SZEMLE

A korai magyar történelem XX. század végére eső kerek évfordulói (1996: a honfoglalás 1100., 2000: a keresztény monarchia megszületésének 1000. éve) néhány esztendő alatt olyan hatalmas irodalmat teremtettek, amilyen máskor évtizedek alatt sem jön létre. Ennek a termésnek a legelső vonalába tartozik Bóna István akadémikus bevallottan "államalapításunk ezredéves évfordulójára készült" könyve.

A korrekt előszó (7. o.) előbb hosszasan azt sorolja elő, mire vállalkozik a munka, majd elmondja: "Könyvem lényege: egykorú, hiteles, írásos feljegyzések csokorba kötése őseink külkapcsolatairól és külügyeik európai hátteréről, s ami ehhez szorosan hozzátartozik: katonai teljesítményeikről, hadtörténetükről, mindez a szerző alapképzéséhez illően régészeti és pénzismereti (numizmatikai) adatokkal kísérve és alátámasztva."

Bóna munkája vállalt feladatának magas szinten tesz eleget. Igen jelentős nemzetközi és hazai szakirodalom alapján mélyen beágyazza a magyarok IX-X. századi tetteit az európai (sőt eurázsiai) keretekbe, a külföldi események biztos kezű és részletes felvázolásával jobban érthetővé teszi, plasztikusabban mutatja be az események nemzetközi hátterét, kiválóan alkalmas arra, hogy nagyobb összefüggések figyelembevételével alkossunk képet IX-X. századi történelmünkről. E két évszázad históriánk azon szakasza, amelyről nincsenek belső keletkezésű információk a magyarokról (leszámítva a később lejegyzett, torzulásokat szenvedett hagyományokat), úgyszólván csak idegen tükörből lehet tanulmányozni ezen időszak magyar történetét. Ez már eleve széles keretet biztosít a IX-X. századi magyarság és Európa kapcsolatának vizsgálatához. Persze, e tükör sem "velencei" (azaz nem torzításoktól mentes), hanem intenzív forráskritikát igényel. Enélkül a "mindent elhiszünk" vagy a "semmit nem hiszünk el" szélsőségei között legfeljebb szubjektív előitéletek, prekoncepciók alapján lehet - természetesen hamis - rendet vágni a forrásanyagban.

Elméleti és gyakorlati kifogásaim is elsősorban innen erednek. Bóna két helyütt foglal állást elméleti igénnyel a forráskritikát illetően, egyszer régészeti, másszor írott kútfőanyagról szólva. Íme: "a kelet-európai 9. századi magyarokat kereső magyar régészet csődjét a leletekben való gondolkodás okozta... A leletközpontúságot tehát háttérbe kell szorítani, s helyette a valóban etnikus sajátságokat tükröző temetkezési szokásokat és a sajátos viseleti, fegyverzeti stb. elemeket kell kutatni." (18., 19. o.) Magam úgy gondolom, hogy a leleteket nem lehet és nem szabad háttérbe szorítani, a leletekben való gondolkodást nem lehet kiiktatni, mert végtére is minden információ - így az etnikai sajátság is - a leletekből származik, és nem fordítva. Ami az írott forrásokat illeti, ott Bóna - velem polemizálva - azt veti a szememre (ami egyszersmind állásfoglalás saját nézetéről), hogy módszerem: "valamennyi írott forrás - ma már kevéssé korszerű - egybehangolása" (100. o.). Mintha nem ugyanaz a Bóna István írta volna le könyve első mondataiban saját eljárásáról: "könyvem lényege: egykorú, hiteles, írásos feljegyzések csokorba kötése." Nem hinném, hogy a csokorba kötés korszerűbb vagy kevésbé korszerű lenne az egybehangolásnál. Úgy gondolom: valamennyi írott forrás összegyüjtése (a téma lehető teljes adatbázisának elkészítése) egy történész számára soha nem lehet korszerűtlen, mert ez olyan követelmény, ami nélkül nincs - és nem is lesz - történész szakma.

Ami pedig a forráskritika gyakorlati alkalmazását illeti, csak néhány példát említek.

190

Bóna szerint - osztva Szűcs Jenő nézetét - mivel Hitvalló Theophanés a kazárokat 813 előtt keleti türköknek nevezi, 813 előtt nyugati türköknek is kellett létezniük a Dontól nyugatra, ezek a magyarok, akiket Nikolaos Mystikos 924-ben valóban nyugati türköknek mond. (9. o.) Valójában mindössze arról van szó, hogy a kazároknak nevezett türkök a IX. század elején Konstantinápolytól keletre (Kazáriában), a X. század elején pedig a szin­tén türk néven emlegetett magyarok a császárvárostól nyugatra (a Kárpát-medencében) éltek. Egymástól száz év távolságra alkotó két szerző két, egymástól független utalását aligha szabad egymással szoros, lényegi kapcsolatba hozni. Ebből a 813 előtti adatból tehát nem következik, hogy a magyarok már ekkor jelen lettek volna a Dontól nyugatra eső régióban. De nem adódik ez a források azon csoportjából sem, amelyek szerint a 810-es évek elején magyar (Ugre stb.) sereg vett volna részt Krum bolgár uralkodó Bizánc elleni had­járatában. Való igaz, hogy a szláv szövegekben Ugre stb. alakok szerepelnek, de mivel is­merjük a forrás görög nyelvű előképét, amely­ben nem Ugre stb., hanem avarok (Abaroi) szerepelnek, ez vitán felülivé teszi: a magyarok utólag, kortévesztő módon kerültek be a kései szöveghagyományba. Márpedig ha e két "adat" egyike sem állja ki a forráskritika próbáját, ezzel a magyarok 810-es évekbeli jelenlétét a Meótisz vidékén nem lehet bizonyítani.

Bóna a kalandozó hadjáratok okadatolásánál magáévá teszi Vajay Szabolcs - és Györffy György - nézetét, miszerint "a magyarok szinte soha [kiemelés tőlem] nem saját kedvtelésükből, hanem valamely európai hatalom hívására és szövetségében vitték végbe emlékezetes katonai tetteiket." (99. o.) Sajnálatosnak minősíti, hogy nekem az egyik fő szempontom "két évtizeden át Vajay és Györffy eredményeinek és elméleteinek részletekbe is bonyolódó bírálata volt." (100. o.) Az ördög mindig a részletekben lakozik, ráadásul a részletek itt (is) a források voltak, a részletekbe bonyolódás pedig - igazán sajnálom, hogy ezt nem tettem még világosabbá - a forráskritika. Ennek alkalmazása révén jutottam arra az eredményre: a kútfők aprólékos vizsgálata nem igazolta Vajay tételét: elvétve ugyan valóban kiderül, hogy a magyarok felkérésre hadakoztak, de az esetek nagyobbik részében ennek a forrásokban semmi nyoma. Ezt maga Bóna is elismerte a kalandozások egy - nem is rövid - szakaszáról: "nem tudni, ki ki ellen hívta vagy vásárolta meg őseinket, gyanít­hatólag néha ők maguk sem tudták." (45. o.) Ez aligha kevesebb annál, amit magam is megállapítottam.

Messzemenően forráskritikai kérdés, hogy voltak-e törzsek (és a válasz függvényében lehettek-e törzsi államok) a X. század közepén a magyarok szállásterületén. Bóna szerint "talán az elmúlt fél évszázad vulgármarxista történészkedése - amely nem volt képes az engelsi >irokéztörzsi államokat." (16. o.) Pedig a kérdést eldönti a DAI 40. fejezete, amely 950 táján jelen időben szól a név szerint megnevezett magyar törzsekről. Bóna e perdöntő híradás erejének megtörése érdekében Kapitánffy István egy megjegyzésére kivatkozik, miszerint megfontolandó, hogy "a magyar törzsnevek... nem a korai, 9. századi híradások közé tartoznak-e." Bóna olyanannyira egyetért ezzel, hogy megkérdezi: "miért nem merült fel mindez már jóval korábban?" (16. o.) A válasz egyszerű: nem volt rá forráskritikai alap. Nem elég kijelenteni valamit, tenni is kell annak érdekében, hogy az ötlet legalább egy, valamelyes valószínűséggel bíró feltevés szintjére emelkedjék. Márpedig Kapitánffy - igazolni meg sem kisérelt - ötlete végképpen súlytalan ahhoz, hogy új korszakot nyisson a DAI-filológia történetében. A magyar törzsek X. század közepi létének továbbra is van tehát forrásos bizonyítéka, innen pedig már csak egy - igazán nem nagy - lépés a törzsi államok létezésének feltételezése.

Sajnos, Bóna gyakori - indulatosságot sem nélkülöző - szentenciái nem kevésszer kerülnek nyilvánvaló ellentmondásba az éppen őáltala is idézett adatokkal. Végső soron persze ez is forráskritikai kérdés. Bóna kijelenti: "nem igaz, hogy a steppei népek 'életeleme' lett volna a harc, a rablás". (13. o.) Gyanítom, ez legalábbis részben nekem szól, hiszen én a magyarokat a IX-X. század fordulója táján nomádnak, azaz steppei népnek tekintem, s Bóna azt veti a szememre: Kristó "a külföldi hadjáratok okait... végső soron rablássá egyszerűsíti". (100. o.) Ezek után lássuk Bóna állításait!

1. "A honfoglaló magyarsággal a Kárpát-medencében megjelenő régészeti tárgyi művelődés számos eleme a Dél-Uralig, Közép-Ázsiáig, Észak-Kaukázusig terjedő steppei

191

[kiemelés tőlem] művelődés egyetemes terméke." (18. o.)

2. A Brenta folyónál 899-ben "őseink szinte pontosan azt a klasszikus steppei [kiemelés tőlem] taktikát alkalmazták, amelyet a hunok 376 őszén a Dnyeszternél a vizigótok, a mongolok a Klakánál az oroszok és a kunok, de legfőképpen a Sajónál a magyarok ellen." (31-32. o.)

3. Bóna korrektül végigtárgyalja a magyar kalandozások évszázados eseményeit (talán csak a 892. évi maradt ki), s nem rejti véka alá - a forrásokkal összhangban -, hogy a magyarok 894-ben "rémtettek"-et (26. o.) követtek el Pannóniában, hogy évtizedeken át "természetesen [kiemelés tőlem] felgyújtották és kirabolták mindazt..., ami... útjukba akadt" francia területen (48. o.), hogy a "magát kidühöngő portyázó csapat" 917-ben kolostort éget és apácákat dobál a jeges Moselbe, hogy "Lotharigia nyílt, védtelen helyeit 921-ben nagy kedvvel [kiemelés tőlem] égetik fel a magyarok" (49. o.), hogy "a magyarok ugyanúgy raboltak, mint az arabok vagy a normannok" (60. o.) stb., stb. És mindez évente-kétévente megismétlődő rendszerességgel. A forrásokat "csokorba kötő" Bóna ellene mond tehát a teoretikus Bónának.

Nem ez az egyetlen eset. Az imént idézett mondatot úgy folytatja, hogy az arabokkal és a normanokkal szemben a magyarok "nem tudták a zsákmányt magukkal vinni". (60. o.) Ez a teória. Ugyanakkor a források (ezúttal a numizmatikaiak) ellene mondanak ennek, hiszen a Kárpát-medence egyetlen nagyobb dirhemkincse azt bizonyítja: az arab kereskedők "a Felső-Tisza-vidékén alighanem válogatott rabnőkre és rabszolgára" cserélték pénzüket (42. o.), akik kalandozó hadjáratok során kerülhettek a Kárpát-medencébe. Bóna szerint a nagy területeket beszáguldó magyarok "meglepetést... csak ritkán keltettek", néhány sorral alább viszont arról olvasunk: "Legfeljebb azt nem lehetett tudni, hol s mikor csapnak le." (60. o.) De hiszen ez maga a meglepetés! Bóna is pl. 934-ben a magyar-besenyő támadás miatt "meglepett bizán­ciak"-ról ír (62. o.), 954-ben pedig a magyar had "rajtaütött a lobbes-i kolostoron", a bencések már csak a "bőrsisakok... ezreinek feltűnésére lettek figyelmesek". (52. o.)

Ugyancsak forráskritikai kérdés Ibn Haj­ján 942-re vonatkozó híradásának értelmezése. Eszerint a magyarok "szálláshelyei a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken" (Elter István fordítása). Bóna úgy véli: ez "néhány messziről jött magyar harcos meséje, meg amit az arabok ehhez hozzáképzeltek... nem egyéb képzelgésnél." Sajnos, az okadatolással adós marad, viszont azt fűzi hozzá: e forráshely "manapság újabb tápot ad mindazok számára, akik őseinket >tiszta nomádoknak képzelik 47 évvel a honfoglalás után is". (50. o.) Pedig Ibn Hajján nem egyszerűen nomádnak cimkézi a magyarokat, hanem szabatosan körül is írja, mi az alapja a minősítésnek (a letelepedettség hiánya). A beduinok az életformák hasonlósága miatt kerültek az események után évszázaddal író arab szerző tollára, miként az Orosz Évkönyvek szintén későbbi írója is tette, csak ő az általa jól ismert polovecekhez (kunokhoz) hasonlította a honfoglalásra indult magyarokat: "Vonultak az ugorok (magyarok) Kijev mellett a hegyen keresztül..., és megérkezvén a Dnyeperhez, megállottak sátraikkal, mert úgy vándoroltak, mint most a polovecek" (Ferincz István fordítása).

Bóna - sajátos módon - gyakran aktualizál. IX. századi dirhemkincs lelőhelyét második világháborús esemény színhelyével köti össze. Majackoje gorodiscse említése kapcsán az 1942. évi doni orosz védelmet hozza szóba. (10. o.) A magyarok 894. évi pannóniai dúlásai a szerzőt az 1944/45-ös év dunántúli pusztításaira emlékeztetik. (26. o.) 910-ben a magyarok "napóleoni" taktikával avattak győzelmet a frankokon. (37. o.) Przemyśl nem csupán a 10. század elején volt a magyarok katonai őrállomása, de az Osztrák-Magyar Monarchiának is az oroszok elleni központi erődítménye. (42. o.) A kalandozó magyarok jövetelét "a felgyújtott falvak-templomok lángjától vöröslő ég éppúgy előre jelezte, mint 1944/45-ben a front közeledtét" (60. o.). Szilisztra kapcsán a szerző szóba hozza a XX. századi dobrudzsai országhatár-változásokat (66. o.) stb.

Az aktualizálás - szakmunkában igencsak szokatlan és aligha helyénvaló - minősített esetei azok, amelyek (olykor indulatos megfogalmazásoktól sem mentesen) az utolsó 50-55 esztendőre, annak magyarországi közállapotaira, tudományos értékítéleteire vonatkoznak Bóna tollán. Már idéztem a X. század közepi magyar törzsekkel és törzsi államokkal kapcsolatban Bóna kijelentését az elmúlt fél

192

évszázad engelsi "irokéz" járószalagról lelépni képtelen "vulgármarxista történészkedés"-éről. (l6. o.) Vaskos túlzás arról írni, hogy "1947 után nem volt szabad magyar győzelmet aratni, ezért egyetlen történelemtankönyvünkben sem szerepelt a pozsonyi [907. évi] győzelem". (35. o.) Bóna kitünően ismeri a brezalauspurci~braslavespurchi csata forrásadottságait, helyesen utal arra, hogy még az 1896. évi (tehát 1947 előtti!) "millennium sem támasztotta fel emlékét" (34. o.), pedig akkor állítólag még szabad (sőt kívánatos) volt magyar győzelmeket aratni. Az általános és középiskolai történelemkönyvekbe alighanem a rossz dokumentáció miatt nem került be, de a szakma 1947 után (1990 előtt) pontosan tudta, mit ér a pozsonyi csata. Szerénytelenül hadd hivatkozzam magamra, főleg azért, mert történelemtankönyvben (igaz, egyetemi jegyzetben) 1984-ben ezt írtam: "A csata a bajorok teljes vereségével végződött...A honfoglalás eredményei a 907. évi magyar győzelemmel (kiemelés tőlem) nyertek végleges szentesítést."

Bóna keményen elmarasztal engem, amiért a fentebb már említett módszerrel ("valamennyi írott forrás - ma már kevéssé korszerű - "egybehangolásá"-val) "sikerült a magyar [kalandozó] hadjáratokat megdöbbentően borulátóan értékelnie, a szerző valamennyi [kiemelés tőlem] írása a nyugaton járt magyarok súlyos vereségeivel és veszteségeivel foglalkozik". (100. o.) Nincs tér - és szükség sem - e megállapítás cáfolatára, csak annyit jegyzek meg: pontosan annyiszor írtam magyar győzelmekről és magyar vereségekről, amennyit a források lehetővé tettek. Azt kész­séggel elismerem, mint magánembert nem töltenek el büszkeséggel a magyarok - Bóna által is gyakorta emlegetett - pusztításai szerte Európában, de erről egyetlen munkámban sem írtam, és felelőssé sem tettem elődeinket. Ők azt tették, amit akkor, abban a történeti helyzetben, olyan létformák között tenniük kellett. Éppen ezért idegen tőlem és taszító az a fajta összegzés, amit Bóna a magyar kalandozásokról adott: "A magyarok a Dontól az Ebróig, a dán határtól az olasz csizma sarkáig Európát átfogó teljesítményei semmivel sem voltak az előző kettőnél [az arabnál és a normannál] rosszabbak, katonailag éppenséggel felülmúlják az arabokat és normannokat - botorság (mint a közelmúltig szokásban volt) a bátorságot szégyelleni." (61. o.)

Távol áll tőlem az ezer évvel ezelőtti népek versenyeztetése, mert hiszen az alma, a körte és a szilva között aligha lehet minőségi sorrendet felállítani. Hogy ki múlt felül kit és miben, aligha objektíven megválaszolható kérdés, ezért magam nem is tenném fel. Versenyezniük a modern kor kutatóinak kell, méghozzá abban, hogy minél több forrást tárjanak fel, minél megalapozottabb következtetésre jussanak. Mélyen egyetértek Bóná­val, amikor ostorozza az "anonymusi lelkülettel" bíró (nagyotmondó) mai orosz és ukrán régészeket, akik Nagy Kijevet álmodtak a 9. században (23. o.), amikor szót emel az ellen, hogy a mai román történetírás rendre tagadja IX-X. századi magyar sírok és leletek meglétét a mai Románia területén (97. o.), amikor rámutat arra a furcsaságra: a szlovák történészek egy része a 907. évi pozsonyi csatától számítja az ősszlovákok "magyar iga" alá kerülését. (35. o.). S hogy ezt 1990 előtt is ugyanúgy láttam, azt Stefan Pascuval, V. D. Koroljukkal, Nada Klaić-tyal, Matúš Kučerával és másokkal folytatott vitáim bizonyítják. Magam azonban óvakodnék annak leírásától, hogy az orosz Vlagyimir első keresztény templomának emelése "a magyarok megkeresztelkedését nem megelőzve!" történt (23. o.) Az indulatok olykor egészen igaztalan megállapításokra késztetik Bónát. Egyik elvetendő példája ennek: "magyar internacionalista történészek és külföldi fantaszták az északi szomszédunk [a szlovákok] érzékenységét netán sértő bratislavai csata helyszínét is igyekeztek a Brazlavvárra átkeresztelt Zalavárra áthelyezni." (35. o.) Először: tisztázni kellett volna, e csata miért sértette volna a szlovák érzékenységet. (A mai Szlovákia területe nem a pozsonyi csatával 907-ben került magyar uralom alá, hanem 900-902 között.) Másodszor: amiért az elmúlt rendszer 32 éven át első embere valóban túlzottan is figyelemmel volt a szomszédos országok úgymond érzékenységére, miért kell ezt az attitüdöt átvinni egyes - ráadásul meg nem nevezett - magyar történészekre? (Mellesleg: ezúttal nem rólam van szó, hiszen én pályámon végig Pozsony mellett voksoltam.) Harmadszor: ugyan miféle egzisztenciális félelmek kényszeríthették - a Bóna által indok nélkül fantasztának nevezett - Boba Imrét az érzékenység akceptálására, azt a Bobát, aki a Csendes-óceán parti Seattle egyetemén amerikai dollárban élvezett bérért tanította Kelet-Európa

193

történetét? (Bóna fel sem tételezi, hogy Bobát elvitathatatlan tudományos tisztessége, forrásismerete, kombinációs képessége vezette Braslavespurch és Braszlav vára - a későbbi Zalavár - azonosítására.) És végül negyedszer egy kérdés: ha Bóna magyar internacionalista történészeket említ, vajon voltak-e, vannak-e magyar nacionalista történészek? Már-már - legalábbis magyar vonatkozásban - fantom ellen hadakozik Bóna, amikor a Konstantinápolyból a Gyulának küldött térítő püspökről, Hierotheosról azt írja: "negyven éven át valóságos kulturhérosznak számított. A 'bizánci uralom' alattinak képzelt Romániában is, Gyulafehérváron (ahol nagy valószínűséggel sosem járt!) , s Magyarországon is, ahol (önhibáján kivül) e szent életű derék szerzetesből igyekeztek megalkotni azt az igaz úton járó apostolt, aki az agresszív nyugati világ helyett az egyedül üdvözítő, igaz hitű (orthodox) világba kívánta beterelni népeinket kétszáz évvel Moszkva első említése előtt. (63. o.)

Sajnálom, hogy messze kerültem a IX-X. századtól Bóna könyvének ismertetése-kritikája kapcsán. Bár a szerző az előszóban kijelenti, nem magyar őstörténetet, nem társadalomtörténetet ír, nem foglalkozik gazdaságtörténettel, nem az életmóddal, óvakodik a vallás- és eszmetörténeti kérdésektől - mégis, mindenből valami beszivárgott a munkába. Talán Bóna úgy érezte - s ha igen, nem ok nélkül -, hogy mindezek híján légüres térben mozognak a seregek, folynak a háborúk és köttetnek a békék. A külpolitika nem szakítható el ugyanis az abba bonyolódó felek belső viszonyaitól. Így is tetemes a hiányérzetünk, hogy Bóna szerint milyen út vezetett a kalandozásoktól - és most a könyv utolsó fejezeteinek címére utalok - Quedlinburgba, Géza fegyveres visszavonulásához, István felövezéséhez, a Szent Lánzsához és a Szent Koronához. Ha már Bóna kimondta az a-t (nevezetesen azt: nem igazolható, hogy Géza államférfiúi bölcsessége, a nyugatra való nyitás mentette meg a népünket), akkor b-t is kellett volna mondania (azt, hogy mi tette lehetővé a kalandozók unokáinak államalapítását). Amit Bóna ezzel kapcsolatban leszögez: ellentétes néhány oldallal korábbi, most idézett állásfoglalásával. E helyütt ugyanis arról ír: "Géza számára nem volt nehéz a választás. Az orthodox cezaropápa helyett... Géza is, fia, Vajk/István is a császárt és pápát, vagyis két külön személyiséget és hatalmat választott példaképül és szövetségesül" (75. o.), azaz a Kelettel szemben a Nyugatot. Az persze több mint problematikus, hogy a magyar nagyfejedelmek ezt tényleg azért tették-e, mert "demokraták" lévén undorodva fordultak el az első ezredforduló egypártrendszerétől, és lelkesen a bipoláris (kettős hatalmi berendezkedésű) államrezonra voksoltak. Főleg Istvánnak lehetett így jó szeme, ha II. Szilveszter és III. Ottó univerzalizmusában is fel tudta fedezni a "két külön... hatalmat".

De már megint nem a IX-X. századnál vagyunk! Pedig a kor problémáira Bóna által adott megoldások további "miséket" érnének meg. Sok kiváló, finom megfigyelés található a részletes elemzésekben, amelyek nyilván be fognak épülni a későbbi kutatásokba (így pl. a langobard analógia alkalmazása az etelközi magyar leletek kormeghatározására, a magyar kalandozók németföldi és itáliai zsákmánya közti markáns eltérés, a bölcs mértéktartás a X. század első fele belső magyar viszonyait illetően stb. stb.). Ugyanakkor számos olyan is található, ami kétségeket támaszt. Amennyire logikus arra gondolni, hogy 894-ben Álmos volt a kündü, annyira bizonytalan, hogy szabad-e ugyanekkor Árpádot gyulának, Kusant (Kusalyt) horkának megtenni. (28. o.) Nem ártott volna a szerzőnek utalnia arra, hogy Taksony 948. évi bajor hadjáratára egyedül a XVI. századi Aventinus a forrás, ami eléggé bizonytalanná teszi a dolgot. (40. o.) Hogy Bóna Tas fia Lélről szól (53. o.) az az Anonymust egyébként oly kíméletlenül leleplező szerzőnél "anonymusi lelkületre"-re vall, ugyanis ezt a - minden bizonnyal téves - leszármazást csak a névtelen jegyző közli. Indokolatlan Apor kalandozó magyar vezér nevét egy Mindszent (Csongrád megye) melletti faluban keresni (63. o.), egyáltalán a későbbi Kárpát-medencei toponímiát visszavetíteni a X. század elejére - mint Szalárd esetében tette - vagy annak közepére: ráadásul Aporból még legalább féltucat más helynév kínálkozott volna Apor vezér emlékének őrzőjéül. Érdekes Bóna kombinációja, hogy Géza és Sarolt házassága a két család között a 976. évben (vagy röviddel azt követően) történt kiegyezés megpecsételése lett volna. (70-71. o.). Ha ez igaz - ami több, mint kérdéses -, akkor Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem magyar felesége nem lehetett az ő gyermekük, mivel annak 989-ben már csecsemő korú fia volt, s 10-12 évesen nem születhetett. Revizióra szorul

194

Bóna azon állítása, hogy a 991. évi bajor-magyar háborúról "kétségtelen hitelű" források szólnak. (80. o.) Ellen­kezőleg: a feltünő éppen az, hogy az állítólagos eseményeknek nincs kortárs vagy közel kortárs forrásos lecsapódásuk. Ademarus Cabannensis hitelének helyreállítása Karl Ferdinand Werner érdeme, Gerics József és Ladányi Erzsébet közvetítette azt (85. o.) stb. stb.

A gazdag bibliográfia a szerző nagy olvasottságának, alapos szakirodalmi tájékozottságának bizonyítéka. Nem lenne ildomos, ha a magam igényeit, azaz a Bóna által szerintem indokolatlanul elmellőzött tételeket elősorolnám. Annál inkább nem, mert a szerző az előszóban előrebocsátotta: a gazdag szakirodalomból "csak a saját szempontjaimmal, látásmódommal egybevágó eredményeket vettem át, válogattam össze" (7. o.), s nyilván alapvetően ezt tükrözi a bibliográfia is. Két munkát mégis hiányolok az "Összefoglalások - monográfiák" részből. Mivel Bóna munkája alapvetően külpolitika-történeti (és hadtörténeti) alkotás, két szerzőnek mindenképpen ott lett volna a helye, hiszen a XX. században ők ketten írták meg monografikus igénnyel a korszak magyar külkapcsolatait: Deér József 1928-ban és Makk Ferenc 1993-ban (második kiadásban 1996-ban, németül pedig 1999-ben). Makk Ferenc járt jobban: a részletező bibliográfiában 1993-as és 1999-es munkája egy-egy hivatkozást kapott, Deér neve viszont csak egy 1945-ös cikke kapcsán szerepel Bóna könyvében (de a Századok-cikk a bibliográfiából már kimaradt). Nagyban emeli a könyv értékét az igényesen összállított képmelléklet, valamint a képekhez adott magyarázatok.

Bóna akadémikus jelen könyve beleillik abba a sorba, amely azt mutatja: az illusztris szerző érdeklődésének homlokterébe az utolsó másfél évtizedben mindinkább a korai magyar történelem került. A háromkötetes Erdély történetében a magyar honfoglalás és államalapítás kori Erdély történetének felvázolása, Erdély rövid (egykötetes) történetében a 895-1162 közti időszak monográfiája, az Árpádok korai várairól írott, két kiadást megért könyve tudományos újdonságok garmadájával szolgált. A most ismertetett-bírált munka - már témaválasztása miatt is, ti. sokszor megtárgyalt kérdéseket állít központba - kevesebb nóvumot hozott, de nem kevésbé értékes amazoknál. Azzá teszi széles európai horizontja, két évszázad magyar külpolitikájának, hadtörténetének tényszerű bemutatása, a gyakorta elmellőzött régészeti vonatkozások (mint például a várak, városok adatai) beemelése a köztörténetbe. A korszak rossz forrásadottságai miatt a markáns véleménykülönbségek szinte törvényszerűek, a gyakori aktualizálásokat a szerzői szabadság magyarázhatja és - ha rászorul - mentheti. Bóna új munkája bizonyos értelemben kézikönyv jellegű alkotás, történeti irodalmunk érdemes gyarapodása.

Kristó Gyula