Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 10. sz. (901-925. o.)

TÖRÖK ÁDÁM

Török Ádám az MTA Ipar­ és Vállalatgazdaság­kutató Intézetének igazgatója.

Magyar iparfejlődés középtávon - jövőkép és forgatókönyvek

A magyar ipar a nyolcvanas évek eleje óta többrétű válsággal küzd. Ebben - időben változó erősséggel és arányban - a strukturális, a növekedési, a szervezeti és az értékesítési válság elemei egyaránt megtalálhatók. Ennek a válságnak a megoldása halaszthatatlan, de közben tudomásul kell venni az ipar hányadának hosszabb távú csökkenését a foglalkoztatás, illetve a GDP előállításának szektorális struktúrájában. A nemzetgazdaságban lassan mérséklődő súlyú ipar számára azonban ennek a relatív súlycsökkenésnek nem kell feltétlenül gyengülő szerepet is jelentenie. Japán, Svájc, Hollandia vagy Svédország ipara az elmúlt három évtized alatt a GDP­n belüli arányát tekintve ugyancsak visszaszorult, ettől azonban nemzetgazdasági, de főleg nemzetközi értelemben korántsem került perifériára. Korszerűsödése, versenyképességének alakulása, világpiaci jelenléte - az említett országokat tekintve - egyaránt javuló, erősödő irányzatú volt. Stratégiai szerepének alakulását elsősorban nem foglalkoztatási szerepének csökkenése, hanem a gazdaságnak arra a modernizációs folyamatára gyakorolt befolyása határozta meg, amelynek hordozójává mindinkább az infrastrukturális fejlődés vált. Az ipar és az ipari szolgáltatások közötti határ ugyanakkor mind jobban elmosódott. Ezért amikor 1995­ben vagy a következő években iparpolitikáról beszélünk, egyre jobban bele kell értenünk az ipariszolgáltatás­politika fogalmát is.

A jövőkép koncepcionális hátteréről

A magyar ipar elhúzódó válságából a kormányzatnak végre meg kell találnia a kiutat a gazdaságpolitika fő törekvéseivel összhangban. Az 1995­ös stabilizáció magyar gazdaságpolitikája elsősorban konjunktúrapolitikai eszközökkel (erről lásd CSABA [1995]) próbálja a makroökonómiai egyensúlyi helyzetet helyreállítani, és a növekedést megalapozott módon tartóssá tenni.

Ez nem zárja ki struktúrapolitikai elképzelések, esetleg stratégia érvényesülését, csakhogy ehhez meg kell fogalmazni azt, hogy a stratégiának milyen "végállapot" felé kell mutatnia. Nagyon fontos itt előre tisztázni, hogy nem előrejelzésre, a (középtávú) "végállapot" ábrázolására törekszünk.¹ Erre nem áll rendelkezésre metodikai apparátus. Igaz, az adott helyzetben, bizonyos statisztikai adatok kétes értéke és fontos makroökonómiai mutatók több éve tartó ingadozása miatt még annak segítségével sem igen lehetne használható prognózist készíteni.

Intő példa az OECD által idézett 1991­es PM­előrejelzés 1993­ig (OECD [1991] 50-52. o.), amelynek több trendjét már az előrejelzés elkészítése után néhány hónappal sem lehetett elfogadni.

Magyarországon a kilencvenes évek előrejelzési gyakorlatában túlsúlyban vannak a prognózisok (GKI Rt.-Postabank, Budapest Bank, Kopint-Datorg, Pénzügyminisztérium). E prognózisok túlnyomó része kifejezetten rövid távú és konjunkturális jellegű. Módszertanilag ma már igen kiérlelt és megalapozott közelítésmódjuk jelentős mértékben statikus felfogáson alapul. A gazdaság állapotváltozását ugyanis bizonyos kiválasztott makroszintű paraméterek - állapotjellemzők - alakulásán keresztül írja le úgy, hogy közben nem mond semmit sok más fontos paraméterről.

Ez utóbbiak egy része nem is számszerűsíthető. Vagy ha igen, akkor nem szintetizálható, mert a mikroszféra szereplőinek differenciálódására, netán kicserélődésére² utal. Csakhogy a mikroszféra folyamatai olyan strukturális változásokat hordozhatnak, amelyek miatt a prognózis kezdő­ és végállapota csak a szintetikus paraméterek által meghatározott, magas aggregációs fokú elemzési szinten hasonlítható össze.

Ismét egy példa: tegyük fel, hogy az agrárszektorra azt prognosztizáljuk, hogy bruttó kibocsátása két éven át átlagosan stagnál, de ez megtörténhet (az A variánsban) mindkét évben 0, illetve - a B variánsban - az első évben -10, a másodikban pedig + 11 százalékos növekedés mellett is. Ekkor valójában olyan szintetikus prognózist fogalmaztunk meg, amelynek variánsai strukturális szempontból nem egyenértékűek. Az A variánsban ugyanis sokkal valószínűbb a változatlan struktúra, a B­ben viszont a strukturális változás. Valószínűtlen ugyanis, hogy pontosan a negatív növekedés során kihasználatlanná váló kapacitásokat rekultiválják a fellendülési szakaszban. Különösen valószínűtlen lenne ez éppen a magas rekultivációs költségeiről ismert mezőgazdaságban.

A gazdasági prognóziskészítés trendek elemzésére és extrapolációjára alapozott módszere mellett van azonban létjogosultsága annak is, amely a gazdaságfejlődés strukturális, intézményi és magatartási tényezőinek változást generáló hatására helyezi a hangsúlyt. Ez az irányzat ma kevésbé divatos Magyarországon, nem kis részben azért, mert elemzési eszközei többnyire csak verbálisak lehetnek.

Az alapvariánsok meghatározása és fő irányai

Módszertani kiindulópontunk egy, ma már szinte feledésbe merült, ám a maga idejében nagy nemzetközi visszhangot keltett komplex előrejelzési kísérlet: az OECD Interfutures jelentése (lásd LESOURNE [1979]).³ Terjedelmi okok miatt itt inkább forgatókönyvvázlatokat, mint pontosan körülírt forgatókönyveket fogalmazunk meg. Öt változócsoport alakulásának nyomon követését tartjuk fontosnak a jövőkép kialakításához, viszont végül csak három fő variánst állítunk szembe egymással.

A magyar ipar középtávú fejlődésének leírásához öt olyan változócsoport alakulásának irányait próbáljuk megbecsülni, amely a gazdaság, illetve az ipar állapotának sokoldalú leírásához valószínűleg elengedhetetlen. A változócsoportok a következők:

1. a külgazdasági (integrációs) környezet,
2. a gazdaságpolitika iránya s karaktere,
3. a vállalkozások monetáris környezete,
4. a vállalkozások növekedési környezete,
5. az ipari struktúra alakulása és a vállalkozások fejlődése.

Szorosabb analógia igénye és kommentár nélkül érdemes itt felidézni egy hatvanas évek eleji amerikai elemzést az 1929-1933­as Nagy Válság okairól. Itt is a gazdaság öt fontos állapotjelzőjével találkozunk: 1. a súlyosan egyenlőtlen jövedelemelosztás; 2. a vállalkozások rossz pénzügyi és morális állapota, az eladósodott cégek magas aránya és a hitelfelvételi lehetőségek szűkössége; 3. a bankrendszer gyenge pénzügyi állapota és intézményi szétaprózottsága a különböző bankok egymástól való szoros pénzügyi függése mellett; 4. a fizetési mérleg rossz állapota (bár ebben éppen a rossz fizetőképességű külföldi adósokkal szemben rendszeresen elért többlet a ludas); 5. a gazdaság gyenge ismerete, a szakértők katasztrofális tanácsai (GALBRAITH [1961] 179-186. o.).

A változócsoportokat minden egyes esetben három variánsban (optimista, normál és pesszimista) változatban vizsgáljuk. Ezeket A), B) és C) betűvel jelöljük és mindig az A)­t tekintjük a legkedvezőbbnek (persze ott, ahol ilyen minősítésnek egyáltalán van értelme). Az öt változócsoport alakulásának a következő trendjeit célszerű értelmezni.

Külgazdasági környezet

1. A) variáns: Magyarország közeledése folytatódik az európai integrációhoz, és az EU­tagság 2000 és 2005 között megvalósul.

1. B) variáns: az EU­hoz való közeledés folyamata lelassul (vagy a magyar kereskedelempolitikai elzárkózás, vagy az EU elzárkózása, vagy egyszerre mindkét ok miatt). Ez nem jelenti a társulási kapcsolat felbomlását, hanem csak azt, hogy a két fél az Európa­egyezmény adta kereteken belül próbál érvényesíteni bizonyos piac­ és/vagy iparvédelmi érdekeket. Hasonló hatása lehet - nyilvánvaló módon csak magyar részről - a fizetési mérleg okok miatt tartósan alkalmazott importkorlátozó intézkedéseknek is. Ez a variáns nem zárja ki, hogy Magyarország a 2000 utáni években EU­taggá váljék. Csatlakozási feltételei azonban itt nem lesznek olyan kedvezőek, mint az 1. A) variánsban, és az integrációs folyamat csak a formális tagsági viszony létrejötte után vehet majd lendületet.

1. C) variáns: Magyarország integrálódási folyamata megáll, majd visszafordul. Az európai integrációból való magyar kimaradásnak oka lehet az, hogy az Európai Unióban túlsúlyra kerülnek a Keletre nyitás (főleg dél­európai) ellenzői. Ettől azonban csak akkor kell tartani, ha az Unión belül tartós és súlyos gazdasági gondok alakulnak ki.

A C) változat valószínűsége nagyobb lehet akkor, ha az elzárkózást Magyarország kezdeményezi - akár nyíltan teszi ezt egy populista kormányzat, akár rövid távú kényszerekre hivatkozva csak tettekben, de nem szavakban egy inkább technokrata színezetű vezetés. Nem szeretnénk rémeket festeni a falra: ez a variáns 1995 derekán alacsony valószínűségűnek tekinthető.

Reálisan látni kell viszont, hogy ez utóbbi változat valószínűségét a magyar kormányzat sokféle lépése közvetve befolyásolhatja. Ilyen lépés például a stabilizáció szempontjából feltétlenül szükséges vámpótlék bevezetése. Tudomásul kell venni hogy a külföldön érzékelt magyar "elzárkózás" miatt ez a valószínűség csak akkor állhat vissza a korábbi értékre, ha a magyar kormány a vámpótlék csökkentésének ígért menetrendjét valóban maradéktalanul betartja majd. Befolyásolja ezt a valószínűséget az is, hogy a Magyarországon befektető EU­beli cégek itteni telephelyi feltételei hogyan alakulnak.

Az 1. A) variánshoz értelemszerűen hozzá tartozik a kereskedelem fejlesztése a CEFTA­országokkal, valamint az általánosan befektetésbarát gazdaságpolitikán belül is egy fokozottan működőtőkeimport­növelő kurzus. Ugyancsak értelemszerűen hiányoznak ezek az elemek részben a második 1. B), és szinte teljesen a harmadik 1. C) variánsból.

A külgazdasági környezet A), B) és C) variánsa között nemcsak a magyar kormányzat választhat, mert kialakulásuk világgazdasági tényezőktől is erősen függ. A magyar gazdaságot saját törekvéseitől függetlenül elzárkózási pálya felé terelheti, ha a kereskedelmi háborúk a Csendes­óceán térségéből Európára is átterjednek. További veszélyforrás, ha az Európai Unió belső egyensúlyi zavarainak növekedésére a Kelet felé való nyitás felfüggesztésével válaszol.

A három variáns közül a B), sőt a C) kialakulásának is kedvezhet, ha a világkereskedelemben nem mutatkoznak ugyan nyílt protekcionista tendenciák, az exportösztönzési verseny viszont egyes szektorokban szubvencióháborúba csap át.⁴ Ez a pénzügyileg gyenge, illetve labilis költségvetési helyzetű országok számára ugyancsak olyan kényszerhelyzetet teremthet, amelyben az exportbővítés pénzügyi korlátai miatt a kormányzat az import korlátozására kényszerül.

A magyar iparjövőképe szempontjából mindenképpen az 1. A) variáns a legkedvezőbb, a versenyképesség növelését és az export GDP­növekedésnél gyorsabb bővülését elősegítő változat. Az importliberalizáció szelekciós hatásától a magyar iparban már csak igen kevés területen kell tartani, az EU 1995­ös kibővüléséből eredő belső piacnövekedés kihasználása viszont nem tűnik illúziónak.

Ezt alátámasztja a német és az osztrák piacon 1989 után elért látványos magyar piacirészarány­növekedés. A német piacon például 1989 és 1994 között a magyar részesedés 0,53­ról 0,84 százalékra, az osztrák importban 1989 és 1993 között 1,5­ről 1,9 százalékra nőtt (INOTAI-CSÁKI [1995] 117. és 119. o.).

A magyar gazdaságpolitika iránya (karaktere)

Itt ugyancsak három variánst lehet megkülönböztetni, ezek tartalma azonban kevésbé írható le egyértelműen, mint szerepük az ipar jövőjének alakulásában. A variánsok tényezői ugyanis sokkal többrétűek, mint a külgazdasági változócsoport esetében. A gazdaságpolitika irányát, illetve karakterét egyáltalán nem csupán az határozza meg az ipari jövőkép szempontjából, hogy a gazdaságpolitika mennyire tekinti prioritásnak a makropénzügyi egyensúlyok rövid távú javítását. Önmagában az sem, hogy milyen szerepet szán a hosszabb távú növekedési és strukturális céloknak a konjunktúrapolitikai megfontolásokkal szemben. Fontos az is, hogy

- a privatizáció milyen sebességgel folyik, és milyen belföldi piaci szerkezetet, illetve nemzetközi vállalati kapcsolatrendszereket hoz létre;

- a gazdaságpolitika miként tudja kezelni az érdekegyeztetési folyamatot. Szükséges a befektetői bizalmat rontó érdekegyeztetési konfliktusok lehetőleg teljes elkerülése úgy, hogy a bérnövekedést az inflációs nyomás csökkentése és a nemzeti valutára nehezedő nyomás enyhítése érdekében egyúttal szoros korlátok között lehessen tartani. Ugyancsak az érdekegyeztetési folyamatban való sikeres kormányzati részvétel tehet sokat a vállalkozói szféra tartós bizalmának elnyeréséért;

- a gazdaságpolitika lehetőleg teljesen váljék külön a napi politikától. Ez nem csak a gazdaságpolitika döntési mozgásterének a megőrzéséhez fontos. Ahhoz is, hogy a befektetési klíma ne romoljon napi politikai változások miatt, és a választási ciklus a lehető legkisebb mértékben legyen konjunkturális ingadozások okozója.

2. A) variáns: "vállalkozásbarát" gazdaságpolitika. Ez az általános és politikai deklarációkban is gyakran előforduló fogalom nem rendelkezik pontosan körülírható tartalommal. Általában véve annyit jelent, hogy a vállalkozásokhoz áramló tőke és a vállalkozásokban történő tőkefelhalmozás támogatása a gazdaságpolitika prioritásai között előkelő helyen van.

A kilencvenes évek második felében Magyarországon számos változásra van szükség ahhoz, hogy a gazdaságpolitika valóban kiérdemelhesse ezt a minősítést. A magyar gazdaságpolitika akkor válhatna vállalkozásbaráttá, ha rövid távú céljai középpontjában is a gazdasági növekedés és a strukturális átalakulás felgyorsítása állana.

Ez természetesen lehetetlen akkor, amikor a költségvetési deficitnek a GDP 6 százalék alá való csökkentése 1 éven belül, a megközelítőleg egyensúlyi költségvetés elérése pedig legkésőbb 3 éven belül parancsoló szükségszerűség, s a fizetési mérleg hiányát is jelentősen csökkenteni kell. A 8 százalékos vámpótlék például valószínűleg önmagában is olyan - a makroegyensúlyok szempontjából egyébként aligha vitatható - kereskedelempolitikai és fiskális eszköz, amely megnehezíti egy "vállalkozásbarát" gazdaságpolitika érvényesülését a produktív import megdrágulása miatt.

A makroökonómiai kényszerhelyzetből az is következik, hogy a 2. A) variáns megvalósulására a magyar gazdaságban 1997 előtt nincs, és 2000­ig is csak alig van esély. Felvázolása mégsem fölösleges, mert érzékelteti azt, hogy a gazdaságpolitikának a makroegyensúlyi kényszerhelyzeteket minél hamarabb fel kell számolnia a kibontakozás megkezdése érdekében. Stabilizációra tehát szükség van, ennek a költségeit azonban nem szabad a vállalkozásokra hárítani.

A tényleges feketegazdasággal szembeni fellépés nem merülhet ki az adóellenőrzések megszaporításában. Ehelyett inkább a feltárt ügyek gyors szankcionálását, az eljárásjogi buktatók kiküszöbölését, a büntetési tételek megemelését kell jelentenie. Szükség van a feketegazdaság egyértelmű definiálására is, mert nem lehet egy kalap alá venni a vállalkozók túl szigorú és néhol értelmetlen fiskális szabályok elleni természetes védekezését az olyan intézményesült gazdasági bűnözéssel, amely lényegében független a fiskális rendszer szigorától és ésszerűségétől.

A "vállalkozásbarát" gazdaságpolitika fő elemeinek, illetve kritériumainak tekintjük:

- a vállalkozások fiskális terheinek (a társadalombiztosítási járulék, illetve a betegszabadság­finanszírozás) jelentős csökkentését, a társasági adó további mérséklése mellett;

- a vállalkozásokkal kapcsolatos adminisztratív terhek jelentős enyhítését - beleértve azt, hogy az adóigazgatás infrastruktúrájának és ügyfélszolgálati rendszerének nagyban korszerűsödnie kell;

- a költségvetés helyzetének javítása eredményeképp a hitelfelvétel reálköltségeinek jelentős csökkenését;

- a magyar vállalkozások számára piacbiztosító gazdaságpolitika érvényesítését. Ez egyrészt konzisztens és széles körű exportösztönző rendszer kialakítását jelentené,⁵ másrészt a belföldi ipar olyan, ám csekély mértékű védelmét, amely a GATT­ (illetve a WTO­) szabályozással és az Európa Egyezménnyel egyaránt összhangban áll. Ezt az iparvédelmet a közbeszerzési szabályozásra, a működőtőke­importhoz kapcsolódó úgynevezett TRIM­ekre, valamint a dömpingellenes szabályozásra volna célszerű alapozni (részletesen lásd TÖRÖK [1995a]. Ez az iparvédelem természetesen elsősorban a kompetitív import versenyképességének némi csökkentését célozná, de semmiképpen sem jelenthetne protekcionista, elzárkózó magatartást és az import következetes kiszorítását.

2. B) variáns: a vállalkozásokkal szemben semleges gazdaságpolitika. Ebben a variánsban a vállalkozási klíma lényegesen nem romlik, de nem is javul 1995 után. A gazdaságpolitika elsősorban az egyensúlyi mutatók javítására koncentrálna, és csak ezután tenne - részben csupán jelzésértékű - vállalkozásbarát lépéseket. Az iparpolitika aktivizálódására ebben a variánsban is lehet számítani, de a fiskális és a kereskedelempolitika fő irányai nem változnak meg. A magas társadalombiztosítási járulék és - részben - az adóterhek nem enyhülnek. Ebben a változatban nem valószínű az sem, hogy a hitelfelvétel reálköltségei jelentősen csökkenjenek a vállalkozások számára.

A 2. B) variánsban a fiskális szigor fennmaradása nem csökkenti a vállalkozásalapítási kedvet, de a feketegazdaság visszaszorulása sem várható. A vállalkozások számára tehát megmarad az 1995­ös mozgástér, de jelentős javulásra középtávon nem számíthatnak. Az aktívabb iparpolitika azonban mégis lassan javuló perspektívákat jelent bizonyos szektorokban és régiókban.

2. C) variáns: a gazdaságpolitikának az egyre szorítóbb makropénzügyi korlátok hatására nincs más választása, mint hogy az elvonások növelésével, az import további fékezésével, az iparpolitika rendelkezésére álló források visszavételével a vállalkozási klíma tönkretétele árán próbálja meg elkerülni a pénzügyi összeomlást. Ez tehát többé­kevésbé nyíltan vállalkozásellenes gazdaságpolitika volna. Megvalósulása esetén a működő tőke importja is jelentősen visszaesne, bár arra valószínűleg csak gazdasági katasztrófa esetén kerülne sor, hogy a nagy multinacionális cégek Magyarországon létesített, exportra termelő üzemeiből is kivonuljon a külföldi működő tőke. A 2. C) variánst veszélyeinek megismerése érdekében célszerű felvázolni. Ebben a változatban semmiképpen sem lehet majd stabil gazdálkodási klímára számítani, ami - bár nem kedvező feltételek mellett - még a 2. B) variánst is jellemezné. Itt ugyanis a kormányzati döntéseket a rövid távú kényszerlépések határozzák meg, és e lépések egymásutánja mögé nem lehet semmilyen stratégiát állítani. Ebben a változatban elképzelhető a minimáladó, a kamatadó visszaállítása vagy a vámpótlék fenntartása éppúgy, mint a társadalombiztosítási járulék, a társasági adó vagy az önkormányzati adók további emelése.

A 2. C) variáns megvalósulása lényegében lehetetlenné tenné az ipar­, illetve az aktív szektorális politikát. A 2. C) variáns esetleges megvalósulása nem maradhat hatás nélkül az egyéb forgatókönyvelemekre sem. Így például kizárt, hogy a 2. C) variánssal együtt az 1. A) változat (folytatódó közeledés az EU­hoz) valósuljon meg. Sőt, a másik három változócsoportban is általában csak a legkevésbé kedvező variánsok valósulhatnak meg a 2. C) variáns mellett.

A gazdálkodás monetáris környezete

Ez a változócsoport szoros kapcsolatban áll a gazdaságpolitika általános irányával (2. változó), illetve a vállalkozások növekedési környezetével (4. változó). Fő elemeit az infláció, a kamatok (pontosabban a hitelek reálköltségei), valamint a makropénzügyi egyensúlyi helyzetek alakulása jelenti.

Itt is három variáns fogalmazható meg. Az első feltételezi, hogy 1997­re befejeződik a gazdasági stabilizáció, a második ennek vontatottságával és elhúzódásával számol, a harmadik pedig a stabilizáció kudarcát jelenti (emiatt tehát "rokona", illetve alapja a 2. C) variánsnak). Mindhárom variánsban a fogyasztói árindexszel mért éves inflációs ráta az alapadat, amelyet sávosan adunk meg a 2000. évre. A jövőképnek ezt az elemét azonban nem önmagában, hanem aszerint célszerű megítélni, hogy az adat a gazdálkodás milyen pénzügyi környezetét, illetve feltételrendszerét jellemzi.

3. A) variáns: a kormány által kezelhető, a gazdálkodók által pedig előrelátható, évi 15 százalék, még szerencsésebb esetben évi 10 százalék alatti inflációs ráta. Ehhez a 15-17 százalék közötti sávot felfelé el nem hagyó jegybanki alapkamat tartozik úgy, hogy a kereskedelmi bankok középlejáratú hiteleinek összes költségei (kamat, kezelési költség, rendelkezésre tartási díj stb.) ezt legföljebb 3 százalékponttal haladják meg. Az infláció csökkenéséhez - lefelé - igazodó kamatszint és az alacsony kereskedelmi banki marzsok kialakulásának azonban legalább három előfeltétele van:

1. A kereskedelmi bankok számottevő technikai korszerűsítése és végleges pénzügyi rendbetétele, amihez ezeknek a bankoknak a privatizációja elengedhetetlen;

2. Az államháztartás tőkepiaci finanszírozási igényének tartós csökkenése. Ez a finanszírozási igény például 1994­ben előzetes adatok szerint mintegy 243 milliárd forint volt, azaz a központi költségvetés hiányának 70 százaléka (MNB [1995] 27. o.). Összehasonlításként: ez az érték körülbelül az ötszöröse volt az üzleti szektor nettó bankhiteltartozás­állománya 1994­ben mért növekményének (uo. 124. o.).

3. A lakossági megtakarítások tartós állománynövekedése. Ennek különösen akkor előfeltétele a vonzó tőkepiaci befektetési konstrukciók kialakulása, ha a költségvetési hiány csökkenése után az állampapírok szerepe gyengül a befektetési eszközök között. A vonzó tőkepiaci befektetési konstrukciók kialakulásához szükséges volna a bankrendszer iránti bizalom növekedése a lakosság körében. Ennek részben az 1. pontban vázolt bankkorszerűsítés az előfeltétele, részben pedig az, hogy a megtakarítási kedvet a fiskális politika is minél több negatív és pozitív ösztönzővel erősítse.⁶

3. B) variáns: az 1991 és 1995 közötti trend, illetve állapot folytatódásaként az inflációs ráta ingadozása a 15 és 25 százalék közötti sávban. Ez sok szempontból az 1. B) főleg pedig a 2. B) variánssal párhuzamos jövőképváltozat. Nem jelenti a befektetési klíma komolyabb romlását, de javulását sem. Mindenképpen azzal jár viszont, hogy az inflációs (és ezzel a leértékelési) várakozások latensek maradnak, azaz akár egy­két gyanúsabb jelre is gyorsan fölerősödhetnek. Ez a gazdaságpolitika számára sokkal óvatosabb manőverezést tesz szükségessé, mint a 2. A) és 3. A) variánsban.

A makropénzügyi stabilitás szempontjából a 3. B) variáns röviden úgy jellemezhető, hogy a gazdaság pénzügyi egyensúlya nem borul fel, de törékeny marad. Ebben a változatban tehát nincs tartós állapotjavulás sem a fizetési mérleg, sem a költségvetés hiányát illetően. Az előbbi az éves áruexport 15-25 százaléka között, az utóbbi a GDP 5-7 százaléka között ingadozhat. Esetleg a kisebb korrekciók (adóemelés, leértékelés) is már elkerülhetetlenül nagy társadalmi költségekkel járnak, de adott esetben a kormányzat nem tekinthet el tőlük, ha a törékeny egyensúly megbomlása fenyeget.

Éppen a kisebb korrekciók gyakori szükségessége teszi hosszabb távra kiszámíthatatlanná a befektetési­vállalkozási klímát a 3. B) variánsban. A várakozások bizonytalansága és ezzel összefüggésben a mérsékelt megtakarítási kedv is az aránylag magas inflációs ráta egyik tényezőjének, egyúttal következményének tekinthető.

3. C) variáns: a tartósan 25 százalék fölötti éves inflációs ráta már olyan forgatókönyv része, amelyben a gazdasági összeomlás veszélyével bizonyos mértékig minden döntés során számolni kell. Még ez sem katasztrófavariáns, azaz itt sincs közvetlen összeomlási veszély a gazdaságban. A hosszabb távú elkötelezettséget jelentő gazdasági döntésektől azonban a vállalkozók, illetve a befektetők ilyen környezetben érthetően tartózkodnak - talán egyes, különlegesen nagy megtérülést, illetve kockázati prémiumot ígérő esetek kivételével.

A 3. C) variáns főbb makropénzügyi paramétereit inkább csak alsó korlátok megjelölésével lehet felvázolni, mert a felső korlátok akkor alakulnak ki, ha a mutatók romlása olyan mértéket ér el, hogy a kormánynak drasztikus eszközökkel be kell avatkoznia a gazdaság visszafordíthatatlan destabilizálódásának megelőzése érdekében. Az alsó korlátokat viszont a 3. B) és a 3. C) variáns közötti határértékeknek lehet tekinteni. Az inflációs rátánál ez körülbelül 25 százalék⁷ a központi költségvetés hiányánál a GDP 7-8 százaléka, a folyó fizetési mérleg hiányánál pedig az éves áruexport 25-30 százaléka.

Ezek az értékek fölfelé nem térnek el jelentősen a 3. B) variánsra megadott sávoktól. Éppen ez mutatja, hogy a 3. C) variánst azért is el kell kerülni, mert itt már a makropénzügyi mutatók további romlására csak kis tér marad. Tehát a kormányzatnak tulajdonképpen "nem érné meg" a beavatkozás halogatása akkor, ha a gazdaság már a 3. B) variáns kedvezőtlen sávjában volna, mert rövid idő alatt már a 3. C) variáns adódna, még sokkal rosszabb makropénzügyi paraméterekkel.

A gazdaság 3. A) változatból való "lefelé" mozgását a 3. B), majd különösen a 3. C) felé bizonyos mértékig spontán automatizmusok irányítanák a külső és a belső államadósság öngerjesztővé váló növekedése miatt. A központi költségvetés elsődleges hiánya esetleg a 3. C) variánsban sem haladná meg a GDP 1-2 százalékát, de az adósságszolgálat növekedése miatti deficitemelkedés - különösen az ebben a változatban várható magas kamatlábak mellett - könnyen meghaladhatja a további 6-7 százalékpontot.

A 3. C) variánsban a kormányzatnak előbb-utóbb ki kellene iktatnia az iparpolitika eszközrendszeréből minden olyan eszközt, amelynek alkalmazása bármilyen mértékben megterheli az állami (központi) költségvetést. Ezekre 1994­ben a központi költségvetés kiadási főösszegének kevesebb mint 2 százaléka jutott (az elkülönített alapokkal együtt), miközben például az agrárvertikum termelése és exportja együttvéve 56,6 milliárd forintot kapott (a kiadási főösszeg 3,7 százaléka).

A gazdálkodás növekedési környezete

Itt a kulcsváltozó a GDP­volumen éves növekedési üteme. Ez a változócsoport az első az öt közül, ahol a forgatókönyvek megalapozása szükségessé teszi erős korlátozó feltételek bevezetését, különben ugyanis a három variánst is többfelé kellene bontani.

Abból érdemes kiindulni, hogy a viszonylag magas növekedés csak akkor értelmezhető eleme a jövőképnek, ha ez több éven át is tartható a makropénzügyi egyensúly romlása és az infláció "felpörgése" nélkül. Ehhez természetesen rövid idő alatt is jelentős strukturális változásokra van szükség. A lassú vagy negatív növekedés ugyanakkor nem jelenti automatikusan azt, hogy a makropénzügyi helyzet tartósan konszolidált.

A forgatókönyv­készítéskor nem tekintjük adottságnak a következő, a magyar gazdaság elmúlt másfél évtizedes fejlődésére sajnálatos módon jellemző s már szinte dogmává vált összefüggést: a viszonylag magas növekedés eleve túlfűtött gazdaságot jelent, és a makropénzügyi egyensúly karbantartása csakis alacsony, netán negatív növekedés mellett képzelhető el. Éppen ellenkezőleg: a gazdasági, illetve ipari jövőkép felvázolásának csak akkor van értelme, ha olyan strukturális változásokat tud bemutatni, amelyek nyomán a felgyorsuló növekedés

- az áruexportot jobban bővíti, mint az ­importot;
- már nem egy átlagosan veszteséges vállalati körben valósul meg, azaz a GDP volumenbővülése és a költségvetés társaságiadó­, szja­ és áfa­bevételeinek alakulása között pozitív korreláció jön létre;
- olyan GDP­volumennövekményt eredményez, amelynek költségtartalma csökkenő irányzatú,⁸ azaz jövedelemtartalma a növekedés üteménél gyorsabban nő. Ehhez természetesen a kedvező struktúra mellett legalább a GDP­növekedés nominális üteménél kisebb ütemű átlagos bérnövekedésre (de inkább reálbércsökkenésre) is szükség van.

Mindezek miatt a 4. A), 4. B) és 4. C) variánst első közelítésben a növekedési ütemek, részletesebben azonban ezek strukturális tartalma különbözteti meg egymástól.

4. A) variáns: a GDP éves volumennövekedési üteme legalább 3 százalék. Ahhoz hogy ezt a magyar gazdaság 2000­re elérje, és középtávon tartani is tudja, a gazdaság makrostruktúrájában és az ipar termelési­értékesítési szerkezetében jelentős változásoknak kell végbemenniük.

E változások alapeleme, hogy az ipari termelés a GDP bővülésétől lassan elmaradó ütemben nő, de a GDP növekedését a stabil külföldi valutában mért késztermékexport emelkedése meghaladja, az ugyanígy mért anyagimport viszont mindkettőnél lassabban bővül. Ez tehát annyit is jelent, hogy a kereskedelmi mérleg évi átlagban 500 millió dolláros javulásával 2000­re megközelítő mérlegegyensúly alakul ki, az export és az import (1995. áprilisi árfolyamokon) 12-13 milliárd dolláros éves értéke mellett. Ugyanakkor az ipar GDP­n belüli részaránya az 1993­as 26,2 és az 1994­es 27 százalékhoz képest (PENYIGEY [1995] 1. o.) csökkenni fog, 2000­ben 25-26 százalék közé.

Az ipar GDP-részarányának az elmúlt években tapasztalt növekedése 1992 vége óta valóban az ipari termelés egyre látványosabb bővüléséből táplálkozott. Ez az - ipari országok gazdaságszerkezeti fejlődésével homlokegyenest ellenkező irányú - trend azért alakulhatott ki, mert a mezőgazdaság szinte összeomlott, az infrastruktúra viszont még akkor is képtelen volt e "strukturális vákuum" kitöltésére, ha egyes ágazataiban (mindenekelőtt a távközlésben) valóban szemléletes növekedést produkált. Az ipar GDP­részarányának ez az emelkedése viszont hosszabb távon - a hetvenes évekhez hasonlóan - tarthatatlan, mert az infrastruktúra növekvő lemaradása alááshatja az iparfejlődés dinamikáját.⁹

E variáns megvalósulásának kulcsváltozója a működőtőke-import, amely 1996­tól már csak elenyésző mértékben kapcsolódik a privatizációhoz. A működőtőke­import éves volumenének előirányozható, illetve előirányozandó értékeit két oldalról érdemes megbecsülni. Az egyik a fizetési mérleg, a második a beruházási volumen szempontjából szükséges működőtőke­import, miközben egy harmadik szempont, a gazdaság abszorpciós képessége Magyarországon még a 2000 utáni években is bizonyosan csak elvi jelentőségű marad.

A fizetési mérleg szempontjai alapján legalább évi 1,5 milliárd dollár beáramlása kívánható meg az 1996-2000 évek átlagában, az adat azonban pontosabb értelmezésre szorul.

A kereskedelmi mérleg fentebb vázolt alakulása esetén a külső adósságállomány kezelése szempontjából hasznosabb, ha az időszak elején a beáramlás relatíve nagyobb, mint a későbbi években, mert ezzel a magyar gazdaság kamatterheket takaríthat meg. Ugyanakkor a dollárban megadott számok tényleges értéke függ a vezető valuták árfolyamtrendjeitől, amelyek e keretek között nem jelezhetők előre. Mindenképpen szükséges azonban, hogy 1994 havi átlagában a mintegy 100 millió dolláros nettó működőtőke­beáramlás a jelzett időszakban havi átlagban 120-125 millió dollárra emelkedjék.

Az összberuházási volumen szempontjai szerint a helyzet a következő. Az 1994­es előzetes adatok szerint a múlt évben a vállalkozói szektor (jogi és nem jogi személyiségű gazdasági szervezetek összesen) mintegy 320 milliárd forint értékű beruházást realizált. A működőtőke­beáramlást nem lehet csak ennek részeként értelmezni, mert a működő tőke részben - privatizációval vagy anélkül - már létező kapacitásokat vásárolt fel. Az 1994­es év igen szerény - az első 11 hónapban összesen mintegy 25 milliárd forint értékű (MNB [1995] 10. o.) - készpénzes privatizációs bevételei láttán azonban az becsülhető, hogy a vállalkozói szektor éves beruházási volumenének (a valutaárfolyamoktól függően) mintegy egyharmada­egynegyede származott a működőtőke­importból.

Nemzetközi (főleg spanyol, portugál és latin­amerikai) tapasztalatok szerint - még egyes országoknak a külföldi működő tőkével kapcsolatos kedvezőtlen tapasztalataira is gondolva - a külföldi tulajdon 30 százalék alatti aránya a gazdaságban még nem jelent meghatározó mértékű külföldi befolyást. A fő gondot például a spanyol esetben a vegyes vállalatok növekvő nettó importja jelenti (CANABATE-CABRE [1993] 29-30. o.).

1994 végén Magyarországon a külföldi tőke aránya Benedek Tamás számításai szerint 16 százalékos volt (BENEDEK-KIEFER [1995] 58. o.). A külföldi tulajdon 30 százaléknak megfelelő "kritikus tömege" így körülbelül 14-15 milliárd dollárra becsülhető. Ezt az értéket, illetve a 30 százalékos arányt évi 1,5 milliárdos működőtőke­beáramlás mellett - a vetítési alap, a teljes magyarországi tőkeállomány növekedését is figyelembe véve - a magyar gazdaság körülbelül 2002­re érné el. Akkor viszont már - legalábbis az l. A) variáns szerint - Magyarország az EU­tagja lenne, vagy éppen a tagság küszöbén állna. A 2000 utáni Európai Unióban azonban a gazdaságok egymás közötti összefonódása - legalábbis egyes szakértők szerint - olyan mértékű lesz, hogy a tőke nemzeti jellege, illetve származása s az ehhez esetleg fűződő államérdek előbb­utóbb elmosódik vagy eltűnik (KLODT [1992] 272. o.).

Jó példa erre az Európai Unión belül széles körű beruházási tevékenységet folytató két német székhelyű, ám eredetileg amerikai cég, a GM és a Ford, a holland Philips, a német Siemens, a brit Glaxo, nem beszélve az olyan, "nemzeti" eredet nélküli, EU­szintű multinacionális vállalatokról, mint például az Airbus Industrie.

Azt is célszerű szem előtt tartani, hogy az európai integráció és a működőtőke­beáramlás magyar szempontból egymást erősítő folyamat, mert "pozitív nyomást gyakorolhatnak (...) az EU­ra azok az integráción belüli vállalkozói érdekcsoportok, amelyek beruháztak, vagy ezután szeretnének beruházni a belépés után áhítozó keleti szomszédoknál" (BALÁZS [1994] 104. o.).

Az említett megfontolások alapján tehát sem igényként, sem becslésként nem tűnik túlzottnak az évi átlagban 1,5 milliárd dolláros működőtőke­import 1996 és 2000 között. Körülbelül ennek megfelelő előrejelzést ad - igaz, sajátos "negatív" megfogalmazásban - a GKI Rt. is, amely az évi 2,5 milliárd dollár körüli működőtőke-importot középtávon nem tekinti elérhetőnek (PAPANEK [l995) 11. o.).

A 4. A) variáns "strukturális tartalmát" ehelyütt csak utalásszerűen lehet felvázolni. Valószínűsíthető, hogy a magyar iparfejlődés új húzóágazatai 2000­re nagyrészt kialakulnak. E divatos kifejezést azonban kétféle iparágra is alkalmazni lehet.

Az egyik az a "stratégiai húzóágazat" lesz, amely jelentős mértékű, az adott iparág vezető multinacionális nagyvállalataitól eredő működőtőke­importra alapozva komoly exportkapacitásokat épít ki. Adott esetben akár új hazai iparágat is teremt, és a magyar ipar fejlődésére a vertikális kapcsolatok tekintetében és regionális értelemben egyaránt számottevő "előremutató" és "hátranyúló" hatásokat¹⁰ generál. Ezek a húzóágazatok jelentős részben nem magyar kezdeményezésre, hanem multinacionális nagyvállalatoknak Magyarország telephelyi előnyeivel számoló, és nem kevés esetben a "stratégiai szövetségeik" által is erősen motivált szuverén döntései nyomán alakulnak ki.¹¹

Már 1995­ben is látható módon ilyen iparág a személyautó­ és ­alkatrészgyártás várhatóan a gyógyszeripar, és kisebb méretben hasonló szerephez juthat a konzumelektronikai, valamint a háztartásigép­ipar. Tágabb értelemben ebbe a körbe tartozik a fényforrásgyártás, a kevésbé technológiaintenzív területeken pedig a műanyagfeldolgozó ipar és a nyomdaipar.

Célszerű definiálni ugyanakkor a "taktikai" (vagy inkább "lokális") húzóiparágak fogalmát is. Ezek közé azokat a néhány millió dolláros éves exportot lebonyolító, általában csak legfeljebb egy tucat kis­ vagy középvállalatból álló iparágakat vagy azok egyes szegmenseit soroljuk, amelyek magyar K + F­bázisra építve a világpiac legigényesebb szeleteiben is megállják a helyüket. Ezeket a "húzóiparágakat" tehát kevésbé az iparpolitika által is megragadható iparágak, mint inkább egymáshoz strukturális értelemben közel (például ugyanabban a szakágazatban) elhelyezkedő sikeres vállalatok alkotják.

Ilyenek működnek az orvosiműszer­gyártásban (Rolitron, több Medicor­utódvállalat, Gamma), ahol magyar eredetű csúcstechnológia jött létre például a scannerek vagy egyes lézertechnikai berendezések gyártásában, az olaj­ és gázipari gépgyártásban (DKG­EAST Rt., Rotary Kft.), ismét a műanyagfeldolgozó iparban (a Magyar Suzuki Rt. több kisvállalati beszállítója vagy a jóval nagyobb méretű Pannonplast Rt.), az orvosiműszer­gyártás perifériáján a gyógyászati segédeszközök, a gyógyszeripar "mellékvágányaként" pedig egyes roboráló, vitamin­ vagy gyógyhatású készítmények előállításában (Pharmavit Rt.) és a bútoriparban a minőségi bútorok kézműipari jellegű gyártásában.

Míg a stratégiai jellegű húzóiparágak jelenléte, illetve bővülése már középtávon - tehát 2000­ig - érezhető strukturális változást hoz a magyar ipari termelésben és exportban, addig a taktikai jellegű húzóiparágak felfutása, illetve a magyar iparstruktúra "teherbíró elemévé" válása csak hosszabb távon képzelhető el.

Az iparpolitika aktivizálódása a stratégiainak nevezett húzóiparágak kibontakozását ma már kevésbé szolgálhatná, mint a "taktikai" húzóiparágakét. Az utóbbi iparágakban ugyanis sok a K + F szempontjából ütőképes, de tőkével és piaci kapcsolatokkal még gyengébben ellátott vállalat. Az ő felkarolásuk módszereire számos példával szolgál a hetvenes évekből a japán, a nyolcvanas évtizedből pedig a délkoreai elektronikai iparban játszott állami szerep.¹²

Az úgynevezett "lemaradó" iparágak sorsát a 4. A) variánsban nem tekintjük kulcstényezőnek. Ez nem jelenti azt, hogy jövőjüket komolyabb társadalmi, illetve regionális feszültségek nélkül "elintézettnek" tekintjük. A 4. A) variánsban azonban az ipar növekedési dinamizmusát növekvő mértékben a felsorolt "húzóágazatok" adják, és térhódításuk az iparstruktúrán belül éppen abban a négy­öt éves időszakban gyorsul fel, amikor a két fő válságiparág, a vas­ és acélipar, illetve az alumíniumkohászat állami válságkezelő programja a tervek szerint lezajlik. A két program végén mindkét válságiparág kapacitásai olyan szintre süllyednek, amelyen versenyképes működésük már további jelentősebb állami támogatás nélkül is elképzelhető.

A 4. A) variánsban az iparpolitika vagy egyáltalán nem, vagy csak néhány fontos exportőr nagyvállalat helyzetének végleges rendezése érdekében alkalmazza a központi válságkezelés eszközeit. A kormányzat vállalativálság­kezelő szerepe szempontjából ez a variáns az egyik lehetséges szélsőséget testesíti meg, azaz e szerep számottevő csökkenését. Ebben a variánsban csak azt tartjuk elképzelhetőnek, hogy a kormány - évenkénti parlamenti felhatalmazás alapján - évente legföljebb két­három nagyvállalat¹³ válságának végleges rendezésére vállaljon kötelezettséget.

4. B) variáns: a GDP éves átlagban növekszik ugyan, de ez 0 és 3 százalék között ingadozik. Emögött részben egy "stop­go" típusú gazdaságpolitika áll azért, mert a szükséges strukturális változások csak vontatottan haladnak. Ez annyit jelent, hogy a működőtőke­beáramlás éves átlagban 1 milliárd dollár körül fenntartható, és úgy az erre épülő, mint a hazai K + F generálta húzóiparágak kialakulása megfigyelhető lesz. A gazdaság azonban nem kerül ki abból a kényszerhelyzetből, amelyben a makropénzügyi egyensúly "karbantartása" rendszeres gazdaságpolitikai korrekciókat tesz szükségessé.

A vállalkozások gazdasági környezete tehát nem válik valóban kiszámíthatóvá és ebben tulajdonképpen csak az exportnövelés érdekeltsége marad aránylag biztos pont. A 4. B) variánsban azonban a költségvetés ingatag helyzete miatt sem konzisztens exportösztönző gazdaságpolitika, sem a 4. A) variánshoz hasonló, a strukturális változások gyorsítása iránt elkötelezett iparpolitika nem valósul meg. E variáns "átmeneti" jellegével összhangban itt a gazdaságpolitika bizonyos fokig kapkod, azaz a hosszabb távú struktúraátalakítási és növekedésösztönző orientáció többször is gyengül, ha a makropénzügyi egyensúlyokat rövid távon korrigálni kell.

A 4. B) variánsban a magyar gazdaság lemaradása Nyugat­Európához képest tovább nő ugyan, a felzárkózás lehetősége azonban még nem vész el. Csupán az időveszteség nő.

A 4. A) variánst némi túlzással úgy lehet jellemezni, hogy ott a magyar gazdaság többé­kevésbé a portugállal együtt mozogva Spanyolország és Írország nyomába ered, Kelet­Európában pedig Csehországgal és Szlovéniával együtt az átalakulás éllovasa lesz. A 4. B) variánsban a magyar gazdaság az EU­tagok közül inkább Görögországhoz, Kelet­Európában pedig a dinamikus növekedése ellenére továbbra is komoly szerkezeti és egyensúlyi gondokkal küzdő Lengyelországhoz hasonló pályán mozog. "Felzárkózási teljesítménye" tehát ellentmondásos és egyenetlen lesz. Ugyanakkor a 4. C) variáns egyértelműen a leszakadásé, itt - persze 2000 után - mindinkább Törökországgal, illetve Romániával és Bulgáriával lesz jogos az összehasonlítás.

A 4. B) variáns tulajdonképpen a magyar gazdaság 1989 utáni fejlődését prolongálja. Áttörést nem jelent, de gyorsuló leszakadást sem - ilyen értelemben az 1. B), 2. B) és 3. B) variánssal összhangban olyan pályát testesít meg, amelyen Magyarország még legalább egy évtizedig "átalakuló gazdaság" marad. A 4. C) variáns megvalósulása esetén viszont a magyar gazdaság döntéshozóinak és kutatóinak már az iparosodott latin­amerikai, illetve közel­keleti fejlődő országok bizonyos problémáival is szembe kell majd nézniük.

4. C) variánsban a negatív gazdasági növekedés az alapelem,1996 és 2000 között éves átlagban 0 és -5 százalék között. A visszaesés középtávon tartós lesz azért, mert a strukturális változások elmaradnak, és a gazdaságpolitikának a makropénzügyi egyensúly "karbantartására", pontosabban a további romlás megakadályozására, illetve az összeomlást megelőző gyors korrekciókra kell összpontosítania a figyelmét. A kérdés csak az, hogy a restrikció melyik időszakban milyen erős lesz, azaz, hogy a vállalkozási­befektetési klíma romlása mikor áll meg legalább átmenetileg. Az erős exportkényszer lényegében lehetetlenné teszi azt, hogy a gazdaság, illetve az ipar szerkezetének a kisebb energia­, illetve anyagigényesség irányában való átalakulása folytatódjék.

A strukturális változásokat segítő exportösztönző politika helyett olyan exporttámogatási politikára kényszerül a kormányzat, amely a mezőgazdasági és élelmiszer­ipari termékek, illetve az alacsony feldolgozottsági fokú iparcikkek (kohászati termékek, nehézvegyipari termékek) exportjának erőltetésével, ezzel párhuzamosan pedig az importot fékező protekcionista intézkedésekkel¹⁴ elsősorban a kereskedelmi mérleg rövid távú alakulását tartja szem előtt. Mindezek miatt arra kell számítani, hogy a 4. C) variánsban a magyar export struktúráját az energiahordozók és az anyagjellegű termékek 1994­ben mintegy kétötödnyi részarányának 2000­ig akár 50 százalékra való emelkedése jellemzi.

A 4. C) variánsra jellemző rossz és bizonytalan vállalkozási­befektetési klíma miatt a működőtőke­beáramlás is komolyan lelassul, évi átlagban csak mintegy 500 millió dollárt ér el. Ez is az ország nyugati régiójára és Budapestre koncentrálódik, és főleg az országban már kedvező tapasztalatokat szerzett, a magyar gazdaság hosszabb távú kibontakozásában még mindig bízó néhány multinacionális nagyvállalatnak lesz köszönhető.

A növekedés forrásai között a belföldi K + F szerepe továbbra sem lesz jelentős, mert a kutató­fejlesztő intézmények és a vállalkozói szféra közötti kapcsolat megjavítására a kormányzatnak sem forrása, sem energiája nem marad. A 4. C) variánst egyébként is a strukturális változások ösztönzésére képtelen, passzív iparpolitika jellemzi, amelyben nem, vagy csak alig kapnak helyet aktív iparpolitikai eszközök. A makropénzügyi szükségszerűségek miatt a gazdaságpolitika időtávja a 4. C) variánsban nagyon rövid lesz. Az igen szűk gazdaságpolitikai mozgástér sem az iparpolitikában, sem másutt nem teszi lehetővé komolyan vehető stratégiai elképzelések megfogalmazását.

A 4. C) variáns kulcsváltozója, a gazdaság negatív növekedési üteme az iparban valószínűleg ennél kisebb visszaesést, egyes években talán minimális növekedést is eredményez. A gazdaság egészére jellemző, egyre súlyosbodó tőkehiány körülményei között ugyanis a 4. A) variánsban ábrázolt, a tercier szektor nemzetgazdasági átlag feletti növekedésére épülő fejlődési pálya illúzió.

Az adott kapacitásokból és készletekből - az 1991-1992­es exportboomhoz hasonló módon, és jelentős részben az 1993-1994­es készletfeltöltésnek köszönhetően - csak az ipar tud átmenetileg némi többletteljesítményt kisajtolni a 4. C) variánsban. Könnyen elképzelhető viszont, hogy ehhez olyan költségvetési kötelezettségvállalással járó exporterőltető, illetve vállalativálság­kezelő politikára lenne szükség, amely néhány év alatt ismét nagyban aláássa a költségvetés jelentős áldozatokkal megteremtett egyensúlyát.

A 4. C) variánsnak tehát következménye lehet 1998 körül egy, az 1995. márciusinál még sokkal drasztikusabb restrikció, amely a gazdasági növekedést már akár az évi átlagban -10 százalékos csökkenési ütem pályájára szoríthatja le. Ezt a teljesítményromlást azonban már szinte katasztrófavariánsként kellene értelmezni. Ez viszont túlmutatna jövőképünk szemléleti keretein, és legföljebb a 4. C) variánsból eredő veszélyek érzékeltetésére lehet alkalmas.

Vállalati szerkezet és iparstruktúra

Erre a változócsoportra korábban már többször utaltunk, de az ipari jövőképnek ezt a meghatározó fontosságú elemét külön is tárgyalni kell. Az eddigiekben áttekintett variánsoknak tulajdonképpen az 5. A), 5. B) és 5. C) változat a következménye ipari jövőképünk szempontjából, vagy - modellekben gondolkodva - a függő változója.

A három variánst elsősorban az ipar vállalati és termelési szerkezetének a változási sebessége különbözteti meg egymástól, és az iparpolitika aktivitásának foka ezzel a sebességgel egyenes arányban áll.

5. A) variáns: az ipar strukturális átalakulása mind ágazati, mind mikroszinten jelentősen felgyorsul. Ezt a folyamatot általában a magasabb hozzáadottérték­tartalmú, kevésbé anyag­ és energiaigényes, ugyanakkor a nyugat­európai országok műszaki fejlődéséhez egyre több ponton kapcsolódó termékek térhódítása jellemzi.

A stratégiai, illetve taktikai jellegű húzóiparágak kibontakozása ebben a változatban markáns trend, ennek megfelelően a termelés és értékesítés növekedése a gépiparban és a finomvegyiparban lesz tartósan az ipar átlaga fölött. Az ipari termelés és értékesítés növekedési üteme 1996-1997­re felülről hozzásimul a GDP évi 3-4 százalékos növekedési pályájához, majd a további években - az infrastrukturális fejlődés gazdasági növekedést meghatározó szerepének kibontakozásával párhuzamosan - tartósan 1-2 százalékponttal a GDP trendvonala alá kerül. A gépipar és a finomvegyipar növekedési üteme ugyanakkor meghaladja az ipari termelés és a GDP növekedési ütemét.

Az 5. A) változatnak a foglalkoztatási feszültségek, illetve a gazdaság regionális különbségeinek erősödése lehet a két fő bizonytalansági pontja. A foglalkoztatási feszültségek esetleges kiéleződésére a magyar autóipar, illetve híradástechnikai ipar elmúlt néhány évi fejlődése a példa. Ebben a két iparágban a világszínvonalú kapacitások külföldi befektetők által végrehajtott kiépítése több ezer munkahelyet szüntetett meg, és a leépülő kapacitások belföldi beszállítóinak a helyét elsősorban az import, kisebb arányban újonnan létesült belföldi beszállítói hálózat vette át.

A regionális politikának azért kell komoly feszültségekkel szembenéznie az 5. A) variáns megvalósulása esetén, mert a leépülő észak­magyarországi ipar helyett elsősorban Nyugat­Magyarországon jönnek létre a dinamikus iparágak új kapacitásai. Különösen igaz ez a működőtőke­import által megalapozott iparfejlődésre, mert ezt infrastrukturális okok, illetve a fő külföldi beszállítóktól és piacoktól való távolság szempontjai egyaránt az ország nyugati régiói felé terelik.¹⁵ A regionális politika mellett éppen az 5. A) variánsban kulcsszerepet játszó infrastrukturális fejlesztés megfelelő arányainak kialakítása segíthet abban, hogy a dinamikus iparágak fejlődése regionális metszetben kiegyenlítettebbé váljék.

Az 5. A) variánsban az ipar vállalati struktúrája is gyorsuló ütemben alakul át. A vállalati méretstruktúrát a magyar iparban hagyományosan torz arányok jellemzik. A még mindig jelentős számú nagyvállalat és a gombamód szaporodó kisvállalkozások között az aránylag nagy növekedés ellenére továbbra is viszonylag kicsi a középvállalatok száma.

1989 decembere és 1994 novembere között a 300 főnél többet foglalkoztató gazdasági szervezetek száma 2617­ről 1341­re csökkent. Az 51 és 300 fő közötti középvállalati kategória létszáma 3459­ről 6105­re, a kisvállalatok száma pedig 5492­ről 90081­re nőtt (FUTÓ-KÁLLAY [1995] 228. o.).

A "középen behorpadt" magyar vállalati méretstruktúra ugyan fennmaradt, sőt a kisvállalkozások száma látványosan meg is nőtt, ezek a hivatalos statisztikákban rögzített változások azonban nem jelentettek igazi elmozdulást egészségesebb vállalati méretstruktúra felé. Ennek okait a FUTÓ-KÁLLAY [1985] elemzés részletesen bemutatja.¹⁶ Rávilágít arra is, hogy a ténylegesen működő kisvállalkozások jelentős része nem növekedésorientált, és számukra a folyamatos működés finanszírozása is komoly gondokat okoz.

A szerzőpáros elemzésében a vállalati struktúra fejlődését illetően az a legdrámaibb következtetés, hogy "A vállalkozások nagy részét alultőkésítettség jellemzi és legjobb esetben csak a saját működési feltételeit tudja újrateremteni. Céget alapítani viszonylag könnyű, kicsiből közepessé válni azonban majdnem lehetetlen" (FUTÓ-KÁLLAY [1995] 190-191. o.). Nincs tehát szervesnek tekinthető vállalati fejlődési, növekedési pálya a kicsitől a közepes vállalatméret felé. Ahhoz, hogy ez a növekedési pálya szélesebb vállalati körre létrejöjjön, a vállalkozások finanszírozásában és a vállalkozási­befektetési klímában olyan változásoknak kell bekövetkezniük, amelyeket a 2. A), 3. A) és 4. A) variánsban írtunk le.

Az aktív kisvállalkozás­támogatási politika célja kettős lehet: vagy a vállalkozásalapítás erősebb ösztönzése vagy a kisvállalkozások középvállalattá való fejlődésének, azaz alapítás utáni növekedésének támogatása. A magyar vállalati méretstruktúra "behorpadtsága", illetve a piaci folyamatok oldaláról aligha valóban megalapozott vállalkozásalapítási hullám túlzott méretei miatt egyaránt a második célt érdemes ipar­, illetve vállalkozáspolitikai prioritássá emelni.

Az 5. A) variánsban a középvállalatok méretkategóriájában valósul meg látványos növekedés, miközben a kisvállalat­alapítási hullám "lecseng". A középvállalatok felfutása részben a "taktikai" húzóiparágak kibontakozásából táplálkozik, részben pedig abból, hogy a privatizáció lezárulásával a külföldi működő tőke már nem a létező cégekbe áramlik, hanem újakat alapít.

A Magyarországon megtelepedett multinacionális nagyvállalatok nagyrészt középvállalatokat létesítettek (első lépcsőben még az Opel és a Suzuki is, valamint az Audi és a Ford). Amelyek pedig kisvállalatokat hoznak létre, azok ezt általában nem termelőkapacitás (hanem például kereskedelmi képviselet vagy márkaszerviz) kialakításának céljával teszik.

A vállalati méretstruktúra átalakulása az 5. A) variánsban valószínűleg magával hozza a középvállalatok arányának növekedését, és a működésképtelen kisvállalkozások nagy részének eltűnését. E folyamatnak azonban igen komoly, és az ipari jövőkép kidolgozásakor egyáltalán nem elhanyagolható bizonytalansági tényezője van. Mégpedig az, hogy a nagyvállalatok felbomlásának folyamata a vállalkozásoknak általában kedvező gazdálkodási klímában és gazdaságpolitikai környezetben is folytatódhat. Ebben az esetben pedig a középvállalatok szférája "felülről" is jelentős utánpótlást kapna.

Az 5. A) variáns a magyar gazdaság, illetve a gazdaságpolitika 1995. áprilisi helyzetében inkább kívánalom, mint reális lehetőség. "Strukturális tartalmát" még megközelítő pontossággal sem lehet előrejelezni azért, mert ez a variáns éppen a vállalkozói energiák széles körű felszabadulásán, az iparpolitika orientációs jellegének erősödésén alapulna. Az 5. A) variáns megvalósulásához azonban a restrikciós szakasz gyors befejeződésére, ezzel párhuzamosan pedig a növekedés­ és vállalkozásösztönző gazdaságpolitika minél hamarabbi kibontakozására van szükség, aminek esélyei egyelőre nem látszanak világosan.

5. B) variáns: ez a változat az ipar- és a vállalatstruktúra olyan ellentmondásos átalakulási folyamatainak a továbbélésén alapul, amelyek révén

1. a vállalkozások száma sokszorosára nőtt ugyan, ez a látványos növekedés azonban részben nélkülözte a valódi tartalmat,
2. a gazdaságpolitika "piactisztítási" és kapacitásvédelmi elképzelései rendre ellentétbe kerültek egymással.

Az utóbbi ellentétre példa, hogy a drasztikus csődtörvényt ugyanaz a kormányzat készítette elő és vitte a parlament elé, amely később a több hullámban végrehajtott vállalativálság­kezelő programokat kezdeményezte.

Az 5. B) variánsban az ipar strukturális változásai a korszerűbb iparszerkezet irányában haladnak, de változó sebességgel és nagy cikcakkokkal. A restrikciós és exporterőltető, valamint hirtelen importfékező gazdaságpolitikai lépések idején ugyanis átmenetileg megnő a termelésben és az exportban az alacsony feldolgozottsági fokú cikkeket gyártó iparágak aránya, miközben lefékeződik a beruházások növekedése a dinamikus területeken. A gazdaság makropénzügyi mutatókkal mért teljesítményének javulása azután a restrikció enyhítését és a korábbi, ígéretes szerkezetátalakulási folyamatok ismételt felerősödését hozza magával.

A húzóiparágak kibontakozása nem marad el ebben a variánsban sem, de lassabb, mint az 5. A) variáns esetén. Itt a külföldi működő tőke iparszerkezet­átalakító tevékenysége van előtérben. A "taktikai" húzóágazatok kialakulása sokkal lassabb, mint az 5. A) variánsban, mert a magyar vállalkozók számára a befektetési légkör kevésbé jó, az iparpolitika nem annyira aktív és a K + F diffúziós rendszer is csak vontatottan korszerűsödik.

Az 5. B) variáns még akkor is a külföldi tőke nagyobb arányú térhódítását eredményezheti a magyar gazdaságban, ha a tőkebeáramlás lassabb az 5. A) variánshoz képest. Az 5. B) variánsban ugyanis elsősorban csak a külföldi tulajdonban lévő vállalkozások dinamizálódnak. Ha tehát itt van fellendülés - és a 4. B) variánsban 0 és 3 százalék közötti éves GDP­volumennövekedés a kulcsváltozó -, akkor ez strukturális szempontból "féloldalas". Tehát csak ott mutatkozik meg, ahol a külföldi működő tőke komolyabb mértékben jelen van. Ez viszont a "stratégiai" húzóágazatok mellett olyan iparágakat jelent, amelyek Nyugat­Európában is messze vannak a nemzetközi műszaki fejlődés élvonalától.

A külföldi tőke részaránya 80 százalék feletti volt 1994 végén a kő­, homok­ és agyagbányászatban, a növényolajiparban, a dohányiparban, az iparigáz­gyártásban, a fényforrásgyártásban, a papír­ és csomagolóanyag­iparban, valamint a gépjármű­ és üzemanyag­kiskereskedelemben. 70 és 80 százalék közötti külföldi részarány mutatkozott a cement­ és mészgyártásban, a mélyépítőiparban, a járműalkatrész­gyártásban, valamint a biztosítási szektorban. A söriparban, a műanyagtermékek gyártásában, a külkereskedelemben és a szállodaiparban pedig a külföldi tőke részaránya körülbelül kétharmados volt (BENEDEK-KIEFER [1995] 38. o.).

A húzóágazatok kialakulásának ebben a variánsban is vannak olyan tényezői, amelyek közvetve ugyan, de szintén összefüggésbe hozhatók a külföldi működő tőke magyarországi megjelenésével. Figyelmet érdemel ebben a tekintetben a GKI Rt. 1994­ben végzett elemzése a magyar feldolgozóipar komparatív előnyeiről (GKI, [1994]).

A GKI­elemzés szerint akár stratégiai húzóiparág is válhat olyan szektorból, amelyben - esetleg - különösebb hazai adottságok nincsenek ugyan, az elhalasztott fejlesztések okozta belföldi kínálati vákuumra azonban felfigyel egy vagy több tőkeerős külföldi befektető. Az 5. B) variánsban jelentősebb belföldi felhalmozás és a termelésbe átkerülő K + F­eredmények híján ez a tényező¹⁷ is biztosíthatja az ipar strukturális átalakulásának minimálisan szükséges ütemét úgy, hogy a húzóiparágak az előbb felsorolt szektorok lesznek.

Az autóiparban az Opel és az Audi már megvalósulási fázisban levő gyárbővítési tervei, valamint a United Technologies magyarországi megjelenése jelzi, hogy az iparág szakmai befektetői lényegében Magyarország nemzetközi gazdasági megítélésétől, illetve a befektetési klímától függetlenül is regionális értelemben kiemelt telephelyként kezelik az országot. Kisebb mértékben hasonló helyzet van kialakulóban a híradástechnikai iparban és a hozzá közel álló számítástechnikai perifériagyártásban.

Az 5. B) variáns fontos eleme azonban, hogy itt a struktúraváltás fő mozgatói a külföldi befektetők, a pénzhiánnyal küzdő, intézményrendszeri szempontból alig támogatott és a gazdasági kormányzaton belül csak mellékszereplő iparpolitika a szerkezetátalakulás orientálásánál háttérben marad. Mivel pedig ebben a variánsban az éves működőtőke­import volumene átlagosan 1 milliárd dollár, azaz elmarad az 5. A) variáns átlagosan 1,5 milliárd dollárjától, az 5. B) variánsban valószínűleg már nemigen jelennek meg teljesen új nagybefektetők Magyarországon.

A jellemző trend inkább a már kiépített kapacitások bővítése, németországi, dél­európai vagy japán beszállító vállalatok kisebb "kísérő" beruházásokkal való megjelenése lesz. Emiatt pedig az 5. B) variánsban aligha bővül a stratégiai húzóágazatok köre, miközben - mint már szó volt róla - a taktikai húzóiparágak kialakulása jelentősen késik.

5. C) variáns: ez a változat nemcsak a strukturális változások lelassulását, hanem éppenséggel visszafordulását hozza magával az iparban. A rossz és bizonytalan vállalkozási klíma elveszi a legtöbb potenciális külföldi befektető bátorságát, a gazdaságpolitika igen rövid távú válság­, sőt katasztrófa­elhárító ultrafiskális beállítottsága pedig lehetetlenné tesz bármiféle érdemleges iparpolitikát.

Ha ez bekövetkezik, már csak az a "policy mix" marad, amelyet egy kissé leegyszerűsítő szemléletű osztrák tanulmány (HOLZMANN-WINCKLER [1992]) ajánl általában a "tranzitországok" számára:1. külkereskedelmi lépések (a régi piacok "újrafeltárása", importvámpótlék bevezetése, exporttámogatás); 2. rendszerátalakító lépések (a tulajdonjogok egyértelmű megfogalmazása, a pénzügyi, illetve a költségvetési szektor átszervezése); és 3. a "szavahihetőséget elősegítő" lépések (az expanzív fiskális és monetáris politikával való szakítás). Mint látjuk, ebben a receptben sem általában a kínálati oldali, sem a szektorális politikáknak nem jut hely.

A nemzetközi szakirodalom azonban nincs híjával az olyan elemzéseknek sem, amelyek az 1987. októberi nagy amerikai tőzsdekrach sokkal súlyosabb formában való megismétlődését csakis a sokszorosára bővült tőkepiaci spekuláció hatásait ellensúlyozni tudó aktív állami gazdaságpolitikával, a "kis kormány" illúziójának feladásával látják elkerülhetőnek (MINSKY [1989] 402. o.). Ez a gondolati iskola egyértelműen keynesiánus gyökerű, ami azonban a megnövekedett kormányzati pénzügyi egyensúlyhiányok idején aligha találhat sok követőre.

Az 5. C) variánsban már olyan helyzet jön létre a magyar gazdaságban és az iparban, hogy a szerkezeti változások "visszarendeződését" csak jelentős külföldi pénzügyi segítséggel lehet elkerülni.

Megfordul például a vállalati méretstruktúrának az az átalakulása, amelyben 1982, de különösen 1988 után - a kisvállalkozások gombamód megszaporodtak, s noha erős középvállalati szektor nem jött létre, a nagyvállalatok nemzetgazdasági súlyának csökkenése több éven át egyenletesen tartott. Ehelyett az exportkényszer a kormányzatot arra ösztökéli, hogy a nagy exportőr és közöttük az "iparcikket nyersanyagért" barterkereskedelembe bekapcsolható cégeket szinte mindenáron életben tartsa.

A fiskális szigor már teljes erővel kiterjed a vállalkozásokra is, a lakossági megszorítások nem kapják még jelképesen sem a "vállalkozásbarát gazdaságpolitika" nevet. A lehetetlen helyzetbe került kisvállalatokon felszámolási hullám söpör végig, és a nem működő kisvállalatok mellett a legtöbb családi, illetve máról holnapra élő egy­két termékes vállalatocskát is utoléri a végzet. A középvállalatok nyereségtermelő képessége ugyancsak nagyban gyengül.

Az 5. C) variánsban a hitelszűke, az exporterőltetés és az importkorlátozás miatt valószínű lehetőség, hogy az 1992 vége és 1995 eleje között készleteiket hitelre megvett importból feltöltött cégek (főleg közép­, illetve nagyobb kisvállalatok) készleteik olcsó piacra dobására kényszerülnek még jelentős tőkevesztés árán is. Ekkor a statisztikai látszat - de tulajdonképpen a primér tényanyag is - azt mutathatja, hogy a restrikció elérte célját, az export az importigény csökkenése mellett is felfuttatható.

Ebben az esetben azonban a kényszerexport valójában tőkét szív ki a jövedelemszerzésre képtelenné váló vállalatokból, azaz a tőkeszegény magyar vállalatok éppen tőkeexportra kényszerülnek. Az 5. C) variánsnak ez az "alváltozata" plasztikusan mutatja, hogy az 5. C) variánsban éppen a magyar komparatív előnyöknek ellentmondó struktúrában valósul meg az exporterőltetés. Az anyag­ és energiaigényes iparágak exportjának ebben a változatban valószínűsíthető felfutása látszólag utólag igazolja a hatvanas­hetvenes évek tőkeigényes fejlesztéseit. A vállalatok tőkeállományát megcsapoló, hozzáadott érték nélküli kényszerexport pedig akár azt a látszatot keltheti, hogy ezek a vállalatok komoly tőketartalékokkal rendelkeznek, tehát versenyképességük hosszabb távon is megalapozott.

A széles sávon megvalósuló kényszerexport olyan feltevés az 5. C) változat továbbgondolásával, amelynek még ennek a válsághelyzetek egymásutánjából felépülő variánsnak a megvalósulásából sem kell feltétlenül következnie. Szükséges volna ugyanis hozzá a tartósan alulértékelt valutaárfolyam, illetve erősen reálleértékelő árfolyam politika, ezenkívül pedig az 1992­es csődhullám olyan megismétlődése, amely újból szétzilálná az időközben részben - és keservesen - ismét felépített belföldi beszállítói kapcsolatokat. E feltételek együttes teljesülése viszont kényszerhelyzetbe hozna számos iparvállalatot.

Például egy gépipari részegységgyártó számára belföldi megrendelőinek elvesztése súlyos gondot okoz ugyan, a leértékelődött forint azonban adott esetben még a korábban olcsón importált alkatrészek reexportját is jövedelmezőbbé teheti, mint a bizonytalan értékesítési kilátások melletti feldolgozást. Hozzátartozik ehhez a képhez, hogy a reexportra kerülő alkatrész valószínűleg világszerte elfogadott német vagy japán termék, a végül nem legyártott készáru viszont talán csak kevésbé ismert magyar márkanevet viselne.

Az 5. C) variáns számos részletének "kidolgozása" még világosabbá tehetné, hogy ebben a változatban a strukturális átalakulás lelassulása, majd megfordulása a makro­, de a mikroszinten is olyan károkat okozhat, amelyeket rövid távon még elfed a javuló exportteljesítmény, a pénzügyi összeomlás elkerülése, néhány számottevő kivitelt lebonyolító nagyvállalat látszólagos feltámadása. Közép­ vagy hosszú távon azonban ezzel a variánssal az Európához való gazdasági illeszkedés utolsó esélyét is eljátszaná az ország. Ebből még mindig nem következnék a teljes leszakadás Európától, hiszen a portugál vagy a görög példa, a politikailag motivált EU­tagfelvétel elvben talán megismétlődhet. Erre az igen szűk kiskapura azonban semmiképpen sem lehet gazdasági vagy politikai stratégiát építeni.

A forgatókönyvek összehasonlítása, várható "keveredési arányaik"

A forgatókönyvek kombinációs lehetőségei

Az öt változócsoport mintegy "horizontális" sémában állítható egymás fölé. Az egyes szinteken három­három variáns szemlélteti nemcsak a választási lehetőségeket, hanem bizonyos lehetőségek elszalasztásának a valószínű következményeit is. A "horizontális" és "vertikális" elemekből felépülő jövőképmodell tehát leegyszerűsített sémában a következő:

A táblázat három függőleges oszlopa adja meg jövőképünk három fő, optimista (A), normál (B) és pesszimista (C) forgatókönyvét. Ez a három forgatókönyv tiszta formájában, azaz az azonos betűjelű variánsok együttes teljesülése esetén világos jövőképet ad:

- az A) forgatókönyv a gazdaság régóta várt kibontakozását írja le,
- a B) forgatókönyv lényegében a "botladozva haladás" vagy "helyben járás" folytatódását, bár kissé másképp,¹⁸ mint eddig,
- a C) forgatókönyv pedig azt a pályát, amelyen a gazdaságpolitika kizárólag a rövid távú kihívásokra tud választ adni, az összeomlás elkerülése azonban felemészti összes energiáját.

A három forgatókönyv valószínűsége cikkünk megírásakor nem tekinthető egyformának. Ha csak tiszta formában való megvalósulásukat lehetne elképzelni, akkor a B) forgatókönyvnek mintegy 50, a C)­nek 30, az A)­nak pedig 20 százalékos esélyt adhatunk. Ezek az általános gazdaságpolitikai, strukturális és egyensúlyi megfontolások alapján feltételezett értékek azonban azért igen kétesek, mert valójában a három forgatókönyv egyikéről sem képzelhető el, hogy tiszta formában megvalósul.

Gyakorlati létjogosultságuk csak a "kevert" szcenárióknak lehet, ezekkel viszont az a módszertani gond, hogy konzisztenciaproblémák keletkezhetnek az őket felépítő egyes variánsok között. Ezek miatt a konzisztenciaproblémák miatt aligha képzelhető el az, hogy a végül megvalósuló "kevert" forgatókönyvben A) és C) jelű variánsok létezzenek egymás mellett. A makroökonómiai összefüggések¹⁹ mellett ezt egyszerű gazdaságlélektani megfontolások alapján is el lehet vetni. A C) forgatókönyv minden egyes eleme ugyanis olyan rossz vállalkozási és befektetési klímát tükröz, amellyel az A) forgatókönyv egyetlen eleme sem férne össze.

Így olyan "kevert" forgatókönyv megvalósulása a leginkább valószínű, amelyben B) variánsok mindenképpen megtalálhatóak. Az viszont már a gazdaságpolitika stabilizációs "teljesítményétől", stratégiai elgondolásainak kidolgozottságától, a szerkezetátalakulás és a növekedés érdekében felhasználható eszköztára sokrétűségétől és kiérleltségétől, valamint társadalmi támogatásától és nemzetközi környezetétől függ, hogy ezekhez egyes területeken A) variánsok is kapcsolódnak, vagy pedig olyan "lassú lecsúszási" forgatókönyv valósul meg végül, amelyben C) variánsok is helyet kapnak.

A reális sikerforgatókönyv

Az első lépés egy olyan lehetséges alapforgatókönyv összeállítása, amelyben bizonyos valószínű "hordozó elemeket" [csakis B) variánsokat] adottnak tekintünk. Ez csupán munkahipotézis, amelyet két szélső változat áttekintésével egészítünk ki. Az egyikben a hiányzó elemek mind A), a másikban pedig mind C) variánsok lesznek. Így alakul ki az alapforgatókönyvre építve két olyan szcenárió, amely egy reálisan kedvező és egy viszonylag könnyen elképzelhető kedvezőtlen jövőképet testesít meg. E két jövőkép között az iparpolitika alkalmazhatóságát illetően igen markáns különbség mutatkozik.

Az alapul vett B) variánsok kiválasztásánál részben a magyar gazdaság elmúlt másfél évtizedének tapasztalataiból indultunk ki, részben pedig abból, hogy mely változócsoportok tekinthetők valóban "exogénnek", azaz olyannak, amely a magyar kormányzat szándékaitól nagyban függetlenül alakul. Ilyen, viszonylag exogén tényező a külgazdasági, illetve integrációs környezet, ahol - a folyamatosan érkező és egymásnak rendszeresen ellentmondó jóslatokat, becsléseket "átlagolva" - a legnagyobb valószínűségűnek az 1. B) variáns tűnik. Magyarország kapcsolódása az európai integrációhoz tehát nem gyorsul fel ugyan, de számottevő lassulás sem lesz. Elképzelhető tehát, hogy a formális EU­csatlakozásra 2001-2002­ben sor kerül, a tényleges integrálódási folyamat pedig csak ezután vesz lendületet.

A magyar iparfejlődés monetáris környezetében középtávon az 1992-1994 időszaknak megfelelő infláció a leginkább valószínű. Ezt alátámasztja, hogy az exportkényszer fennmarad, és semmi ok sincs azt feltételezni, hogy a reálleértékelő árfolyam­politika két­három éven belül megváltozik. A társadalmi stabilitás fenntartása - különösen a szociális ellátás fokozatos leépítése miatt - is azt teszi szükségessé, hogy a kormányzat a bérnövekedési igényekkel szemben valamelyest engedékeny legyen.

További jelentős áfa­ vagy szja­emeléseket már a nemzetközi pénzügyi szervezetek sem szorgalmaznak. Mindezek miatt a 3. B) variánst (15-25 százalék közötti éves fogyasztóiár­emelkedés, a gazdaság pénzügyi egyensúlya nem borul fel, de törékeny marad) tekintjük az alapforgatókönyv második "hordozó elemének".

Az ipar növekedési környezetét illetően azért látszik aránylag nagy valószínűségűnek a 4. B) variáns (0 és 3 százalék közötti éves GDP­volumenbővülés), mert ez valójában a magyar gazdaság számára igen széles sávot jelent. A stagnálás éppúgy belefér, mint az a 3 százalékos növekedés is, amely a makropénzügyi egyensúly előirányzott mértékű javulása esetén már szinte csak kívánalomnak tűnik a magyar gazdaság 1995­ös állapotában.

A GDP újabb csökkenése a legtöbb más változócsoportban a C) variáns megvalósulási esélyeit növelné. Tartósan 3 százalék feletti növekedés a makropénzügyi egyensúly jelentősebb javulása esetén pedig olyan "sikerszcenárió" lenne, amely lélektani hatásaival együtt a gazdaság váratlanul gyors kibontakozását vetítené előre. A 4. B) variánst tehát ugyancsak "hordozó elemnek" tekintjük.

Az alapforgatókönyvet [1. B) + 3. B) + 4. B)] most 2-2 pozitív, illetve negatív elemmel egészítjük ki.

A reális sikerforgatókönyv az említett "hordozó elemek" mellett vállalkozásbarát gazdaságpolitikára, aktív iparpolitikára és az ipar aránylag gyors szerkezetátalakulására épül [2. A) + 5. A) variáns].

A 2. A) variáns megvalósulására 1997 előtt semmi szín alatt, és 2000­ig is csak mérsékelten lehet számítani. Ezt a korlátozó feltevést fenntartjuk, de felhívjuk a figyelmet e variáns érvényesülésének igen fontos gazdaságpszichológiai tényezőire. A gazdaságpolitika vállalkozásbarát jellege objektíven nem ítélhető meg. Bizonyos jól időzített és "célzott" vállalkozásbarát lépések azonban még akkor is ilyen gazdaságpolitika látszatát kelthetik, ha a gazdaságpolitika legtöbb más eleme nem kedvez a befektetéseknek és a vállalkozásoknak.

A vállalkozásbarát iparpolitika különösen akkor nem képzelhető el aktív iparpolitika nélkül, ha a vállalkozások külgazdasági, monetáris és növekedési környezete nem kedvező, hanem - az 1. B), 3. B) és 4. B) variáns szerint - legfeljebb csak "átlagos". Az aktív iparpolitika egyébként feltétele annak is, hogy megvalósuljon ez a reális sikerforgatókönyv, amely egyik fő kedvező elemeként az iparstruktúra viszonylag gyors átalakulását is tartalmazza.

Minthogy ebben a forgatókönyvben a kormányzat pénzügyi mozgástere nem javul, azok az iparpolitikai eszközök kapnak hangsúlyt, amelyek csak minimális pénz­ vagy tőkemozgással járnak a költségvetési szféra és a vállalkozói szektor között. Különösen nagy szerep jut tehát ebben a forgatókönyvben az infrastrukturális, illetve intézményrendszeri eszközöknek. Így a többi között a K + F infrastruktúra és diffúziós rendszer gyors kiépítésének, pontosabban - az utóbbinál - inkább rendbetételének. Ez a jelentős párhuzamosságok megszüntetését, a nem vagy nem rendeltetésszerűen működő intézmények kiiktatását, ugyanakkor a rendszer kiegyenlített regionális struktúrájának a megteremtését jelenti.

Ebben a "gazdaságos" forgatókönyvben különösen természetes, hogy a K + F és a regionális iparfejlesztési politikát a kormányzat jól összehangolja. A tudományos vagy az ipari parkok létesítését például mindkét részpolitikának támogatnia kell, de a kettőt az iparpolitika hozhatja közös nevezőre.

A forgatókönyv nem javuló külgazdasági feltételrendszert tartalmaz, ezért itt az aktív iparpolitika exportösztönző komponensére is komoly szerep hárul. Hasznos lenne, ha az exportösztönző, illetve ­támogató politika középpontjában már nem az alapintézmények struktúrájának és általános működési feltételeinek a kérdései állnának, hanem a kereskedelmi bankok exportfinanszírozó funkciójának a megteremtése is napirendre kerülne. Ehhez természetesen előfeltétel a pénzintézeti rendszer új, a jelenlegi bénító terhektől mentes struktúrájának kialakítása.²⁰

A forgatókönyv viszonylag kedvezőtlen, legalábbis azonban az átlagosnál nem jobb monetáris környezeti elemei miatt itt nem lehet számítani sem a nominális, sem a reálkamatok jelentősebb csökkenésére 1995 áprilisához képest. A tőkeközvetítő rendszer megjavítása csak kisebb részben iparpolitikai feladat - főleg annyiban, amennyiben a beruházási­fejlesztési jellegű pénzügyi közvetítő intézmények kiépítéséről van szó. Az iparpolitikának azonban figyelemmel kell lennie arra, hogy a pénzügyi irányítást elsősorban az egyensúly fenntartása, ezenkívül pedig a bankrendszer egészséges működőképességének a megteremtése köti le.

Azt nem lehet várni a pénzügyi irányítástól, hogy az ipari szerkezetátalakítást segítő specializált pénzintézetek létrehozását kezdeményezze, azt pedig végképp nem, hogy ehhez tőkével is hozzájáruljon. Az aktív iparpolitika kialakításában külön területté kellene válnia annak, amely az iparfejlődést segítő kisbankok, egyes dél európai országokban vagy Írországban elterjedt ún. fejlesztési intézetek kialakítását készíti elő. Ennek pénzügyi fedezetéhez például az EBRD, a magyar termelékenységi központ létesítésében már sikerrel közreműködő japán (esetleg a dél­koreai) kormány, illetve egyes német tartományi kormányok járulhatnának hozzá. Szja­kedvezményekkel azonban lakossági kisbefektetők érdeklődését is fel lehet kelteni ilyen projektumok iránt.

A vállalkozások közepesnek, de inkább igen bizonytalannak mondható növekedési környezete miatt ebben a forgatókönyvben nem lehet a vállalati beruházások megélénkülésére számítani akkor, ha az iparpolitika nem alkalmaz beruházásösztönző eszközöket. Itt megint az iparpolitika aktivitásának kellene kompenzálnia azt, hogy a gazdaság valójában még nem tud elrugaszkodni arról a stagnálási­alacsony növekedési pályáról, ahol a növekedés megélénkülése rövid időn belül egyensúlyvédelmi reflexeket generál a gazdaságirányításban. Az 1993-1994­es beruházási felfutásban a közületi beruházásoknak még jelentős szerepük volt. Ez önmagában egyáltalán nem baj, de a beruházási fellendülést törékennyé teszi, mert ez a fellendülés a központi költségvetés kiadási lehetőségeinek a függvénye.

E mérsékelten, illetve reálisan kedvező forgatókönyv kialakulása megítélésünk szerint jelentős mértékben az iparpolitika szemléletváltásának, illetve gyors aktivizálódásának a függvénye. Ehhez nincs szükség új iparpolitikai koncepcióra, mert a két év előtti koncepció (IKM [1993]) szemléletmódját, eszközrendszeri filozófiáját és strukturális elképzeléseit tekintve 1995­ben is nagyrészt vállalható.

A reálisan kedvező forgatókönyv kialakulási lehetőségeit átgondolva mindenképpen az a következtetés, hogy a gazdasági fellendülés makropénzügyi korlátai a minden elemében optimista forgatókönyv megvalósulását valószínűleg lehetetlenné teszik. Az ezt követő második legjobb variánsok közül azonban annak van a legnagyobb esélye, amelyben a gazdaság kínálati oldalának korszerűsödését sokrétű, a pénzügyi, a K + F­intézményrendszer és a regionális politika egyes területeire egyaránt kiterjedő - tehát többé nem önkorlátozó - iparpolitika is segíti.

Reális kudarcforgatókönyv

Ezt a forgatókönyvet most már kevésbé célszerű részletezni. Ha ugyanis elfogadható, hogy az előző "reális" forgatókönyvet elsősorban az iparpolitika aktivitása emeli ki a "normál" (csupa B variánsból álló) forgatókönyv szürkeségéből, akkor itt ahhoz a forgatókönyvhöz képest a döntő különbséget éppen az iparpolitika teljes passzivitása jelenti. Részben ebből is ered, hogy a gazdaságpolitika vállalkozásellenesnek mutatkozik. A monetáris és fiskális megszorítások fennmaradása, illetve újjáéledésük állandó veszélye eleve bizonytalanná teszi a vállalkozási klímát. A gazdaságpolitikának ez a területe lényegében csak a makroszintű kereslet szabályozásával foglalkozik.

Ha a kínálatorientáció nem kap támogatást a gazdaságirányítás más szektorából (ami értelemszerűen csak az ipari kormányzat lehet, mert az agrárpolitika feltétlenül kínálatorientációs beállítottsága csak alig jár a szektoron túlmutató strukturális hatásokkal), szükségszerűen csakis elvi álláspont, néhány kutató által hangoztatott gazdaságpolitikai kívánalom marad. Ez pedig nem lehet elegendő ahhoz, hogy a vállalkozói szféra számára a gazdaságpolitika - még kemény megszorítások idején is előszeretettel hangoztatott - "vállalkozásbarát" jellege valóban hihetővé váljék.

A reálisan kedvezőtlen forgatókönyv valójában kudarcváltozat. Tönkreteszi ugyanis a befektetési kedvet, esetleg az országból való tőkemenekítést is megindíthat, és az 1. B), 3. B) és 4. B) variánsokat rövid idő alatt a C) jelűek felé mozdíthatja el.

A két reális forgatókönyv felvázolásának talán itt van a legfontosabb tanulsága. Mégpedig, hogy ez a két forgatókönyv a látszat ellenére nem tekinthető egymás tükörképének. A kettő közül kedvezőbb változatban a gazdaság tulajdonképpen "ugrásra kész" egy makropénzügyi egyensúlyhiány nélküli tartós növekedési pálya felé, ez az átmeneti helyzet több éven át is fenntartható, és romlása a variánsok adott kombinációjában nem túlságosan nagy veszély. A rosszabb változatban viszont a gazdaság szereplői nem bíznak a kibontakozásban, újabb és újabb megszorításoktól félnek, és attól is tartanak, hogy látható befektetéseik vagy tartalékaik valamilyen módon a makropénzügyi "rendcsinálás" áldozataivá válnak.

A két változat között lényegében nincs különbség a gazdaság makroszintű állapotjelzőit illetően. A fő eltérés a várakozásokban, a gazdaság szereplőinek jövőképében van. Az iparpolitika aktivizálódásának az egyik legnagyobb haszna éppen ez, a várakozások kedvező irányban való befolyásolása lenne.

Hivatkozások

BALÁZS PÉTER [1994]: Az Európai Unió érettsége és hajlandósága új tagok felvételére. Ipargazdasági Szemle, 1-2. sz.

BENEDEK TAMÁS-KIEFER MÁRTA [1995]: A működőtőke-import és az iparpolitika feladatai. Megjelent: Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. MTA Ipar­ és Vállalatgazdaság­kutató Intézet. Budapest, 57-99. o.

BERTALANFFY, L. VON [1971]: Következtetések az általános rendszerelméleti vita alapján. Megjelent: Rendszerelmélet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

CANABATE, A.-CABRE, J. [1993]: A spanyol gazdaság nemzetközi nyitása. Ipargazdasági Szemle, Vol. 24., 2. sz.

CSABA LÁSZLÓ [1994]: Az összeomlás forgatókönyvei. A rendszerátalakítás alkalmazott közgazdaságtana. Figyelő Rt. Budapest, 287 o.

CSABA LÁSZLÓ [1995]: Gazdaságstratégia helyett konjunktúrapolitika? Külgazdaság, 3. szám.

ERDŐS TIBOR [1986]: Növekedési ütem, növekedési pálya. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

FUTÓ PÉTER-KÁLLAY LÁSZLÓ [1995]: A kisvállalkozás­fejlesztési politika és eszközei. Megjelent: Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. MTA Ipar­ és Vállalatgazdaság­kutató Intézet. Budapest, február,187-228. o.

GALBRAITH, J. K. [1961]: The Great Crash 1929. Time Incorporated, New York.

GKI RT. [1994]: A magyar feldolgozóipar versenyképessége, komparatív előnyei. Kutatási zárójelentés. Gazdasagkutató Rt., Budapest.

HOLZMANN, R.-WINCKLER, G. [1992]: What Policy­Mix May Overcome the Current Output Decline in Central and Eastern Europe? Megjelent: Hochreiter, E. (szerk.): Alternative Strategies for Overcoming the Current Output Decline of Economies in Transition. Oesterreichische Nationalbank Arbeitspapier Nr. 9. Bécs.

IKM [1993]: A kormány középtávú iparpolitikája. Ipari Szemle,1. sz.

INOTAI ANDRÁS-CSÁKI GYÖRGY (szerk.) [1995]: Magyarország helye a nemzetközi munkamegosztásban. A versenyképesseg növelesének útjai, különös tekintettel az EU­tagság követelményeire. MTA Világgazdasági Kutatóintézet, Budapest, február.

INOUE R.-KOHAMA, R.-URATA, S. [1993]: Industrial Policy in East Asia. Jetro, Tokió.

KLAUBER MÁTYÁS [1995]: Exportösztönzés. Megjelent: Török Adám (szerk.): Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. MTA Ipar­ és Vállalatgazdaság­kutató Intézet. Budapest, 178-186. o.

KLODT, H .[1992]: Europaische Industriepolitik nach Maastricht. Die Weltwirtschaft, Heft 3.

LESOURNE, J. (Szerk.) [1979]: Interfutures. Facing the Future. Mastering the probable and managing the unpredictable. OECD, Párizs.

MARCY, G. [1976]: Économie internationale. PUF, Párizs.

MINSKY, H. [1989]: Financial Crises and the Evolution of Capitalism: The Crash of `87 - What Does it Mean? Megjelent: Gottdiener M.-Komninos, N. (szerk.): Capitalist Development and Crisis Theory: Accumulation, Regulation and Spatial Restructuring. St. Martin's Press, New York, 391-403. o.

MNB [1995]: Havi jelentés, február.

NICOLAIDES, P. [1992]: Industrial Policy in an Interdependent World. Promoting National Markets or Global Firms? Intereconomics. Vol. 27., november-december, 269-273. o.

OECD [1991]: Gazdasági Tanulmányok. Magyarország 1991. OECD-OMIKK, Párizs-Budapest.

PAPANEK GÁBOR [1995]: A magyar gazdaság - kiemelten az ipar - strukturális feladatai. Perspektívák. Megjelent: Áttekintes a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. 7-35. o. MTA Ipar­ és Vállalatgazdaság­kutató Intézet, Budapest.

PENYIGEY KRISZTINA [1995]: A magyar gazdaság - kiemelten az ipar - strukturális folyamatai. Megjelent: Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Résztanulmányok. 1-6. o. MTA Ipar­ és Vállalatgazdaság­kutató Intézet, Budapest.

SIMON, H. A. [1982]: Korlátozott racionalitás. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

TÖRÖK ÁDÁM [1980]: Nemzetgazdasági prognóziskészítés ­ világgazdasági háttér. Külgazdaság, 10. sz.

TÖRÖK ÁDÁM [1994]: Következtetések. A magyar gazdaságnak a külföldi tőkét vonzó, illetve visszatarto tulajdonságai. Megjelent: A külföldi működőtőke­beáramlás szerepe a magyar gazdaság átalakításában. GKI Gazdaságkutató Rt., Budapest, VI. fejezet. 165-178. o.

TÖRÖK ÁDÁM [1995a]: Az ipar­ és piacvédelem nem vám jellegú eszközei I-II. Külgazdaság, 4. és 5. sz.

TÖRÖK ÁDÁM [1995b]: Áttekintés a magyar gazdaság strukturális folyamatairól. Kutatási összefoglaló. 42. o. MTA Ipar­ és Vállalatgazdaság­kutató Intézet, Budapest.

¹ Ezt a szemléletet igen pontosan fogalmazza meg Ludwig von Bertalanffy: "A rendszerelmélet gerince az a dinamikus felfogás, amely a folyamatok közötti kölcsönhatások terminusaiban próbál magyarázatot adni a rend jelenségeire, szemben a karteziánus gépelmélettel, amely az előre megállapított struktúrában keresi a magyarázatot" (BERTALANFFY [1971] 72. o.). Ugyanez még tömörebben a közgazdaságtudományra vonatkozóan: "Egy tudomány számára (...) nem csupán a newtoni mechanika szolgálhat kovetendő mintaként; sőt, úgy tűnik, hogy esetünkben nem is lenne célszerű ezt a mintát követni" (SIMON [1982] 54. o.).

Természetesen itt nem rendszerelméleti fejtegetés a cél. A rendszerelméleti analógia azonban hasznos lehet ahhoz, hogy jól láthatóvá váljék a különbség a szektorális jövőkép kialakítása és a magyar gazdaságra is rendelkezésre álló makroökonómiai prognózisok között. Az utóbbiak módszertani háttere miatt a BertalanfTy­féle összehasonlításban őket kétségtelenül inkább karteziánus jellegűnek lehet tekinteni.

² Gondoljunk a magyar autóiparra: a szereplők egy része nemcsak kicserélődött, hanem az iparág trendjeit ma már mindinkább az új szereplők alakítják.

³ Ezt a "sem prognózis, sem projekció" jellegű előrejelzési művet 1979­ben egy nemzetközi kutatócsoport készitette az OECD megrendelésére. A jelentés a világkereskedelem, a fő régiók növekedése, a közöttük fennálló kapcsolatok konfliktusos vagy kooperációs jellege stb. alapján a világgazdasági fejlődés különbözó "forgatókönyveit" fogalmazta meg. A jelentésről 1980 tavaszan a Magyar Kereskedelmi Kamarában vitát rendeztek. Ezen a vitán Jacques Lesourne, a jelentés koordinátora is részt vett, és ismertette a munka számos, a jelentés szövegéből nem is látható szakmai­módszertani tanulságát.

⁴ Egyes iparágakban ennek már több éve vannak előjelei. Ilyen például a repülőgépgyártás, ahol az Egyesült Államok kormánya és az EK Bizottsága már 1992­ben megegyezett a "szubven­ ciós leszerelésről" (NICOLAIDES [1992] 270. o.). A megegyezés azonban nem bizonyult hosszú életűnek.

⁵ Erről tömören megfogalmazott, gyakorlatias javaslatot közöl KLAUBER [1995].

⁶ Részletes elemzés nélkül ennek két eszköze lehet:

1. a lakossági megtakarításokhoz - a hosszabb távra lekötött bankbetétekhez is - kapcsolódó, a kamatprémiummal analóg hatású, de csekély mértékű szja­kedvezmény (például az évi átlagos megtakarítás 15 százalékának, tehát a szokásos befektetési kedvezmény felének megfelelő adóhitel), amelynek a megtakarításösztönző hatása elsősorban a megtakarítás iránti állami érdekeltség - mint egyfajta közvetett garancia - megmutatkozásán alapulhat;

2. a kétségtelenül komoly szakmai ellenérvek figyelembevételével is a nagyértékű ingatlanokra kivetett éves adó. Az utóbbi eszközzel kapcsolatban a legkomolyabb gondot a technikai megvalósítás jelenti. Az adott összefüggésben nem annyira a feketegazdaság elleni küzdelem adna értelmet ennek az adófajtának, mint az (inkább persze a jövőbeli, mint a jelenlegi) lakossági megtakarítások kiterelése az ingatlanpiacról.

⁷ Ez az érték a körülmények szerencsés összejátszása esetén magasabb is lehet. Érdemes ehhez felidézni azt, hogy a fogyasztói árindexszel mért magyar inflációs rátát az 1991­es 35 százalékról a következő évben sikerült 23 százalékra csökkenteni. Természetesen ez önmagában nem garancia arra, hogy a 25 százalék fölé szökő infláció megzabolázása - az 1992­esnél sokkal nagyobb államadósság, költségvetési­ és fizetésimérleg­hiány mellett - ismét sikerülhet egy év alatt.

⁸ Az úgynevezett Verdoorn­törvénynek megfelelően, amely a növekedés kapacitáskihasználtságot javító hatására hivatkozva azt mondja ki, hogy - bizonyos feltételek mellett - a növekedés makroszinten a növekedési rátánál nagyobb termelékenységnövekedést generál (MARCY [1976] 540. o.).

⁹ Erről egy évtized múltán is aktuális fejtegetést közöl ERDŐS ([1986] 140-142. o.).

¹⁰ Albert O. Hirschman eredeti kifejezésével "backward" és "forward linkages".

¹¹ A "stratégiai szövetségek" magyar működőtőke-importra gyakorolt hatásáról lásd: TÖRÖK [1994] 174-176. o.

¹² Ennek részletes áttekintését lásd: INOUE-KOHAMA-URATA [1993].

¹³ Értelemszerűen főként azok, amelyek a központi válságkezelésre kiválasztott 14 nagyvállalat közül még mindig nem képesek jövedelmező működesre, felszámolásuk viszont az export és/vagy a foglalkoztatás szempontjai miatt nem jöhet szóba.

¹⁴ Ezek közül a 4. C) variáns jellemző eleme lenne az 1995 márciusában bevezetett import­ vámpótlék fennmaradása 1997 után is.

¹⁵ Néhány példa a befektetők említett szempontjaira: az Opel szentgotthárdi gyára közelebb van az olasz és a német határhoz, mint Nyíregyházához. Az Audi győri telephelye a cég ingolstadti központjától körülbelül olyan távolságra van, mint az ukrán határtól. A Philips szekesfehérvári üzeme a konszern bécsi regionális kozpontjától nincs messzebb, mint Miskolctól. Ebben a három esetben egy - természetesen csak az összehasonlítás kedvéért feltételezett - másik magyarországi befektetés a külföldi cég számára nemcsak az importált anyagok és a kiszállított késztermékek szállítási távolságát kétszerezte volna meg, hanem azt a szállítási szakaszt is jóval megnövelte volna, amelyen a cégnek a kevésbé fejlett és túlterhelt magyar infrstruktúrát kellett volna igénybe vennie.

¹⁶ 1. A regisztrált társas vállalkozások jelentős része nem működik; 2. számos vállalkozás alkalmazottai papíron egyéni vállalkozók az így megszerezhető adózási kedvezmények miatt; 3. az egyéni vállalkozók közel 60 százaléka ezt a tevekenységét csak mellékfoglalkozásban űzi (FUTÓ-KÁLLAY [1995] 187. o.).

¹⁷ A Gerschenkron­féle gondolatot talán kissé sajátosan értelmezve: tulajdonképpen itt "a későn jövők előnyének" egyik speciális esetével állunk szemben.

¹⁸ Az 1989 és 1995 közötti időszakban a magyar gazdaság által elért fejlődés azokon a területeken - például a gazdasági jogalkotásban vagy a piacon végrehajtott privatizációban - már nem folytatható, mert a feladatok nagy része teljesült (CSABA [1994] 195-198. o.). A B) forgatókönyv tehát inkább csak úgyjelentheti az 1989-1995 közötti fejlődés folytatódását, hogy az intézményi és tulajdoni átalakitás nagy részének elvégzése után a gazdaság teljesítménye is valamelyest, de nem látványos mértékben megjavul.

¹⁹ Például, hogy az 1. C) és a 4. A) (az európai integrációból való kimaradás és GDP­volumenének 3 százalék feletti éves növekedése több év átlagában) variáns, vagy a 2. C) és az 5. A) (vállalkozásellenes gazdaságpolitika és kedvező irányú strukturális fejlődés), illetve az 1. A) és a 3. C) (folytatódó európai integrálódás és több év atlagában 25 százalék feletti inflációs ráta) valósuljon meg együtt.

²⁰ Ezzel korántsem egy újabb bankkonszolidáció szükségessége mellett érvelünk. Azt azonban látni kell, hogy a magyar pénzügyi rendszerben még nem is egy olyan nagybank van, amelynek hosszabb távú működőkepessége nincs megnyugtatóan biztositva a bankkonszolidáció után sem (Figyelő, 1995. április 6. 37. o.). Ezek jövőjének a megoldása nélkül aligha lehet újabb feladatokkal terhelni a magyar bankrendszert.