Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 5. sz. (471-484. o.)

JUHÁSZ PÁL-MOHÁCSI KÁLMÁN

Juhász Pál szociológus­közgazdász.
Mohácsi Kálmán a Pénzügykutató Rt. munkatársa.

Az agrárágazat támogatásának néhány összefüggése

A támogatásoknak mindenekelőtt az agrárágazat önszervező erői mozgásba lendülését, a saját kockázatú, hosszabb távon sikeres vállalkozások térnyerését kell megalapoznia. Így az agrárpiac­építést, a piaci szereplők hatékony önálló piaci fellépését a részpiacok áttekinthetőbbé tételét, informáltságuk javítását.

A cikk nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy mennyire vagy elégséges mértékben támogatott­e a magyar agrárágazat. Azokhoz a szakmai körökben megindult agrárpolitikai elemzésekhez kapcsolódik, amelyek a szubvenciós rendszer lehetséges főbb összetevőit, illetve a jelenleginél hatékonyabb támogatási szisztéma céljait és módszereit próbálják feltárni.

1. A hazai piac kiegyensúlyozását szolgáló és az exportot segítő intervenciós és exporttámogatási rendszer. Az export támogatása a kivitel könnyítésén túl arra szolgál, hogy a belső piacon ne alakuljon ki kínálati túlnyomás.

2. Az új beruházások támogatása, a pótlások elmaradása és a strukturális átalakulás szükségessége miatt. Az új beruházások szubvencionálása a gazdaságok berendezkedése és a vidék megélhetése szempontjából fontosak. Támogatásra van szükség, mert a tőkepiac - a források korlátozottsága, illetve a szereplők és az intézményrendszer kialakulatlansága okán - nem képes az újjáépülés finanszírozására. E támogatások egy része a településstabilizációt: az öntözési rendszerek, útépítés, szolgáltató (növényvédő) társulások létrejöttét segíti. A mostani magyarországi mezőgazdasági tulajdonosi szerkezet miatt szükség van a tulajdonszerzés támogatására, a kiegyensúlyozottabb, egészségesebb mezőgazdasági (föld, eszköz, üzletrész) tulajdonosi viszonyok kialakulására.

3. A tájvédelmet szolgáló és szociálpolitikai célú jövedelemkiegészítő támogatások.

A jelenleginél hatékonyabb támogatási rendszer igénye és céljai

A közelmúltban és jelenleg érvényes magyar agrárszubvenciós rendszer a támogatások széles skáláját alkalmazza (MÉSZÁROS ÉS SZERZŐTÁRSAI [1994]). Ezek a költségcsökkentő, jövedelemkiegészítő támogatások (a vetési támogatás, a gázolajbeszerzés támogatása, a gazdálkodás éven belüli hiteleinek kamattámogatása); az agrárpiaci támogatások (az export szubvencionálása, az agrárpiaci intervencióra fordított összegek); a fejlesztési típusú támogatások (reorganizációs támogatás, a földművelésügyi alapok, illetve 1995­től az összevont Mezőgazdasági Alap, az erdőtelepítés, a melioráció és az infrastrukturális fejlesztések támogatása stb.); a tulajdonszerzést segítő támogatások (kedvezményes üzletrészvásárlás, a termőföld­ és erdővásárlás előmozdítása) és az egyéb támogatások (katasztrófák kezelése, Agrárvállalkozási Hitelgarancia Alapítvány támogatása).

Az eddigi támogatási szisztéma jó néhány eleme átemelhető a kívánatos összetételű mezőgazdasági szubvenciós rendszerbe is. A leendő támogatási rendszernek azonban a korábbinál áttekinthetőbb felépítésűnek, az élelmiszer­gazdaság szereplőit megfelelően orientálónak, a szóban forgó főbb összetevők által képviselt súlyponti feladatokra összpontosítónak, azaz hatékonyabbnak kell lennie. Egyidejűleg az eddigi támogatási rendszer ellentmondásait, dilemmáit is kezelnie kell. Célszerű a mezőgazdasági támogatások alapelveit, szabályait törvényben rögzíteni.

Magyarországon az ágazat foglalkoztatási szerepe és az élelmiszerexport súlya, illetve a belföldi piac színvonalas kiszolgálása miatt jól működő élelmiszer­gazdaságra van szükség. Viszonyaink között a jól működő agrárszektor azonban költségvetési támogatást igényel. Az élelmiszer­gazdasági tevékenység nagy tőkeigényessége mögött az agrárágazat bonyolult társadalmi együttműködési formái húzódnak meg. Az eltérő kultúrájú társadalmi csoportok koordinációját biztosító együttműködési rendszer nem tud önmaga felépülni, ahhoz valamilyen külső (állami) kockázatvállalás is szükséges. (Alapvetően szabadpiaci erőkre támaszkodó berendezkedés csak akkor lehetséges, ha a legjobb gazdálkodók kivételével a többiek kiszorulnak a mezőgazdaságból.) A mezőgazdaság támogatásával több, egymással összefüggő feladatot kell megoldani.

1. Erősíteni kell a mezőgazdaság tőkevonzó képességét, ami központi források biztosításával a termékenkénti termelési­feldolgozási­forgalmazási vertikális láncok összehangolásának segítségét követeli meg. A vertikális láncokon keresztül tud ugyanis a termelés a piaci célokhoz (lehetőségekhez) alkalmazkodni, s így megszüntethetők a mezőgazdasági termelők atomizáltságából fakadó hátrányok (például az agrárolló szélsőséges hatása, a jövőkép hiánya, a határozott piac nélküli termelés). A mezőgazdasági tevékenység összehangolása a jövőképépítés lehetőségét és a tőkevonzó képességet is javítja. A legnagyobb pazarlással ugyanis az a termelés jár, amely a vertikális láncok hiánya vagy szétesése miatt nem talál megfelelő piacokat.

2. A mezőgazdaság támogatásra szorul, mert az adott magyarországi feltételek mellett jóval többen kényszerülnek abból megélni, mint ahányan egy nyílt piaci rendszerben piacképes vállalkozásokba szervezhetők lennének. A mezőgazdálkodással foglalkozóknak csak a kisebbik hányada (kb. ötöde) kötődik teljes egzisztenciájával az agrártermeléshez. A nagyobbik hányad számára csak kiegészítő, de az összjövedelem szempontjából mégis fontos szerepe van a gazdálkodásnak. Részben szociális szempontból ez utóbbiak tevékenységét is meg kell őrizni.

3. Az agrárágazat támogatást igényel, hogy a jövendő európai munkamegosztásba be tudjon kapcsolódni. A fejlett országokban bevett termelési, forgalmazási, együttműködési stb. standardok felé kell terelni az agrárszektor szereplőit. Segíteni kell abban, hogy az élelmiszer­gazdaságban tevékenykedők olyan együttműködési formákat találjanak, amelyek az Európai Unió együttműködési rendszerébe is beilleszthetők.

4. A mezőgazdasági tevékenységet a táj­, talaj­ és vízvédelem miatt is támogatni szükséges. E megfontolásokból bizonyos térségekben korlátozni kell a lehetséges mezőgazdasági művelési módokat. Ekkor viszont valamilyen ellenszolgáltatásra, jövedelemkiegészítő támogatásra van szükség. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy ez a helybeliek munkájára alapozó megoldás sokkal olcsóbb, mint a tájvédelem önálló szerveinek működtetése.

A mezőgazdaság támogatása a tervgazdasági rendszerre emlékeztető képzeteket teremt. Az ekképpeni beavatkozás azonban gyökeresen eltér a tervgazdaságban szokásos központi beavatkozástól. Egyáltalán nem cél az egyes piaci szereplők válláról levenni a felelősséget, alapvetően nekik kell dönteniük. Az állam nem mondja meg az agrárágazat szereplőinek, hogy mit csináljanak, hanem olyan szerepek, együttműködési konstrukciók kialakulását segíti, amelyek serkentik a versenyt és a hatékonyságot, a szereplők önálló kockázatvállalását és piacra lépését. Az állam nem meghatároz, hanem befogad olyan vállalkozási programokat, amelyek piacképesek, és emiatt kockázatában hajlandó szerepet vállalni. A beavatkozást másfelől az kényszeríti ki, hogy a kormányzat erős szociálpolitikai és politikai nyomásnak van kitéve az élelmiszer­gazdaság esetében, sokak egzisztenciája függ ugyanis az ágazattól, illetve a lehetséges kormányzati intézkedésektől.

A mezőgazdasági támogatási rendszer alapelve, hogy kalkulálhatónak és időben előreláthatónak kell lennie a gazdasági szereplők számára. Ezért a támogatásokat megfogalmazott kereskedelempolitikák, fejlesztéspolitikák köré célszerű szervezni. Ezáltal válnak világossá a támogatáspolitika céljai. Az államnak ki kell nyilvánítania, hogy például az exportképes vagy az összehangolt géprendszereken alapuló fejlesztéseket, a tájkultúrát szolgáló programokat, a minőségi húselőállítást garantáló állattenyésztési irányokat, a jól összehangolt és piacképes vállalkozói programokat stb. támogatja. Ezekhez az alapelvekhez tudnak alkalmazkodni a gazdasági szereplők, ezekhez igazítják többek között a támogatások elnyeréséért egymással versengő konkrét üzleti terveiket. Egyidejűleg az élelmiszer­gazdaság szereplőinek információellátottságát jelentősen javítani kell, hogy pontosan tisztában legyenek azzal, milyen támogatási elemekre, mikor, mennyi ideig és milyen feltételekkel lehet számítani. Erre építhetik saját fejlesztés­ és kereskedelempolitikájukat. A támogatáspolitika egyedi és normatív (hatékonysági szelekciót érvényesítő) elemeket tartalmaz. Az egymással versengő programok (például bioprogramok, céltejgazdaságok létrehozása, ültetvénykultúra megújítása stb.) közül a támogatásra érdemeseket előre meghatározott ideig (megszilárdulásukig) egyedi módon lehet támogatni. Ezután ezeknek is normatív módon szubvencionálttá vagy támogatásmentessé kell válniuk. A normatív támogatást az exportösztönzésnél és a költségcsökkentő célok megvalósításánál lehet alkalmazni.

A nemzetgazdaság (a költségvetés) korlátozott lehetőségei, illetve a nemzetközi egyezmények miatt behatároltak az élelmiszer­gazdaság támogatására fordítható összegek. Azok reálértékének növelésére csak szerény lehetőség van.

Ezért a piaci igényeknek megfelelő, minél hatékonyabban (minél kisebb járulékos veszteségekkel) működő, a támogatásokat hatásosan felhasználó agrárrendszerre van szükség.

A hatásosabb támogatási rendszer feltételei és összetevői

Az exportot és a hazai piac kiegyensúlyozását segítő támogatás

1. Az exportcélú támogatás esetében több ok miatt szakítani kell az eddigi gyakorlattal. A kivitel szubvencionálásának kettős célja van. E célrendszer egyik eleme az exportra termelők biztonságának megszilárdítása, a nemzetközi versenyképesség javítása a gazdálkodók közti szelekció egyidejű érvényesítésével. A célrendszer másik eleme a belpiaci intervencióhoz kapcsolódva az esetleges túlkínálat külpiaci levezetése. E kettős cél tudatosítása alapfeltétele, hogy az eddigi sokszor prompt zavarelhárító, ad hoc intervenciós és exporttámogatási intézkedéseken túl lehessen lépni. A rögzült támogatási szokásokkal is szakítani kell.

A termékenkénti támogatási kulcsok kialakításakor a döntéshozók általában arra törekedtek, hogy az élelmiszer­ipari vállalatok gondjaihoz és a termelői hangulathullámzáshoz igazodjanak. A megfelelő helyzetben levő gazdasági szereplők pozícióját nem kívánták veszélyeztetni. Így viszont az új szereplők, termékek piacra lépését nemegyszer blokkolták. A kulcsok meghatározását az is befolyásolta, hogy a feldolgozottabb termékek (a több magyar munkát tartalmazó árucikkek) kivitelét részesítették előnyben, ami a feldolgozó ipart hozta kedvezőbb helyzetbe. Ugyanebbe az irányba hatott, hogy az exporttámogatásokon keresztül a tőkehiányos élelmiszeripar tőkebiztonságát akarták növelni, biztosítva egyúttal a mezőgazdasági alapanyagok felvásárlásához szükséges feldolgozóipari forrásokat is. Ez merevvé tette a rendszert, s ekképp formálódtak ki a bevett kalkulációs, elosztási mechanizmusok. Ennek komoly veszélyei vannak: több területet ugyanis megvédett a versenyképességi szelekciótól.

A szubvenciós kulcsok kialakítására ugyanakkor az is hatással volt, hogy a szaktárca milyen piaci zavaroktól, termelési­értékesítési­készletezési veszélyhelyzetektől tartott, amelyek esetleg politikai hullámokkal is fenyegettek (például a gabonások, a húsosok, a borosok stb. gondjai). Emögött alapvető, a részpiacokra vonatkozó információs bizonytalanság húzódik meg.

A kivitelszubvencionálás új rendszerének megalkotásakor a következő tényezőkre kell tekintettel lenni. Az exporttámogatásban erősíteni kell a pozitív szelekciót segítő eszközök szerepét; a határidős exporttámogatási ügyletekkel szemben a határidőn túli gazdálkodói kalkulációra is lehetőséget nyújtó, adott évi készletekre vonatkozó szubvenciót kell előnyben részesíteni; a piacképes termelői­kereskedelmi programokat segítő exporttámogatási rendszerre van szükség; a támogatás lehetőség szerint minél több termelő számára adjon kapaszkodót; anticiklikus politikát lehessen vele folytatni (például a sertésciklus kezelését); a mezőgazdaság jövőbeli strukturális átrendeződése, a karcsúsításra szoruló területek problémája ne okozzon válságot.

Az élelmiszer­gazdasági kivitel támogatása normatív és nem normatív eszközöket alkalmaz. A döntéselőkészítés mostani szakaszában felmerült egy normatív, valamennyi termékre vonatkozó 8-10 százalékos árbevétel­arányos támogatási kulcs, az úgynevezett zöld árfolyam alkalmazása. Ezt jó irányba mutató elképzelésnek tartjuk. A tőzsdei termékek esetében nyílt pályázatok kiírása célszerű: így dőljön el, hogy adott (gabona, takarmány stb.) volumen kivitelét melyik szervezet vállalja a legolcsóbban, a legkisebb szubvencióval exportálni.

Az exportszubvenció normatív elemei mellett nem normatív elemeket is célszerű alkalmazni, amelyekkel konkrét programok felfutását lehet serkenteni. Piacképes fejlesztésekhez a kedvezményezettek által tudott szigorú határidőhöz kötve, lehet exporttámogatást folyósítani. Olyan programokról van szó, amelyek GATT­konform módon egy adott piacon való jelenlétet alapozzák meg és/vagy stabilizálják, illetve amelyek az átrendezendő európai unióbeli viszonyokhoz való kapcsolódást segítik. Ilyen lehet például a céltejgazdaságok (kecske­ és juhtej­feldolgozása) létrejöttének; a biotermelők ültetvényei bővítésének és piacra vivő együttműködésének; a hűtőtárolás és ­válogatás módszere kiépülésének; az alma­ és szőlőültetvény­kultúra megújításának stb. a támogatása. A megfogalmazott kereskedelem­ és fejlesztéspolitika köré szerveződött programok egy ideig (egy­három évig) nem normatív exportszubvencióban részesülhetnek, ám ezután (azok megszilárdulásával) az érintett árucikkek átkerülnének a normatív exportszubvenció körébe. Az állam ez esetben sem határozza meg az érintett területek gazdálkodóinak, hogy mit csináljanak, hanem csak olyan exportképes vállalkozási programok elindulását serkenti, amelyek időszakos exporttámogatásában hajlandó szerepet vállalni. E programok nagyobb részében az exportszubvenciós szerződés csak kiegészítője az egyéb befektetési és tőkeképzési támogatásoknak.

Az exporttámogatás egyik nehezen feloldható dilemmája, hogy a szubvenció meghatározásakor hogyan jelenjen meg a feldolgozók, kereskedők, illetve a mezőgazdasági termelők eltérő érdeke. Jelenleg súlyra vetített támogatási összeget állapítanak meg. Egységnyi súlyú nyersterméknek kisebb a támogatási mértéke, mint a belőle készült feldolgozott cikkeknek. E támogatási mértékek megállapítása (akárcsak az eddigi árbevételre vetített százalékos szubvenciós kulcsoké) nem problémamentes: nem lehet ugyanis előre tudni, hogy mennyi lesz az adott termékexport súlyegységnyi eladási ára. Nehéz feladat a valamennyi fél szempontjait figyelembe vevő támogatási mértékek kidolgozása. Ezért is tűnik kedvező megoldásnak az - almakivitel esetében már alkalmazott - koncessziós exporttámogatás, amely egy limitár fölötti mezőgazdasági nyersanyagbeszerzés esetén ad szubvenciót az exportot bonyolító vállalkozásnak.

Az exporthoz kapcsolt támogatást nem célszerű egy adott határidő lejártához kötni. A másodlagos piaci mozgások elkerülésére célravezetőbb egy bizonyos termékvolumenre folyósított támogatást meghirdetni: amíg az adott készletet ki nem viszik az országból, addig hozzá lehet jutni a szubvencióhoz.

A támogatásokat jó előre, a szezon előtt meg kell hirdetni, hogy a gazdálkodók ahhoz igazíthassák üzletpolitikájukat. Egyúttal elengedhetetlen a piaci szereplők és a központi döntéshozók informáltságának, hírellátottságának javítása. Az export szubvencionálása és az ehhez nem egyszer szorosan kapcsolódó belpiaci intervenció hatékony működésének alapfeltétele a mögötte álló információs rendszer. Ennek létrejötte és funkcionálása az agrárpiacok, az agrárpiaci intézmények kiépülésének serkentésétől, a terméktanácsok, az agrárkamarák rendszerének kiépülésétől függ (HALMAI [1992]). Csak ez utóbbiak szolgáltathatnak ugyanis valós információkat a termelők és felhasználók szándékairól, várakozásairól, illetve biztosíthatják az agrárrészpiacok átláthatóságát (LÁNYI-FERTŐ [1993], SZABÓ [1993]), és teszik lehetővé, hogy ne a rögzült szokások döntsenek a szubvenció részleteinek kidolgozásakor. Ez is rávilágít, hogy a támogatási rendszer hatásosabbá tétele különféle, egymáshoz szorosan kapcsolódó agrárpolitikai és szűkebben vett támogatáspolitikai lépések együttes megtételét követeli meg.

A kivitel előmozdításának fontos eleme az Eximbank és az exporthitelekre biztosítást vállaló szervezet (a Magyar Exporthitel Biztosító Rt.) közelmúltbeli felállítása. E szervezetek tevékenysége (részben tőkeellátottságuk szintje miatt) még nem tudott megfelelően kibontakozni, de egyre szélesedő piaci jelenlétük ellenére sem lehet megkerülni azonban azt, hogy a nem fejlett világgal és a keleti (nevezetesen FÁK-) országokkal bonyolított kereskedelemben, a partnerek fizetési kockázata miatt, sajátos pénzügyi konstrukciókat (exportfinanszírozási rendszert) kell alkalmazni.

2. Alapvetően a piaci zavarok kezelése teszi szükségessé a belföldi intervenciós beavatkozást vagy az intervenciós célú exporttámogatást. Az élelmiszergazdaság adott tőkeellátottsága miatt más intervenciós jellegű beavatkozásra is sort kell keríteni. A betakarítást követően minden évben felmerül a beavatkozás igénye. A termékkészletek raktározásának és finanszírozásának kérdése állami beavatkozást követel. Szükség van a közraktározás intézményére, illetve annak központi forrásokkal támogatott finanszírozására. A közraktározás kiépülése az elmúlt években megkezdődött.

A terménykészletek raktározásához az államnak (akárcsak a fejlett országokban) célszerű hozzájárulnia. Ez a belföldi piacszabályozás fontos eszköze, az így tárolt készletek felhasználásának egyik iránya az export, amikor az adott termékvolument véglegesen kivonják a hazai piacról. A központi forrásokkal támogatott raktározásnak több formája van. 1. Kedvezményes hitelt lehet nyújtani a termelővállalkozásoknak, hogy hosszabb­rövidebb ideig készletezzék termékeiket. 2. Az állam is felvásárolhat bizonyos terményvolument, amit maga tárol és értékesít (részben exportra). Ez a nagy állami forgóeszközigény miatt igen drága megoldás, bár piacszabályozási szempontból a legbiztonságosabb. Az adott magyarországi pénzügyi helyzetben az állam nem képes ezt a költséges megoldást választani. 3. A jelenlegi hazai feltételek mellett járhatóbb út, ha az állam tárolással foglalkozó vállalkozásokat, illetve tárolást szervező ügynökségeket pályáztat adott termékek támogatott tárolására. Ez esetben azonban célszerű kikötni, hogy a tárolást végző cég akkor viheti a piacra a szóban forgó terményt, amikor azt az állam meghatározza. A legkedvezőbb ajánlatot tevő, a legolcsóbb és így a legkevesebb állami támogatást igénylő céget lehet megbízni a tranzakció lebonyolításával. Ekképp az állam az exportcélú készletezést is befolyásolni tudja.

A belföldi intervenciós beavatkozások alapfeltétele, hogy a döntések mögött valós piaci információk álljanak, amelyek el is jutnak a döntéshozókhoz. Ezért alapvető, akárcsak az exporttámogatás esetében, a piacépítés, a piaci intézmények létrejötte, a piacok átláthatósága (HALMAI [1991]. E célból is fontos, hogy a terméktanácsok minél szélesebb körben szerveződjenek, és hogy kiépüljön az agrárkamarai rendszer. A részpiacok átláthatósága egyúttal lehetővé teszi, hogy az esetlegesen, a reális piaci lehetőségeket nem mérlegelő, piaczavaró, "vakvilágba termelő" gazdálkodókat jól el lehessen határolni a koordinált, szervezett együttműködési rendszerben tevékenykedőktől. E két csoport elválasztása ugyanis sok olyan bizonytalanságot (mekkora termés várható, milyenek a termelői és felhasználói szándékok és várakozások, a szabványnak megfelelő termékek jelennek­e meg a piacon stb.) megszüntetne, ami napjainkban esetlegessé, sokszor pánikszerűvé, s így gyenge hatékonyságúvá teszi a központi intervenciós beavatkozásokat. Ugyanakkor a beruházási és a költségcsökkentő jellegű támogatások hatásos kihelyezése is megkívánja a szervezetten és az esetlegesen termelők (piacra lépők) egyértelmű elhatárolódását.

Az eltérő természetű részpiacok eltérő kezelését célszerű kialakítani, megszüntetve azt a beavatkozások (a támogatásfelhasználás) hatásosságát rontó jelenlegi gyakorlatot, hogy a szabályozás azonos módon és módszerekkel közelít a különböző természetű részpiacokhoz.

Az új beruházások, a strukturális átalakulást segítő befektetések, a tulajdonszerzés támogatása

A beruházások, a mezőgazdaság szerkezeti átalakulását segítő befektetések támogatása. A mezőgazdasági beruházások támogatására azért van szükség, mert az agrártermelés nagy tőkeigényű, ugyanakkor a jól működő élelmiszer­gazdaságnak összehangolt termelési­forgalmazási­feldolgozási rendre van szüksége, olyan, a beruházásokon keresztül is megvalósuló összhangra, amelyet bizonyos állami kockázatvállalás nélkül a szektor maga nem tud kiépíteni. A befektetések befolyásolásával a mezőgazdaság strukturális átalakítására is hatást lehet gyakorolni. Az agrárberuházások központi előmozdítására azért is szükség van, mert az elhúzódó agrárválság következtében az elmúlt hat­hét évben elmaradt az eszközök pótlása, s a befektetésekkel az átformálódó mezőgazdaság új szerkezetű tőkeállományát kell létrehozni.

A befektetésekhez kapcsolt támogatások egyik része a gépberuházásokat segíti. Az agrártámogatások jelenlegi koncepciója komoly hangsúlyt helyez a gépberuházások szubvencionálására. Elsősorban az elmaradt pótlások fellendítésére a gépvásárláshoz felvett hitelek 70 százalékos állami kamattámogatásban részesülnek. A jelek szerint azonban a kamattámogatásra szolgáló összeget nem lehet maradéktalanul felhasználni. A bankoknak ugyanis nincs elegendő közép távú forrásuk a gépvásárlás hitelezésére. Olyan, a gépberuházások feltételeit javító intézkedésekre van szükség, amelyek néhány hónap vagy esetleg egy­két év alatt fejtik ki kedvező hatásukat.

Ezt elősegítő lépés lehet, hogy a gépberuházók a hitel első vagy első két félévében a részletfizetésre kiegészítő hitelt kapnának például a Magyar Befektetési és Fejlesztési Banktól. Így a bankok nagyobb biztonsággal mernének belevágni a gépbeszerzések finanszírozásába. A gépbeszerzés gyorsítására, a banki források korlátozottságának ellensúlyozására kibővítették a kamattámogatást a lízingkonstrukciókra is. Ez a konstrukció kiterjeszthető úgy, hogy a) az eladók érdekeltsége megjelenjen a forrásszerzésben; b) összefüggő géprendszerkínálat tartósan biztosított legyen a gazdálkodóknak; c) serkentse a hazai mezőgépgyártás nemzetközi munkamegosztásához kapcsolódását. A lízinggel foglalkozó cégek hazai engedélyeztetésével pedig előmozdítható, hogy szelektált és harmonizált gépkínálat jelenjen meg a magyar piacon. A jelenlegi kaotikus és hatékonyságrontó helyzettel ellentétben (a gépbeszerzés esetleges, a gazdálkodóknak nincs technológiai jövőképe, a gépállomány szerkezete nagyon vegyes és műszaki színvonala egyenetlen stb.) ez megalapozza a hosszú távon célszerű géprendszerek, technológiai modellek elterjedését. Ennek a megoldásnak egyúttal iparpolitikai jelentősége is van: azokat a külföldi cégeket lehet előnyben részesíteni, amelyek hazai gépgyártási kapcsolatokkal (magyarországi gyártás vagy magyar beszállítók bekapcsolása) is rendelkeznek.

A befektetéseket serkentő támogatások másik része a gépbeszerzésen túli egyéb programokhoz kapcsolódik. Így 1. a mezőgazdaság infrastrukturális feltételeit javító fejlesztésekhez, programokhoz: az öntözést, az alagcsövezést, a talajjavítást, a kertészeti termékek hűtését, tárolását és csomagolását, a fajtafenntartást és a vetőmagelőállítást stb. megalapozó befektetésekhez. Ez elképzelhető kamattámogatással, de konstruktívabb módon kamatmentes kölcsön folyósításával is. 2. A volt nagyüzemi eszközök, infrastruktúra újrahasznosítása ugyancsak a támogatott célok között szerepelhet, mégpedig támogatott kamatú reorganizációs hitellel, valamint lehetőség szerint EBRD vállalkozási és világbanki fejlesztési hitel bevonásával. 3. A beruházásokat, s a mezőgazdaság strukturális átalakulását szolgáló befektetések intézményteremtő, szervezet­ és szervezettségfejlesztő célokat is szolgálnak. A gépbeszerzésekhez vagy a naturális programokhoz nyújtott, a jövőépítést szolgáló beruházási támogatások felhasználása csak akkor lehet hatékony, ha azokhoz intézmény­ és szervezettségteremtő lépések (illetve azok támogatása) is kapcsolódnak. Máskülönben a támogatások elfolynak. Például a gépberuházások serkentése csak akkor lehet hatásos, ha a gépek beszerzésével egyidejűleg a szerződött ügyfélkörű szolgáltató (művelő, növényvédő, gépkölcsönző stb.) vállalkozások létrejöttét is segítik. Az egykori nagyüzemi infrastruktúra hatásos hasznosítása pedig akképp célszerű, ha jól elkülöníthető üzleti tervű önálló vállalkozások jönnek létre. Azaz a támogatásnak nem a meglevő szövetkezeteket kell stabilizálni, hanem az új, elkülönült, adott vagyoncsoportot működtető vállalkozások létrejöttét, önállósulását.

Az intézményteremtés és szervezettségfejlesztés az ügyletek finanszírozására is vonatkozik. A támogatás (kamattámogatás) hatékony működtetése megköveteli az adott hitelfelvevői kör kiszolgálását végző, de e körön túli hitelforrásokat is bevonó (pénzközvetítő), s ekképp a befektetésekre fordítható forrásokat kitágító hitelszövetkezetek életre hívását. (Magyarországon félrevezetően egy kalap alá veszik a hitelszövetkezeteket a takarékpénztárakkal, pedig például a nagy szervező erejű amerikai agrár­hitelszövetkezetek egyáltalán nem gyűjtenek betéteket, hanem a pénzpiacon felvett pénzt közvetítik ki a gazdálkodóknak.) Ezek létrejöttét és megszilárdulását az állam is előmozdíthatja. Az állam vállalkozhat például a hitelszövetkezetek szavatoló tőkéjének kiegészítésére. (Ez történt az Egyesült Államokban a harmincas évek végén.) Az agrárágazat tartós hiteleket persze csak akkor tud biztonságosan fölvenni, ha létrehozzák a mezőgazdasági hitelek másodlagos piacát biztosító, a mezőgazdasági ingatlanok hasznosítására szerveződő földjelzálog­intézetet. A földjelzálog­hitelezés a mezőgazdasági üzemek berendezkedését segítő eszköz. A befektetésekhez folyósított (kamattámogatásban részesülő) hitelek felvételéhez is szükség van rá. Fel kell gyorsítani a földjelzálog­intézet létrehozását, ami a kölcsönnyújtás végső garanciáját jelenti. Egyúttal a földjelzálog­hitelezésnek mint üzletágnak is meg kell teremteni a feltételeit. Az államnak e téren is át kell vállalnia a pénzügyi kockázatok egy részét, s külföldi forrásbevonás segítségével célszerű serkentenie a jelzálog­hitelezés megvalósulását.

A földtulajdonszerzés. A kárpótlási törvény nem oldotta meg, sőt (nehézkes) végrehajtása még súlyosbította is a tulajdonviszonyokból fakadó korábbi problémákat. A földtulajdon, a mezőgazdasági vállalkozás és a munkavégzés kapcsolata nem erősödött, hanem lazult. A szövetkezetek és az állami gazdaságok átalakításának gyakorlata csak részben segítette elő a túlzott méretű mezőgazdasági nagyüzemek gazdaságilag ésszerű tagolódását és a magángazdálkodás feltételeinek javulását. Emiatt a mezőgazdaság rendszerváltás előtti, a nagyüzemek és a kisüzemek dominanciáján, eltérő erejű partnerek viszonyán alapuló, problémáktól nem mentes üzemrendszere számos elemében tovább él, vagy új formában (nagyvállalkozók révén) újjászületik. A nemzetközi tapasztalatok ugyanakkor azt mutatják, hogy a tőke­ és minőségigényes mezőgazdasági termelés esetében, s "bejáratott" piaci és műszaki­technikai standardok meglétekor a földtulajdon és a földhasznosítás (szociális) elválasztása (a gazdálkodás indokolatlan elbizonytalanítása miatt) veszélyes. Hasonló a helyzet a magyar agrártermelés esetében is. A hatékony és hatásos mezőgazdasági tevékenységhez tehát szükség van a földtulajdon, a mezőgazdasági munkavégzés és a mezőgazdasági vállalkozás szorosabb összekapcsolására. Azaz a földtulajdon koncentrációjára, a tulajdon és a használat harmonizációjára. Az adott parcellaméret és gazdálkodási lehetőségek miatt sok jelenlegi földtulajdonos csak átmenetileg tartja meg tulajdonát. Az ésszerű tulajdonosi viszonyok kialakulása megköveteli, hogy 1. a tényleges mezőgazdasági termelők tulajdoni hányada nőjön, és 2. a különböző földhasznosítási célú gazdálkodó csoportok (például a kertészeti termelők vagy az állattartásra szerveződők stb.) eltérő céljaik megvalósítása érdekében tulajdonosi szempontból is el tudjanak válni egymástól, s tevékenységükhöz össze tudják rendezni a földjüket.

A jelenlegi magyarországi körülmények között különféle motivációjú, törekvésű földtulajdonos­csoportok mutathatók ki a mezőgazdaságban. Azoknak eltérő szándékaik vannak földtulajdonukkal. 1. Az egyik csoport (például a kárpótoltak jó része, a nyugdíjasok, a falutól távol élők) a föld bérbe adására törekszik. A földtulajdonból járadékszerű jövedelmet szeretne élvezni. 2. A másik csoport (például a volt tsz­tagok, tsz­alkalmazottak stb.) földtulajdonát illetően a korábbi termelőszövetkezeti modellnek megfelelően (tsz­tag módjára) gondolkodik. Tulajdonának egyik részével háztáji méretű gazdálkodást kíván folytatni. Másik részével a "közös gazdálkodásban" vesz részt, ami biztosítja számára a munkahelyet és saját mezőgazdasági tevékenységéhez a szolgáltatásokat. Jó részt mellékfoglalkozásban űzött kistermelést akar folytatni, ami szimbiózisban él a nagy vállalkozással, de amelyhez elsősorban csak mint munkaerő kíván kapcsolódni. Így konzerválja a mezőgazdasági nagyvállalkozások duális szervezetét. 3. A földtulajdonosok harmadik csoportja (egykori tsz­tagok és alkalmazottak) lényegében csak munkahelyet akar magának biztosítani tulajdona révén. Földjét bent tartja egy szövetkezetben, amely többé­kevésbé garantálja foglalkoztatását. E tulajdonosi törekvés egy speciális esete, amikor a hatékony házkörüli termelés nem lehetséges, és ezért a földet betagolják egy nagyobb rendszerbe. Erre a dohány­, a hagyma­, a pirospaprika­termelés esetében találunk példát. Mert például a paprika háztáji előállításával ugyanis csak a töredékét lehet annak keresni, mintha az nagyobb táblában, művelési forgóba illesztve folyik. 4. A földtulajdonosok negyedik (például önállóvá vált agronómusok, kereskedők stb.) csoportja önmaga kíván gazdálkodni. Törekvésében a "farmeszmény" jelenik meg. A középparaszti (vagy az ezen túlmutató méretű) farmgazdálkodás csak akkor lehetséges, ha (bérlettel vagy vásárlással) minél nagyobb földet tudnak gazdálkodásukhoz szerezni. Megfelelő üzemi terv ugyanis csak ekkor alakítható ki, s a hosszabb távú befektetéseknek is csupán ez esetben van értelme. 5. A földtulajdonosok ötödik csoportja a tanyasi középparaszti modell megvalósításán gondolkodik. Amennyiben megjelenésüket nemzedékváltás is kíséri, akkor egyre nagyobb földterületek bekapcsolásával, az óriás méretű farmgazdálkodás felé haladhat fejlődésük.

Amint az előbbiekből kitűnik, a földtulajdonokkal kapcsolatban egészen különböző szándékok vannak egyidejűleg jelen a magyar mezőgazdaságban. A háztájizó munkás, a járadékszerű jövedelemre vágyó, a családi munkaerőre alapozott gazdálkodásban gondolkodó, a nagyméretű és a kisméretű gazdálkodás együttélésében érdekelt stb. csoportok egyaránt megtalálhatók. Kérdés, hogy ezek az eltérő törekvések hogyan illeszkednek vagy illeszthetők egymáshoz. A felsorolt tulajdonosi törekvések összeillesztése különféle akadályelhárító lépéseket igényel. A földrajzi és a társadalmi térbeli akadályok ugyanis nehezítik a lehetséges partnerek egymásra találását. Azok leküzdésének a kárpótlási folyamat mielőbbi lezárásán túl szabályozásbeli, jogi és szervezeti feltételei vannak. Egyidejűleg pénzügyi eszközökkel, az agrárágazatnak juttatott támogatások megfelelő felhasználásával is elő lehet segíteni a kedvező irányú folyamatok megindulását és fennmaradását.

Szabályozási, jogi, szervezeti oldalról a következő lépések megtételére van szükség. 1. A társas tulajdonosi formák szaporítása. Ne csak a polgári jog szerint, hanem a speciális földtulajdon (földhasználat) szerint is létrejöhessenek társas tulajdonosi formák, nevezetesen legelőközösségek, erdőhasználati közösségek stb. Sok esetben nagyobb földtáblák tulajdonán sok­sok kistulajdonos osztozik. E földterület művelése külön­külön ésszerűtlen, akárcsak az egyes parcellák kimérése. Ez esetben a különleges részvénytulajdonosi logikával szervezett földtulajdonosi közösség tudja hatásosan elvégezni a földterület művelését (beleértve a vetésforgó, az egymásra figyelemmel levő szomszédsági földművelés követelményeinek teljesítését is). 2. A szomszédos földtulajdonokra vonatkozó földhasznosítási egyezségek jogi kényszerét célszerű alkalmazni. A közeli tulajdonosok ugyanis akkor cselekszenek helyesen, ha összehangolt termelési programokat valósítanak meg: nem zavarják egymás termelését, a növényvédelemben egymás szempontjait is figyelembe veszik. 3. Elő kell mozdítani a földtulajdon szabad mozgását, koncentrálódását. A földtörvényben a mostani domináns tulajdonszerzési korlátozások helyett, a preferenciák markánsabb megfogalmazására van szükség. Így például a szétaprózott földtulajdon lehetőség szerinti koncentrálására sajátos öröklési szabályokat, a szomszéd tulajdonos és/vagy a földhasználó (bérlő) elővásárlási jogát, földvásárlási, öröklésiilleték­ és adókedvezményt lehet alkalmazni. A racionális földhasználat követelményét figyelembe véve, szabályozni kell a tagosítást. Például lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az a földtulajdonos, akinek több helyen van földje, azokat különböző eljárásokkal összevonhassa. A földdel való gazdálkodás és a mezőgazdasági beruházások biztonsága céljából meg kell alapozni a földhasználó (bérlő) védelmét. A külföldiek termőföldtulajdon­szerzését ma tiltják. Ezen a helyi lehetőségeket és preferenciákat (foglalkoztatás megoldása, friss tőkebefektetés megjelenése stb.) tisztázva és mérlegelve a későbbiekben lazítani kellene. A földtulajdon és a mezőgazdasági vállalkozó személyének gyakori szétválására tekintettel kell kidolgozni a földjelzálog intézményrendszerének sajátos szabályait és ehhez kapcsolódva a mezőgazdasági hitelezés sajátos intézményrendszerét.

Az eltérő, de egymáshoz illeszthető törekvésű földtulajdonos csoportok egymásra találását pénzügyi eszközök (támogatások) felhasználásával is elő lehet mozdítani. Olyan földhitel­konstrukciót kell kialakítani, amelyik (a most még viszonylag olcsó földárak mellett) biztosítja, hogy a földhasználók jelentős része fokozatosan meg tudja venni a földjét, ám ennek pénzügyi terhe számukra csak évek múlva jelentkezzen. Ezért is elengedhetetlen a földjelzálog­intézet létrehozása. Ehhez elkerülhetetlenül szükség van az államra mint szervezőre, mint indulótőke­támogatóra és mint végső garanciavállalóra. Így van esélye, hogy a hazai pénzpiac iránt érdeklődő külföldi pénzintézetek magában a hitelezésben szerepet vállaljanak.

A konstrukció viszont csak akkor működtethető, ha tartós finanszírozási forrást lehet ahhoz biztosítani. Egyfelől lehetséges, hogy egy állami garanciaintézménnyel a háttérben a hitelnyújtó bank (szervezet) maga gyűjt forrásokat: kötvényeket bocsát ki, amelynek végső fedezete a megvételre kerülő föld. Másfelől a földjelzálog­intézet megkettőződésével külön szervezet jöhet létre, amely háttérben az állami garancia intézményével kötvények kibocsátásával gyűjt forrásokat a földvétel meghitelezésére. Ez esetben is a föld a kötvény fedezete. A helyi bankok nem gyűjtenek tehát forrásokat, hanem csupán a hitelezés bonyolításával foglalkoznak. Az adott magyarországi feltételeket és a szükséges szervezési feladatokat mérlegelve, az utóbbi konstrukció létrehozása gyorsabb.

Az állam különféle lépésekkel segítheti a szóban forgó megoldás létrejöttét. 1. Az agrárágazatnak nyújtott támogatás felhasználásának egyik iránya a földvásárláshoz nyújtott hitelek végső garanciájának állami vállalása garanciaintézmény létrehozásával. 2. Az állam aktívan közreműködhet a földjelzálog­hitelintézet létrehozásában, illetve annak a földvásárlás, birtokrendezés előmozdítása céljábóli megkettőzésében. 3. Az Állami Fejlesztési Intézet Rt. és a Kisvállalkozás­fejlesztési Alapítvány kiegészítő hitelt nyújthat a földvásárlóknak az első törlesztések finanszírozására. 4. A földvásárláshoz nyújtott hitelek hosszú távú forrásainak előteremtésébe állami segédlettel célszerű lenne bevonni az EBRD­t és a Magyarországon működő vegyes bankokat. Amennyiben az állam vállalná a hitelvisszafizetés végső garanciáját és különféle szervezési lépéseket tenne (garanciaintézet felállítása, földjelzálog­intézet megduplázása stb.), akkor a tőkeerős, szabad források mozgósítására képes nemzetközi érdekeltségű pénzintézetek és bankok (például az EBRD, a hazánkban is jelen levő Bayerische Landesbank, Westdeutsche Landesbank stb.) nagy valószínűséggel csatlakoztathatók a földvásárláshoz kapcsolódó hitelezésre. Ezek a bankok nem egyszerűen az ésszerűbb és hatékonyabb mezőgazdasági tevékenység megalapozásához szükséges birtokrendezésben, földvásárlásban érdekeltek, hanem abban is, hogy az így kiépülő gazdálkodó szervezetek egyéb hitelkihelyezéseik esetében is sokkal biztosabb partnereik lehetnek. A Magyarországon működő vegyes bankok egyik fő mozgásiránya ma az, hogy keresik a megfelelő hitelezési üzletfeleket. S az az egyik fő gondjuk, hogy kevés ilyet találnak. Épp ez utóbbi miatt van esély arra, hogy az említett állami lépések megtételével a földtulajdonosi szerkezet átalakításának finanszírozásába is bevonhatók.

Az egészségesebb birtokszerkezet kialakítása mintegy 2 millió hektárnyi föld tulajdonának megváltozását követeli meg. E földterület nagysága, illetve a földértékesítésre (­vásárlásra) vállalkozók döntésének szükségszerűen lassú beérése, valamint az ehhez szükséges források hiánya miatt a birtokszerkezet és a tulajdonváltás folyamata igen hosszú lesz. Az előttünk álló években inkább csak évi néhány tízezer hektár megmozgatására van esély. A generális váltás csak több nemzedéknyi idő alatt képzelhető el. Ezzel együtt a tulajdonosváltási folyamatnak minél előbb meg kell indulnia. Amennyiben az első években csak kis területek tulajdonosváltására kerül is sor, annak mindenképpen mintaalkotó szerepe lesz. S ha megindul egy fejlődési folyamat, s ehhez kapcsolódva kialakul egy intézményi rendszer, akkor az agrár­ és a támogatáspolitika megfelelő alakításával nemcsak gyorsítható, hanem hatásosabbá is tehető a birtokszerkezet ésszerűsítése.

A birtokrendezés az említett szabályozási jellegű lépések megtételével egyidejűleg lehet eredményes. Ugyanakkor a földvásárlással kialakuló új gazdaságok berendezkedése pótlólagos beruházásokat igényel, amelyeket ugyancsak állami pénzeszközökkel lehet serkenteni. A tulajdonszerzési és beruházási (a strukturális átalakulást segítő) támogatások együttes alkalmazása lehet valóban hatékony.

Az üzletrészforgalom. Az agrárátalakulás során a szövetkezeti üzletrésztulajdon több mint fele a nem aktív tagok tulajdonába került. Ha ez a tulajdonrész dolgozó tagokhoz kerülne, a szövetkezetek hatékonyabban működhetnének, s ez segítené a jelenlegi szociális feszültségek kezelését is. Az üzletrészforgalommal kapcsolatos (támogatási) dilemmák összefüggnek a reorganizáció, a csőd és felszámolás, az adóskonszolidáció kérdésével. Az első dilemma az, hogy az üzletrészforgalom támogatása (például adókedvezménnyel, a vásárláshoz nyújtott hitel kamattámogatásával) megnöveli az üzletrészek értékét, s így épp azok járnak jól, azokhoz jut pótlólagos forrás, akik üzletrészeik eladásával kilépnek a mezőgazdasági termelésből. A tulajdonkoncentráció ugyan erősödne, de a támogatással létesített többletforrások jó részt nem a mezőgazdaság építkezését szolgálnák. A másik dilemma az, hogy ütközik a piacszerűség és a méltányosság elve. A piacszerűség elve azt mondja, hogy a tulajdonkoncentráló folyamat révén olyan vállalkozások jöjjenek létre, amelyek képesek beilleszkedni egy leendő piacszerkezetbe. Nem célszerű tehát az üzletrészvásárlás előmozdításával olyan, sokféle tevékenységet egyesítő, áttekinthetetlen belső elosztási rendszerű szövetkezetkonglomerátumok megerősítését szolgálni, amelyek képtelenek erre. Egymástól jól elhatárolható, egyértelmű belső elosztási rendszerű vállalkozások létrejöttét érdemes az üzletrészvásárláson keresztül támogatni, amelyek (részben az üzletrészforgalmat serkentő) hitelezésére a bankok hajlandók lesznek. Amennyiben a bankok nem kapcsolhatók be a folyamatba, akkor az üzletvásárlás támogatása nem jelent mást, mint a központi források osztogatását. A méltányosság elve viszont azt mondja, hogy akik a szövetkezeti és a kárpótlási törvények végrehajtása következtében kerültek egy szövetkezet tulajdonosi közösségébe, azokat ne sújtsák azzal, hogy csak bizonyos vállalkozási csoportok megerősödését támogatja az állam. Ezt a szempontot azonban aligha fogják figyelembe venni az üzleti érdekeltségű bankok, s így az üzletrészvétel hitelezését nem vállalják. E kérdésben nem a múltra (vagy az adott jelenre) irányuló méltányosság elve szerint, hanem a jövőre koncentráló piacszerűség elve szerint érdemes eljárni. A szövetkezetkonglomerátumok konzerválását elkerülő, illetve azok oldását segítő folyamatra van szükség. A szövetkezetek önálló jogi vállalkozásokra bomlását kell előmozdítani, amely áttekinthető és gazdaságilag ésszerű viszonyokat teremt, ám lehetséges, hogy szociálisan igazságtalan. A tulajdon megszerzésének támogatott hitelezése azokra a jól körüljárható üzleti tervű vállalkozó csoportokra vonatkozhat, amelyek adott vagyontömeg (például tehenésztelep) működtetésére szerveződnek. Vagyis az üzletrészvásárlás szubvencionálása csak teljes (például a földhasználatot rendező, a vagyontárgyak helyzetét rögzítő) gazdasági rendezőcsomag elkészítésével együtt ésszerű és hatékony. A támogatás azokhoz kapcsolódjon, akik egzisztenciálisan is szorosan kötődnek a szóban forgó vagyontömeghez. Ekkor lehet az érintett vagyon a vásárláshoz folyósított hitel valóságos fedezete.

Itt kell kitérni az adóskonszolidációra. Ennek során is olyan vállalkozásokat érdemes megcélozni, amelyeknek kompakt üzleti terve van, s a bennük résztvevők egzisztenciálisan érdekeltek a vagyontömeg működtetésében. Ezért a vagyonkorrekciót jelentő üzletrészvásárlás (illetve támogatásának) szempontjait az érintett mezőgazdasági egységek esetében az adóskonszolidáció hatásossága is befolyásolja, illetve e szempontok részben megegyeznek az adósságrendezés szempontjaival. Azaz nem önmagában az üzletvásárlás előmozdítására van szükség, hanem olyan életképes programokra, amelyek megvalósítása esetenként üzletrészvételt is feltételez. Így érhető el az is, hogy a bankok a későbbiekben értelmes vállalkozásokkal álljanak szemben, amelyek finanszírozására hajlandók.

Az üzletrészvásárlás a reorganizációs célú hitelfolyósítással is összekapcsolódhat. A kedvezményes kamatú reorganizációs hitel az eszközök hasznosításával egyidejűleg a tulajdonszerzést is támogathatja. Ez esetben is érvényes, hogy a létrejövő jól elhatárolható, életképes vállalkozásokat (például egy öntözőfürt mentén szerveződő földhasznosító társulást) célszerű támogatni. A reorganizáció és a hozzá kapcsolódó üzletrészvásárlás keretében segíteni lehet különféle, a piacot strukturáló intézmények és új szerveződési formák megjelenését: így az elaprózott földtulajdont összefogó földhasznosító és a (fajtát, a piaci fellépést egységesítő, például a sertéságazatban tevékenykedő) elevátor szövetkezetek, a szövetkezet és az részvénytársaság vagy korlátolt felelősségű társaság szimbiózisát jelentő vállalkozások létrejöttét.

Jövedelemkiegészítő, költségcsökkentő és a tájvédelmet szolgáló támogatások

Jövedelemkiegészítő, költségcsökkentő támogatások. A költségcsökkentő támogatások közül a vetési támogatást hosszabb távon meg kell szüntetni. Ameddig szükség van rá, addig normatívvákell tenni, és célszerű termőtájakhoz meghatározott termelési­kereskedelmi programokhoz kapcsolva folyósítani. Általános alkalmazása ugyanis koncepciótlanná és parttalanná teszi ezt a szubvenciót.

A gazdálkodáshoz felvett éven belüli hitelek kamattámogatását, a mezőgazdaság tőkehiánya okán egyelőre mindenképpen fenn kell tartani. Hosszabb távon viszont a határozott kereskedelempolitikai céllal szerveződő vertikális együttműködési láncoknak maguknak kell rendelkezni erre szolgáló tőkével. Ezért is fontos azok létrejöttének serkentése, hiszen ez közvetve a támogatások más célra fordítását is lehetővé teszi.

A tenyészanyag- és vetőmagvásárlás támogatása tartósan fenntartható. A szubvenció viszont akkor lehet hatásos, ha azt piacképes tenyésztői és termelői programcsomagok keretében használják fel. Ezért alapvető fontosságú a korszerű tenyészanyag­ és vetőmag­előállító, valamint az azokat felhasználó szerveződések létrejötte. Így a tenyésztői egyesületek megalakulása, a vetőmag­ és tájgazdálkodó intézetek élelmiszer­gazdasági termelő­feldolgozó hálózatba illesztése, illetve kamarákra bízása. A tartós szerződött partnerekkel rendelkező termeltető társaságok, az elevátorszövetkezések, céltermelő közösségek (szövetkezetek) tenyésztési, okszerű (konkrét célra irányuló) fajtagazdálkodási rendjének kialakulását lehet segíteni e támogatások feltételeinek meghatározásával (és forrásaik lehetőség szerinti bővítésével). A tenyész anyag­ s vetőmagszállító és a felhasználó szerveződések kapcsolatába a szaktanácsadási funkciónak is be kell épülnie.

A kedvezőtlen gazdálkodási környezettel és feltételekkel rendelkező vidékek (részben szociálpolitikai tartalmú) támogatását úgy célszerű folyósítani, hogy az ne korlátozza a megoldást kereső önálló helyi szerveződések létrejöttét. Az erre a célra fordított támogatást a táj­ és földminőség­védelmet is szem előtt tartó tájprogramok keretében kívánatos megadni. Mind e programoknak, mind az e vidékeken kényszergazdálkodóvá vált kisparasztoknak létfeltétele, hogy az elemi műveltető és növényvédő szolgáltatások - még támogatás árán is - rendelkezésre álljanak. A tájkarbantartó, erdőművelő, földhasznosító programoknak nemcsak a kedvezőtlen gazdálkodási feltételű területeket kell érinteni, hanem azokat is, ahol az új nagyvállalkozók nem kezdték meg működésüket, és a korábbi mezőgazdasági szövetkezetek is szétestek, s ezért állami szervezés kell a gondok megoldására. Ilyen vidékek találhatók például Baranya, Somogy, Borsod­Abaúj­Zemplén és Szabolcs megye egyes részein.

Tájvédelem, erdőkérdés. A tájvédelem (illetve a talaj­, az erdő­ és a vízvédelem) két elemre bontható. Az egyik elem lényegében tájkarbantartást jelent. Ez történik az előbb érintett kedvezőtlen gazdálkodási környezetű, depressziós vidékeken, ahol a táj megőrzése, a helybeliek foglalkoztatása és helyben tartása céljából folyósítanak támogatást. Ez sokkal olcsóbb megoldás, mint a vállalkozásokba szervezett, közvetlen tájkarbantartás. A tájvédelem másik eleme a természet védelme. Bizonyos vidékeken a táj megóvása érdekében korlátozni kell a lehetséges művelési módokat, szigorúan szabályozzák a földhasználatot. Ezért kompenzálni kell az ottani gazdálkodókat. Az államnak (illetve megbízottainak) egyezséget kell kötni a helybeliekkel a tájvédelmi feladatok (például gyepgazdálkodás, erdőgazdálkodás) ellátására. Ez akkor lehet hatásos, ha a helybelieket saját földhasználati, erdőhasználati közösségeik létrehozására lehet ösztönözni (például a támogatást akkor kapják meg, ha alakítanak ilyet). A szóban forgó feladatra koncentráló mezőgazdasági nagyvállalkozások mellett ugyanis e közösségek képesek egységes elvek szerint, a helybeliek szervezettségét és összehangoltságát biztosítva, ellátni a tájvédelmi feladatokat. Az állam is áttekinthetőbb megállapodásokat tud kötni az ilyen szerveződésekkel.

Az erdővédelem, az erdőkérdés a tájvédelem, a tájkarbantartás szerves része. E téren a jelenlegi magyarországi viszonyok között sajátos problémák merülnek fel. Az erdők megóvása és fejlesztése sok okból fakadóan támogatást igényel. 1. A vadászat túlzott kiterjesztése miatt több erdő biológia alapja megrendült. Sok helyütt a vadállomány két­háromszoros a terület természetes eltartóképességéhez képest. Ez akadályozza az erdők természetes megújulását. Az erdőművelők rövid távú érdeke az olcsó gazdálkodás felé terelte az erdőgazdálkodást. Emiatt a fakitermelés helyén telepített új állomány színvonala nem éri el a korábbit: például nem egy helyen az értékes, de magasabb ráfordítást igénylő tölgyesek helyére fenyőerdőt telepítenek. 2. Az erdősítést szélesíteni kell, jelentős tere van e tevékenységnek. A kedvezőtlen adottságú vidékek támogatásának egy részét az erdősítésre fordítva, segíteni lehet a hátrányos helyzetű vidékek parasztságának munkához jutását. Ezzel együtt az erdőtelepítésnek, a káros környezeti hatások miatt (például az érintett terület kiszárítása) korlátai is vannak. 3. A közelmúltbeli tömeges tulajdonosváltás következtében sokszor tisztázatlan az erdőkhöz kapcsolódó jogi felelősség. Ezért az alapvető jogi kényszerek (közbirtokossági és erdőtörvény megalkotása s alkalmazása) mellett serkenteni kell az erdőbirtokossági társaságok létrejöttét, az üzleti alapon szerveződő művelő vállalkozások megjelenését és a tulajdonosoknak (állam, magántulajdonosok közössége) ez utóbbiakkal kötött művelési megállapodásai születését.

Az 1995­től létrejött egységes Mezőgazdasági és Erdészeti Alap normatív bevétele (a fakitermelés járadékoltatása) nem elégséges a puszta erdőtelepítésen jóval túlmutató feladatokhoz képest. Az a legális fakivágás csökkenése miatt szűkülő tendenciájú, ugyanakkor a telepítési szükségletek növekednek. Ezért a hosszú távú erdőpolitika pótlólagos központi forrásokat igényel. A rendelkezésre álló pénzeszközök felhasználása azonban hatékonyabbá tehető. Az állami erdővagyon­kezelés elválasztása az erdőgazdaságoktól olyan rendszert hoz létre, amely a költséget csökkenti, és a távlati erdőpolitika könnyebben érvényesíthető. Ez esetben az erdőkezelő társaságok monopolhelyzete oldható, részei privatizálhatók az erdőművelés pályáztatással, illetve/és koncessziós szerződésekkel oldható meg. Így a pozitív hozadékú erdők haszna felhasználható a veszteséges erdőkben. (A koncessziós rendszer azt is lehetővé teszi, hogy az állami erdőkben tartós külső befektetések jelenhessenek meg.)

Hivatkozások

HALMAI PÉTER [1991]: Az agrárpiaci rendtartás kiépítésének lehetőségei. Kereskedelmi Szemle, 12. sz.

HALMAI PÉTER [1992]: Agrárpiaci intézmények, terméktanácsok. Gazdálkodás,12. sz.

LÁNYI KAMILLA - FERTŐ IMRE [1993]: Az agrárpiacok építése a fejlett ipari országokban és a magyar rendtartás. Külgazdaság, 2. sz.

MÉSZÁROS SÁNDOR - ORBÁNNÉ NAGY MÁRIA - UDOVECZ GÁBOR [1994]: Az exporttámogatás közgazdasági tartalma az élelmiszer­vertikumok különböző fázisában. Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet.

SZABÓ MÁRTON [1993]: A hazai agrárpiacok működése a kilencvenes években. Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet. Kézirat.