Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 12. sz. (1157-1164. o.)
Magyari Beck István a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem professzora.
Mielőtt rátérnék észrevételeim érdemi részére, szeretném valamelyest megvilágítani az itt következő fejtegetésekben szereplő fogalmakat és kitételeket - mindenekelőtt a behavioral economics fogalmát. Ezt magyarra legjobb tudomásom szerint először én kíséreltem meg lefordítani, bár az ilyen és az ehhez hasonló megállapítások korunk információáradatát tekintve igen kockázatos kijelentések. A behavioral economicsot viselkedésgazdaságtannak vagy gazdaságiviselkedéstannak mondanám magyarul azzal a fontosnak érzett kiegészítéssel, miszerint a viselkedésgazdaságtan vagy a gazdaságiviselkedéstan pontosan úgy viszonyul az úgynevezett gazdaságpszichológiához, mint az általában vett viselkedéstudomány az általában vett pszichológiához. Csakhogy amíg az előbbiek speciálisan a közgazdaságtan területén vizsgálódnak, az utóbbiakra ez a megszorítás nyilván nem érvényes.
Bár tudom, hogy nem itt kellene sort kerítenem tudománytörténeti visszapillantásokra, mégis Hámori Balázs cikkének tudományrendszertani elhelyezése érdekében talán indokolt lehet rövidre fogva felidézni a viselkedéstudomány és a pszichológia közötti kapcsolat kérdését. A pszichológia ugyanis eredetileg elsősorban a múlt század szcientista redukcionizmusának a terméke, amikor is minden egyes létnívót az alatta elhelyezkedőnek vélt létnívóval próbáltak magyarázni. Így a biológiát a vegytanra, a vegytant a fizikára vezették vissza. Mármost a magyarázatnak ez a módja szinte kikövetelte e szcientista torony szorgalmas továbbépítését - akár a századokon át fennálló karteziánus határ eltörlésének az árán is. Jelesül úgy, hogy a pszichológiai jelenségeket most már a biológiai alapokból kísérelték meg értelmezni. Erre a vállalkozásra a múlt század végétől kezdődően került sor. Majd a szociológiában is megjelent a társadalmi folyamatoknak az egyéni viselkedések összességére történő visszavezetése, illetőleg e visszavezetés igénye, mégpedig nem sokkal a pszichológia tudománnyá formálódását követően Max Weber alapozó munkáiban.
Ez a vállalkozás azonban a pszichológia esetében - fájdalom - csak kis részben teljesítette a hozzá fűzött reményeket. A viselkedés okairól kiderült, hogy azok sokkal számosabbak és többirányúak, semmint hogy egyszerűen az organizmus termékeinek tekinthetnők őket. Ebből következően azután a hagyományos pszichológiai gondolkodás meghaladásának elkerülhetetlensége került a napirendre. Voltak, akik a kutatási adatok kényszerítő hatására elfogadták ugyan a tradicionális pszichológia fiaskójának a tényét, viszont továbbra is ragaszkodtak a "pszichológia" addigra már meggyökeresedett elnevezéséhez. A pszichológia szavunk jelentése ez idő alatt azonban természetesen alaposan megváltozott. E tényállás aligha jelentene problémát, ha a félreértések elkerülése végett explicite is megtörtént volna a pszichológia terminus technicusának az átdefiniálása. Mások viszont a múlt század végi pszichológiai credo meghaladását az eredeti tudományterület nevének a megváltoztatásával kötötték össze, és egy idő óta viselkedéstudományról kezdtek beszélni. Számukra - teljesen logikusan - a hagyományos pszichológia tárgya nem egyéb, mint a viselkedésnek az a viszonylag csekély szelete, amely biológiailag magyarázható. Illetve a viselkedés biológiailag indokolható aspektusainak az összessége. Ennek megfelelően kutatók a hagyományos pszichológiát már jó ideje a viselkedéstan csak részben önálló, autonóm alegységének tekintik. A pszichológiához elsősorban a konzervatívabb európai gondolkodás ragaszkodik, amíg az innovatívabb Egyesült Államokban egyre több szó esik a viselkedéstudományról mint általános tudományterületi megnevezésről. Mutatis mutandis ugyanezek érvényesek a gazdaságiviselkedéstan (vagy viselkedésgazdaságtan), illetve a gazdaságpszichológia viszonyára.
Mi következik a leírtakból Hámori Balázs tanulmányára vonatkozólag? Nos az, hogy szerzőnk bár közgazdász, teljesjoggal nyúl egy igen fontos viselkedéstudományi problémához. Az emberre vonatkozó tudományok mai állása mellett egyre kevesebb józan indok hozható fel a nem pszichológusok kizárására a viselkedéstudományi szférából, azon az alapon, hogy az érintetteknek úgymond nincs meg hozzá - mármint a "pszichológiai" kérdésföltevéshez és a megfelelő válasz(ok)hoz - a kellő mértékű biológiai előképzettségük. Sőt, miként az elemzésre és az általánosításra váró tanulmány is mutatja, a viselkedéstudomány már most rendkívül sokat köszönhet - és feltehetően még igen sokat fog köszönni - a nem pszichológusok bekapcsolódásának a viselkedéstudományi kutatásokba.
Ami viszont a második szempontunkat, Hámori Balázs tanulmányának az érintett témánál - nézetünk szerint - szűkebb problémakört megjelölő címét illeti, itt a következőket ajánljuk az olvasó figyelmébe. Hámori Balázs látszatra egy, jóllehet terjedő, ámde mégiscsak marginális területen, a vallási szekták területén vizsgálódik. Látszatra, mondom, mert az az értelmezési keret - és ezzel az értelmezési kerettel behozott terminológia -, amellyel dolgozik, sokkal többet magyaráz, semhogy állításai csak a vallási szektákra lennének érvényesíthetők. Más oldalról viszont szerzőnk az alkalmazott gondolatmenet kifejtésének a folyamatában sajnálatos módon elfelejtkezik saját példáinak egy fontos részéről, éppen azokról a példákról, amelyekkel az egész ragyogó esszéjét elindítja: jelesül az öngyilkos szektákról. A módfelett általánosra sikeredett értelmezési keret így ezekre már nem alkalmazható. Pedig - amint majd látni fogjuk - "ott van a kutya elásva". Ezért azután a tanulmányba időnként logikai ellentmondások csúsznak be. Például amikor Max Webert idézve, az üdvjavak evilági szerepét hangsúlyozza - természetesen Max Weberrel egyetértésben (863. o.). De akkor mit tegyünk azokkal az üdvjavakkal, amelyek a túlvilági szirének földi szemmel láthatatlan szigeteire csalnának bennünket? Az egész mű ennek megfelelően egy sajátos kiigazítás után kiált. A feladatot itt csak röviden jelezve, lényegében arra volna szükség, hogy a szóban forgó tanulmány tényanyagát és e tényanyag magyarázatát egymással kongruens viszonyba, magyarul: a megfelelő átfedésbe hozzuk. Mégpedig úgy, hogy inkább bővítsük és megalapozzuk, semmint, hogy levágjuk a "kiálló részeket".
Hámori Balázs Az elvakultság ökonómiájában azokhoz a kutatókhoz csatlakozik, akik nem kevesebbre vállalkoznak, mint a közgazdaságtan - elsősorban a klasszikus és a neoklasszikus közgazdaságtan - alapelveinek az emberi viselkedés magyarázatára való alkalmazására. E célt ezúttal egy igen érdekfeszítő - és a galileánus szellemi forradalom utóhatásait (LEWIN [1931]) még ma is nyögő pszichológia által teljesen negligált - témakörben szándékolja elérni. E témakör az emberi élet értelme. Hogy az miért esett áldozatul a galileánus forradalomnak? Nos, egészen egyszerűen azért, mert amíg az idejétmúlttá nyilvánított arisztoteliánus szemléletben a lényegnek, az esszenciának - akár mint hatótényezőnek -jól megalapozott helye volt, addig Galileinél pusztán "a nyers erő" tartotta hatalmában a tények világát. Az élet értelme pedig érthetően inkább az előbbivel, semmint az utóbbival tart episztemológiai rokonságot.
A méltányosság szempontjai is úgy diktálják, hogy az elemzés tárgyául választott munkát lehetőleg a szerzőtől szó szerint átvett passzusokkal idézzük az olvasó emlékezetébe. Pontosabban szólva, itt csak azokat a részeket vesszük át az eredeti szövegből, amelyek (meghosszabbított) nyomvonalán tovább kívánunk haladni. Így - majd mint látni fogjuk - olyan következtetésekhez érkezhetünk, amelyeket a szerző, Hámori Balázs ugyan nem vont le, de amelyek levonása mintegy önként kínálkozik a tanulmányában megadott premisszákból. Elnézést kell kérnünk amiatt, hogy ebbéli szándékunkat követve a gazdag és szerteágazó gondolatmenetből csupán egy szálat, ámbátor hitünk szerint az egyik legfontosabb szálat emeljük ki.
"Talán meglepő, hogy az elvakultság, a bigottság, a szélsőséges szekták és vallási mozgalmak az utóbbi időben a közgazdászoknak is felkeltették az érdeklődését" - szabadkozik szerzőnk a Közgazdasági Szemle jelen évfolyamának 861. oldalán. Továbbá: "...miközben a magát valamely felekezet tanítását követőnek valló, templomba járó lakosság aránya - számos statisztikai felmérés szerint - a legtöbb fejlett országban csökken, s a hagyományos egyházak felől nézve a szekularizáció hosszabb távon töretlen trendnek bizonyul, a követőikkel szemben a hagyományos egyházaknál sokkal nagyobb követelményeket támasztó szekták, vallási közösségek tagjainak száma gyorsan gyarapodik." A következő idézet talán még pregnánsabban exponálja e helyzet közgazdasági nézőpontból megragadható fonákságát: "Ez az első pillanatra nem logikus eredmény - vagyis hogy az emberektől áldozatokat, lemondást követelő, társadalmi izolációt, kiközösítést is kiváltó mozgalmak, szekták, mikroközösségek sikeresek, miközben a jóval kisebb költségek árán bizonyos előnyöket nyújtó egyházak, mozgalmak jóval kevésbé azok, s némely országokban és esetekben a hanyatlással, a sorvadással kell szembenézniük - közgazdasági értelemben anomália, s mint ilyen magyarázatra szorul." (862. o. - kiemelés az eredetiben.) Ezzel a közgazdaságtan bejelentette azon igényét, miszerint egy, eleddig tőle idegen tématerületet kíván a saját szemléletébe illeszteni, azaz a saját gondolkodásmódját követve megérteni. Hiszen mint a következő - Molnár Attila egy 1993as munkájából vett - idézet is jelzi, a vallások kikerülvén az államilag védett szellemi monopóliumok kedvező helyzetéből piaci javakká lettek. "Az egyházak mellett már régen nem áll az állam kényszerítő ereje, ezért a világnézetpiacon »el kell adniok« a vallásaikat a potenciális vásárlóiknak, azok igényeihez alkalmazkodva. Ebből is következik, hogy végtelen számú a vallási újítás lehetősége, s mindegyik valamilyen fogyasztói igényt elégíthet ki." (863. o. - Hámori Balázs kiemelése.) Ehhez a megállapításhoz itt azonnal egy olyan másikat is teszünk, amely egyfelől konform a közgazdaságtan fönt említett igénybejelentésével, másrészt nyilván megfelel mind Molnár Attila, mind pedig Hámori Balázs fölfogásának. Azt, jelesül, hogy amennyiben az egyházakat és a vallásokat be kívánjuk vonni a közgazdaságtan profán értelmezési keretébe, akkor ebből a kísérletből az államilag támogatott és/vagy monopolizált egyházi szervezet és vallás sem maradhat ki. Ezzel szemben Az elvakultság ökonómiája című írás sajnálatos módon csak a szabadpiaci viszonyoknak kitett szektákkal, vallásokkal és egyházakkal foglalkozik.
De melyek is lennének a vallási innovációk mozgatórugói? A tanulmányt uraló szabadpiaci szemléletnek megfelelően: "Speciális üdvjavaikkal a szekták gyakran a nagy világvallások ideológiájában mutatkozó ellentmondásokra reagálnak, mintegy kiküszöbölik a »termék« hiányosságait." (867. o.) Mert hát "...mi is az a szolgáltatás vagy hasznos jószág, amelyet az ideológiák, hitek által egybekovácsolt közösség nyújthat tagjainak? Az életnek keretet, tartalmat adó ideológia az, amely kollektív képzet. E közjószágokat - a weberi értelemben vett üdvjavakat - élvezik a közösség tagjai, akár elkötelezett áldozatvállalók, akár másokra hagyatkozó potyautasok." (862. o.) De a fent említett ellentmondások kiküszöbölésén túl létezik a vallási innovációknak egy másik, piaci forrása is: "A szektáknak, szélsőséges mozgalmaknak megfelelő mértékű termékdifferenciálást kell elérniök ahhoz, hogy »árujukat« meg lehessen különböztetni a »hagyományos« vallási közösségek hasonló termékeitől, csakúgy, mint a másik szekta, a másik csoport vagy közösség termékétől." (867. o.) Mielőtt e termékdifferenciálás piaci funkcióit egy - ezúttal a szerző, Hámori Balázs által magától, a nagyhatású Samuelsontól vett - másik idézettel világítanók meg (lezárva ezzel az idézetek amúgy is hosszúra nyúlt sorát), felfigyelünk arra az ellentmondásra, mely szerint a fenti, a 867. oldalról vett idézetben az üdvjavakra vonatkozó áru kifejezését Hámori Balázs idézőjelek közé tette annak ellenére, hogy egy piaci szemléletű közgazdaságtudományi gondolatmenetben az üdvjavaknak nem képletesen, hanem valóságosan is árukként kell szerepelniük. Máskülönben a közgazdaságtani megközelítés az elmélet szintjéről az egyszerű metaforák szintjére süllyed vissza. Ha netalántán Hámori Balázst e tekintetben az tenné óvatossá, hogy e pillanatban még nem tudja definiálni ama kifizetések konkrét módját, amelyek fejében a fogyasztók átveszik a szóban forgó üdvjavakat, akkor a következő megfigyeléseinkkel siethetünk az ismertetés alatt álló gondolatmenet segítségére. Az egyházak, de még inkább a szekták főként a hívek adományaiból élnek. Az adomány közgazdaságilag úgy is meghatározható, mint az - a többnyire pénzben nyújtott, illetve kifejezhető - ár, amelyet nem a termelő vagy a forgalmazó határoz meg a kereslet és a kínálat ismeretében, hanem esetről esetre maga a fogyasztó, annak megfelelően, hogy mennyit ér neki a kérdéses szolgáltatás teljes fogyasztási struktúrájának más javaihoz, illetőleg ezek áraihoz viszonyítva. Joggal tételezhetjük fel, hogy ezen az úton nem kis számú dollármilliomos, sőt milliárdos keletkezett az üdvjavak kegyes innovátorai és szolgáltatói között. És akkor most fejezzük be az idézeteket Samuelson egy mondatával, mellyel Hámori Balázs megvilágítani véli a termékdiferenciálásnak az üdvjavakra is érvényes piaci funkcióit! "Mindegyik eladó termékét egy kissé eltérővé próbálja tenni más eladó termékétől, és ezáltal elkerüli a klasszikus tökéletes verseny árversenyét." (867. o.)
Ha ezek után röviden össze kívánnók foglalni Hámori Balázs dolgozatának azt a részét, amely a legjobban érdekel bennünket, a következő néhány megállapítást rögzíthetnénk. Létezik egy sor vallási szekta, s a számuk egyre inkább gyarapodik. Az emberek gazdasági viselkedésének szempontjából e szekták létezése az első pillanatra igencsak megmagyarázhatatlannak tűnik. Az állam ugyanis nem támogatja őket a monopóliumoknak kijáró kedvezményekkel. Ami pedig a világnézetek szabadpiacát illeti, a mondott szekták általában felettébb sokat kívánnak a tagjaiktól, az üdvjavak ellenben, amelyekkel szolgálnak, a hatásaikban inkább csak izolálják ezeket a tagokat a társadalomtól, ahelyett, hogy szocializálnák, beillesztenék őket a tágabb emberi közösségekbe. Tanulmányában Hámori Balázs e szekták fönnmaradásának okait a csoporthoz tartozás elméletei irányába tapogatózva keresi. A kutatásnak ezt az irányát illusztrálandó, éppen azért nem vettünk át idézete(ke)t a Hámori-dolgozatból, mert jómagam szívesebben vennék elő egy másik szempontot, nevezetesen az üdvjavak tartalmának a szempontját. Ezt a szempontot ugyan érinti a vitatott tanulmány, ráadásul - mint a fentebbi idézetek is jelzik - igencsak ígéretes módon, de sajnos nem ebben az irányban bontakozik ki. Itt most azokra a passzusokra gondolok, amikor Hámori Balázs a fogyasztói igényeket egyre jobban kielégítő olyan spirituális innovációkról beszél, amelyek kiküszöbölik a hagyományos vallásokban megbúvó belső ellentmondásokat. Ehhez a magam részéről a következő megjegyzést tenném. A nagy világvallások jóval a felvilágosodás racionalizmusa előtt születtek, és mint ilyenek, nem fordítottak - és még ma sem fordítanak - elegendő figyelmet eszméik belső logikai koherenciájára. A filozófiai racionalizmuson, majd pedig a tudományos empirizmuson nevelkedett elméknek ezért - még ha el is fogadják ennek vagy amannak a vallásnak az alaptételeit - szinte azonnal gondjai támadnak, mihelyt úgy dönt, hogy vallása tanításait ezek részleteiben is elsajátítja.
Én tehát az egész kérdéskört lefordítanám a tanulmányban is érintett üdvjavak terminológiájára. S ha lehetséges, még ezen is túlmenően az élet értelmének eleinte inkább csak romantikusan kezelt (de már a vitatott tanulmányban is megemlített) fogalmára helyezném a hangsúlyt. Ez még annyiban is tágítaná a kérdéskört, hogy adott esetben megengedné az evilági életértelmek kezelését is. Azt hiszem, nem esik túl messze az igazságtól annak a föltételezése, miszerint az ortodox freudizmus átütő sikerét a világnézetek (vagy az élet értelmeinek a) piacán az is biztosította, hogy a szcientista világszemlélet uralma idején e világszemléletnek megfelelően helyezte el a szerinte ösztönvezérelte embert a természet univerzumában. (Itt talán szólnom kellene ama szükségletekről is, amelyek valóban igénylik az emberi élet eredendő entrópiáját csökkentő életelveket és azok elrendezését egy többé-kevésbé intellektuálisan összefüggő rendszerben. Ezt azonban már többen megtették, így - egyebek között - az egzisztencialista gondolkodók, a logoterápiát kimunkáló és azt jelentős klinikai sikerekkel gyakorló V. E. Frankl (MOLNÁR [1993]), sőt több könyvében a saját kreatológiai szemléletének alapján e sorok írója szintén (MAGYARI BECK [1988], [1990]).
Mihelyt azonban így ragadjuk meg problémánkat, legalább két nagy történelmi szakasszal célszerű számolnunk. Az egyik a tradicionális társadalmak szakasza. Ezt a szakaszt a személyiség egy életre szólóan stabil identitása jellemezte (a személyiség identitásához az illető személyiség központi életelveinek az elfogadása vezet). Mivel azonban a tradicionális társadalmak nem voltak mobil rendszerek, kinekkinek általában egy megörökölt identitással kellett beérnie. Úgy is mondhatjuk, akkoriban az identitásukat mintegy "rátukmálták" az emberekre. Vagy használhatjuk azt a kifejezést is, hogy az identitását kinekkinek afféle monopoláruként kellett elfogadnia, "eszi, nem eszi, nem kap mást" alapon. Ezért azután az sem ment ritkaságszámba, hogy valaki egy egész életet élt le olyan életértelem jegyében, amely mindvégig idegen maradt tőle - az adottságaitól és a vágyaitól. Ezt, a jószerével mindennapos belső személyiséghasadást koronként és helyenként eltérően kezelték. A keresztény kultúrákban elterjedt szokás volt - talán ezzel is összefüggésben - arról beszélni, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amelyet egy életen át hordozni kényszerül.
A tradicionális világ hanyatlása az ipari forradalom időszakában forradalmi változást okozott az emberi identitás terén is. Ez legerősebben Európában és utódkultúrái egy tekintélyes részében mutatkozott meg. Az iparkodás (industry) teremtette iparban (amely szintén: industry) szinte az egyik évről a másikra tetemesen megnőtt a szakmák és velük együtt a sajátos világlátások száma, ami nolens volens ugyancsak tetemesen megnövelte az életnek most már a szakmákhoz kötötten választható értelmei, fölfogásai számát is. Magyarán robbanásszerűen megnőtt a kínálat a világnézetpiacon. Csak a pontosítás kedvéért jegyzem meg, hogy durva leegyszerűsítés volna úgy vélekedni, miszerint egyfelől minden egyes szakmához külön-külön, hozzá illő világszemlélet tartozott, illetve tartozik. Nyilván a két mennyiség közül a szakmáké a nagyobb. Másfelől azt is hiba lenne feltételezni, hogy az identitás nemzedékről nemzedékre történő tradíciójellegű átörökítése egy csapásra megszűnt az iparosodás bekövetkeztével.
Nos, ez a megnőtt kínálat jóformán kész kereslettel találta szemben magát. Hiszen, mint említettem, a tradicionális társadalmakban monopolárukként kikényszerített életértelmek és a velük kapcsolatos identitások korántsem elégítették ki az egyes emberek lehetőségeit és igényeit. Ez a kész kereslet azonban rejtett és lappangó kereslet volt, amelyet leginkább talán az európai romantika segített először napvilágra. Gondoljunk azon irodalmi vagy operahősök tucatjaira, akikről a romantikus művekben egyre másra derül ki, hogy elemi erővel törnének ki a reájuk oktrojált szerepeikből. Az egyik opera hőse jövendő királyként egy fogoly rabszolga leányba szerelmes, egy másik byroni hős még a hazájának is gyűlölettel fordit hátat stb. stb. Mindez mozgásba hozta a kérdéses piacot, és elindította az egyéni életek értelmeinek tömeges keresését. S történt mindez paradox módon a legjózanabbaknak vélt gazdasági kalkulációk társadalmaiban. A megfelelő identitás belső keresletét a munkaerőre kívülről is rákényszerített munkaerőpiaci mobilitás is növelte. Ahogy az egyik üzem, gyár vagy termelési szektor összeomlott, és egy másik indult virágzásnak, az el, illetve odaáramló munkaerő az esetek nagy részében nemcsak munkahelyet, hanem esetleg szakmát, mi több identitást is váltani kényszerült.
A dolgok odáig fajultak, hogy századunkra mind a pszichológusok (helyesebben a viselkedéskutatók), mind pedig a moralisták úgy érezték, fel kell emelni szavukat e folyamatokkal szemben. A pszichológiában (helyesebben a viselkedéstudományban) új fejezetek születtek az emberek lassan állandósuló identitásválságáról. Az erkölcstan pedig gondolkodni kezdett a személyiség sűrű értékváltásainak morális konzekvenciáin. Amiről viszont meglepően kevés szó esett, az az identitás és értékváltásokban megbúvó felnőtt személyiségfejlődés grandiózus lehetősége. Érdekes módon még e váltásokat újabban tényként elfogadó s azokkal szemben semmiféle ellenérzést be nem jelentő posztmodern irányzat is többnyire homályban hagyja a kérdésnek ezt az oldalát (lásd például ASKEGAARD [1994]). Vajon mi okból került ennyire előtérbe az említett, s a romantika idejében még olyannyira hőn óhajtott folyamatok árnyoldala? Talán azért, mert a civilizált emberiség ismét csak csalódott. Ugyanis nem az következett be, amit az igényszintek Kurt Lewin által felfedezett dinamikájának ismeretében jósolhattunk volna. Az ember nem, vagy csak felettébb korlátozott mértékben választhatott egyre jobb, adottságainak és vágyainak egyre inkább megfelelő identitásokat és üdvjavakat. Tudniillik a hol fejlődő, hol pedig összeomló gazdasági rendszerek mintegy ismét csak rákényszerítették emberünkre ezt vagy amazt a szerepet az azzal járó belső személyiségi integrációval, annak megfelelően, hogy mikor hol kapott állást, jutott kenyérhez. Így esetenként az a helyzet is előállhatott, hogy valaki nem egy keresztet, hanem a váltakozó keresztek sokaságát cipelte egy életen keresztül. Az eljövendő viselkedéstudományi kutatások titka, hogy a valóságban mennyire gyakori ez a helyzet. Más szavakkal, a szabad világnézetpiac ugyan felállt, kialakult, de a választás szabadsága több, mint kétséges maradt.
És ennek az áttekintésnek eredményeképpen tűnnek újból szemünkbe az öngyilkos szekták a spektrum egyik végén. E szektákban talán korunk legégetőbb problémáinak baljós tüneteivel szembesülhetünk. Miként? Nos úgy, hogy egyoldalt Hámori Balázs javaslatait követve ezekre a szektákra is bízvást kiterjeszthetjük a közgazdaságtan költséghaszon elemzését. A megállapítás, amelyre így jutunk az lesz, hogy az ominózus szekták tagjai hibátlanul kalkulálnak, amikor egy viszonylag csekély költség fejében végtelen nagyságú haszonhoz jutnak. De mi is volna ez a csekély költség a mi megközelítésünkben? Feltehetően az a jobbára méreg okozta halálnem, amely - tételezzük fel - igen közel áll az eutanázia hívei által propagált "szép és jó" halálhoz. Kötve hiszem, hogy ezek a szekták megőrizhették volna, illetve megőrizhetnék a tagságukat akkor, ha az általuk felkínált halálnem általában gyötrő és kínos lenne. És ugyanakkor mi is az a bizonyos végtelen nagyságú haszon? Feltehetően a halál utáni élet evilági körülmények között ismeretlen szépségei, illetőleg élvezetei. Pontosabban e szépségek és élvezetek ígéretei.
Azonban nem sokáig örülhetünk a közgazdasági gondolat ilyetén egyetemesülésének. Tudniillik azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a közgazdaság és annak tanai a földi életre korlátozódó gyakorlat és e gyakorlat útmutatásai. Ilyenformán a közgazdaságtan egyfajta antireligio szerepét és funkcióit látja el. Ez azonnal nyilvánvalóvá is válik, mihelyt meggondolás tárgyává tesszük, hogy amíg a vallások általában szükségleteink mérsékelésére, vágyaink visszafogására és szerény életre buzdítottak és buzdítanak, addig a közgazdaságtan az ember anyagi szükségleteinek mind nagyobb mérvű kielégítését, a fogyasztó különféle termékek iránti vágyainak fokozását - klasszikus és neoklasszikus iskoláiban pedig egyenesen az élvezetek maximalizálását - propagálja. Ebbéli törekvéseiben a reklám bizonyul egyik leghatásosabb fegyverének. Ha tehát valaki úgy dönt, hogy mégiscsak kilép ebből a közgazdasági szemlélet és gyakorlat uralta földi létből, akkor az illető aligha tekinthető a homo oeconomicus iskolapéldájának.
Az öngyilkos szekták azért egy szembetűnő ellentmondás jegyében fogantak. Röviden és a lényegére egyszerűsítetten kifejezve ezt az ellentmondást: az öngyilkos szekták a közgazdaságtani gondolat költséghaszon elméleti imperatívuszait fordítják a költséghaszon elméletek evilági megnyilvánulásai, alkalmazásai ellen. Az öngyilkos szektákban tehát mintegy a közgazdasági szféra fordul önmagával szembe. Vagy úgy is mondhatnók: itt egy nagyon fontos terület belső meghasonlásának feltűnő eseteire bukkantunk. Félek, ha ilyen vagy amolyan okokból vagy szándékokból ez a hovatovább már legalább tíz éve tartó gazdasági válság nem fog egy belátható időszakon belül véget érni, akkor a fent említett meghasonlás számos egyéb esetét is regisztrálni kényszerülünk.
Mindezek a megfontolások korántsem helyezik hatályon kívül a csoporthoz tartozásra utaló nagyon fontos magyarázatokat. E magyarázatoknak kiemelkedő szerepük van a maguk meghatározott körében. Korlátozott jellegükre utal viszont az a kétségtelen tény, hogy valaki egy öngyilkos szektához csak addig tartozhat, amíg be nem vette, vagy be nem vetették vele a halálos adagú mérget, vagy nem szívott "eleget" a halált hozó mérgesgázból. Azaz, éppencsak a szektacélok teljesüléséig. Hogy a hitt, remélt, illetve feltételezett másvilágon mi történik a szektatagok együttesével, az már más lapra tartozik. Valószínűleg egy magasabb szellemi szférába remélnek kerülni. És ott hitük szerint vagy magasabb rendű szellemi lények társaságát fogják élvezni, vagy pedig úgy gondolják, hogy összeolvadnak az anyagi világon túli mindenséggel. Mert amennyiben nem ebben a változásban reménykednének, és mindössze csak a földi tagság együttmaradása lenne a szektába lépés, no meg a szektában maradás motivációja, úgy semmi indokát nem adhatnák öngyilkossági szándékaiknak.
Ezért látjuk helyénvalóbbnak a szerző, Hámori Balázs által felvetett igen lényeges jelenségek magyarázóelvéül a tanulmányában is megemlített, de kellő kidolgozás nélkül maradt üdvjavak vagy életértelmek általánosabb megközelítését. Ennek a terminológiája, egyrészt azon túl, hogy lehetővé teszi az öngyilkos szekták megjelenésének legalább a hipotetikus megvilágítását, továbbá a csoporthoz tartozás magyarázóelvéhez hasonlóan szintén nem kötődik szorosan a csak vallási körökhöz más oldalt még azt is megengedi, hogy e terminológiával összefüggésben is megkíséreljük alkalmazni a közgazdaságtan költséghaszon egyenletét. Erre vonatkozó kérdésünk így is hangozhatnék: mely ráfordításokat szükséges eszközölnie valakinek ahhoz, hogy ezzel vagy amazzal a haszonnal járó (üdvjavakon, értékeken, életértelmeken stb. alapuló) identitását megszerezze. De ez már egy további kutatás bevezetője lenne, amire e helyütt nem vállalkozhatunk.
ASKEGAARD, S. [1994]: From Life to Style: Reflections on the Life Style Concept and Market Behavior under Postmodern Conditions. Megjelent: IAREP/SABE conference, Erasmus University Rotterdam, Integrating Views on Economic Behavior, 1994. július 10-13. 1074-1988. o.
LEWIN, K. [1931]: Az arisztotelészi és a galileánus gondolkodásmód összecsapása a mai pszichológiában. Megjelent: Lewin, K.: Mezőelmélet a társadalomtudományban. Gondolat Kiadó, Budapest,1972.
MAGYARI BECK ISTVÁN [1988]: A tehetség mint meghasonlás. Tankönyvkiadó, Budapest.
MAGYARI BECK ISTVÁN [1990]: Szempontok a gazdaságpszichológiához. Aula Könyvkiadó, Budapest.
MOLNÁR MÁRIA [1993]: Az értelmes élet iskolája. Kandidátusi értekezés.