és Sempte várában 800 lovas és 300 gyalogos állomásoztatását írta elő. [42]

A felső-magyarországi várak esetében már a redukció megkezdésekor megkezdődött az alkudozás a keretlétszámok módosításáról. Feichtinger főmustramester már április első felében jelezte, hogy Kálló várában, amelyben a tervezett létszámcsökkentés - Tokajhoz hasonlóan - 50 lovast és 50 gyalogost hagyott volna, több katonát tarthatnak meg. [43] Egy 1673 júniusából származó töredékes szemlejegyzőkönyv szerint Putnokon az előírt 90 katona helyett 237, Szendrőben pedig 200 helyet, 219 katona szolgált. [44] Ezeket az

289

adatokat talán a létszámcsökkentés fokozatosságának a számlájára írhatnánk, ha nem került volna kezünkbe Mathias Freundlich császári szemlebiztos 1675. október 10-én kelt jelentése, mely szerint a király által fizetett felső-magyarországi végvári katonaság 1 168 huszárból, 394 hajdúból és Barkóczy 800 fős végvári huszárezredéből, tehát kereken 2 362 emberből állott. [45] Franz Bernhard Wallsegg és Anton Zehenter császári biztosok tehát nem túloztak 1677 őszén az uralkodó számára készített jelentésükben, amikor megállapították, hogy a felső-magyarországi végházakban ugyanannyi katona szolgál, mint a redukció előtt. [46]

1672 júniusában és júliusában a Kanizsával szembeni Főkapitányság váraiból összesen 1 229 embert, 927 lovast és 327 gyalogost bocsátottak el. [47] Mivel a főkapitányság etnikai összetételében jelentős arányt képviseltek a horvátok, feltételezhető, hogy az elbocsátottak közül sokan beléptek az éppen akkor szerveződő vegyes horvát-magyar ezredekbe. Sárkány János, a Kanizsa elleni végek neves végvári tisztje, akinek példáját valószínűleg számos katonája követte, a Collalto-ezredben folytatta katonai pályáját. Mások a Batthyány és Zrínyi családok magánkatonaságában kerestek és találtak alkalmazást, de lehetőség nyílott arra is, hogy - az egyre szaporodó stájerországi török betörések miatt - a Belső-Ausztriai Haditanács által finanszírozott úgynevezett "szabad huszárszázadok" kötelékeibe nyerjenek felvételt. Az elbocsátott katonák, úgy tűnik, nem váltak meg a fegyveres szolgálattól. Ezt látszik alátámasztani Batthyány Kristóf és az Udvari Haditanács 1678 eleji levélváltása, amelyben a főkapitány újbóli alkalmazásuk lehetővé tételét kéri a királyi várakban. [48]

A sokszor ellentmondó források tükrében felvetődik a kérdés: valójában milyen nagyságrendű volt a várakban a létszámcsökkenés?

Ha kiindulópontként elfogadjuk az Esterházy Pál iratai között található két kimutatás adatait, akkor a végvárak 11 991 fős létszámát 6 031 főre kívánták csökkenteni, ami a király által fizetett 5 960 "iratos" katona elbocsátását jelentette volna. Azonban az eddig feltárt adatokból összeállított táblázatunk jól szemlélteti, hogy 1675-ben 6 531 "iratos" vitéz szolgált a királyi várakban.

Az 1672 tavaszán bevezetni szándékozott zsoldfizetési tervezett szerint, a Győri Főkapitányság 764 huszárjának és 1 020 hajdújának zsoldját változatlanul az alsó-ausztriai rendek fizették, viszont a Balaton vidéki öt végházban (190 huszár és 274 hajdú), továb-

290

bá a másik három főkapitányságban meghagyandó 1 500 huszár és 1 500 hajdú éves illetményét: 153 705 forintot az Udvari Kamara vállalta magára. [49] A rendelkezésre álló adatok azonban azt mutatják, hogy a Bányavidéki és a Felső-Magyarországi Főkapitány­ságban a központi kormányszervek tiltakozása ellenére mintegy ezer végvári katonával több szolgált a tervezettnél, tetemes költségtöbbletet okozva a kincstárnak.

De továbbra is kérdés marad az, hogy hová ment és hol találhatott alkalmazást ez a mintegy öt és félezer katona?

Sokakat az előző esztendők szervezkedéseiben és lázadásaiban való részvételükért vagy a bujdosókkal fenntartani vélt vagy valós kapcsolataikért távolítottak el. Ezek útja valószínűleg egyenesen a felkelők táborába vezetett. Minden bizonnyal ide tartottak a reformált felekezethez tartozók is, akik vallási hovatartozásuk miatt általában nem nyertek alkalmazást.

A felső-magyarországi főkapitányság területe gyakorlatilag felölelte a rendi ellenállás és a bujdosók fő fészkének számító tizenhárom vármegyét, ezért a császári hadvezetés már 1670 tavaszától jelentős erőket állomásoztatott a térségben. Bár a bujdosók 1672. évi támadásának alkalmával az Udvari Haditanács érvényben hagyta a nyolc felső-magyarországi végvárra vonatkozó redukciós rendelkezést, ám azonnal megkezdték az elbocsátott végváriak és szabad legények ezredekbe szervezését. Ettől nemcsak a felkelők ellen eredményesen alkalmazható könnyűlovasság gyarapítását várták, hanem az ellenfél erejének gyengítését is. Erre elvileg meg is lett volna a lehetőség, mert a királyi Magyarország északkeleti, Erdéllyel és a hódoltsággal határos területein ezres nagyságrendben kóboroltak az úgynevezett szabad legények, akik zsoldért és zsákmányért mindkét fél táborában vállalták a szolgálatot. Azt azonban a Habsburg kormányzati szervek is elismerték, hogy a legtöbben a felső-magyarországi végváriak közül álltak a bujdosók szolgálatába, amit azok örömmel fogadtak, mert így viszonylag képzett katonaságra tettek szert.

Az Udvari Haditanács már a redukció elrendelésekor döntött arról, hogy a végvári katonaság egy részét mezei ezredekbe szervezik. Ennek megfelelően a redukciós állománytáblát már úgy készítették el, hogy a Felső-Magyarországi Főkapitányság területén 1 002 főből s azon belül 10 századból álló mezei ezredet állítanak fel. Paris von Spankau felső-magyarországi főkapitány 1672 áprilisában adott parancsot az ezred megszervezésére, s élére Barkóczy István volt kállói kapitányt ajánlotta az Udvari Haditanácsnak. [50] A lovasezredbe lépők viszonylag magas foglalót, 4 birodalmi tallért kaptak, ám ennek ellenére számuk a kezdetekben csak 400-500 fő körül mozgott. Az egységet, amely az 1674 májusában kiadott új végvári hadrendben (Gräniz Status) továbbra is tíz századból álló huszárezredként szerepelt, sikerült az előírt létszámra feltölteni. [51] Ennek eredményekét a császári-királyi haderő 1673/1674-re datálható hadrendi kimutatása a Barkóczy-huszárokat már 2 000 fős állománnyal említette. [52] Az alakulatot a horvát ezredek között tüntették fel, mely újabb bizonyíték arra, hogy a harmincéves háború korszakához hasonlóan a huszárok és könnyűlovasok megnevezésére még mindig a horvátok,

291

("croaten") megjelölést használták, amit a császári haderő számára 1677-ben nyomtatásban kiadott élelmezési szabályzat is bizonyít. [53] Az általunk ismert források szerint az 1687-ig fenn­állt Barkóczy huszárezred zsold-, élelem-, és fegyverellátása a központi hadellátó szervezeteken keresztül történt. Jó példát szolgáltat erre az 1681-es esztendő, amikor az Udvari Kamara által felügyelt hadipénztárból 10 000, Matzkó Henrik felső-magyarországi főhadicommissáriustól 6 468, a szepesi harmincadhivataltól 1 000 rajnai forint zsoldot kaptak az ezred katonái. Még ugyanebben az esztendőben a repartitiós szisztéma keretében az ezred három századának, 250 főnek az ellátását az alsó-ausztriai tartomány fedezte. [54] Harctéri alkalmazására nemcsak az ország határain belül, hanem a Habsburg Birodalom nyugati felén is sor került, mégpedig 1677-ben, Rajna mellett a franciákkal vívott háborúban. Mindezek alapján úgy véljük, hogy a Barkóczy-egység tekinthető az első reguláris magyar huszárezrednek. [55]

A Barkóczy huszárezred mellett 1672 tavaszán további három lovasezred toborzását kezdték meg. Mathias Collalto ezredest 1672. február 22-én 200 dragonyos vagy 400 gyalogos felfogadásával bízták meg, aki a felfogadott lovasokhoz a nyár folyamán további "szabad századot" verbuvált, majd a következő évben ezredkötelékbe szervezték a legénységet. [56] Pálffy János Károly 1672. július 28-án kapott parancsot egy tíz századból álló, 880 fős, horvát-magyar vegyes lovasezred felállítására. Alakulata kezdetben részt vett a bujdosók elleni harcokban, majd 1675-ben reguláris vértesezreddé szervezték át. Ezt követően Pálffy János Károly ezrede bekerült a császári sereg hadrendjébe, és a török elleni felszabadító háborúig jobbára a nyugati harctereken alkalmazták.

A harmadik, horvátokból megszervezendő ezred felállításával Marco Sinovich ezredest bízták meg 1671 nyarán. [57]

Mialatt a magyarországi politikai és vallási ellentétek belháborúvá fajultak, XIV. Lajos csapatai 1672 tavaszán lerohanták Hollandiát, ezért a Habsburg Birodalomnak új háborúval kellett szembenéznie a Rajna mentén. Ennek következtében 1673 első felében reguláris ezredek sorát vonták ki a királyi Magyarországról, ugyanakkor a bujdosók és az őket egyre nyíltabban támogató törökök féken tartására új katonai alakulatokat állítottak fel. Kézenfekvő megoldásként a végvári katonaság számának növelése kínálkozott volna, de a hadvezetés, mérlegelve a kincstár pénzügyi helyzetét és tekintettel az egységes parancsnoki hierarchia kialakítására, inkább újabb szabad századok szervezése mellett döntött. Ilyen alakulatot először Füleken (1657), majd Pozsonyban (1660) szerveztek. [58] Ezek legénységét általában az örökös tartományokban verbuválták, de számos

292

magyar szolgált köztük. Erre vonatkozólag a Hans Johann Fatiga kapitány vezetésével Füleken állomásozó 130 fős szabad század 1669 végén felvett mustralistája nyújt némi tájékoztatást, melyben négy magyar: Bátorfalvi Lőrinc, Klobusitzky István, Martin Ádám és Ujlaky Ferenc neve szerepel.

1673 és 1675 között az alsó-magyarországi erősségek helyőrségeit zömében az újonnan felfogadott szabad századokkal egészítették ki. Felállításukra 1673-ban készült tervezet, amely az első alakulatokat a következőképpen kívánta diszlokálni. [59]

A szabad századok katonái központi élelem-, fegyver- és zsoldellátásban részesültek, javadalmazásuk havonta 2 rajnai forint volt. Ellátásukat az alsó-magyarországi vármegyékre (Árva, Bars, Hont, Komárom, Liptó, Moson, Nyitra, Pozsony Trencsén, Turóc),

293

kivetett adókból és az accissákból kívánták fedezni, összesen mintegy 109 308 rajnai forint értékben.

Létszámuk 1675-ben a régi szabadcsapatokkal és a Palánkon, Kassán és Trencsénben szervezett alakulattal együtt elérte a 8 900 főt, köztük 2 000 huszár és 1 000 hajdú teljesített szolgálatot. [63] Az újonnan megszervezett szabadcsapatok parancsnokává Komárom főkapitányát, Karl Ludwig Hofkirchen tábornokot nevezték ki. Ezzel az okos húzással a magyarországi katonaság egy újabb része került az Udvari Haditanács közvetlen irányítása alá. Amint a fent közölt táblázat mutatja, a hetvenes évek végére szerepük tovább növekedett a törökellenes védelmi rendszerben. [64]

Az új háborús konjunktúra jelentős katonakeresletet támasztott a királyi Magyarországon, amit a törökellenes határháború következtében létrejött jelentős számú szabad katonaságból könnyen ki lehetett elégíteni. Az 1670-es évek belháborúiban mindkét szemben­­­álló fél a szabad legények népes táborából merítette katonaszükségletét. Zrínyi Miklós igen elitélően nyilatkozott róluk, s óvott katonai alkalmazásuktól. Való igaz, némi zsoldért és zsákmányért bármire kaphatók voltak, bárkihez elszegődtek. Bár a hadügyi reformok célja éppen ennek a féktelen, állhatatlan katonarétegnek a várakból való eltávolítása volt, a portyázásokban és felderítésben járatos fegyveresekre nagyobb háborúk idején a végek főkapitányai és a császári tábornokok egyaránt igényt tartottak.

A császári hadvezetés 1673-ban készült tervezete szerint az alakulatok egy részének nyugatra vezénylését követően négy gyalog- és négy lovasezred maradt volna Alsó- és Felső-Magyarországon, mintegy 10-11 000 fős állománnyal. Ezeket egészítették ki a magyar, valamint német végváriak és szabadcsapatok, továbbá a felfogadott szabad hajdúk, összesen mintegy 16 000 ember. [65] A bujdosók támadásának kudarca után, 1672 végén jelentős számú katonaság szegődött el az uralkodó által toborzott egységekbe. Esterházy Pál egyenesen azt javasolta, hogy a téli hónapokban tíz ezredet toborozzanak felkelőkből és szabad legényekből a következő hadjáratra. [66] Bár a tíz ezred felállításához az anyagi és a személyi feltételek egyaránt hiányoztak, de, mint fentebb említettük, a Barkóczy István parancsnoksága alatt álló, 2 000 fős huszárezred bekerült a császári katonaság hadrendjébe. Néhány évvel később, 1676-ban Barkóczy István és Mathias Collalto ezredét töltötték fel átállt felkelőkkel. A következő esztendőben a három hónapra megelőlegezett 4 birodalmi tallérra rúgó zsold mintegy 3 000 felkelőt csábított császári szolgálatra. Jelentős részüket a franciák ellen vezényelték, mint például azt az 1 000 volt bujdosót, akik a Barkóczy-ezred 500 régi katonájával együtt Sárkány János alezredes vezetésével Cseh- és Morvaországon keresztül vonultak Würzburgba. [67]

A szabad legények végvárakban történő alkalmazásáról viszonylag keveset tudunk. Számukról inkább csak közvetett adataink vannak, mert nem vették őket központi nyilvántartásba. Erre utal Esterházy Pálnak Koháry István füleki kapitány számára adott utasí-

294

tása, amelyben figyelmeztette őt: "tudván maga kegyelmed mi legyen a Regestomban meg írhattya, de az szabad legényeket nem köl föl tennyi", vagyis a mustrakönyvbe beírni. [68] Létszámukról nem rendelkezünk hitelt érdemlő adatokkal, de például Divény várának 1679 áprilisában történt elfoglalása alkalmával a Bélteki Pál helyettes füleki kapitány által vezetett sereg 527 végvári katonából és jelentős számú szabad legényből állt. [69]

A Bányavidéki- és a Felső-magyarországi Főkapitányságtól eltérően a császári hadvezetés a Massimi gyalogezred néhány századán kívül nem irányított jelentékenyebb reguláris erőt a Kanizsa elleni véghelyek védelmére. A királyi végvárak katonaságának támogatása elsősorban a Batthyány és Zrínyi família magánkatonaságára hárult. Ezekben igen jelentős szerepet játszottak a szabad legényekből verbuvált egységek. 1674-ben a báni és muraközi őrhelyek védelmében 850 szabad lovas vett részt, közéjük tartozott az a 24 huszár, akik 72 szabad hajdúval a Muraközben fekvő Kotori védelmét látták el. [70] Erejükből akár nagyobb portyák végrehajtására is futotta. Ilyen esetet jegyeztek fel 1675 májusában, amikor a mintegy 800 győri, szentgróti, sümegi, tapolcai, szegvári és tüskevári szabad hajdú bevette a törökök Pincehely nevű palánkját. [71]

Kutatásainkat összegezve, elmondható, hogy az Udvari Haditanács által a királyi végvárakban 1671/72-ben bevezetett redukciós intézkedések nem a végvári katonaság felszámolását, hanem annak megreformálását célozták. A reformkísérlet kapcsán az Udvari Haditanács végül is felemás eredményt könyvelhetett el. Bár a hivatalosan elbocsátottak száma mintegy 5 500 fő körül mozgott, de ezzel párhuzamosan jelentős részüket reguláris kötelékekbe: könnyűlovas ezredekbe és szabad századokba szervezték. A királyi végvárak katonasága létszámcsökkentésének befejezését a bujdosók 1672-es támadása miatt elhalasztották, majd a fegyveres akciók folytatódása miatt a török elleni védelmi övezetben lévő magyarországi katonaság számát növelni kellett. Ennek következtében a török elleni védelmi övezetben 1676/77-re gyakorlatilag helyreálltak az 1671 előtti létszámviszonyok. A magyarországi katonaság jelentős hányada akkor már nem a végvári katonaság keretében, hanem regularizált mezei ezredekben vagy szabad századokban szolgált. Az Udvari Haditanács ezzel két legyet ütött egy csapásra: a mezei csapatok egy részének regularizálásával biztosítani tudta a török elleni védelem szempontjából fontos könnyűlovas alakulatokat, a végvári katonaság létszámának csökkentése pedig a rendek térvesztését eredményezte a magyarországi hadügyekben. [72]

Mivel az új adórendszer a magyar nemesség és jobbágyság együttes ellenállásán megbukott, elmaradtak azok a bevételek, amelyekre a végvári katonaság reformját alapozták. Ennek következtében nem sikerült kielégítően megszervezni a rendszeres zsold- és élelemellátást, amely előfeltétele volt a kor színvonalán álló fegyveres erő kialakításának. Meg-

295

felelő pénzügyi háttér hiányában még a kisebb létszámú végvári katonaság fizetését sem sikerült hosszabb távon megoldani. A beígért tizenkét havi zsold helyett néhány hónap elteltével visszatértek a tíz havi javadalmazásra, de az is elég rendszertelenül csörgedezett, ezért a katonák szinte ugyanolyan rosszul fizetettek maradtak, mint a redukció előtt.

Valójában kudarcot vallottak azok az intézkedések is, amelyeket a reformált hitű katonaság eltávolítására hoztak. Miután a redukciós rendelet protestáns katonákat negatívan érintő passzusa vallásháborúra emlékeztető szituációt idézett elő, az Udvari Haditanács hamarosan visszakozott, és engedett a rendelet szigorából. Ennek következtében a felső-magyarországi királyi várakban már 1674 tavaszán engedélyezték az evangélikus és kálvinista prédikátorok működését, és hasonló intézkedéseket foganatosítottak a többi főkapitányság területén is.

A rendi jogok csorbítása, az új adók és a vallásüldözés keltette társadalmi nyugtalanság nyomában fellépő polgárháborús állapotok meghátrálásra kényszeríttették a császári (királyi) adminisztrációt. Az Udvari Kamara 1680 szeptemberében beismerte, hogy hiba volt a régi 10 662 fős létszámot 4 752 főre csökkenteni, ezért javaslatot tett a régi végvári létszám helyreállítására. [73] I. Lipót az 1681-es soproni országgyűlés 5. törvénycikkelyét szentesítve felemelte az uralkodó által fizetett végvári katonaság létszámát, s ezzel újra jelentős számú, több mint tízezer magyarországi katonát rendelt a magyar rendek ellenőrzése alá. Ennek értelmében Nyitrára, Szeredre, Sellyére, Farkasdra, Kistapolcsányba, Lévára, Korponára, Kékkőre, Fülekre, Légrádra, Zalavárra 5 150 fős "bennszülött katonaságot" helyezett, egyben intézkedett Szatmár és Kálló véghelyek megerősítéséről is. [74]

A jegyzetekben használt rövidítések

AFA          Alte Feldakten

HFU           Hoffinanz Ungarn

HK              Hadtörténelmi Közlemények

HKA           Hofkammerarchiv

HKR          Wiener Hofkriegsrat

KA              Kriegsarchiv

Konv.         Konvolut

MOL          Magyar Országos Levéltár

ÖNB           Österreichisches Nationalbibliotek,

                   Handschriftensammlung

ÖstA           Österreichisches Staatsarchiv

Prot. Exp.                   Protocollum Expedit

Prot. Reg.                   Protocollum Registratur

Sz                Századok

TSz             Történelmi Szemle

296

 <back to contents>