|
Krónika Mészáros Kálmán Levéltári Nap a szolnoki megyeházán 2000. szeptember 27. Immár másodízben kaptam meghívást a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár rendezvényére, hogy tartsak előadást helytörténeti témában. A kérésnek már csak azért is örömmel tettem eleget, mert Szolnok és a Jászkunság eseménydús történelmének az általam kutatott Rákóczi-kor is fontos fejezetét jelenti, a téma népszerűsége és a még feltáratlan részletek ismertetése pedig hálás feladatot jelentett számomra. a "Levéltári Nap" a megye árkádos-loggiás, eklektikus stílusú székházában 10 órakor vette kezdetét. A megyei levéltár részéről dr. Zádorné dr. Zsoldos Mária igazgató asszony köszöntötte az egybegyűlteket, s rövid beszédében megemlékezett ezeréves hazánk többnyire gondokkal teli történelméről, azon belül pedig a természeti csapásoktól gyakorta sújtott Tisza-táj viszontagságos sorsáról is. Ezt követően Búsi Lajos, a megyei közgyűlés elnöke nyitotta meg a tanácskozást. Beszédében hangsúlyozta a levéltár fontosságát, melyet "édes teherként" hordoz a megyei önkormányzat. Elsőként Tringli István, a Történettudományi Intézet tudományos munkatársa tartotta meg előadását: "Az Árpádok országától István királyig. Szolnok ispántól Szolnok vármegyéig" címmel. Leszögezte, hogy a megye korai történetét új források előkerülése és merőben új szempontok nélkül kénytelen felvázolni. Az első okleveles említésektől kezdve két külön területből álló Szolnok megye létrejöttével kapcsolatban lényegében Tagányi Károly felfogását osztotta. Eszerint a Dés környéki sóbányák, a tiszántúli sószállító útvonal és annak szolnoki célállomása került egységes igazgatás alá. Ezt a véleményt erősíti meg a Szabolcs vármegye területén található, de a szolnoki ispán fennhatósága alá tarozó falvak megléte is, melyek a sószállító útvonalon szállás adással tartoztak a mindenkori ispánnak. A megye elnevezése azonban nem a latin 'sal' (= só) szóból származik, miként Tagányi vélekedett, hanem első ispánjától ered, aki 1046-ban szenvedett vértanúhalált. Szolnok ispán nevében pedig valószínűleg a magyar 'szó' szavunk és az ebből képzett 'szószóló' jelentés rejtőzik. Ezt követően Hegyi Klára kandidátus, a Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa beszélt a város török kori történetéről ("Török katonák a szolnoki várban"). Miután a török a XVI. század elején felszámolta Magyarország délvidéki védelmi rendszerét, az ország belsejében jórészt korszerűtlen várak szolgáltak újabb védővonalként. Buda eleste (1541.) után égető problémát jelentett ezek megerősítése. E munkában a fő érdem az uralkodóházat illeti, hiszen történetírásunk mára tisztázta, hogy az ország védelmi költségeinek nagy részét a Habsburgok teremtették elő Magyarországon kívüli forrásokból. Sajnos, mindmáig szívósan él a köztudatban az az igaztalan vád, miszerint Bécs magunkra hagyott volna a török elleni élet-halálharcban. (Meg kell jegyeznem, hogy a nyugati közvéleményben pedig éppen ellenkezőleg, a magyarokat vádolják egyöntetűen törökbarátsággal.) Szolnokot is I. Ferdinánd király erődítette meg, de már 1552-ben török kézre került. Az igen fontos tiszai erősség védelmére a törökök 923 fős őrséget kívántak szervezni, 1552 végén és 1553 folyamán azonban e létszámnak csak kb. 40, illetve 50%-a szolgált a várban, és ezt később sem sikerült lényegesen megnövelni. A tiszai átkelő túlpartjának biztosítására a törökök felépítették Szolnok "testvérvárát", (a mai Török-) Szentmiklóst, majd a várháborúk korszakát lezáró drinápolyi béke évében (1568.) sebtében felépítették a jászberényi palánkot is. Ez utóbbi a törökök védelmi vonalának Hatvan és Szolnok között meglévő hiátusát 949 pótolta. Ezzel a megye területén 3 fontos erősség állt a törökök rendelkezésére. A közel másfél évszázados hódoltsági időszak végére az 1683-tól megindult visszafoglaló háború tett pontot. Ennek helyi eseményeiről Bagi Gábor kandidátus, a Damjanich János Múzeum tudományos főmunkatársa beszélt "Szolnok visszafoglalása 1685-ben és jelentősége a török elleni felszabadító háború első szakaszában" című előadásában. Szolnok visszafoglalása nem pusztán a jó másfél évtizedes háború egyik helyi győzelmét hozta meg a keresztény seregek számára, de fontos állomása volt a Buda visszavívásáig vezető harcoknak is. Buda török utánpótlása ugyanis részben Eszék felől, a Duna jobb partján húzódó fő hadi úton, részben pedig kelet felől, a Temesvár-Várad-Szolnok útvonalon történt. Az előbbi útvonalon a szövetségesek már az 1684. évi hadjárattól kezdve folyamatosan gátolták az összeköttetést, az utóbbi útvonalon pedig éppen Szolnok 1685. október 18-án történt elfoglalásával sikerült elvágni azt.
Jómagam "Szolnok kuruc várkapitányai 1703-1706" címmel tartottam előadást. A megjelölt időszak során Szolnok a kuruc hatalom egyik alföldi bástyája volt. 1706. augusztus végén azonban az ellenség közeledtének hírére a kurucok kiürítették és felgyújtották Szolnokot, majd rövid megszállás után Rabutin császári tábornagy is elhagyta. Az évekig pusztán álló vár csak 1710-ben jutott újra fontos szerephez. Szolnok 1703. szeptember 21-i bevétele után Ónodi Csiszár István lett a vár első kuruc parancsnoka. Halála után, 1704. szeptember elején az a Berthóty István brigadéros lépett a helyére, aki már az 1680-as években is Szolnok kapitánya volt. Herbeville marsall hadjárata miatt Rákóczi 1705 szeptemberében harctéri szolgálatra osztotta be a környéket jól ismerő Berthótyt, és a hatvani kapitányt, Szabó Mátét tette meg szolnoki parancsnokká. Mivel a császáriak ostromától is tartani kellett, október elején báró Perényi Miklós lett a vár ideiglenes főkapitánya, Herbeville elvonulása után azonban Szabó Máté maradt a helyén. Mivel Szabó többször is kérte visszahelyezését Hatvanba, a fejedelem 1706. június 21-én Mónay Pált nevezte ki utódául, de Rabutin említett hadjárata miatt végül az egész őrséget kivonták a várból.
Vadász István kandidátus, a tiszafüredi Kiss Pál Múzeum igazgatója történelmünk legdicsőbb korszakát, az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc eseményeit idézte fel. Előadását ">Mindnyájunknak el kell menni...<1848-49 és a polgári lakosság áldozatvállalása Tiszafüreden." címmel tartotta meg. Részletesen szólt a "nemzeti őrsereg", majd az önkéntes mozgó nemzetőrség helyi szervezéséről. Ismertette a városban felállított három hadikórház működését, sebesültek gondozását és az elhunyt honvédekre vonatkozó adatokat. A forradalom évfordulóján, 1849. március 15-én például 4 közvitézt temettek Tiszafüreden. A cári csapatok 1849. július 26-án érkeztek a város alá, és 29-éig táboroztak ott. Ebből az időből származik az a kárvallási jegyzék, melyet jelenleg a Kiss Pál Múzeumban őriznek, s mely szerint 517 személynek összesen több mint 90 ezer forint kárt okoztak "a később is gyűjtőszenvedélyükről elhíresült" orosz katonák mondta némi humorral fűszerezve az előadó. Végezetül a lakosság számára további súlyos veszteségeket okozott Tiszafüreden is a Kossuth-bankók beszolgáltatási kötelezettsége. Ezt követően Babucs Zoltán, a Hadtörténeti Múzeum tudományos munkatársa tartotta meg előadását "II. világháborús jászberényi bakák a Donnál" címmel. Bevezetőként a Horthy-korszak hadseregének azon alakulatairól beszélt, melyekben jászberényi katonák (is) szolgáltak, ennek megfelelően felvázolta a jászberényi kerékpáros majd páncélos zászlóalj és a 2/III. gyalogzászlóalj történetét. Az előadás nagy része a magyar királyi "József nádor" 2. honvéd gyalogezred III. zászlóaljának II. világháborús szerepléséről szólt. Az alakulat 1939-1942 között állomásozott a Jászság székvárosában, majd 1940-ben az észak-erdélyi, 1941-ben pedig a délvidéki bevonulásban vett részt. A zászlóalj mozgósított része, a 32/III. zászlóalj 1942 nyarán került ki a Don partjára, ahol a 2. magyar hadsereg legdélebbi arcvonalszakaszának védelmét látta el. Napokkal a szovjet hadsereg offenzívájának megindítása után, 1943. január 17-én kapta meg a zászlóalj a visszavonulási parancsot, s az utóvédek utóvédjeként fegyverrel a kézben vonult vissza. Az előadó a még életben lévő egykori katonák elmondása alapján megrázó képet rajzolt a frontszolgálat és a visszavonulás nehézségeiről. A dermesztő hideg, az utánpótlás megoldatlansága, az ellenség nyomasztó technikai és létszámfölénye egyaránt súlyos veszteségeket okozott a visszavonulók számára, s bizonyára nem tartozott a ritka kivételek közé, amikor a 950 jászberényi bakák még saját (német és olasz) szövetségeseikkel is összetűzésbe kerültek. A mintegy 250 főre leapadt zászlóaljat 1943 májusának végén fogadta Jászberény városa. A vesztes háborúk hőseinek is kijáró tiszteletadás jegyében arra hívta fel a figyelmet az előadó, hogy a II. világháborúban szolgált magyar frontkatonák többsége sem tett mást, mint katonai esküjéhez híven szolgálta hazáját. Befejezésül Nánási Mihály, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei
Levéltár főlevéltárosa tartott előadást: "Politikai és egyházi ünnepek a
>fordulat éve Zárásképpen ígéretet kaptunk arra, hogy az előadásoknak legalább egy része a levéltár következő évkönyvében (Zounuk) fog megjelenni, s ezzel a helytörténeti kutatások új eredményei a szakma és az érdeklődő közönség számára is elérhetővé válnak majd. Végül a Levéltári Nap állófogadással fejeződött be, amely szintén nem okozott csalódást a vendégek számára. 951 |