<back to contents>
Tanulmányok
Bencze László
SOLFERINO
II. Rész
Az itáliai háború első szakasza a Montebello melletti csatáig,
1859. április 29 - május 20.
Gyulai becsülete
1859. április 23-án, az első osztrák ultimátum átadása
pillanatában a piemonti hadsereg mintegy 60.000, hadműveletekre bevethető, valamint
néhány ezer hátországi szolgálatra beosztott katonával rendelkezett. Az öt gyalog-
és egy lovashadosztályba sorolt erők, valamint Garibaldi szabad hadteste, 120 löveggel
a Sesia-Po-Tanaro folyóktól nyugatra készült védelemre. A csapatok Torinótól 50-60
km-es félkörívben, a vízi akadályok mögött foglaltak állást, azokon a pontokon,
ahol a fő közlekedési és a tüzérség számára is járható átkelők vezettek a
főváros felé. A balszárnyon, Torinótól északkeletre a Dora Baltea mögötti
Ivreában egy hadosztály, középütt, a fővárostól 60 km-re keletre, a Sesia által
védett Vercellinél egy megerősített dandár, a csapatok zöme pedig hasonló
távolságban a Bormida-Tanaro-Po folyóktól nyugatra fekvő Alessandria-Valenza-Casale
erődháromszögben készült az összecsapásra. A félkörívű védelmet szolgálták a
Sesia és a Ticino közötti Lomellinába, akadályok létesítésére kirendelt műszaki
kötelékek és a biztosítással és felderítéssel megbízott lovasok. Hasonló
feladatot kellett ellátniuk a Póba délről torkolló Scrivia, Curone, Staffora-patakok
mellé vezényelt részlegeknek is. A védelmet szolgálta Piemont fejlett
vasúthálózata, amelynek segítségével órák alatt csapatokat lehetett átvetni a
veszélyeztetett pontokra. Torinóból fontos összeköttetési vonal futott
Vercelli-Magenta-Milano, Genova-Alessandria-Valenza-Casale-Vercelli,
Alessandria-Tortona-Montebello-Piacenza-Parma irányában. Kisebb teljesítménye
ellenére jelentős szerepet tölthetett be északon a Torino-Vercelli szakaszból
Bielláig, a Lomellinában a Vercelli-Mortara-Vigevano, a Mortara-Valenza szárnyvonal.
Hadműveleti szempontból pedig fontossá válhatott a franciák genovai partraszállása
és szétbontakozása közben a Novi-Tortona kapcsolat.
Az osztrákok mindössze a Bécs-Trieszt vonalat használhatták
utánszállításra - a Semmeringi-hágónál 30 km-es szakasz hiányzott -, a tengerparti
végállomástól pedig hajóval kellett megtenniük az utat Velencéig, majd gyalog
Casarsáig, ahonnan indult a Verona-Milano-Torino vasút. Veronából szárnyvonal haladt
Bozenig. A csapatok a Brenner-hágón gyalog keltek át Innsbrucktól Bozenig. Az
offenzívára készülő osztrák hadsereg utánpótlása az összeköttetés
szempontjából hátrányban volt a szövetségesekével szemben. [1]
3
A piemontiak a csapásmérőkkel vívott halogató harcok után
visszavonulhattak Torinóba, majd Susáig, ahol bevárhatták a hágókon át érkező
franciákat vagy az erődháromszögbe. Az osztrák határfolyótól, a Ticinótól 5 napi
gyalogmenetre feküdt Torino és hasonló távolságban Alessandria is. A
Po-Bormida-Tanaro mögötti védelmi körzetben a piemonti csapatok szívós ellenállást
tanúsíthattak a menetektől, hídverésektől kifáradt osztrákokkal szemben. A
támadóknak a 144.000 fős szervezetszerű létszámból harci alkalmazásra - gyalogos,
lovas, tüzér - mindössze 107.000 katona, 364 löveg állt rendelkezésükre. Ez
kevésnek bizonyulhatott két egyidejű, Torino és az erődháromszög elleni csapáshoz.
Reális számítások szerint az Alessandria-Casale térségben összpontosult piemontiak
sikeres ostromához legkevesebb 90.000, puszta semlegesítésükhöz legalább 60.000
katonára volt szükség. Ugyanakkor ki kellett különíteni mintegy 6000 főt a
folyóátkelők biztosítására, és a fellelhetetlen Garibaldi utáni kutatásra, bár
ezt az erőt el lehetett vonni a lombardiai megszálló csapatoktól is. Torino ellen a
maradék, 17.000 vagy 47.000 katona támadhatott. Így egy április 27-én, az első
ultimátum lejárta után Ticinótól indított offenzív erő legkorábban május 1-jén
érhette el az erődháromszöget és kezdhette meg az ostromot vagy semlegesíthette a
védőket és támadhatott Torino felé. Az előbbi hadászati feladatot nem kerülhette
ki, a másodikra pedig a maradék kevésnek bizonyulhatott. Gyors menettel azonban a
Ticino és Po találkozása melletti Paviából kiindulva és a Po jobb partján
előretörve 5 nap alatt ki lehetett jutni az Alessandriától délre, a genovai vasút
mellett fekvő Novihoz és onnan csapást mérni a sáncok mögötti piemontiakra,
egyidejűleg megakadályozni a Genovában partraszálló francia elővéd északi irányú
mozgását. A piemontiakkal szembeni hadászati siker után fel lehetett venni a
kikötőből, illetve a hágók felől részenkint érkező francia hadosztályokkal a
harcot, különösen akkor, ha az ellenséges lövegek a szállítási problémák miatt
nem érkeznek meg időben a hadszíntérre.
[2]
A bécsi kabinet azonban külpolitikai megfontolásból április 29-ig
elhalasztotta a támadási parancsot. Gyulai csak 30-án léphette át a Ticinót.
Elkésett. [3]
4
A szövetségesek számítottak arra, hogy Gyulai, elégtelen erői
ellenére is, megkísérli, hogy megtörje a piemontiak ellenállását. Ezért Párizs
nem várta meg az ultimátum lejártát, hanem már április 23-án este utasította a
Mont Cenis és a Mont Genévre hágó lábánál állomásozó, elővéd szerepre szánt
3. hadtest parancsnokát, François Canrobert tábornokot, hogy 25-én reggel kezdje meg
menetét Susa felé. Ugyanezen az estén megkapta a behajózásra a parancsot a
Marseille-ben összevont 1. hadtest parancsnoka, Baraguay d'Hilliers tábornagy, illetve a
Patrice Mac Mahon tábornok alatti 2. hadtest Toulonban állomásozó részlege is.
Utóbbi csapatainak zöme Algériában várta az indulási jelet. A francia gárdának
Regnaud de St. Jean Angeli vezetésével 25-én kellett vasúton elindulnia Marseille-be,
Adolphe Niel tábornok 4. hadtestének pedig Grenoble-ban kellett várakoznia addig,
ameddig Canrobert 1. hadosztálya, a lengyel származású Charles Bourbakival az élen,
elhagyja Briancont és felkapaszkodik a vad szurdokok falaival szegélyezett, szűk Mont
Genévre hágón. A Douayban összpontosított vontcsövű tüzérség csak április 29-re
fejezte be a menetkészenlétet, és utána indulhatott Marseille felé. [4]
Legkorábban Baraguay 1. hadtestének előrevetett ezredei érkeztek meg
a hadszíntérre. Az április 25-én kihajózott kötelékek közül az első francia
ezred közvetlenül az ultimátumra adott, elutasító válasszal hazautazó osztrák
katonák mögött futott be a torinói pályaudvarra. A másnap partra szálló
hadosztály pedig elindult Genovától észak felé, a kikötő és Alessandria között
félúton, a Scrivia-patak és Novi közelében fekvő Gavi városához. Védelmi állást
vett fel, hogy fedezze a mögötte érkező és folyamatosan kirakodó csapatok
felzárkózását. Ugyanebben az időben Canrobert elővédosztagai már kapaszkodtak
felfelé a Mont Cenisen, 28-án elérték a legmagasabb pontot, másnap Susában az
ideiglenes tábort. 30-án bevonultak Susába Bourbaki Mont Genévre hágón át menetelő
hadosztályának első ezredei is. Canrobert és egy éjszakát pihent csapatai - mintegy
10.000 fő - vonatra szálltak, és még 30-án délután Torinóban tartottak parádét.
A lakos-
5
ság éljenző tömege és virágeső köszöntötte a
felszabadítókat. A 3. hadtest ugyancsak eljutott Susáig. Canrobert alpesi átkelése
rendkívüli fáradalmakkal járt. Legalább 400 fő életét vesztette, 600 fő eltűnt,
a sérültek és maródiak (gyengélkedők, betegek) száma megközelítette az 1000 főt.
A tábornagynak azonban sikerült teljes gyalogságát - a lovasság és a tüzérség
még hiányzott - május 2-án Torino mellett összpontosítania. A főváros
biztosítása átmenetileg megoldottnak tünt. Április utolsó napjaiban Baraguay
utóvédjével együtt Genovában kihajóztak Mac Mahon első algériai ezredei is, és
felzárkóztak Gavihoz, az 1. hadtest által elfoglalt védelmi vonalhoz. Eközben a
Grenoble-ban várakozó 4. hadtest parancsnoka, Niel tábornok Torinóba sietett, hogy
Viktor Emanuel katonai tanácsadójaként működjön. Javaslatára a király visszavonta
a Dora Baltea, illetve a Sesia mögött felsorakozott piemonti erőket, és
Casale-Alessandria térségében szállásolta el őket. Az előretolt műszaki alakulatok
és a könnyű fogatolt lövegekkel megerősített lovas biztosítók a Ticino és a Sesia
között, illetve a Scriviától keletere húzódó mélyföldön maradtak. Niel Torino
közvetlen védelme helyett a szövetségesek összpontosítása mellett döntött, és a
francia balszárnyat képező 3. hadtest, illetve a Baraguay parancsnoksága alatti, 1.
és 2. hadtest kihajózott ezredeiből álló jobbszárnyat egyaránt az
erődháromszögbe, illetve a Gavi melletti térségbe vonta, hogy a védművek
biztonságával pótolja a hiányzó tüzérséget. Alessandriában április második
feléig a piemonti és francia szálláscsinálók 17 napi élelmet halmoztak fel 160.000
főre, amelyet a susai és genovai magazinok készletei egészítettek ki.
Az erődháromszögben koncentrált szövetséges alakulatok a Torino
elleni osztrák előretörést a támadók balszárnyára, illetve összeköttetési
vonalaira mért csapással állíthatták meg, amelyet döntő sikerré fejleszthetett az
Alpokon átkelő, Susába érkező 4. francia hadtest. A Po jobb partján,
Alessandria-Novi felé előnyomulókat pedig az erődháromszögben összevont
szövetségesek, illetve a Genovában időközben kihajózó és Gavihoz zárkózó
francia gárda friss hadosztályai foghatták harapófogóba. A 60.000 főnyi,
hadműveletekre bevethető piemonti, illetve a május elsejéig Piemont területére
érkező, legalább 50.000 francia katona együttesen olyan erőt képviselt, hogy
visszaverhetett minden osztrák offenzív kísérletet. A Ticinót április 30-án
átlépő Gyulainak azonban még legalább öt napra volt szüksége ahhoz, hogy elérje
vagy a Dorea Baltea, vagy a Bormida-folyót, hidat verjen és átkeljen rajta. Ez az öt
nap azonban elegendőnek tűnt arra, hogy Piemont újabb, kiképzett katonák ezreit
állítsa hadrendbe, illetve a franciák újabb hadosztályokat diszlokáljanak át
Franciaországból a hadszíntérre. A szövetségesek nyomasztó erőfölénnyel
várhatták a legkorábban május 4-én vagy 5-én felbukkanó osztrák hadtesteket és
vívhatták meg az első, találkozóharcokat. Gyulainak semmi esélye sem maradt a
piemontiak, majd a franciák elleni külön-külön összecsapásra. [5]
Piemont legkeletibb tartománya, a Lombardia határán fekvő, a Ticino
és a Sesia-folyó közötti mélyföld, a Lomellina, illetve a tartománnyal szembeni, a
Póba délről torkolló Scrivia, Curone, Staffora-patakoktól átszelt, 10-20 km széles,
vizenyős sáv és az Appeninek közötti dombvidék jelentős előnyöket kínált a
védelemnek és hátrányokat az offenzívának. Az Alpokból a Po felé párhuzamosan
folyó, gátak közé szorított Ticino,
6
Sesia és a Dora Baltea, illetve az ugyancsak dél felé tartó,
részben a Póba, részben a folyókba torkolló, tucatnyi patak, illetve a
legkülönbözőbb irányú, minden esetben magas partokkal, gátakkal kísért, bővizű
csatorna valóságos vízi labirintust alkotott. A talajvíz szintje a felszín alatt alig
50-60 cm-re húzódott, akárcsak a Po jobb partján, az Appeninekből érkező, ugyancsak
gátakkal zabolázott patakok környékén, és esős időben a gyalogság valóságos
sártengerré dagasztotta a folyam mindkét oldalán a talajt. A vízfolyások hálója a
rizstermelést szolgálta. A háromévente ültetett gabonaféle helyén a lakosság a
közbenső időben búzát, kukoricát termesztett, és az itteni hozamokat Európában
sehol sem lehetett felülmúlni. A háború kezdetén Viktor Emanuel felszólította a
lakosokat, hogy nyissák meg a zsilipeket, töltsék fel vízzel az 1-3 m széles és 1-2
m mély fő-, illetve a közbenső, kis zsilipek szabaddá tételével még a 10-20 cm
széles mellékcsatornákat is. Azokon a vidékeken pedig, ahol az osztrák csapatok
menetirányáról értesülnek a piemonti lovasjárőröktől, árasszák el még az
átmenetileg nem rizsföldként használt területeket is, hogy az ellenség mozgását
kizárólag a gátakra korlátozzák. Lomellinában és a déli partok dombvidékén a
meneteket akadályozták a helységek, majorságok köré épített, tartós ellenállást
kínáló magas kőkerítések, a falvak és városok szorosan egymás melletti,
többszintes, vastag kőfalú házai, a szabad területeken és gátak mentén ültetett,
egymástól legfeljebb 10 lépésenként magasodó, selyemhernyó tenyésztést szolgáló
szederfák tömege, a fák közé, a lombkoronák aljáig kihúzott dróthálók,
amelyeket girlandként futottak be a szőlők. Az offenzívát végrehajtó osztrák
hadtestek elővédjei csak elsőrangú helyismerettel rendelkező vezetőkkel tudták
előrejutásukat megszervezni, mert a fák, szőlőlugasok miatt áttekinthetetlen
terepen, a vizek közé szorított gátakon, a rendkívül kevés és sohasem egyenes,
keskeny földutakon csak templomtornyokból lehetett kijelölni a közvetlen úti
célokat, a távolabbiakat azonban nem. Az osztrák hadtesteknek a gátakon kellett
előremozogniuk, ami azt jelentette, hogy egyszerre legfeljebb hármas oszlopokba sorolt
századok menetelhettek - esetenként a csatornákat kísérő gátakon csak egyesével -,
így a masagabbegységek menethossza 20-30 km-re is elnyúlott, és találkozóharcok
esetén csak az elővéd, illetve a közvetlen mögötte haladó kötelékek
helytállásától függött a siker. Tüzérséget az elől mozgó zászlóaljak csak
korlátozott mértékben használhattak, sürgős visszavonuláshoz pedig a nehézkes
lövegeket kényszerűen hátra kellett hagyniuk. A terep nem kedvezett a vonalakba
sorakozott gyalogosok szuronyrohamainak, mert nem voltak alkalmas, széles, száraz és
belátható területek. Az osztrák lovasság sem érvényesíthette fölényét a
piemonti lovassággal szemben, mert sehol sem lehetett tömeges lovasrohamokat indítani.
A támadók egyedül az Alpok déli nyúlványai és az alföld közötti, vékony sávban
húzódó, vagy a Po jobb partján emelkedő, Lomellinával szembeni dombvidékeken
alkalmazhatták a kiképzések során kialakított taktikát. Mind a lapály, mind a
dombvidék igen erős, és jól felszerelt technikai részlegeket igényelt, a harcoló
csapatokban elsősorban a gyalogságra és a könnyű, fogatolt tüzérségre kellett a
feladatokat bízni. A Ticinótól nyugatra a terep megnehezítette a parancskiadást és
továbbítást, a támogatást és együttműködést, a magasabbegységek tömegeinek
alkalmazását, a tüzérségi tűzvezetést. Óriási felelősség hárult a szakasz- és
századparancsnokokra. A beosztott tisztek, a tiszthelyettesek és a katonák egyéni
képzettsége, harci jártassága döntően befolyásolhatta az összecsapások és az
ütközetek kimenetelét. A hadszíntér inkább megfelelt az Algériában, harminc éve,
megszakítás nélkül, zászlóaljaknál nem nagyobb kötelékekben harcoló és
tapasztalt francia
7
csapatok taktikai módjainak, mint a tömegek bevetésére kiképzett
és döntő, nagy csatákat kereső osztrák hadsereg hadműveleti szokásainak. Még az
osztrák katonai erények szintjét elérő, a krími háborúban összekovácsolódott
piemonti csapatok is fölényhez juthattak a kis csoportok járőrharcaira leginkább
alkalmas Lomellinában. [6]
A francia hadsereg állományának a katonai kiképzéssel egyidőben
iskolai tanulmányokat is folytatnia kellett - az észak-afrikai, arab csapatokat kivéve
-, továbbá kötelező sportgyakorlatokat kellett végrehajtania. A legalsó szinten, az
ezrediskolákban, az analfabétáknak meg kellett tanulniuk írni, olvasni és számolni,
hogy meg tudjanak felelni az egyes harcos kiképzés követelményeinek. Az ezrediskolák
felső évfolyamaiban az alapfokú műveltséggel rendelkező újoncok megszerezhették a
tiszthelyettesi feladatok ellátásához szükséges ismereteket. A megfelelő
képzettséggel és gyakorlati jártassággal rendelkező, de tiszthelyettessé elő nem
lépett katonák a zászlóaljak első két elit - gránátos és voltigeure -,
egyenruhával és zsolddal is megkülönböztetett századaihoz kerültek, amelyek a
szétbontakozott - tirailleur - formában vívott tűzharc főszereplői voltak. E
századok azonos hadi erényekkel rendelkeztek, mint a gárda-, a zuáv-, az
idegenlégiós-, a vadász- és észak-afrikai, ún. turco kötelékek. Valamennyien
átestek a legnehezebb sportgyakorlatokon - tartós, gyors menet, kötelékben és teljes
felszereléssel végrehajtott 500 m-es futás és utána hibátlan lőeredmény -, és a
hadtestek, hadosztályok különleges osztagainak számítottak. A hadosztály
továbbképzői a szakasz- és századparancsnoki beosztásokra pályázó
tiszthelyetteseket tanították meg az alegység irányítási feladataira. Az alhadnagyi
állomány egyharmadát a legtehetségesebb tiszthelyettesekből kellett minden
alakulatnál kiállítani és kétharmadát a felső katonai iskolák végzett
hallgatóiból. Előbbiek a katonai pályafutásuk során azonban legfeljebb az őrnagyi
rangig juthattak. Előnyük a beosztott tiszti, szakmai tudás, a század és a
zászlóalj irányításának óriási gyakorlati ismerete volt. Mind a tiszthelyettesi,
mind a tiszti továbbképzőkön az alapfokú műveltségi tárgyakon kívül különösen
fontos szerepet kapott a tirailleur, a csatárláncban vívott tűzharc, a
járőrszolgálat, a nyugvásbiztosítás, a közelfelderítés, a manőverezés
tanítása. A nem csapatszolgálatról érkezett, többnyire előkelő vagy jómódú
körökből származó, 25 évesnél nem idősebb fiatalok a politechnikai és
pirotechnikai iskolák, a katonai gimnáziumok, a katonai orvosi továbbképzők után a
tiszti rangra előkészítő akadémiákon - St. Cyr, École imperiale politechnique,
École imperiale d'application d'état major, École imperial de Cavallerie du Samur és
de l'artillerie du génie Metz és mások - szerezték meg a vezérkari, az adjutánsi, a
magasabb szakmai tiszti feladatok ellátásához szükséges és a katonai karriert
biztosító végzettséget. [7]
A statisztikai adatok szerint az 1859-es hadjáratban szolgálatot
teljesítő tisztikarból a tiszti iskolát végzettek, illetve a tiszthelyettesekből
tiszti rangra emelkedettek közötti
8
arány a hadnagyoknál 1:3, a kapitányoknál 1:2, a törzstiszteknél
4:1 volt. Az ezredparancsnokok kivétel nélkül akadémiát végeztek, és a 37
tábornokból csak három kezdte altisztként a katonai karriert. [8]
A Lomellina és a szemközti, az Appeninek északi határát jelző
dombság és a Po közötti mélyföld katonaföldrajzi viszonyai a harcoló felektől
igen szétaprózott kötelékeket, rengeteg kis törzset, kis létszámú csoportok
bevetését, manőverét, a parancstovábbítások szervezettségét, tehát a katonák
és az alparancsnokok egyéni helyzetmegítélési és harci képességeit, illetve a
hadosztályokat és hadtesteket vezénylő tábornokok magas szintű tudását
követelték meg. A legfelső vezetésnek képesnek kellett lennie a terep adottságainak
megfelelő, számtalan, egyidejű kis háború olyan irányítására, hogy az együttes
sikerek a nagy háború győztes megvívását szolgálják. Az itáliai francia hadsereg
tiszti és legénységi állománya felkészült a kihívásra. A gárda- és a 2. - Mac
Mahon - hadtest teljes állománya elit - gránátos-, voltigeure-, zuáv-, vadász-,
idegenlégiós-, arabokból álló turco - ezredekből állt. Az 1., 3. és 4. hadtest
hadosztályait pedig egy-egy különlegesen kiképzett zászlóalj erősítette meg,
továbbá a vonal gyalogezredek gránátos- és voltigeure századai. [9]
Az osztrák haderő 1849-től az abszolutisztikus állam legfőbb
támaszává vált, mert győzött a forradalom ellen, helyreállította a korlátlan
uralkodói hatalmat, és újjáteremtette a birodalom területi integritását. A trón
és a haderő közötti egységet fejezte ki Ferenc József ellenőrzés nélküli,
legfőbb hadúri méltósága, illetve a monarchizmustól egzisztenciálisan függő
arisztokrácia szerepvállalása a katonai vezetésben. [10] Az előzőt az Udvari Haditanács helyére lépő,
közvetlenül a császárnak alárendelt Központi Katonai Iroda hadsereg feletti
mindenhatósága, utóbbit a legfelsőbb parancsnoki kar összetétele fejezte ki.
1859-ben az osztrák fegyveres erőkben 279 tábornok szolgált. Ebből 9 főherceg volt,
3 valamelyik német állam fejedelmi családjához tartozott, 11 német hercegi, 42
grófi, 67 bárói címet viselt, illetve emigráns régi nemes volt, 129 fő Mária
Terézia háborúiban nemesi rangra emelt katonacsaládból származott, és csak 18
érkezett polgári környezetből. Utóbbiak valamennyien elvégeztek egy katonai iskolát
és néhány újnemes is. Az arisztokrata származású tábornokok elsősorban az
előkelő fegyvernemnél, a lovasságnál futottak be gyors katonai karriert az
ezredtulajdonosi rendszer jóvoltából. A középkori eredetű szokás, hogy az
ezredtulajdonos korlátlan ura kötelékének, tiszti rangot adhat a neki tetsző, katonai
képzettség nélküli személyeknek is, és előléptetheti őket, kedvezett az
előkelő, katonai hivatást vállalóknak.
[11] A beosztott tisztek zöme egy-egy ezredtulajdonos jóindulatának - a
rangokat
10
vásárolni is lehetett - köszönhette pályafutását. Különösen
sok délnémet - katolikus bajor, württembergi, badeni, hesseni - fiatal választotta az
osztrák hadsereget, amelyben a hazainál nagyobb karriert lehetett remélni. A magyar,
horvát, cseh és lengyel ifjak is zömükben az ismert ezredtulajdonosok segítségével
kezdték meg felemelkedésüket. Tudásszintüket jellemzi, hogy az első katonai, kadéti
rangra pályázók a solferinói hadjárat után tíz évvel is hadilábon álltak az
írás, olvasás tudományával. 57 %-uk volt analfabéta. A haderő legénységi
állományából pedig - 1856-os felmérés szerint - mindössze 23,7 % rendelkezett a
legalapvetőbb ismeretekkel. [12]
Az alacsony tudásszint csak a zárt gyalogos tömegek
alakzatváltoztatásait, a sortüzeket és a közelharcot engedte alkalmazni. Egyéni
képzést csak a válogatott tisztekből és katonákból álló vadász-, illetve
gránátoszászlóaljaknál lehetett folytatni. Szuronyrohamban azonban az osztrák
kötelékek felülmúlhatatlanok voltak.
A katonai irányítás elve teljesen megegyezett az állami vezetés
abszolutisztikus formájával. Nemcsak az uralkodó korlátlan, legfőbb hadúri joga
érvényesült a gyakorlatban, hanem a katonai hierarchia magasabb szintjein állóké is
a beosztottakkal szemben. A harcban a főparancsnok valamennyi alárendelt kötelékét
úgy irányította, mintha parádén vezényelne: az alárendeltek nem kaptak
tájékoztatást sem a stratégiai, sem a taktikai döntések értelméről, be sem lettek
vonva az előkészítésükbe. Az utasításokat a legszigorúbb fegyelemmel kellett
végrehajtani, a megadott rendelkezéseken túl nem lehetett más hadmozdulatot tenni. Az
abszolút függésből következő önállótlanság a tábornoki kar indolenciáját
idézte elő. A magasabb egységek parancsnokai az itáliai hadjáratban a szomszéd
kötelék felől érkező ágyúdörej hangjára sem mozdultak a helyükről addig, amíg
a beavatkozásra szóló parancsot meg nem kapták. A tétlenségre ítélt, a felsőbb
utasításra várakozó tábornokok között szokássá vált az időtöltés kellemes
módja, az ivászatokkal összekötött lakoma, a kártyajáték, a heverészés,
miközben a felsorakozott katonáknak sokszor vonalalakzatba fejlődve, mozdulatlanul
kellett várniuk a harcra szólító parancsot. A merev alá és fölérendeltségi
viszonyok a legalsó szinteken is az abszurditás határát súroló helyzeteket idéztek
elő. Az osztrák hadsereg alapvető harcászati egysége a dandár - egy gyalogezred és
egy vadász- vagy határőrvidéki alegység - összesen 5 zászlóaljból állt, 30
századdal. Minden 2 századból egy osztályt kellett formálni a hazai vonalalakzat
felvétele előtt. A leggyakoribb felállás: öt osztály az első lépcsőben, 1200 m-es
vonalban, mögötte 100-150 m-re a második lépcső 5 osztálya, ugyancsak vonalban, majd
a harmadik, a tartalék lépcső, oszlopban. A dandárnak a kor szokásai szerint
csatárláncot is ki kellett küldenie. 96 fő állt fel a front előtt, fele 300
lépésre hármas csoportokban, lövészként, fele 200 lépésre, mint támogató és
tartalék. Az abszurditás az irányítás módjában volt tetten érhető. Az
individuális különbözőségek megakadályozása
11
érdekében csak a zászlóaljparancsnok kürtjelére szabadott felvenni
az előretolt csatárlánc alakzatot, másik jelre megkezdeni a tüzet az ellenségre,
újabb jelre a lovas támadással szemben négyszögeket formálni, gyalogosroham esetén
visszavonulni a tartalék vonalába vagy csatlakozni a dandár frontjához. A háború
során az osztrák tirailleur harcosok tömege veszett oda elsősorban a gyors mozgású,
ordító, jatagánokkal hadonászva rohamozó, arab lövészek csapásai miatt, mert a
zászlóaljparancsnok késve figyelt fel a veszélyre, és a kürtszó sem hangzott fel
időben. Az abszurditást jelentette az is, hogy a hadtestparancsnokok a Lomellina
terepviszonyai ellenére is ragaszkodtak a dandárokba összevont katonatömegek
mozgatásához, harcához, továbbá, hogy a kevés, tüzérség számára is járható
úton a nehézlövegekkel kísértették az elővédeket, mert Európa legöregebb és
legrosszabb hatásfokú ágyúi közül csak a nagy űrméretűek vehették fel a harcot a
francia vontcsövű lövegekkel szemben. Önálló feladattal, mint közelfelderítés,
kordon- vagy járőrszolgálat, zavaró jellegű csapásmérés, csak a tiroli
lövészeket, a vadászzászlóaljakat és a lovas századokat lehetett megbízni. [13]
Az itáliai hadsereg magját a Joseph Radetzkytől állandó
harckészültségben tartott, gróf Philipp Stadion és báró Thomas Zobel
altábornagyoktól vezényelt 5. és 7., valamint az egyetlen nem arisztokrata, Benedek
Lajos altábornagy féle 8. hadtest képezte. Hadrafoghatóság tekintetében messze
kiemelkedtek az osztrák haderőből. [14] Mindhárom
vezénylő tábornok a főparancsnok kíméletlen követelménytámasztásához
alkalmazkodva tanulta meg mesterségét, és az 1848/1849-es harcokban mutatott
érdemeinek köszönhette felemelkedését. A II. hadsereg eredeti hadrendjének
tisztikara a kötelező továbbképzéseken, megbeszéléseken, hadszíntérbejárásokon,
illetve a forradalmárokkal és piemontiakkal vívott harcokban vált tapasztalt
parancsnokká, a legénység pedig a naponta sulykolt harcászati gyakorlatokon, a
stratégiai és taktikai védelem és támadás módjait próbáló, nagy manővereken, a
fárasztó, erőltetett menetek során szokott hozzá a megpróbáltatásokhoz. 1859-re a
tíz évvel korábbi háborúból kevés katona maradt szolgálatban, de a tiszti és
tiszthelyettesi kar zöme a régi volt, és az általuk irányított újoncoknak ők
szabták meg a követelményeket. A Radetzky halála utáni két esztendő keveset rontott
a három hadtest harckészültségén. [15]
A hadjárat kezdete előtt a II. hadsereg megerősítésére rendelt 2.
és 3. hadtest parancsnokai, Eduard Lichtenstein és Edmund Schwarzenberg hercegek udvari
szolgálatban
12
emelkedtek a katonai ranglétrán. 1802-ben és 1804-ben születtek,
negyven évesen már tábornoki rendfokozatot szereztek, soha, semmiféle katonai iskolát
nem végeztek, sem harci, sem vezetési gyakorlattal nem rendelkeztek. Mindketten
gyűlölték környezetükben a rivális, képzett, vezérkari tiszteket, ha lehetett, meg
is szabadultak tőlük, lenézték az alacsony társadalmi osztályból származó
beosztott- és törzs/főtiszteket. Mindkét altábornagyot gyűlölte saját tisztikara
és legénysége is, határtalan dilettantizmusuk, brutalitásuk, gőgjük és
gátlástalan alkoholizmusuk miatt. Az erősítésül érkezett magasabbegységek harci
erényei a hátországi osztrák kötelékek átlagos szintjének feleltek meg, a 42 éves
Mennsdorf-Pouilly tábornok zömében magyar huszárokból és lengyel ulánusokból
álló lovashadosztályát kivéve. [16] A
II. hadsereg parancsnoka, a 61 éves Gyulai Ferenc táborszernagy sohasem végzett katonai
tanulmányokat, és nem szolgált harcoló kötelékben, nem is élvezett túl sok
bizalmat katonái között. Zseniális hadvezérnek sem lehetett nevezni, ugyanakkor
elegendő józansággal rendelkezett, hogy felismerje: az udvari párt meg akart
szabadulni tőle a hadügyminisztersége alatt megismert szabadgondolkodása és
félelmetes szarkazmusa miatt. Utóbbi hadseregparancsnoki beosztásában is zavaró volt,
hiszen új vezérkari főnöke, Franz Kuhn ezredes még nála is harapósabb stílusban
értékelte környezetét, a kapott feladat és a rendelkezésül adott erők közötti
ellentétet és az alkalmatlannak ítélt előkelő hadtestparancsnokok ténykedését.
Gyulai és Kuhn ugyanakkor pontos helyzetmegítélésre képes, jó párost alkotott.
Bizonyította több sürgető felterjesztésük, amelyben a szövetségesek katonai
fölényére hivatkozva újabb hadtesteket igényeltek a Központi Katonai Irodától, és
amelyben felhívták a figyelmet az offenzívát elrendelő, legfelső parancs
teljesítésének bürokratikus akadályaira, a löveghiányokra, a lóállomány
elégtelenégére, a harcoló csapatok magas újoncarányára, az új fegyverek akadozó
szállítására, az ellátó szolgálat nehézkes működését előidéző tiszthiányra
és a hibás szervezeti rendelkezésekre.
[17]
Az első ultimátum lejárta előtt, a
második ultimátum átadásakor, a francia csapatmozgásokról beérkezett hírszerzői
jelentések birtokában közös álláspontot alakítottak ki: amennyiben a Katonai Iroda
Észak-Itáliát a Rajna melletti felvonulás miatt másodlagos hadszíntérnek tekinti,
úgy a II. hadsereg kizárólag defenzív harcot folytathat a túlerőben lévő
szövetségesekkel szemben. A döntést ugyanis nem neki kell kicsikarnia, az ő feladata
csak a minél több erő lekötése, "heroikus harcban". Amennyiben azonban
Észak-Itália az elsődleges hadszíntér, akkor a Katonai Irodának azonnal intézkednie
kellene a II. hadsereg számbeli fölényének - legkevesebb 300.000 katona -
biztosítására: ". két-három héttel korábban, még a franciák érkezése
előtt meg lehetett volna törni Piemontot
13
a Casale-Alessandria központi állásban
és minden elkövetett hibát egy offenzív csapással jóvátenni.- írja Gyulai, majd
így folytatja: - a szövetségesek egyesülése után, a jelentős erőfölényű
ellenséggel szemben azonban csak a kitérés [ausweichen], illetve a szilárd lombardiai
defenzív állás elfoglalása a célravezető, ameddig - és ebben a helyzetben ez a
legvalószínűbb döntés uralkodónktól - a császár Itáliába diszponálja a
csapatokat, és azok megérkezése után átfogó offenzívába mehetek át." [18]
A birodalom külügyi és katonai vezetése
1859 tavaszán tévesen ítélte meg az európai szövetségi lehetőségeket, a
pénzügyminiszter pedig okkal rettegett a krími háború idején elszenvedett, a
mozgósítással együtt járó gazdasági összeomlás ismétlődésétől. A birodalom
három legmagasabb irányítási szintje, élén az uralkodóval, az ultimátum
átadásáig és a II. hadsereg harcbavetéséig egyetlen sikerrel kecsegtető döntést
sem tudott hozni. A Poroszországtól várt támogatás elutasítása után az uralkodó
április 25-én mozgósította ugyan az egész hadsereget, de számítania kellett arra,
hogy a csapatok hadilétszámra emelése hetekig tart. Átirányította Lombardiába a
korábban partvidéki védelemre szánt 9. hadtestet gróf Franz Schaffgotsche
parancsnoksága alatt, de indulására a vontatott felkészülés miatt még 10-15 napot
várni kellett. Gyulai jobbszárnya tehermentesítése érdekében elrendelte a tiroli
népfelkelés bevetését, de a zászlóaljak felállításához időre volt szükség. A
partvidék védelme a 9. hadtest átvezénylése miatt a határőrvidéki ezredek
tartalék zászlóaljaira hárult, de összevonásuk és diszlokációjuk a menetben
gyakorlatlan katonák sebességétől függött.
[19]
A birodalmi katonai vezetés tisztában volt
azzal, hogy a francia haderő, minden valószínűség szerint, nem várja meg a
Piemontnak átadandó ultimátum lejártát, hanem korábban elindítja a hágók előtt
és Marseille-ben összevont csapatait. Erre Nüscheler alezredes, a genfi osztrák
rezidens már április 21-én figyelmeztette az osztrák vezérkari főnököt, Heinrich
Hess tábornagyot. Tehát Ferenc József hiába számított arra, hogy Gyulai villámgyors
csapással először megveri a gyengébb piemonti sereget, majd a lassan beérkező,
fellazult hadrendű franciák ellen fordul. Biztos lehetett a franciák korai
felvonulásában. Továbbá a csapatmozgások ütemezésében figyelembe kellett vennie
azt is, hogy a Ticinótól induló II. hadseregnek 5 napi menetre van szüksége, hogy
elérje az Alessandria-Casale-Valenza erődháromszögben összpontosuló
szövetségeseket. A legfelső katonai vezetés még azt is kihagyta a számításból,
hogy a francia hadiflotta időben befut az Adriai-tengerre és elvágja a Bécs-Trieszt
vasút végállomása és Velence, a lombardiai vasút kezdete közötti
összeköttetést, így megakadályozza a Gyulainak küldendő erősítések
átszállítását. Gyulai nem korrigálhatta az uralkodó és a Katonai Iroda politikai
és katonai hibáit, mint 1848/49-ben Radetzky.
[20]
14
A porosz vezérkar így értékelte az eseményeket: "Az osztrák
diplomácia hajmeresztő hibát követett el, hogy engedte az ultimátumot átadni,
meghosszabbítani és a háborút megüzenni. A Központi Katonai Iroda pedig mindent
elmulasztott, ami a háború előkészítéséhez kötelessége lett volna. Gyulai Ferenc
táborszernagy több alkalommal is kérte: a rábízott feladatot csak nagyobb létszámú
csapatokkal tudja sikeresen végrehajtani. Bölcsebben felismerte a hadászati helyzetet,
mint a bécsi, legfelső katonai hivatal. Ráadásul ez a központ a már kiadott
hadüzeneti parancs után sem törekedett gyorsabb hadi készülődésre. Nemcsak Gyulai,
de a Katonai Iroda is tudta, hogy április 23-tól kezdve a franciák elkezdték
felvonulásukat a hadszíntérre. Grünne azonban egy héten keresztül, egészen május
3-ig semmi lényeges információt nem adott Gyulainak, néhány semmitmondó, szűkmarkú
táviraton kívül. A főparancsnok ennek ellenére egy jól alkalmazható haditervet
dolgozott ki hátrányai kiegyenlítésére - a Pón átkelve, a jobb parton folytatni
hadműveleteket - amelyet május 3-án, Grünne közlése után feladott. Az uralkodó,
Gyulai józan előrelátását 1859 első hónapjaiban rendszeresen visszautasította,
megtagadta tőle a létszámnövelést, hadseregét az offenzívára kiadott parancsa
után cserbenhagyta, végül megfosztotta a birodalom katonapolitikai helyzetét
értékelő, legszükségesebb információktól is. Gyulainak így kellett megkezdenie a
háborút." [21]
Az elemzés, pontos megállapításai mellett, egyetlen adatban
tévedett: a II. hadsereg két vezetőjének helyzetmegítélésére és elhatározására
nem május 3-án, hanem május 1-jén érkezett a Katonai Irodától válasz, amelyet
azonban a Grünnétől függő adjutánsok csak 2-án fejtettek meg, és amely nem vonta
vissza az offenzívára kiadott, korábbi parancsot, és nem értékelte Gyulai és Kuhn
közös álláspontját sem. A távirat körüli vita napjainkig az osztrák
történetírás bűnbakkeresési módjainak része. Grünne távirata: "A jelenlegi
helyzetben a hadszíntér elsősorban Itália. 14 napon belül megkezdődik innen egy
további [utólagos betoldás kódolás nélkül: "hadilétszámra emelt" - a
szerző: B. L.] hadtest menete Itáliába. Ez az előzetes válasz a 25-i
felterjesztésre. Három 4. zászlóalj, 3500 fő menetben Dél-Tirol felé. Hozzájuk a
császárvadászok mindkét zászlóalja, 1600 fő, amelyek azonban ott maradnak. A tiroli
népfelkelés elrendelve." A kódszámok alatti megfejtés hibátlan volt. A távirat
félreérthetetlenségéről tanúskodik, hogy május 4-én Gyulai újabb értesítést
kapott Grünnétől: a 9. hadtest öt gyalogdandár állománnyal továbbá a
Thun-hadosztály május 10-én kezdi meg menetét Trieszt felé, ahonnan a kikötőbe
rendelt hajók Velencébe szállítják a dandárokat - naponta egyet - a II. hadsereg
megerősítése érdekében. A partvidék védelmének fő terhe pedig május 19-től a
Magyarországról útbaindított 10. hadtestre fog hárulni. [22]
15
Az osztrák történetírókban meggyökeresedett a nézet, hogy Gyulai
a május 1-jén feladott és állításuk szerint rosszul megfejtett kód segítségével
(". két hét múlva naponta egy hadilétszámra emelt hadtest indul
Itáliába.") akarta hitelesíttetni defenzív magatartását, illetve
bátortalanságát és tehetetlenségét. Azt vonhatta le következtetésül, hogy a
hadvezetés az erődnégyszögben maradásra bíztatta. "A meghamisított távirat
nyilvánvaló ostobasága. azonban semmilyen befolyást nem gyakorolt Gyulai döntésére
- finomítja a korabeli kritikát monográfiájában Schmidt-Brentano - mert a
defenzívára vonatkozó, szilárd elhatározása már végleges volt. Ugyanakkor
elegendő, több mint 200.000 katona állt rendelkezésére, de túlzottan nagy erőket
kötött le hátországa biztosítása érdekében. Gyulainak végre kellett volna
hajtania az offenzívára vonatkozó parancsot." [23] A hátország védelmére - a nagyvárosok, mint Velence,
Milano, Pavia, Verona, Mantua, továbbá a két kis erőd Legnano, Peschiera, valamint a
lombardiai vasút, illetve a Pótól délre Piacenza, Ancona, Ferrara bázisai - rendelt
67.000 fő amelyből a bevethető, mozgó állomány, mindössze 30.000 fő, a több
millió, felkelésre kész olasz lakos megtartása miatt katonailag-indokolt volt. A
túlerővel szembeni offenzíva ugyanakkor tömeges öngyilkosságot jelenthetett. [24]
Gyulai a helyzetmegítéléséből helyes elhatározást hozott: 15.000
fővel csökkentette a mozgó állományt, és ezt az úgynevezett mantuai hadosztályt
Urban tábornok parancsnoksága alatt a Pótól délre sorakoztatta fel, balszárnya
biztosítására. Hibázott azonban, amikor a hátországi erőket a sorezredekhez
tartozó, 4. zászlóaljakból állította ki. Állományuk a menetgyakorlatok és a
kiképzés során megedződött, fegyelmezetté és bevethetővé vált, és magasabb
harci tulajdonságokkal rendelkezett, mint a dandárokhoz könnyűgyalogságként
beosztott, határőrvidéki horvát, szerb és román zászlóaljak. Utóbbiak az
erődszolgálatban, a tüzérség melletti véderőként inkább megfeleltek az alacsony
követelményeknek, mint a mozgó háborúkra alkalmas zászlóaljak. [25]
16
A látszatoffenzívák
1859. április 29-én a II. hadsereg zöme Pavia térségében
összpontosult. A 3. hadtest a városban, illetve a Ticinón keresztül vezető kőhíd
melletti, 750 m sugarú körben, földsáncokkal és bástyákkal megerősített védmű
területén, mögötte néhány km-re a 2. és a 8. hadtest, keletre Mennsdorff
lovassága, a várostól 28 km-re északra, a folyó partján fekvő Vigevanónál a 7.,
Vigevano és Pavia között az 5. hadtest várta az indulási parancsot. [26] A 3. hadtest elővédje 29-én délután, a
hadtest zöme 30-án hajnalban, mögötte kora délelőtt a kőhídon át a 8., dél
körül a 2. hadtest, majd a hadseregtüzérség, végül május 1-jén Mennsdorff
lovassága és a főhadiszállás kelt át. A 7. hadtestnek 30-án reggel Vigevanónál,
az 5.-nek Vigevano és Pavia között Bereguardonál hidat kellett vernie és Piemont
területére lépnie. A parancs szerint a legénységi állományt el kellett látni négy
napi kenyérporcióval, minden más élelmet és bort rekvirálással kellett
biztosítani, hogy az ellátás ne terhelje a lombardiai készleteket, továbbá, hogy a
szállító lépcső oszlopai ne korlátozzák a csapatok mozgását. Minden hadtestnek
távolfelderítő lovassággal és gyalogos elővédekkel kellett haladnia úgy, hogy
május 2-án estig, a balszárnyon, az Agogna-patak torkolatánál a 8., előtte a Sesia
torkolatánál, Valenzával szemben a 3., jobbszárnyon a Vercelli-Magenta vasútszakasz
mellett a 7., tőle délre, a Vercelli-Mortara vonalra támaszkodva az 5., közöttük a
2. hadtest, a főhadiszállás, a hadsereg tüzértartalék és Mennsdorff
lovashadosztálya sorakozzon fel. [27]
Gyulai mindkét szárnya előretolt ékként nyomult be a Lomellinába.
A felderítő lovasság összecsapott a piemonti járőrökkel és műszaki részlegekkel,
elkergette őket, a gyalogság pedig a vizenyős terepen, hosszú oszlopokban,
gyakorlatilag puskalövés nélkül vette birtokba Lomellinát és a Sesia feletti
valenzai és a Vercelli előtti hidat. A II. hadsereg a Ticino-Sesia-folyók közötti
mintegy 35-40 km széles és a Pótól északra, 40 km magasságú, megközelítőleg
négyszög alakú területet ellenőrizte. Benedek két nagyobb és tíz kisebb hajóval
néhány zászlóaljat vetett át a Po egyik, a Ticino torkolata közelében fekvő
szigetére, majd a jobb partra, és a szigettől keletre, a Ticino torkolata mögött,
Vacarizzánál talált megfelelő helyet hídfő létesítéséhez, majd hadihíd
építéséhez. A Paviától 15 km-re, délre fekvő átkelőt a csapatok csak a bázisul
szolgáló városon keresztül tudták elérni. Ezért Benedek egy újabb hidat veretett a
Po fölött, az Agogna torkolata közelében.
[28]
Kuhn számításai megfeleltek a realitásoknak. A balszárny 8. hadtest
a Po jobb partján állt, kétnapi járóföldre a folyam és a Tanaro találkozásától,
a 3. az épen maradt valenzai híd előtt, ugyancsak kétnapi menetre Alessandriától,
északon a 7. hadtest a vercelli híd
17
birtokában két nap alatt elérhette a Dora Balteát. A balszárny
hadtestei a következő napon megkezdhették az ostromot az erődháromszög, illetve Novi
vasúti csomópont ellen, a jobbszárny pedig elérhette Torinót. Az első ultimátum
lejártakor, április 26-án délután indított csapatok 4 nap alatt felvehették a
csapást közvetlenül előkészítő hadrendet, és május 1-jén sikerrel harcolhattak
volna a francia hadosztályok zömét nélkülöző piemontiakkal. [29] Az ultimátum meghosszabbítása után
azonban a szárnyak mozgatása egyetlen célt szolgált: elhitetni a Katonai Irodával,
hogy a hadsereg végrehajtja az offenzívára kiadott utasítást, nehogy Grünne vagy
Hess vezérkari főnök az uralkodóval az itáliai erők harcképességét
veszélyeztető, a túlerővel szembeni, kötelező harcparancsot hozasson. Gyulai és
Kuhn a zöm kényelmes menetével és a lomellinai összpontosítással, az elfoglalt
sávok melletti újabb területek birtokba vételével időt akart nyerni, hogy az
erősítések befutásáig megőrizze a teljes állományt a megsemmisüléstől. Az
offenzív látszat fenntartását szolgálta a Benedeknek adott parancs is, hogy a 8.
hadtest romboljon le minden Pón átívelő, nem saját erőkkel biztosított, és az
ellenfél esetleges mozgását elősegítő hidat.
[30]
A Sesia-Ticino között összpontosult II. hadsereg számára az Agogna
torkolata melletti és a vacarizzai hadihíd és a túlparti, műszakiak bevetésével
megerődített hídfők, valamint a piacenzai kőhíd együttesen olyan védelmi rendszert
alkottak, amelyek a 8. hadtest részeivel és Urban hadosztályaival megerősítve
megfelelő biztonságot jelentettek a még nem teljesen feltöltött szövetséges erők
Gavi-Scrivia-patak völgye-Montebello irányú, vakmerő ellencsapásával szemben. A
defenzív stratégia alapelvét, az elegendő biztonság követelményét Kuhn tanította
a vezérkari akadémián. Tudta, hogy a II. hadsereg a 9. hadtest érkezése után sem
éri el a 130.000 fős létszámot a szövetségesek közel 200.000 katonájával szemben.
A túlerő létezése elegendő indok volt számára az óvatossághoz. A látványos
offenzív mozgást azonban, Gyulaival együtt, elsőrangúan vezényelte. Parancsot adott
Benedeknek, hogy a Ticino-Po találkozásánál, Vacarizzánál és az Agogna-patak
torkolatánál vessen át néhány dandárt a folyam déli partjára, és keresse a
franciákkal a harcérintkezést. Benedek semmilyen ellenállásba nem ütközött. Egész
hadtestével a Po jobb partján összpontosult, és elővédjével végig rekvirálta a
Scrivia-patakig húzódó területet. [31] Ugyanezen
a napon a jobbszárnyon a 7. hadtestnek át kellett kelnie Vercellinél a Sesián, el
kellett foglalnia a várost, elővédekkel a Dora Baltea felé nyomulnia, a zömmel pedig
megerődített hídfőt létrehoznia a folyó jobb partján. Az a tény, hogy a
szövetségesek a Valenza előtti hidat nem robbantották fel, Kuhn számára azt
jelentette, hogy a Casale-Valenza vonalon összpontosult, franciáktól támogatott
piemontiak meg akarják várni a szembenálló 3. hadtest átkelését, hogy lecsapjanak a
fellazult hadrendű csapatokra. Ezért korlátozta a tüntető előnyomulást. [32] A jobbszárny a 7. hadtestnek
erőszakos és nagyarányú rekvirálással kellett elhitetnie a Torino elleni
offenzívát. A Vercelli hídfőnél átkelt csapatokat pedig északon a Comói-tó
térségében,
18
dél-tiroli zászlóaljaknak kellett látványos mozgással
biztosítaniuk. [33] Vercellitől
délre Stadion 5. hadteste néhány zászlóaljának át kellett gázolnia a Sesia mellig
érő vizében, a valenzai hídon pedig Schwarzenberg elővédjének elérnie a Po
túlparti településeit és végigsarcolnia a vidéket. Stadion csapatai azonban
csatornákkal, erekkel, elárasztott rizsföldekkel behálózott, járhatatlan terepre
tévedtek, és el sem jutottak a folyópartig. Schwarzenberg elővédje átkelt ugyan a
valenzai hídtól északra, csónakokon, de a túlparton, Frassinettónál heves
ellenállásba ütközött és menekülnie kellett. Egy másik köteléke a hídon, menet
közben olyan sűrű gyalogsági és tüzérségi tüzet kapott, hogy fel kellett hagynia
átkelési szándékával. [34]
A piemonti hadsereg zöme Casale térségében, a Sesia és a Po
találkozása mögötti sáncok védelmében várta a támadókat. A vezérkari főnök,
Lamarmora tábornok, az 5. és 7. osztrák hadtest aktivitásából arra következtetett,
hogy a II. hadsereg - amelynek létszámát csaknem 180.000 főre becsülte - éppen
Vercelli és Casale között akar átkelést végrehajtani és áttörni Torino felé,
majd északról Alessandria ellen fordulni, a Po jobb partján mozgó Benedek pedig
ezalatt hidat ver a Tanarón, előrenyomul a Scrivia-patak völgyében, és támadásával
leköti a Gavinál összpontosult Baraguay alatti francia jobbszárnyat. Meggyőződéssel
vallotta, hogy minden áron védenie kell a Casale-Valenza vonalat, halogató harccal
lassítani az osztrák jobbszárny mozgását, hogy az Alpok felől folyamatosan érkező
francia hadosztályokkal erőegyensúlyt tudjon teremteni. Tudta, hogy Niel 4.
hadtestének elővédje már túljutott a Mont Genévre hágó legmagasabb pontján. [35]
Május 3-án este szakadni kezdett az eső, és csak 6-án állt el.
Majd az átmeneti, derült idő ellenére az Alpokban eredő Po, a Sesia, a Dora Baltea
és az Agogna-patak hömpölygő víztengerré vált. Az áradás elsodorta a Pót
átívelő pontonhidakat, a műszakiak óriási erőfeszítésével védett vacarizzait,
valamint a Valenza és a Vercelli előtti viaduktot kivéve. Egy nap alatt méterekkel
nőtt a vízszint. Teljesen elszakította a 8. hadtestet a zömtől. A Sesia melletti,
elöntéssel veszélyeztetett területről sürgősen vissza kellett vonni
19
Schwarzenberg és Stadion csapatait is. A 7. hadtest azonban az épen
maradt vercelli híd birtokában tovább mozgott előre a Torino felé vezető vasút
mellett, annak ellenére, hogy a lakosok árkokkal tették használhatatlanná a felázott
utakat, elárasztották a földeket. Ezzel megakadályozták, hogy Zobel dandárjai
eltávolodjanak a vasúti töltés sávjától. Egyedül a felderítők portyázhattak,
erős műszaki csoportokkal a betorkolló utakon. Eljutottak Ivreáig, megállapították,
hogy a terep teljesen alkalmatlan találkozóharcok előtti szétbontakozásra, nemcsak az
osztrákok, hanem a piemontiak sem hajthatnak végre Vercellitől nyugatra jelentős
hadmozdulatokat. Ugyanakkor híreket szereztek, hogy már legalább 70.000 francia
érkezett a hadszíntérre, és a Casalenál álló piemontiaktól délre
összpontosulnak. Gyulai parancsára a 2., 3. hadtestnek illetve a lovashadosztálynak
készen kellett állnia a jobbszárnyán, a 7. hadtest elleni támadás kivédésére.
Zobelnek vissza kellett vonulnia Vercellihez, az 5. hadtestnek mindenképpen fel kellett
robbantania Valenzánál a hidat, a 8. hadtestnek pedig az épen maradt, Vacarizza
melletti hadihídon vissza kellett térnie a Po bal partjára. A robbantás sikerült. A
II. hadsereg defenzív állása szilárd volt. Minden oldalon megáradt folyók védték,
az egyetlen átkelő, a Vercelli melletti vasúti híd azonban a birtokában maradt, és a
7. hadtest kötelékei még mindig a torinói úton portyáztak és fenntartották a
támadó szándék látszatát. [36]
A szövetségesek magabiztosan vigyázták a Dora Baltea-Po-Tonaro
vonalat, felkészültek az esetleges csapások kivédésére, de számbeli fölényük
ellenére, a támadó erőkről feltételezett és pontatlan adataik, illetve
tüzérségük és átkelési eszközeik szinte teljes hiánya miatt egyetlen komoly
hadmozdulatra sem vállalkoztak. A francia ütegek zöme ekkor még vagy vonaton haladt
Marseille felé vagy éppen behajózott. A hadvezetés rosszul szervezte meg a gyalogsági
patronok és a tüzérségi muníció utánszállítását is. A csapatok csak május 20-a
után számíthattak a teljes hadfelszerelésre. Gyulai offenzív mozgása idején a
szövetségeseknek a piemontiak mintegy 120 simacsövű lövegével és néhány francia,
fogatolt üteggel kellett szembeszállniuk az osztrákok több mint 350 ágyújával. [37] A defenzív stratégiáról
hozott, Niel tábornoktól javasolt döntés visszatartotta a piemontiakat a túlságosan
előremerészkedett osztrák jobbszárny elleni csapástól is, pedig a Sesiától
nyugatra járőröző, 7. hadtesthez tartozó kötelékek szinte felkínálták a Dora
Baltea-Casale közötti védőknek a siker lehetőségét. A szövetségesek azonban
elsősorban nem a vontcsövű lövegek hiánya, hanem III. Napóleon utasítása miatt
maradtak passzívak. A császár meg akarta ismételni a nagybátyja példáját és egy
új, észak-itáliai győztes hadjárattal megszilárdítani hatalmát. Május 10-én
hagyta el Párizst, 14-én érkezett Alessandriába. [38]
Grünne végre május 8-án tájékoztatta Gyulait és Kuhnt, hogy a
hadvezetéshez befutó hírszerző jelentések a franciák túlnyomó fölényére
engednek következtetni. Közölte: már
20
május 6-ig 40.000 katona szállt partra Genovában, ebből 30.000 a
Novi-Genova közötti terepszakaszon összpontosult, amelyhez rövidesen csatlakozik a
már hajóval közeledő gárda két hadosztálya 17.000 fővel, továbbá az alpesi
hágókon keresztül Torinó térségéig jutott a teljes 3. francia hadtest - benne némi
tüzérség és 4 lovasezred -, legkevesebb 30.000 fővel. A 4. hadtest pedig napok óta
menetel a Mont Genévre hágón és rövidesen várható a felbukkanása. A déli
csoportosítás Baraguay és Mac Mahon, a torinói pedig Canrobert parancsnoksága alatt
működik, míg Niel tábornok Casaleban irányítja a piemonti erők sáncépítését
és védelmi előkészületeit. [39] Ugyanezen
a napon Livornóban újsághírek jelentek meg, amely szerint a három gyalog és egy
lovashadosztályból álló 5. francia hadtest partra fog szállni a kikötőben, akikhez
csatlakozik 12.000 toszkánai katona. A hírszerző szolgálat pedig jelezte, hogy a
francia hadvezetés törölte a Rajna mögötti francia erők összpontosítását, mivel
Poroszország tartózkodása miatt elmaradt a Német Szövetség Franciaország elleni
támadása. Így Párizs rövidesen újabb 90.000 katonát tud Itáliába vezényelni - az
expedíciós erők már Toulonban és Marseille-ben gyülekeznek -, és ezt az új
csoportosítást június 1-jéig akár 140.000 katonára is ki lehet egészíteni. Végül
közölte, hogy két gőzös csatahajó és egy fregatt kifutott az Adriai-tenger felé. [40] Május 9-én Heinrich Hess, a
haderő vezérkari főnöke figyelmeztette a partvidéki védelem parancsnokát, hogy az
Adriai-tengeren rövidesen nem lehet csapatokat szállítani. [41] Ezért a Triesztben összpontosított 9.
hadtestnek, hiányos felszerelése ellenére, azonnal be kellett hajóznia. Még május
9-én este elindult az első dandár, az utolsó pedig 15-én, és zavar nélkül elérte
Velencét. Az érkezőket parancs várta: azonnal a Pótól délre Piacenza-Stradella
felé vonulni, és megerősíteni a II. hadsereg balszárnyát. [42] Az itáliai erők csak a Brenneren át,
illetve a Trieszt-Casarsa közötti rossz utak felől felől számíthattak újabb
támogatásra.
Gyulai és Kuhn, a távirat, a livornói tudósítás, a hírszerzői
jelentés és Hess üzenete után azonnal leállította a látszatoffenzívát, és
tájékoztatta az uralkodót, hogy a franciák tömeges megjelenése miatt a fő feladata
Lombardia biztosítása. Ezért a II. hadsereg a Lomellinában összpontosítja csapatait,
hogy megakadályozza a szövetségesek Torino-Vercelli-Magenta vagy a Pótól délre
Alessandria-Piacenza irányú előnyomulását, illetve átkelését a két szárny
között, Valenzánál és támadását Pavia felé. Majd utasították a hadtesteket,
hogy a Sesia és a Ticino között, északon a Vercelli-Magenta vasút és délen a ó
által határolt négyszögben csoportosuljanak. A 7. hadtestnek továbbra is védenie
kellett a Verceli melletti, a Sesia nyugati partján kiépített hídfőt, hogy a Kuhn
szerint
21
legvalószínűbb, a Vercelli-Magenta-Milano vasútra támaszkodó
ellenséges támadást lassítsa. Mögötte, az Agogna-patak és a Ticino között a 2.
hadtestnek kellett felkészülnie az ellentámadásra. A vezérkari főnök
legveszélyesebbnek az Alessandria-Voghera-Montebello-Piacenza vasutat követő
offenzívát tartotta. Ezért a Po bal partján a 8., mögötte az 5. hadtestet
állította fel, hogy mindkettővel feltartóztassa a Pavia felé indított támadást,
illetve fenyegesse a folyamtól délre mozgó erőket. A Vacerizza melletti hídfőhöz
pedig Benedeknek ki kellett különítenie egy dandárt műszakiakkal, hogy további
sáncokkal erősítse meg az egyetlen átkelőt, valamint előrevonta a mantuai
hadosztályt Stradelláig, az érkező 9. hadtest első dandárjait pedig Urban tábornok
vonalába rendelte. Az északi és a déli csoportosítás között a 3. hadtestnek, a
hadsereg tüzértartalékának és a főhadiszállásnak kellett összpontosulnia. [43]
Gyulai és Kuhn úgy vélte, hogy a szövetségesek az 5. francia
hadtest livornói partraszállásáig nem mozdulnak. Véleményüket megerősítették a
május 15-én kapott döntő információk. A brüsszeli osztrák követ egyszerre két
táviratot is küldött Bécsbe, amelyről a II. hadsereg még aznap értesült. Az
elsőben a belga külügyminiszter figyelmeztette az osztrák kormányt, hogy III.
Napóleon két fő csoportosítással indít offenzívát. A Pótól északra 70.000
francia és 50.000 piemonti Vercelli felől a Ticinón átkelve Magenta-Milánó ellen
támad. A másik, a legjobb afrikai ezredekből álló, 50.000 franciát és a maradék
piemonti erőket összefogó csoport a Pótól délre, az
Alessandria-Voghera-Montebello-Stradella vasút mentén nyomul előre, miközben a
Livornóban partraszállt 5. francia hadtest és a csatlakozó toszkániai csapatok
északkeleti irányban, Cremona felé menetelnek, elfoglalják a várost, a Pót
átívelő híd birtokában pedig elvágják az osztrák összeköttetési vonalakat. Így
a Pótól délre előnyomuló szövetségesek csapásaikkal megkönnyítik a Vercelli
felőli offenzívát és III. Napóleon birtokba veheti Lombardiát. A Mincio és a
mögötte álló várnégyszög elleni támadásról a figyelmeztetés nem szólt. A
másik távirat, egy francia tiszttől 6000 franc előlegért vásárolt haditerv ugyanezt
az információt tartalmazta, illetve azt, hogy legalább 300.000 osztrák katona tudná
csak megakadályozni a terv végrehajtását.
[44]
Ferenc József és a Katonai Iroda ekkor mérte fel valójában a
veszély nagyságát, a katonapolitikai helyzet hibás értékelésének a
következményeit. Tovább élt a vezetésben azonban a remény, hogy a Német Szövetség
végül hajlandó a Rajna melletti összpontosításra. Ezért az északi hadszíntérre
előkészített lovashadosztályt, az 1. hadtestet, majd a bécsi, önkéntes dandárral
megerősített 11. hadtestet Itáliába vezényelte. Az erősítések csak vonaton -
Prága-München-Innsbruck - juthattak Tirolba, ahonnan gyalog kellett menetelniük a
Brenner hágón át Bozenig, majd ismét vasúton utazhattak a hadszíntérre. [45]
22
Az összevonás, a berakodás, a szállítás, illetve a Brenneren át a
tüzérség számára nehézkes menet miatt az első kötelékek május vége előtt nem
léphettek harcba. Az uralkodó ugyanakkor a háborúhoz szükséges döntések
meghozatalához felállíttatta a legfelsőbb főhadiszállást, amelynek június
1-jétől kellett irányítania a haderő szervezését, hadműveleteit, a tüzér és a
műszaki csapatok működését. [46]
Május 14-től ismét napokig szakadt az eső és ismét megáradtak a
folyók. Napóleon nem gondolhatott egyik irányban sem az offenzívára. Az osztrákoknak
sikerült felrobbantaniuk a Po fölötti, valenzai hidat. A szövetségeseknek nem volt
elegendő hadihídkészlete. A pontonelemek még mindig valahol hajón mozogtak Genova
felé, és 20-a előtt semmiképp sem lehetett számítani alessandriai érkezésükre. Az
előnyomulást hátráltatta az 5. francia hadtest vonatott gyülekezése Marseille-ben,
így várni kellett a livornói partraszállásra is. A csapatok részben a Sesia mögött
- a piemonti hadsereg zöme, amelyből Garibaldi zászlóaljai kiváltak és Bielláig
vasúton, majd gyalog a Comói-tó felé indultak, illetve a 4. francia hadtest -,
részben Valenza-Alessandria térségében - a 3. és a gárda hadtest - összpontosultak,
amíg a 2. a Tanaro keleti partja mentén, a torkolat közelében, az 1. zöme a Scrivia
mellett, egy hadosztálya pedig Voghera térségében, a Staffora-patakig előretolt
felderítőkkel a Piacenza felé vezető úton. Az ellátást a francia hadsereg fizetett
rekvirálásból, illetve az előre feltöltött magazinokból biztosította. A katonák a
várakozás alatt könnyített egyenruhára és menetfelszerelésre - a hátizsákban csak
tartalék csizma, sátorlap, lőszer, négy napi kenyérfejadag - válthattak. A tábori
napirend: hajnalban egy liter kávé kulacsba töltve, majd napfelkelte előtt fél
órával fegyverbe. Este a sátorlapokból táborverés és meleg vacsora,
kenyérosztással. A tisztek nem vihették magukkal a poggyászukat, csak köpenykoszorút
és kenyérzsákot hordhattak. [47]
Gyulai május második feléig nem követett el helyrehozhatatlan
stratégiai hibát. Látszatoffenzíváival színlelte a fentről elvárt támadási
szándékot. Nem korrigálhatta győzelmes csapásokkal a bécsi vezetés katasztrofális
helyzetmegítélésének a következményeit, mint tíz évvel korábban, a csak a
felkelőkkel és a piemontiakkal harcoló Radetzky - ha megteszi, ő a Napóleon utáni
évszázad legnagyobb hadvezére -, de megőrizte állományát. Tudta: a kedvezőtlen
erőviszonyok miatt nemcsak kudarc vár az itáliai erőkre, hanem a vereség után
elveszhet egész Lombardia és Velence is. A katasztrófa méreteit nehezen ismerte fel az
uralkodó és közvetlen bécsi környezete. Az események azonban rákényszerítették
őket a pótlólagos intézkedésekre, amelyek még mindig nem érték el a szükséges
minimum mértékét. A 9. hadtest - 20.000 puska - némileg javította a II. hadsereg
esélyeit. Helyesen döntött Gyulai akkor is, amikor felmérte a Velence felől érkező,
a nyugtalan területeken átvonuló szabadságosok és erősítések hatását, és a
harcoló csa-
23
patokhoz vonta a megszálló feladatokra rendelt mantuai hadosztályt.
Így május második felében a hadjárat folytatásához az eredeti 107.000 fős
bevethető létszámmal szemben 142.000 katonával és több mint 400 löveggel
rendelkezett. Ugyanebben az időben a szövetségesek - Garibaldi szabad hadteste és az
5. francia hadtest nélkül - 175.000-180.000 puskával, de alig több, mint 300 löveggel
- mintegy 90-100 piemonti és május 10 és 20-a közötti végleges feltöltés után
180-200 francia ágyú - várták az offenzíva kezdetét. A Ferenc József parancsára
Itáliába indított 1. és 11. osztrák hadtest - 21.000 és 23.000 gyalogos - és a
Zedtwitz lovashadosztály - 2400 fő - bevetésére azonban csak június elejétől
lehetett számítani. Megjelenésükkel nem csökkenthették a létszámkülönbséget,
hiszen az 5. francia hadtest addigra már Livornótól északkeletre nyomulhatott előre,
és készen állhatott behajózásra a Lyonban összpontosított 6. és 7. hadtest is. [48]
A II. hadsereg irányítása, illetve a főparancsnoki törzs
munkájának összehangolása azonban meghaladta Gyulai képességeit. Vezérkara, a nyers
Kuhn fölényes tudása előtt meghajolva, szinte tőle függetlenül hozta meg
parancsait, szervezte a meneteket, míg a Grünnétől kinevezett és a Grünne
elvárásait szolgáló 1. főhadsegéd, a helyi viszonyokat kevésbé ismerő Sztankovics
ezredes és Gyulai egyetlen régi munkatársa, az angolna simaságú 2. főhadsegéd, Kric
ezredes napi elfoglaltsága kimerült a lobbanékony Kuhn elleni intrikákban. A törzsben
dúló ellenséges viszonyok kihatottak a csapatok harcképességére is. Számtalan
egymásnak ellentmondó parancs miatt a hadosztályok ide-oda meneteltek - a katonák
téli egyenruhában, mintegy 30 kilós, teljes felszereléssel - a kevés lomellinai
úton. A tartalékos csapattisztektől irányított ellátólépcsők nem mindig
mozoghattak a saját kötelékeikkel, mert akadályozták a hadműveleti célok
végrehajtását. Ezért az élelmet szállító kocsik vagy éjszaka zárkóztak fel,
vagy a vezérkar terveihez alkalmazkodva szemben haladtak, és egy adott ponton bevárták
hadosztályaikat. A magazinolás, az osztrák hadsereg régi rákfenéje, cikkcsoportok
szerinti, mozgó raktározást jelentett. Az erődnégyszögben felhalmozott, majd a
Milanóig vasúton szállított lőszert, tartalék felszerelést 3 és 1/2 mérföld -
egy német mérföld = 7,5 km - hosszú kocsioszlopok szállították a hadsereg után. Az
első, jobbára kincstári szekerekből álló csoportok a lőszert és hadfelszerelést,
mögötte a rekvirált országos járművek az élelmet vitték, külön a kenyeret,
lisztet, rizst vagy kukoricát, bort, a mészárosokból előkészített húst, a
dohány-, a szivar- és sóporciókat, az emésztési zavarokat csillapító konyakkal
töltött hordókat, amelyek hamar eltűntek, és spiritusszal kellett pótolni őket. A
hadosztály ellátórészlegei menet közben vételeztek, ezért végig kellett várniuk a
magazinok vonulását. A hadtáp késése miatt a katonák kenyér helyett pénzt kaptak,
hogy a helybéliektől vásároljanak. Megálláskor a tisztek szétszéledtek, a
tiszthelyettesekre óriási teher hárult. Igyekeztek megtölteni a zászlóaljak
kocsijait, majd sokszor pénzért árusították a kenyeret, a sót, a spirituszt.
Beszállásoláskor a legénység egyszerűen kifosztotta a parasztokat, hogy csillapítsa
éhségét. Előfordult, hogy a parancsnokok, rendfokozatra, be-
24
osztásra hivatkozva el akarták orozni egymástól a rekvirált holmit,
sőt Grapellóban a főtéren párbajt is vívtak a tulajdonlásért a lakosság szeme
láttára. Az ellátási szokás - reggel 9 órára kiosztani az éjszaka főtt marhahúst
és a levest, és a hadművelet utána kezdődik - néha annyiban módosult, hogy a
hiányzó húst a rekvirált rizs pótolta vagy semmi, mert vagy valahol elakadtak az
üstöket szállító szekerek, vagy a rizs hiányzott, vagy a harci feladat korai
indulást követelt. [49]
Montebello
Gyulai és Kuhn a lomellinai összpontosítás alatt követték el az
első súlyosabb hibákat. A törzs belső zavarai, a csapatok ide-oda menetekkel együtt
járó fáradalmai és az akadozó ellátás önmagukban nem okoztak stratégiai kudarcot.
Téves helyzetmegítéléseik és a kezdeményezést feladó döntéseik május második
felétől válságot idéztek elő, és visszamenőleg igazolták a korábbi, egyébként
magabiztos hadvezetésük elleni vádakat. A szövetségesek felállása után már nem
lehetett kitérni a harc elől, nem lehetett várni az 1. és a 11. hadtest és a
lovashadosztály érkezésére. A tiroli lövészek jelentették, hogy Garibaldi a Lago di
Maggiore felé mozog előre néhány ezer katonával. [50] Gyulai és Kuhn azonban alábecsülte az itáliai
szabadcsapatok felbukkanását. Urban hadosztályának csak egyik dandárja indult
ellenük, és a főhadiszállás el sem tudta képzelni, hogy a csoport erőszakos
felderítést hajt végre. Garibaldi folyamatosan jelezte Napóleonnak, hogy a
Vercelli-Novara-Magenta vasúttól északra csak az Alpok déli nyúlványai vonalában
állnak biztosító részlegek, a mélyföldig húzódó, dombos sávot azonban egyetlen
kötelék sem szállta meg. A Sesia, az Agogna és a Ticino ezen a szakaszán pedig még
keskeny medrű és különösebb műszaki bevetés nélkül is átjárható. A császár
döntött: egész haderejével a Vercelli-Magenta vasúttól északra támad, átkel a
Ticinón és elfoglalja Milánót. Ezért május 17-én Valenzánál, a felrobbantott híd
helyén két színlelt átkelési kísérletet - tizenöt, illetve tizenegy hajó
felhasználásával - hajtott végre Benedekkel szemben. Majd a 8. hadtest tüzérségi
csapására meggyőző erejű választüzet lövetett, és folyamatosan pásztázza a
szemközti partot. Egyidejűleg erőszakos felderítésre rendelte az 5. hadtest Livorno
helyett Genovába rendelt 4000 fős elővédjét a Trebbia völgyében
Bobbio-Vacarizzától délre 25 km-re - iránnyal, és külön feladatként szabta meg,
hogy lássa el fegyverrel a lakosságot és mozgósítsa a rekviráló osztrák
kötelékek elleni harcra. [51]
25
A valenzai hídverési kísérletek, a heves tűzpárbaj, valamint Urban
hírei Bobbio elestéről és a fegyveres lakosság akcióiról meggyőzték Gyulait és
Kuhnt, hogy az ellenség a folyam térségében akar offenzívát indítani. Tudták, hogy
a szövetségesek zöme - csaknem 100.000 fő - a Tanaro két oldalán összpontosul,
ezért északon nem várható támadásuk. Délen azonban vagy a Po bal partján,
Valenza-Pavia, vagy a jobb partján Voghera-Piacenza iránnyal, vagy a folyam mindkét
oldalán egyszerre is megindulhatnak, amint a folyók vízszintje csökken. Ezért a
táborszernagy május 18-án elrendelte a II. hadsereg déli összpontosítását a
Sesia-Ticino közötti sáv Póhoz közeli térségében. A jobbszárny 7. hadtestnek fel
kellett adnia a Vercellinél kiépített hídfőt, fel kellett robbantania a hidat, és
állást kellett foglalnia a Vercelli-Novara-Magenta, illetve a Vercelli-Vigevano vasút
között Mortara központtal. A 8., 2., 3. és 5. hadtest 24 óra alatt a jobbszárnytól
délre, Mortara és a Po között összpontosult. A főhadiszállás pedig Paviától
nyugatra, a Ticino hídja közelébe vonult vissza. Kuhn számításai szerint a
szövetségesek az áradások miatt Alessandriában rekedt csapatok helyére
elindíthatták a Novi-Gavi térségében álló 1. és 2. hadtestet a
Novi-Tortona-Voghera vasúton, illetve gyalog Vacarizza felé. 10-12 óra alatt
elérhették és felrobbanthatták az egyetlen osztrák átkelőt, és legalább 20.000
fős létszámfölénnyel elsöpörhették először Urban még Pótól délre maradt
zászlóaljait, majd a 9. hadtest Piacenza felől dandáronként menetelő oszlopait.
Siker esetén pedig a vasútra támaszkodva, napokkal korábban birtokba vehették
Piacenzát, sőt Cremonát, és az Alessandriából érkezők az 5. francia hadtesttel
egyesülve oldalba, sőt hátba támadhatták a II. hadsereg Pavia melletti hídon
keresztül visszavonuló zömét, mielőtt az elérhette a Mincio mögötti várnégyszög
biztonságát. [52]
"A főhadiszálláson elviselhetetlen feszültség uralkodott,
amelyet csak úgy lehetett feloldani, hogy egy erős különítmény a Pótól délre
megtámadja az ellenséges haderő fő csoportosítását. Amennyiben a zömbe ütközik,
úgy egy ellencsapással megállítja előrenyomulását. Eközben a saját haderőt át
lehet csoportosítani a különítmény után. Ha a csapás nem ott találja a
szövetséges főerőt, akkor inkább Valenza felől várható a támadás. Mindenképpen
azonban kiderülhet, hogy mire lehet számítani a következő napokban. Így alakult ki
egy inkább megelőző ellencsapásnak nevezhető hadmozdulat, mint erőszakos
felderítés terve." [53] Május
19-re virradóra az 5. hadtest parancsnoka, Stadion
26
utasítást kapott, hogy napfelkeltével három saját és egy 8.
hadtesthez tartozó dandár élén induljon Pavián keresztül Vacarizzába, vonja
magához a 9. hadtesthez tartozó, a Vacarizza hídfőtől 10 km-re délkeletre,
Stradellához kijutott dandárt, illetve a mantuai hadosztálynak Vacarizzához
visszarendelt dandárját, továbbá a piacenzai helyőrségtől kivezényelt
zászlóaljat, és 20-án törjön előre a Voghera előtti Casteggio faluig. Amennyiben
az erőviszonyok lehetővé teszik, úgy állapítsa meg: szándékozik-e az ellenség
csapást mérni vagy átkarolást végrehajtani a Pótól délre, amire Bobbio
elfoglalása utalhat. Lépcsőzött oszlopokkal biztosítsa Vacarizza hídfőjét,
offenzívába ütközve vonuljon vissza a hídon át a folyam északi partjára, de
hagyjon vissza biztosítókat a hídfő védelmére. A csoportosítás parancsnoka Stadion
tábornok. [54]
A szövetségesek offenzívájával szembeni célszerű haditerv azonban
kifogásolható gyakorlattal párosult. Megbontotta a hadrendet, hiszen Stadion hadtest
erejű csoportosítása - 22.000 puska, 1200 lovas, 68 löveg - több magasabbegység
részeiből állt össze. A harcban pedig fontos volt a parancsnokok-beosztottak közötti
megszokott együttműködés. Gyulai nyomatékosan figyelmeztette Stadiont a lépcsőzetes
felállásra a hídfő védelme miatt, holott a hadtestparancsnoknak nem volt más
visszavonulási lehetősége, és maga is alkalmazkodhatott a harchelyzet változásaihoz.
A parancs pontos teljesítése érdekében a tábornoknak túlságosan is ragaszkodnia
kellett a tartalékok képzéséhez, így a harcolóktól kellett elvonnia csapatokat.
Felesleges volt Casteggio falut megjelölni elérendő célként és nem az ellenséges
elővéd vonalát, amelyről nem lehetett tudni pontosat. A parancs szerint azonban a
falunál be kellet fejezni az előremozgást.
A Po nagy, a Sesia és a Ticino torkolata közötti kanyarulatától
délre, általában 5-10 km távolságban, az Alessandriából induló
Voghera-Stradella-Piacenza vasút és út haladt, amely átszelte az Appeninek lábait
határoló, általában 30-60 m magas, dombos sáv és a folyam közötti alföldet. A
legszélső dombok keskeny hátain feküdt Vogherától keletre, 2 km-re a Genestrello
majorság, tovább 2 km-re Montebello és utóbbitól 2 km-rel keletre Casteggio.
Vacarizza hídfője és Voghera közötti távolság légvonalban 10 km-t tett ki és
ugyanennyit a Stradella-Voghera közötti is. Az úttól délre emelkedő lankás dombokon
teraszos szőlőültetvények és sűrű eperfasorok akadályozták a terep feletti
áttekintést, a síkon magasra nőtt kukorica, vizes rizsföldek a mozgást és
szétbontakozást. Az úttal és a folyammal határolt lapályon számos kis település
feküdt, amelyeket keskeny földutak kötöttek össze, és amelyek az esőzések miatt
alaposan feláztak, megnehezítve a lövegek előrevonását. Stadion három
csoportosítást hozott létre. Balszárnyon Urbannak 6000 gyalogossal, 200 lovassal és
16 löveggel az úttól délre futó dombvonulatokon Stradella-Casteggio között,
jobbról Hessen tábornoknak 4600 fővel, 200 huszárral, 12 ágyúval Vacarizzától
délnyugatra Voghera felé, középütt Paumgarten altábornagynak 9000 gyalogossal, 200
huszárral 20 löveggel Vacarizzától a Casteggio előtti
27
pályaszakaszig kellett előrenyomulnia. A maradéknak, mint legfőbb
tartaléknak, a hídfő és Casteggio között, félúton kellett megállnia. Nem is vett
részt a harcokban. [55]
A Pótól északra összevont osztrák kötelékek május 19-én egész
nap meneteltek Vacarizzáig, majd kifáradtan letáboroztak. 20-án hajnalban reggeli
nélkül indultak el, de hátrahagyhatták a nehéz borjúkat. Átkeltek a hadihídon, és
12 óra körül kijutottak a Casteggio É 2 km előtti térségig. Aznap rendkívüli
hőség uralkodott. A kimerült katonák engedélyt kaptak pihenésre, a befutó
üstökkel a főzésre. Stadion nem értesítette Urbant, hogy könnyített
felszereléssel vonuljon előre, de megparancsolta, hogy várja meg az előnyomulásra a
jelet. Urban várt, parancs nem jött, ezért reggel 8 óra körül elindult, és
délelőtt 11 óra tájban elfoglalta a néhány fegyveressel megszállt Casteggiót. A
másik két oszloppal szembeni előnye súlyos következményekkel járt. Napóleon 1.
hadtestének elővédje, Forey hadosztálya állt Vogheránál, aki piemonti lovasokat és
egy zászlóaljat rendelt előre, a Voghera-Stradella közötti út Casteggio melletti
két oldala ellenőrzésére. Forey mindössze 8500 gyalogossal, 1500 afrikai és piemonti
lovassal és 12 ágyúval rendelkezett. Mögötte Baraguay másik két hadosztálya állt,
mintegy 8 km-re, támogatásul, illetve a Tanaro és a Scrivia között mintegy 15 km-re
Vogherától a 2. hadtest. [56] A
portyázó piemonti lovasok habozás nélkül rávetették magukat Urban előrevetett
századaira - a tábornok, érthetetlen módon, saját huszárjait a dandár hosszú
oszlopa végén meneteltette -, és visszaverték őket. A 12. huszárezred svadronjai
végre beavatkoztak a harcba, és a gyalogosokkal együtt Montebello felé nyomták a
piemontiakat. Az úttól délre, a Montebello-Genestrello között emelkedő dombok
kedvező pozíciót kínáltak a tüzérség számára, ezért Urban továbbnyomult.
Lövegeit felállíttatta a hátakon, lőiránnyal Voghera felé, és két zászlóaljat
rendelt melléjük elővédnek. Így még jobban eltávolodott a másik két oszloptól.
Stadion fél kettő körül kapott jelentést a balszárny sikeréről. Két oszlopa
éppen pihenőt tartott, a katonák szétszéledtek élelmet szerezni, fákat vágtak ki
főzéshez, házkutatások közben fegyvereket találtak, és ezért felakasztottak
néhány családfőt. [57] Urban
túlzott előretörése, Stadion csapatai kíméletére kiadott parancsa egyaránt
ellentmondott mind az erőszakos felderítés, mind az ellencsapás elveinek. Az ellenség
közeli tömegét feltételezve egy balszárnyon, de fő közlekedési vonalon haladó
csoportosítás nem mozoghatott túlzottan előre támogatók nélkül, mert a fő utakon
gyors ellencsapásra számíthatott. A zöm pedig nem állhatott meg közvetlenül az
ellenség orra előtt pihenni, főzni. Egyetlen értelmes hadvezér sem akadt 1859 előtt,
aki ne tudta volna: egy rövidesen bekövetkező, nagy erőkkel vívott küzdelem
kivételes feszültséget teremt a katonákban, feledtetve éhséget, fáradtságot.
28
Forey 12 óra körül kapta meg a jelentést Urban felbukkanásáról.
Ismeretlen volt számára az ellenséges erők nagysága, összetétele, még az
osztrákok harcmódja is. Harcolt Afrikában, a Krím-félszigeten, a legvégső
erőfeszítésekre is képes volt, és rendkívüli harci tapasztalatok birtokában
elnyerte katonái teljes bizalmát. Tudta, hogy mögötte áll Baraguay másik két
hadosztálya, sőt elérhető távolságban a 2. hadtest is, amelynek katonái
"gimnasztikai mozgással" időben felzárkózhatnak. Alkonyat előtt
számíthatott rájuk. Addig felkészültnek érezte magát bármilyen fölény elleni
harcra. Visszavonulási útja is szabad volt. Riadóztatta Vogherában álló két -
Beuret és Blanchard tábornokok - dandárját, előzőt a dombok, utóbbit az út és
vasút, illetve a folyam közötti lapályra rendelte, hogy kis ívben biztosítsák a
Voghera felé vezető összeköttetési vonalat. Piemonti lovasai zömével és két
fogatolt löveggel, Beuret-val együtt Genestrello-Montebello felé vágtatott, utolért
két, korábban elővédre rendelt és az elől állók leváltására készülő
zászlóaljat. Futásban zárkóztatta őket a biztosítók vonalába. Több mint 1000
katonájával az út melletti, szélső domboknál rávetette magát Urban 1300 fős első
csoportjára. Az osztrákok éppen biztosító századait szorították vissza
Montebello-Genestrello között. Lovasai vágtatva törtek rá a gyalogosokra - a 39.
nyíregyházi ezred 3. zászlóaljára -, akik négyszögeket formálva védekeztek.
Közelről leadott sortüzekkel okoztak súlyos veszteségeket. A lovasok szétrebbentek,
Beuret pedig elit lövészszázadaival a dombok pereméről a jól látható
négyszögeket lövette. Célozni is alig kellett. Az összezárt tömeg olyan súlyos
veszteségeket szenvedett, hogy egyelőre ki kellett vonni a harcból. Urban lövegei
azonban elhallgattatták Forey két ágyúját. Friss osztrák erők vonultak előre. Az
elővéd dandár jobbszárnya Genestrello előtt a vasút és út között, a balszárny
Montebellóban, a dombokra vont lövegekkel, középütt az út és a dombsáv széle
között egy zászlóalj állt fel. A csoportosítás másik egysége, a 9. hadtest
dandárja tartalékban maradt Casteggióban. Ugyanebben az időben Forey a teljes Beuret
dandárt a vasút és Montebello közé vonta, és 3500 katonájával elsősorban
Genestrello, illetve Montebello előtt készült ellenlökésre. Az első
összecsapásokból következtetni tudott ellenfele harcmódjára. A bevetett osztrák
erők több lépcsőben álltak fel. Vékony csatárláncuk mögött egyenletesen zárt,
1200 m széles vonalban az első osztályok, majd a hatásos lőtávolon - 100-150 m -
túl a második sor, támogatásul, ugyanúgy, amelyeknek mozgását és bevetése
irányítását rendkívüli módon megnehezítette a jellegzetes itáliai termelési
kultúra. Nem látott összefogott, nagy csapásmérő egységet, egymás melletti
ütegeket. Nem kellett áttöréstől tartania. Ezért az afrikai és a krími háborúban
begyakorolt zászlóaljait önálló feladatokkal bízta meg, a zászlóaljparancsnokok
pedig a századokat. Forey nem rendelt ki külön tartalékot, mint Urban a lépcsők
mögötti oszlopokból. Minden harcoló alegységének magának kellett szerveznie saját
biztonságát. Nem képezett összefüggő vonalat, hanem ahol nem fenyegetett veszély,
elvonta a katonákat, és oda csoportosította őket, ahol szükségét érezte.
Állománya Voghera előtt hagyta kenyérzsákjait is, csak a patronokat hozta magával.
Mozgékonyabb lehetett, mint Urban 30 kilós terhet cipelő katonái. A Montebellóhoz
kijutott osztrák zászlóaljak ellen küldte a piemonti lovasokat, hogy rohamukkal
csökkentse a gyalogosaira nehezedő nyomást. Ismét négyszögekbe zárt katonák
engedték 20-30 m-re a rájuk csapó lovasokat, és sortüzeikkel súlyos vesztségeket
okoztak. A huszárok is felbukkantak. A sűrű növényzetben ember-ember ellen harcolt. A
piemonti beavatkozás azonban sikerrel járt. Montebello felől Urban nem mozdult
Genestrello felé. Három előrevont zászlóalja azonban a dombok lábánál, a vasúti
töltésen és a gát útján elérte a majorságot. Genestrello vonalát Forey egy
ezredesre bízta, maga pe-
29
dig a dandárparancsnokkal a Montellobello előtti jobbszárnyát
irányította. Genestrello mellé, a vasúthoz, illetve a vasúttól északra fekvő
síkra pedig felzárkóztak a Blanchard-dandár - 7 zászlóalj, 6 löveg - első
zászlóaljai. Nekik kellett tartaniuk a Stradella-Voghera fő közlekedési vonalat. Az
ezredes helységharcban gyakorlott katonái pedig épületről-épületre harcolva
tisztították meg a majorság házait, és Blanchard zászlóaljaival biztosították a
Vogherához vezető, előremozgást megkönnyítő töltést és a gátat. [58]
Stadion két óra körül Montebellóhoz érkezett, és felelősségre
vonta Urbant, hogy fölösleges igyekezetével túljutott a végpontnak kijelölt
Casteggiótól, és elszakította a balszárnyat a másik két oszloptól. Leállíttatta
a Genestrello elleni harcot, és Urbant az eredeti parancs végrehajtására utasította.
A franciák azonban nem engedték elszakadni ellenfelüket. A Genestrellónál, illetve
Montebellónál állók sűrű csatárláncokban, századokra bontakozva, az eperfák és
szőlőlugasok átláthatatlan labirintusában, illetve a sík földek embermagas
kukoricatábláiban hol itt, hol ott rohantak rá ellenfelükre, majd visszaverve, újra
támadtak. Urban katonái már lőszerhiánnyal küszködtek, mert a vonalak alig tudták
kézitusában érvényesíteni fölényüket, ezért folytonosan lőtték a sortüzeiket.
A franciák a háborúkban megszokott célzott lövéseikkel lassú tűzharcot vívtak,
és egyszer sem használták el összes patronjukat. Az osztrák visszavonulás elakadt.
Stadion Urban jelentésére a harctérre rendelte másik két, 3 illetve 5 km-re
táborozó oszlopát, Urbant pedig utasította, hogy Casteggio helyett tartsa
Montebellót. A döntést a másik két oszlop beavatkozásától várta. Paumgarten
középső csoportjából - Gaál és Bils-dandár, 5000 illetve 4000 katona - Gaálnak
Montebellóhoz, utóbbinak Casteggióhoz kellett felzárkóznia, a jobb oszlopnak Hessen
vezetése alatt pedig a Genestrellónál lekötött zászlóaljakat kellett mentesítenie.
Délután jóval elmúlt három óra, amikor az oszlopok elővédjei megközelítették a
számukra kijelölt pontokat. Ezalatt Blanchard valamennyi zászlóaljával csatárláncot
vett fel a vasúti töltés két oldalán, afrikai lovasaival pedig rohamot indíttatott a
támadókkal szemben. A majorságnál harcoló osztrákok visszavonultak. Mielőtt
csatlakozhattak a Montebelló szűk utcáin, házaiban és a templomkert kőkerítése
mögötti védekezőkhöz, a franciák, Forey és Beuret személyes vezetésével, a fák
és a szőlők között rejtve újabb rohamot indítottak Urban még hátrálás közben
összekeveredett és a házak közötti, zárt védelemhez nem szokott katonáira. A
kézitusában azonban az osztrákok jobbak voltak. Forey ismét kiszorult Montebellóból.
Blanchard Genestrellótól messzehordó lövegeivel hatásosan zavarta Hessen és
Paumgarten dandárjainak előrevonását. A becsapódások miatt mindkét
csoportosításnak több kisebb oszlopba bontakozva kellett megküzdenie a felázott
talajjal, a sűrű növényzettel. Paumgarten vasútra támaszkodva mozgó elővédje
ütközött először Blanchard vonalába. A vasút egy alig 3 m széles gáton vezetett,
ahol az ütegeket előre lehetett vonszolni, a gyalogság jobbra és balra törhetett
előre. Afrikai lovasok oldalról csaptak le az első zászlóaljakra, szemből francia
lövészek csoportjai rohamozták meg a sűrű növényzetből felbukkanókat. Délután
öt óra tájban, amikor a leghevesebb kézitusa dúlt Montebellóban, Paumgarten
elővédjének parancsnoka visszavonulót fúvatott. [59]
30
Hessen tábornok dandárja akkor
közelítette meg északról a vasútat, amikor a középső csoport Casteggio felé
hátrált. A magas kukoricában egymással nagyjából kiigazodva mozgó oszlopok első
századai megtorpantak, amikor Blanchard vonalából koncentrált tüzérségi és
gyalogsági tűzcsapás érte őket. Az él elakadt, a hátul mozgó alegységek
megálltak, a parancsnokoknak nem volt áttekintésük a helyzetről, Hessen pedig hátul
lovagolt. A hírvivők ide-oda száguldoztak a jelentésekkel, parancsokkal. Mire néhány
hátsó kötelék felzárkózott és szétbontakozott volna a vasúti töltés előtt,
Blanchard újabb rohamokkal zavarta ellenfelét. Hessen nem vállalta kimerült
katonáival a közelharcot. Dandárját szabályos vonalba sorakoztatta, az első
lépcsővel folyamatosan sortüzeket lövetett, és amikor Blanchard lövészei sok
katonáját eltalálták, a hátsó sor lépett az első helyére. A csata befejezéséig
egyik fél sem indított több rohamot. Urban öt óra után valamivel Montebello
legmagasabb pontjáról, a templomdombról felfigyelt két Voghera térségében mozgó,
hatalmas oszlopra. Mintegy 40.000 katonára becsülte a közeledőket. Az egyik Bazaine, a
másik Ladmirault hadosztálya volt, és mögöttük jöttek a 2. hadtest csapatai is. Nem
várták meg Forey hírvivőit. Az ágyúdörgésre indultak. Forey küldöncei
érkezésekor már teljes sebességgel haladtak.
[60]
Hat óra előtt Montebello közelében
hirtelen megjelentek a Bobbio felé kirendelt és az ágyúdörgés hangját követő
különítmény első századai. A parancsnok - Autemarre tábornok - a robbanások
sűrűségéből nagy csatára következtetett. Gyorsított menetben sietett a
csatatérre. Forey végső rohamot rendelt el Montebello ellen. Beuret az első sorban,
Forey közvetlen közelében vezette dandárját, amikor fejlövést kapott. A
hadosztályparancsnok a falu szélső házai ellen rendelte az első századokat, a
bobbiói részleget a másik oldal ellen, hogy kézitusában tisztítsák meg az
ellenállási fészkeket, a zöm zászlóaljait pedig az utcákon védekező osztrákok
ellen vetette be. A legmagasabb pont, a templomdomb elfoglalásához külön tartalékot
képezett. A bobbiói csoportosítás első sorai a dombok felőli oldalról küzdötték
előre magukat. Urban lövegei a templomtól kartáccsal söpörték el a szűk utcákon
nyomulókat. Forey katonái ekkor házról-házra, az osztrákokat közelharcra
kényszerítve, az ellenségtől fedezve jutottak ki a templomkerthez. Fél hétkor harcba
lépett a francia tartalék. Áttörte a templomkert kőkerítését, és birtokba vette a
templomot. A sietve visszavonuló osztrákokat néhány löveg biztosította. A tüzérek
kilőtték utolsó kartácstölteteiket, és a pillanatnyi zavart kihasználva fogatoltak
és eltűntek Casteggio felé. A jobbszárny, a Hessen-oszlop, még elestekor is harcban
állt Blanchard zászlóaljaival. Utóvédje, a Fogaras-Nagyszeben térségéből
érkezett 31. gyalogezred két zászlóalja közelharcban, illetve sortüzek fedezete
mellett biztosította a dandár hátrálását. A hadtest még az éjjel Vacarizzához
vonult. A zöm átkelt a hídon, a 9. hadtest és Urban dandárjai a hídfőben maradtak.
Baraguay parancsára sem Forey, sem a felzárkózott Bazaine és Ladmirault nem üldözte
ellenfelét. [61]
31
A hadjárat első jelentős csatája osztrák vereséggel végződött,
ami a franciák hadműveleti és taktikai fölényét, a katonák magas rangú harcászati
tulajdonságait bizonyította, annak ellenére, hogy közelharcban az osztrákok minden
esetben jobbak voltak. 22.000 gyalogos, 1200 lovas, 68 ágyú csaknem háromszoros
fölényt jelentett 8500 gyalogossal, 1500 lovassal és 12 ágyúval szemben. Stadion
azonban úgy irányította a csatát, mint aki Casteggio elérésekor végrehajtotta a
fővezéri parancsot - Urban megrovást is kapott, hogy túllépte hatáskörét, és
veszélybe sodorta az "erőszakos felderítés" eredményét -, és a
lerázhatatlan franciákkal szemben csak defenzívára törekszik. Vacarizza előtt
állította fel tüzérsége jelentős részét és erős gyalogsági tartalékát, minden
bevetett oszlopának harmadát hátrahagyatta biztosításul, a harcban pedig betartotta a
több lépcsős felállásra vonatkozó szabályzat előírásait. Az első vonalak
parádés rendben mozdultak előre, a második lépcsők begyakorolt módon váltottak,
és a dandárok oszlopban sorakozott tartalékai csak végszükség esetén vetették be
magukat a közelharcba. Így a teljes erőből, a 22.000 gyalogosból - a huszárok
kivétel nélkül részt vettek a csatában - mindössze 12.000 fő állott tűzben,
illetve hajtott végre szuronyrohamot. A veszteségeket is a bevetett létszámhoz
célszerű mérni: 46 tiszt, 1377 katona - halott, sebesült, eltűnt - a hivatalos adatok
szerint. Gyulai, jelentése idején nem tudhatta, hogy az eltűntek - 4 tiszt és 303 fő
- közül, mintegy 200 fő, súlyos sebesülten, nem szállítható állapotban maradt a
csatatér házaiba beszállásolva. A plébánosok adtak hírt sorsukról: ".A
környék papjai arról számoltak be, hogy a franciák, a szétszórt házakban fekvő,
súlyos sebesülteket borzalmas módon agyonszúrták." [62] A franciák vesztesége a május 20-i,
hivatalos adatok szerint 723 - halott, sebesült - főt tett ki. A jelentés elhallgatta,
hogy a piemonti lovasság 400 halottat és sebesültet veszített, továbbá, hogy a
Montebello környékén hirtelen felállított tábori kórházakban 1300-1500 sebesültet
kezeltek. Sokan belehaltak sérüléseikbe. Számuk nem ismert. [63]
A csatáról a legtalálóbb összefoglalót Olberg porosz vezérőrnagy
írta. [64] "Bár Forey
tábornok csak első alkalommal került szembe az osztrákokkal, akiknek teljesen idegen
harcmódja volt, és utasításait csak a harc helyszínén adhatta ki, mégis ügyesen
ragadta
32
meg a kezdeményezést az ütközetben. Kezdettől fogva a dombvonulat
jobboldali meghatározó emelkedőire támaszkodott, erőket csoportosítva átkarolásra
törekedett, minden újonnan beérkező zászlóalját pedig, sűrű csatárláncokba
bontakoztatta, a mögöttük oszlopban haladókat azonnal, személyesen szuronyrohamra
vezényelte. Tartalékok nélkül, csaknem minden embert az első vonalban bevetve,
törekedett Forey az erők helyi koncentrációjára. A franciák feltartóztathatatlan,
állandó offenzív előremozgása kiegyenlítette az osztrákok háromszoros
fölényét,. amely ahelyett, hogy egyesült erővel, a Vogherába vezető jó úton
minden emberrel előnyomult volna és szétverte volna a franciák balszárnyát, 5
oszlopban, 1 mérföld szélességben, egyenletesen szétbontakozva mozgott előre, és
meg is maradt ebben a szétbontakozott formációban. Pedig a csata több mint hat óra
hosszat tartott. Elegendő idő, hogy a különböző osztrák csapatrészeket -
amelyekből kevesebb, mint a fele vett részt közvetlenül a harcokban - egyesítse. Az
osztrák katonák minden bátorsága ellenére a csatát a parancsnokok bizonytalankodva
és eltökéltség nélkül vívták."
Napóleon végleg a Po mellé kényszerítette Gyulai hadseregét.
Elhitette a folyam melletti offenzív szándékát. Még aznap este döntött, hogy
hadtesteit vasúti szállítással északon, Vercellinél összpontosítja egy Milano
elleni csapáshoz. Egész hadserege öt napon keresztül, óriási, csaknem 100 km-es
Dél-Észak irányú menetet hajtott végre Gyulai orra előtt, a biztosítóitól alig
4-7 km-re, anélkül, hogy azok észrevették volna.
33
<back to contents> |