Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 5. sz. (437-453. o.)

SCITOVSKY TIBOR

Scitovsky Tibor a közgazdaságtan professzora, Egyesült Államok

A használtcikk­piacok elméletéhez

Ezért akartam mintegy "meghaladni" Keynest azzal, hogy fontos felismeréseit nála jobban elmagyarázzam. Úgy találtam azonban, érvelésem helytállósága egy használtcikk­piacnak azon a képességén múlik, meg tudja­e akadályozni az árakat abban, hogy létrehozzák az egyensúlyt az új termékek vele kapcsolatban álló piacán. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy általánosabb keretek között tárgyalom a kérdést, vagyis tekintetbe veszem a különféle használtcikk­piacoknak a gazdaságra gyakorolt nagyon eltérő hatásait.

Hadd kezdjem mindjárt a Say­törvénnyel a tárgyalást! A Say­törvény szerint minden kínálat megteremti a maga keresletét, vagyis a gazdaságban mindig a teljes kibocsátás értékének megfelelő aggregált kereslet jön létre, így makroszinten nem alakulhat ki túltermelés.¹ Ez a következtetés abból a felfogásból fakadt, hogy a termelés azonos értékben hoz létre kibocsátást és jövedelmeket, továbbá azt a feltételezést foglalja magában, hogy a fogyasztáson felüli összes jövedelmet beruházásra fordítják. A rugalmas árak tendenciaszerűen kialakítják a mikroszintű egyensúlyt, melyben minden termelőtevékenység éppen annyi jövedelmet hoz létre, mint amennyi elkölthető jövedelmet önmaga felszív, de ha a mikroszintű egyensúly fel is borul, makroszinten az sem okoz zavart. Tegyük fel például, hogy valaki kitalál egy elmés szerkezetet, s elkezdi termelni, bízván abban, hogy vevőket talál rá. Ha így történik,akkor termelőtevékenysége éppen annyi jövedelmet hozott létre, mint amennyit eladásai lekötöttek. De ha nem tudja eladni, termelése akkor is annyi pótlólagos keresletet gerjesztett más termékek iránt, mint a nyakán maradt készletek értéke, tehát ebben az esetben is megfelel az aggregált kiadások nagysága a termelés teljes értékének.

Hamarosan ráeszméltek azonban, hogy a pénztartalékolás (hoarding of money) megsérti azt a feltevést, miszerint minden jövedelmet vagy fogyasztásra, vagy beruházásra költenek, s így érvénytelenné válik a Say­törvény. Ha tehát elmarad az aggregált kiadások nagysága az össztermelés értékétől, ez a termelőket a kibocsátás visszafogására készteti, ezáltal kisebb jövedelem jön létre, ami viszont még tovább csökkenti a kiadásokat. Kialakul tehát egy kumulatív összehúzódási folyamat, a jövedelem negatív multiplikálódása, ami csak akkor ér véget, ha a jövedelmek visszaesése meggátolja az embereket abban, hogy pénzükből további tartalékot halmozzanak fel.

Ez azonban gyakorlati jelentőség nélküli puszta elméleti lehetőségnek tűnt, mivel a pénztartalékolást irracionálisnak tekintették, vagy legalábbis jelentéktelennek tartották a fejlett bankrendszerrel rendelkező modern gazdaságokban. Ha pedig egy csekély mértékben mégis sor kerülne pénztartalékolásra, akkor úgy hitték, a megfelelő monetáris politika azt könnyedén semlegesíteni tudná.

A kincsfelhalmozás (hoarding) azonban mégis súlyos problémává válhat, amely tönkreteheti a gazdaság egyensúlyteremtő képességét. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, mikor Keynes kimutatta, hogy nemcsak a pénz, hanem az értékpapírok (financial assets) is alkalmasak a kincsképzésre. Az utóbbiakat ráadásul sokkal nagyobb mértékben halmozzák fel, mint magát a pénzt, s mivel ez jellegében hasonló hatást vált ki, sokkal súlyosabb visszaesést okozhat.

Az azonban távolról sem nyilvánvaló, hogy más vagyoni elemek felhalmozása miért, hogyan és mikor csökkenti a kiadások nagyságát, illetve okoz ugyanolyan visszaesést a gazdaságban, mint a pénztartalékolás. Keynes maga ugyanis nem a fenti fogalmakkal fejezte ki magát, s nem is biztos, hogy észrevette a párhuzamot a pénz és az egyéb javak felhalmozása között. Ő maga a pénzpiacok és a monetáris elmélet nyelvén magyarázta meg felfedezését, ami nem tette azt kifejezetten világossá és könnyen követhetővé a közönséges emberek számára, beleértve magunkat, közönséges közgazdászokat is, akiknek Keynesszel ellentétben nincsenek személyes gyakorlati tapasztalataink a pénzpiacok működéséről. Emiatt egyesek közülünk inkább elhitték, mintsem megértették Keynes felismerését - a hitet azonban könnyebb elveszteni, mint a tudást.

A kincsképzés problémája és ennek a makroszintű egyensúlyrontó hatása általánosabb azonban annál, mint amire Keynes gondolt. Ezt ráadásul könnyebben és tökéletesebben meg lehet érteni a mindennapi gyakorlatból legtöbbünk számára ismert közönséges használtcikk­piacok egyszerű kereslet­kínálati elemzése révén. A különféle vagyontárgyak felhalmozása végül is általános emberi szenvedély, különösképp szerzésre hangolt társadalmunkban, s ez nem korlátozódik a pénzre és az értékpapírokra. Legtöbbünk kedvét leli különféle vonzó javak gyűjtésében, s e javaknak egyik kívánatos tulajdonsága gyakran az, hogy könnyen értékesíteni lehet őket, ami alkalmassá teszi ezeket a vagyon értékének megőrzésére. Persze a pénz az, amit kétségkívül a legkönnyebben tovább lehet adni, s utána mindjárt egyes értékpapírok következnek; de minden tartós jószág megfelel e célra, melynek nagy, jól szervezett használtcikk­piaca van. A következőkben azt készülök bemutatni, hogy a használtcikk­piacok, amennyiben elég nagyok, nemcsak a javak felhalmozását teszik vonzóvá, hanem a makroszintű egyensúlyt is veszélybe sodorhatják, mivel akadályozzák az árak egyensúlyteremtő funkciójának érvényre jutását ugyanazon termékek új változatának piacán. A használtcikk­piacok azonban nemcsak a felhalmozást segítik elő, hanem éppúgy azt is, hogy megváljunk nem kívánt dolgainktól, s ezzel ellenkező irányú makroszintű egyensúlytalanságot okozhatnak: fokozhatják a gazdasági aktivitást; ezt a lehetőséget szintén meg kell vizsgálni.

A közgazdászok hosszú ideje figyelmen kívül hagyták a használtcikk­piacokat. A klasszikusok olyannyira el voltak telve a munkamegosztás előnyeitől és a verseny formájában működő láthatatlan kéztől, mely az egyéni önzést igájába fogva a közjót szolgálja, hogy gondosan kihagytak a gazdaságot leíró modelljükből minden intézményt és sajátosságot, mely nem támasztotta alá központi mondanivalójukat, s elterelte volna a figyelmet arról. Végül is, az nem gyakorol közvetlen hatást a termelésre, ha egy tulajdonos megválik valamely jószágától. A közgazdászok figyelmének középpontjában viszont éppen a termelés állt, az általa létrehozott kibocsátással, előállított jövedelemmel és generált foglalkoztatottsággal egyetemben. Azt persze észrevették, hogy egy másodkézből származó jószág megvétele elszívja a keresletet az új jószágok piacáról, s ekként visszafogja a gazdaság teljesítményét, melynek stabilitása attól függ, megegyezik­e egymással az új termékek iránt megnyilvánuló kereslet az e termékek előállítása során keletkező jövedelmekkel. Úgy gondolták azonban, hogy a használt jószág adásvétele során a vevő elkölthető jövedelme pusztán átkerül az eladóhoz, ami nem változtatja meg a kiadások teljes összegét, s ennek a kibocsátásra, a jövedelmekre és a foglalkoztatottságra gyakorolt hatását. A közgazdászok ezen túl azt is látták, hogy ugyanazon vagy hasonló új és használt termékek piacán az árak nem függetlenek egymástól. Ez annyit jelent, hogy az egyik piacon megvalósult tranzakció közvetve kihat a másik piacon létrejövő tranzakciókra, de ezt is figyelmen kívül hagyták, valószínűleg abban a hiszemben, hogy a közvetett hatások kevésbé fontosak, mint a közvetlenek.

Ezek az érvek első ránézésre megállják a helyüket, s valószínűleg elfogadható megközelítést nyújtanak a valóságban is akkor, ha a használtcikk­piacok forgalma kicsi. Amennyiben azonban nagy használtcikk­piacok léteznek, a fentiek nagyon félrevezető leegyszerűsítéseknek bizonyulhatnak, mert e piacoknak számottevő hatásaik lehetnek; hasznosak és károsak egyaránt. Közülük egyesek élénkítik a gazdaságot, mások pangást idéznek elő; egyesek csökkentik a kapitalizmus egyenlőtlenségeit, és lehetővé teszik a szegények számára, hogy megerősítsék helyüket a társadalomban, mások a gazdag emberek vágyait szolgálják, hogy kiváljanak a tömegből, s különbözőségüket hangsúlyozzák; némelyek felerősítik a gazdaság konjunkturális hullámzásait; az értékpapírok hatalmas másodlagos piaca pedig, mint majd meg fogjuk mutatni, gátolja a piac láthatatlan kezének működési automatizmusait, s a látható kéz tudatos beavatkozása iránt támaszt igényt.

Kezdjük először azzal a kérdéssel, hogy vajon növelhetik vagy csökkenthetik­e a használtcikk­piacok az effektív keresletet az új termékek velük kapcsolatban álló piacain, s ha igen, akkor hogyan; hol járulhatnak tehát hozzá a gazdaság makroszintű egyensúlyának fenntartásához! Először azt szögezzük le, hogy ha valaki eladja a tulajdonában lévő jószágot, attól nem a jövedelme lesz nagyobb, hanem a likviditása erősödik meg. Ez igencsak nagy különbség, ha az előbbin egy időben többé­kevésbé állandó jövedelembeáramlást értünk, a likviditás bővülése viszont a pénzkészlet egyszeri megnövekedését jelenti. A jövedelem növekedése a nagyon gazdagokat leszámítva rendszerint a kiadások emelkedését váltja ki; a likviditás bővülése viszont nem feltétlenül befolyásolja az eladó kiadásait. Ha egy nagyon szegény ember jut ily módon pénzhez, az persze rögtön elköltheti az egészet; a nagyon gazdag ember kiadásaira ez semmiféle hatást sem szokott gyakorolni azon ritka esetet leszámítva, amikor az eladásból befolyó pénzt beruházásra szánja. A közepes anyagi helyzetű személyek gyakran nagyon lassan, a hátralévő életükben elosztva költik el a megkapott pénzt, vagy csak a kamatait élik fel; miközben azok, akik újabbra akarják cserélni tartós fogyasztási cikkeiket, nemcsak az egész befolyó pénzt költik el azonnal, hanem még többet is, mint amennyivel likviditásuk bővült.

Röviden összefoglalva, a használtcikk­piacok nem feltétlenül bontják ugyan meg a makroszintű egyensúlyt, de gyakran mégis ez történik, élénkülésre és visszaesésre is vezethetnek. A nagyobb gondot persze a fékező hatásuk okozza, s bár mi is erre fogjuk a nagyobb figyelmet fordítani, előbb mégis az élénkítő hatásukat és ennek mechanizmusát tárgyaljuk.

A szegények használtcikk­piacai

A tartós fogyasztási cikkek a hasznos alkalmazási lehetőségeik miatt értékesek az emberek számára. Az idő múlásával azonban ezek elkopnak, hasznosságuk és megbízhatóságuk is csökken, ezáltal értékükből is vesztenek. Megvásárlásukkal tulajdonképpen e javak "szolgáltatásainak" egy csomagját szerezzük meg, ami a beruházás egy formája, s emiatt túl sokba kerülhet a szegényebb emberek számára. Ők azonban megszerezhetik e szolgáltatások kisebb csomagjait, ha másodkézből, olcsóbban veszik meg a kívánt - de már használt - tartós fogyasztási cikkeket.

A tartós fogyasztási cikkek másodlagos piacai ennélfogva csökkentik a jövedelemelosztás egyenlőtlenségeit, s ezzel értékes társadalmi szerepet játszanak. Mindamellett élénkítik is a gazdaságot, egyrészt azáltal, hogy lehetővé teszik a jobb módúaknak a megkopott vagy elavult tartós javaik gyorsabb kicserélését újakra, s ezáltal növelik az új termékek iránti kereslet nagyságát (KÜRSTEN [1991]), másrészt pedig azzal, hogy foglalkozási lehetőséget és jövedelmet teremtenek a használtcikk­kereskedők számára.

Ezek a használtcikk­piacok igen nagyok a szegényebb országokban, s nagyon fontos szerepük van az egyenlőtlenségek csökkentésében, valamint a gazdaság élénkítésében. Az amerikai társadalom magas életszínvonalára és arányosabb jövedelemelosztására utal, hogy a használt tartós fogyasztási cikkek piacai egy kivételével egészen kis méretűek. Érvényes ez a használt ruházati cikkekre, konyhai felszerelésekre bútorokra, háztartási gépekre, tv­készülékekre, rádiókra, hifiberendezésekre, számítógépekre, sőt még a könyvekre is. Az amerikai kiskereskedelmi felmérés során éppen ezért egyetlen rovatba (Used Merchandise) vonták össze a használt cikkek forgalmát. Ez 1987­ben öt és egynegyed milliárd dollárnál kevesebbet tett ki, ami elhanyagolható nagyság.²

Az egyetlen kivétel a használt személyautók piaca, melynek rövid áttekintése jó képet fog nyújtani az ilyesféle piacok természetéről és jelentőségéről. Az autó a legdrágább és az emberek szemében legkívánatosabb tartós fogyasztási cikk, amelyet nemcsak hasznosságáért és a vezetés élvezetéért kedvelnek, hanem amiatt is, mert a használt autók piacának köszönhetően ez a legkönnyebben hozzáférhető státusszimbólum, mellyel demonstrálható, hogy valaki milyen társadalmi csoporthoz tartozik, vagy szeretne tartozni. Az Egyesült Államokban 15 ezer nagy és 59 ezer kicsi - egyszemélyes - használtautó­kereskedés működik. Ez a szám több mint kétszer akkora, mint az új kocsik forgalmazóinak 28 300­as tábora, akik szintén értékesítenek használt autókat is, hiszen az általuk évente eladott 9-11 millió új autó vevőitől gyakran átveszik régebbi kocsijukat. Az új kocsik legtöbbje a roncstelepre kerül vagy más módon a forgalomtól kivont autók helyét foglalja el; csak tíz százalékuk gyarapítja a forgalomban lévő 123 millió autó számát.³ Az évente eladott használt autók mennyisége körülbelül háromszorosa az újakénak; számottevő részük apróhirdetés útján kel el, kereskedők közvetítése nélkül. Ennek ellenére a használtautó­kereskedők évi nettó bevétele (vagyis a használt autókért kifizetett összeggel csökkentett bevételük) 1990- ben 43,7 milliárd dollárra rúgott, ami némileg meghaladta a kereskedőknek az új autók eladásából származó nettó bevételét, és nyolcszorosát tette ki a többi használt cikk eladásából származó bevételnek.

Ennek a hatalmas használtautó­piacnak, ahol az átlagos autó háromszor cserél gazdát, az a legfőbb előnye, hogy rendkívül széthúzza azt az ársávot, amelyen üzemképes állapotban lévő autót lehet szerezni. Míg a legolcsóbb Ford Fiesta vagy Hyundai újonnan 7000 dollárba kerül, ennek már egytizedéért is lehet használt autót venni, sőt már 300-350 dollárért is lehet olyan kocsit szerezni, ami kisebb, nem túl költséges javítással használhatóvá tehető.⁴ Az árak e hatalmas szóródásának köszönhetően az amerikai háztartások 88 százalékában legalább egy autó, 52 százalékukban kettő vagy több található.

Az ársávnak ez a fajta széthúzása némiképp a monopolista árdiszkriminációra emlékeztet, mivel mindkét esetben növekszik a kibocsátás és a kereskedelem révén realizálható haszon. Míg azonban a monopolista árdiszkrimináció fő haszonélvezője maga a monopólium, ebben az esetben azt a nyereséget; amit a monopólium kapna meg, a használt autók piaca szétosztja az autógyártóknak, akik többet termelhetnek; a használtautó­kereskedőknek, akik felárral adják tovább a kocsikat; és a fogyasztóknak, akik eladáskor autójuk értékének egy részét visszanyerik. Mindamellett az újságok is részesülnek belőle, mert az apróhirdetések zömében használt autókat kínálnak megvételre, s a szervizeknek, autójavítóknak is jut a haszonból. Utóbbiak kétszer annyi munkahelyet teremtenek, mint az autóipar az alkatrészgyártással egyetemben.

A használt autók piacának vannak azonban kevésbé kedvező makroökonómiai hatásai is. Azáltal ugyanis, hogy a fogyasztók jövedelmük változásainak függvényében mozgatják keresletüket a drágább, új és az olcsóbb, használt autók piaca között, felgyorsítják és felerősítik mind a fellendülést, mind a recessziót. Ahogy például mélyült a recesszió 1988 és 1992 között, úgy csökkent a nyilvántartásba vett új autók száma Kalifornia államban 1 millió 461 ezerről 1 millió 208 ezerre, míg eközben a korábbi 4 millió 204 ezerrel szemben 4 millió 614 ezer használt autó került új tulajdonoshoz a regisztráció szerint.⁵ Ez az eltolódás mintegy félmilliárd dollárral csökkenthette az autóipar bruttó bevételeit, miközben a forgalom felfutása a használtautó­kereskedőknél ennek még csak ötödével sem növelhette meg a náluk keletkező hozzáadott értéket.

Mint már említettem, egyetlen más használtcikk­piac sem fogható a használt autók piacához Amerikában, s ezért ennek van a legnagyobb szerepe a szegénység következményeinek enyhítésében. Ennek az a fő oka, hogy az amerikai szegényeknek csak egy kis része van olyan helyzetben, mint a Harmadik Világ szegényei, akik még az olcsóbb tartós fogyasztási cikkekhez sem juthatnak hozzá, de az is közrejátszik benne, hogy más javaknál a kínálat is korlátozott a használtcikk­piacon. Ez utóbbi esetre a könyvek adnak szemléletes példát.

A szótáraktól, a lexikonoktól, a gyűjtött és fontosabb kiadványoktól eltekintve, a könyvek nem is valódi tartós javak, mert rendszerint csak egyszer olvassák el őket. Ezután a legtöbben emlékeztetőnek, dekorációnak vagy az intellektuális érdeklődés szimbólumaként tartják meg polcaikon a régi könyveket, illetve egyszerűen nem fáradnak azzal, hogy kidobják, vagy nem tartják érdemesnek, hogy negyed­ vagy ötödáron eladják őket az antikváriusnak. A könyveket többnyire csak tulajdonosuk halála után adják el, ekkorra azonban közülük sok már elavult, és nem talál olvasóra. Használt könyvekhez emiatt csak korlátozottan lehet hozzáférni Amerikában, ami abban is tükröződik, hogy csak harmadannyi antikvárium van, mint ahány könyvkereskedés működik. Ebből következően van szükség közpénzekből támogatott nyilvános könyvtárakra, hogy a kevésbé módos olvasók keresletét is ki lehessen elégíteni, akiknek csak olvasás céljából van szükségük könyvekre.

A családi házak piaca a középrétegek számára

A másodlagos piacok közül az egyik legnagyobb a tulajdonosok által lakott családi házak piaca. Évente több mint hárommillió ilyen adásvételre kerül sor, hozzávetőleg háromszor annyira, mint amennyi új házat adnak el. Ez az arány azonban az egyetlen dolog, amiben a családi házak piaca a használt autók piacára emlékeztet. A tulajdonosok által lakott házak ugyanis csak nagyon lassan amortizálódnak az idők folyamán, ennélfogva eladási áraik sem alacsonyabbak számottevően (rendszerint csak körülbelül 15 százalékkal), mint az új házak árai. A házhelyek száma fix mennyiségben rendelkezésre álló természeti adottság, aminek az értéke a népsűrűség növekedésével emelkedik, magukat az építményeket pedig rendszerint hosszú időn át tökéletes állapotban tartják, vagy időnként felújítják ésszerű határok között mozgó költségekkel.⁶

A régebbi házak piacának létezése tehát nem jelent túl nagy előnyt a szegények számára. Az előny a mobilitás fokozódásából, valamint abból származik, hogy az emberek jövedelmeik és családnagyságuk növekedésével nagyobb házhoz juthatnak, amikor pedig idősebbé válnak, gyerekeik felnőnek és jövedelmeik csökkennek, igényeik szerint kisebbe költözhetnek. Ezek fontos előnyök ugyan, de a családi házak piacának makroökonómiai hatásai valószínűleg elhanyagolhatók.

Ami a szegényeket illeti, számukra inkább az idővel leromló és olcsóbbá váló bérlakások maradnak elérhetők. Ezek azonban a lakásra szoruló szegények igényeinek csak egy kis részét fedezik; ráadásul a jó környezetben található leromlott bérházakat tulajdonosaik előbb-utóbb - bérlőiket hajléktalanná téve - lebontják, hogy az egyre értékesebbé váló telkeken luxuslakásokat építhessenek. Ebből adódóan még a gazdag társadalmakban is szükség van szociális bérlakások közpénzekből támogatott építésére.

A gazdagok használtcikk­piacai

Most térünk rá a cikk fő témájára, azokra a használtcikk­piacokra, melyek a gazdagok számára teszik hozzáférhetővé a vagyongyűjtésre alkalmas értéktárgyakat. Ezek a piacok lekötik a rendelkezésre álló jövedelem egy részét, s ezzel bizonyos körülmények között ugyanazt a makroökonómiai hatást váltják ki, mint a pénz tartalékolása.

Mint már korábban említettük, vagyontárgyak gyűjtése önmagában is élvezetet okoz sokaknak, s emellett ezeknek az az előnye is megvan, hogy alkalmasak a vagyon értékének megőrzésére. Gyűjthetők ilyen célból műtárgyak és még egy sor dolog, amit esztétikus megjelenése, történelmi jelentősége, ritkasága, antik jellege vagy valamilyen furcsaság miatt értékesnek tartanak. Ide sorolhatók könyvek első kiadásai, szerzői példányai, fontos könyvek különleges vagy gyönyörűen illusztrált kiadásai, érdekes dokumentumok, muzeális gépjárművek, régi (jóval ritkábban ma is élő) mesterek képei, antik ékszerek, kerámiák, bútorok, ruhák, fegyverek stb. Ezek legtöbbje a presztízsjavak közé tartozik, birtoklásuk társadalmi státushoz juttatja tulajdonosaikat, büszkeséggel tölti el őket. Kínálatuk rendszerint nem bővíthető, s keresletük emelkedése ezért nem a kínálat növekedésében, hanem áraik emelkedésében csapódik le. Ez az alapvető tulajdonságuk ritkasági értéket kölcsönöz nekik, s azt is megmagyarázza, hogy miért csak másodkézből férhetők hozzá.

Ha pénzt költenek a felsorolt javakra, az - a körülményektől függően - szinte bármilyen módon befolyásolhatja a gazdasági tevékenységeket. Ezek a hatások gyakorlatilag elhanyagolhatók, ha mind az eladó, mind a vevő eléggé gazdag ahhoz, hogy a likviditásában beálló változások ne befolyásolják az újonnan előállított termékek iránti keresletét, vagy ha a vevő az újgazdagok köréből kerül ki, az eladó pedig egy új vállalkozásba akarja fektetni a befolyó összeget. Ha viszont egy elszegényedett tulajdonos válik meg valamely értéktárgyától, akkor bevételét valószínűleg csak kis részletekben, lassan fogja elkölteni, s ilyenkor a hatás attól függ, hogy a vevő egyéb kiadásait hogyan érinti az értéktárgy megszerzése.

Napjaink expanzív gazdaságaiban, ahol a népesség és a termelékenység is növekszik, az értéktárgyak vevőinek legtöbbje az újgazdagok soraiból kerül ki. Ők az értékes műtárgyakat kisebb részben az elszegényedett tulajdonosoktól, nagyobbrészt viszont a régi gazdagok gyűjteményeiből vásárolják meg, az utóbbiak életvitele, költekezése tehát nem változik meg számottevő módon. Az újgazdag vevők viszont fogyasztásuktól és produktív beruházásaiktól vonnak el pénzt a műtárgyak beszerzése érdekében, ennélfogva csökkentik az új termékek iránt megnyilvánuló aggregált keresletet, ami fékezi a gazdasági növekedést.

Kiváló példát ad erre a régi mesterek festményeinek gyorsan bővülő piaca a háború utáni fellendülés hosszú korszakában. E piac évi forgalma egyes becslések szerint elérte az 50 milliárd dollárt 1989­ben (HUGHES [1989]). A régi festmények árainak évi növekedése a háború utáni két évtizedben átlagosan 10 százalékponttal volt magasabb az évi inflációs rátánál; a hetvenes évek eleje és a nyolcvanas évek vége között azonban már alacsonyabb ütemű, reálértékben évi hatszázalékos áremelkedés volt tapasztalható a Sotheby cég indexe szerint.⁷

Ez a látványos és állandó jellegű áremelkedés egy rendkívül jól szervezett, heti árindexszel rendelkező piacon azt eredményezte, hogy a régi mesterek munkái, különösen az impresszionista és posztimpresszionista korszakból, profitábilis spekulációs befektetések tárgyaivá váltak elsősorban a művészetek kedvelői számára, de a nyugdíjalapok és biztosítótársaságok körében is. Ezek a beruházások azonban nem élénkítik, hanem éppen ellenkezőleg, visszafogják a gazdaság teljesítményét, mert elterelik a keresletet a fogyasztási cikkek és a tőkejószágok piacáról; ennyiben ugyanaz a makroökonómiai hatásuk, mint a pénz tartalékolásának.

A műtárgyak gyűjtésének negatív hatásait viszont tompítja a tény, hogy ez jutalékot hoz a műkereskedők és az árveréseket szervező cégek számára, illetve javítja az eladók likviditását. Ez a befektetési mód azonban makroökonómiai szempontból annyiban még kedvezőtlenebb is a pénz tartalékolásánál, amennyiben a műtárgyak kivételesen gyors áremelkedése eltereli a spekulációs tőkét a produktívabb befektetésektől, s még az általános árszínvonal emelkedését is felgyorsítja némileg. A műtárgyak gyűjtése tehát részben a gazdaság teljesítményét fogja vissza, részben az árszínvonal növekedését gyorsítja fel, összességében ezért stagflációs hatása van (SCITOVSKY [1987], HAKES [1988]). A műkincsek, régiségek és egyéb gyűjtött tárgyak piacain, a festmények imént tárgyalt esetétől eltekintve, szerencsére még nagyon kicsi a forgalom ahhoz, hogy ennek makroökonómiai hatása komolyan érzékelhetővé váljék.

Jegyezzük meg, hogy sokféle gyűjtött tárgynak nincs is elsődleges piaca, mert előállítása és első eladása után rendszerint hosszú idő telik el, míg tudatosul, hogy művészi minősége, történelmi jelentősége, ritkasága vagy furcsasága miatt érdemes a gyűjtésre. A festményeknek, szobroknak és egyéb hasonló műtárgyaknak van ugyan elsődleges piacuk, itt azonban rendszerint jóval alacsonyabb áron kelnek el, mint később, amikor másodkézből értékesítik ezeket. Ez az árkülönbség tehát pontosan ellenkező előjelű, mint ami az autópiacon mutatkozik. Az ok azonban hasonló: sok ember vonakodik a használt autók és háztartási gépek megvételétől, mert ha valami vacakot sóznak rá, akkor se továbbadni, se a gyártó garanciáját igénybe venni már nem tudja (AKERLOF [1984]); sok műgyűjtő ugyanígy tart a kortárs művektől, melyek értéke még nem nyert olyan biztos és általános elismerést, mint a régebbi mesterek munkái. Ez magyarázatot ad a régi műtárgyak magasabb áraira; ezeknek az áraknak szokatlanul gyors növekedése viszont természetesen azzal függ össze, hogy adott vagy nagyon rugalmatlan kínálat áll szemben gyorsan bővülő keresletükkel.

A kortárs művek jóval alacsonyabb árszintű elsődleges piaca nagyon hasonló funkciót tölt be a kevésbé tehetős vásárlók számára, mint a használt autók piaca. Köztudott ugyan, hogy sok, a saját korában divatos művész munkáit a következő generációk figyelemre sem méltatják, s emiatt eladhatatlanná válnak, a kezdeményezőbb hajlamú alkotók művei viszont az idő múlásával néha fokozottabb érdeklődést és elismerést váltanak ki, amint a forradalmi újdonság lassan lekopik róluk, s a későbbi generációk besorolják őket az emberiség esztétikai örökségébe. Ez azonban lassú folyamat: csak a kivételes adottságokkal rendelkező és nagyon hosszú életű művészeknek adatik meg, hogy még életükben lássák munkáik ilyen elismerését, és részesüljenek abból a haszonból, amit alkotásaik piaci értékének tetemes emelkedése hoz. A kortárs művek vásárlói között persze mindig akad néhány éles szemű, nagy tapasztalatú műkereskedő és mecénás, aki úgy véli, fel tudja ismerni azokat a műveket, melyeket a későbbi generációk értékelni fognak, s spekulációs céllal megveszi ezeket. A régi műtárgyak gyorsan növekvő árai azonban arra utalnak, hogy az új műtárgyak elsődleges piaca nem bővíti az általánosan elismert művek másodlagos piacán felhalmozott kínálatot kellő ütemben ahhoz, hogy ez lépést tarthasson a növekvő kereslettel, és pótolhassa a piacról kikerülő műveket, melyek múzeumok tulajdonába jutnak, vagy háborúk, természeti csapások, terrorcselekmények áldozatául esnek.

Az új és használt termékek piacainak összefüggése

A műtárgyak piacának sok olyan jellemzője van, amely feltűnően hasonlít az értékpapírok piacához. A műtárgypiac önmagában vett érdekessége mellett éppen ez a körülmény indokolta, hogy az előzőekben ilyen részletesen szóltunk róla. Ennek az írásnak végül is az a fő célkitűzése, hogy bemutassa a másodlagos piacok makroszintű egyensúlyrontó hatását, és ezáltal újrafogalmazza Keynes megállapítását, miszerint gazdaságunkban hiányoznak az egyensúlyteremtő erők. Van azonban az értékpapírpiac és a műtárgypiac között egy fontos eltérés is: a műtárgyakhoz képest sokkal jobban helyettesíthetik egymást az elsődleges és másodlagos piacon cserélt értékpapírok, s emiatt sokkal szorosabb a két piac árainak kölcsönös összefüggése. Éppen ezzel a témával foglalkozunk ebben a fejezetben.

Azt már láttuk előzőleg, hogy destabilizáló makroökonómiai hatása lehet a tartós fogyasztási javak használtcikk­piacainak, amennyiben itt lényegesen olcsóbban hozzáférhetők a kérdéses termékek. Megmutattuk ugyanis, hogy a jövedelmek változása elmozdíthatja a keresletet az új és a használt termékek között, s ezáltal felgyorsítja és felerősíti a jövedelmek kezdeti csökkenését vagy növekedését.

De a használtcikk­piacoknak van egy másik és még az előzőnél is súlyosabb destabilizáló hatása a gazdaság egészére. Ez akkor léphet fel, ha az új és a használt termékek helyettesítési rugalmassága megfelelően nagy, mert ekkor az áralakulás a két piacon erős összefüggésbe kerül egymással. Tételezzük most fel, hogy a két piac egyikén zavar támad, és felborul az egyensúly; ez mindkét piacon azonos irányú árváltozást és alkalmazkodási folyamatot idéz elő. Azon a piacon, ahol eredetileg felborult az egyensúly, az árváltozás közelíti egymáshoz a keresletet és a kínálatot. Az ezzel párhuzamos árváltozás a másik piacon azonban felborítja az ott meglévő egyensúlyt, és ellenkező előjelű különbséget hoz létre a kereslet és kínálat között, mint ami a megzavart piacon eredetileg kialakult. A két ár akkor jut nyugvópontra, amikor az eredetileg megzavart piacon megmaradó keresleti (kínálati) többlet és a másik piacon létrejövő kínálati (keresleti) többlet egyenlővé válik, és így semlegesíti egymást.

Olyan termékekre jellemző tehát ilyen helyzet létrejötte, melyek elsődleges és másodlagos piacai szorosan összefüggnek egymással. Hajlamosak lehetnénk megállapítani, hogy az előzőekben leírt folyamat során egyensúlyi árak alakulnak ki, melyek kielégítik mindkét piac mindkét oldalának szereplőit, s ezért nyugvópontra jutnak. Behatóbb vizsgálatra azonban kiderül, hogy csak részleges és átmeneti egyensúly jött létre, mert csak az árak stabilizálódtak. Mindkét piacon fennmaradt ugyanis a kereslet és a kínálat egyensúlytalansága, amely a továbbiakban is egyensúlyteremtő erőket hoz működésbe: egyik ezek közül az árak változásának folytatódása, a másik a jövedelmek módosulása. Helyesebb ezért a fentebb leírt helyzetben nem egyensúlyról, hanem éppen ennek ellenkezőjéről beszélni, egy olyan akadályról, amely hátráltatja és elnyújtja azt a folyamatot, melynek során az árak létrehozzák az egyensúlyt. Az egyensúlytalanság egészen addig fennmarad, míg az előbb említett két erő együttes hatása meg nem szünteti azt.

E mechanizmus működéséről pontosabb képet kapunk, ha egy lehetséges változatban nyomon követve az eseményeket, azt feltételezzük, hogy egy termék elsődleges piacán a kereslet megnövekedése borította fel az egyensúlyt. Első lépésben felmennek erre az árak mindkét piacon, s "egyensúlyba" jutnak, ha a használt cikk meglévő készletéből elégítik ki a másik piacon kialakult keresleti többletet. Ez a helyzet azonban nem tart örökké, mert a használtcikk­piacot nem a kereslet és a kínálat flow jellegű mennyiségei hozzák egyensúlyba, hanem a használt javak addig felhalmozott mennyisége és tulajdonosaik szándéka, hogy megtartsák, vagy eladják­e ezeket. Ha tehát a korábban felhalmozott használt javakból elégítik ki az új termék piacának többletkeresletét, akkor a használt javak készlete fokozatosan csökkenni fog. A használt javak ára erre lassan emelkedni kezd, emiatt tulajdonosaik a készletük fogyásával párhuzamosan kevésbé fognak ragaszkodni hozzájuk. A használt javak árának lassú emelkedése emellett az új termék piacán is felhajtja az árat.

Röviden: ha a használtcikk­piac elégíti ki az új termék piacán megjelenő keresleti többletet, akkor a használt jószág rendszerint lassabban mozgó ára veszi át az egyensúlyteremtő funkciót. Ez elnyújtja az egyensúlytalanság kiigazítás, s lehetővé teszi, hogy az új termék megmaradó keresleti többlete egy másik egyensúlyteremtő erőt is működésbe hozzon, ami a jövedelmi változások által hat. Mialatt ugyanis az új termék keresleti többletének a használt termék készletéből való kielégítése nem hoz létre jövedelmet a használtcikk­kereskedők jutalékán felül, az elkölthető jövedelemnek egy része elvándorol az új termékek piacáról. Ez a fejlemény a termelőket a kibocsátás csökkentésére készteti, kevesebb jövedelem jön így létre, s a multiplikátorhatás közbejöttével ugyanaz a negatív makroökonómiai sokk éri a gazdaságot, mint amit a pénz tartalékolása vált ki. A jövedelem csökkenése hozzájárul az új termék piacán létrejött keresleti többlet eltüntetéséhez, ami az eredeti egyensúlyzavart kiváltotta. Mindaddig azonban, míg ebből valami fennmarad, a makroökonómiai sokk sem múlik el, s ha mérsékeltebb formában is, de tovább csökkenti a kibocsátást, a jövedelmet s a foglalkoztatottságot.

Összefoglalva a leírt mechanizmus működését, ha egy termék mind új, mind használt változatának van piaca, akkor az ezeken meglévő egyensúlyt akár az egyik, akár a másik piac felboríthatja. A létrejövő egyensúlytalanság hamarosan akadályt gördít egy időre az árak mozgása elé, emellett a másik piacon is létrejön egy kisebb mértékű és ellenkező előjelű egyensúlytalanság. A használt cikk piacának egyensúlytalansága fokozatosan feloldja az árak egyensúlyteremtő mozgása előtt álló akadályokat; az új termék piacán fennmaradó egyensúlyhiány pedig makroökonómiai sokkot vált ki. Ennek kumulatív multiplikátorhatása megváltoztatja az aggregált jövedelmet, s ezzel segíti az egyensúlyhiány kiküszöbölését.

Melyik válik azonban meghatározóvá e két egyensúlyteremtő mechanizmus, az ármozgás és a jövedelemváltozás közül? Ez attól függ, hogy 1. milyen mértékben járul hozzá az adott termék előállítása a gazdaság teljes kibocsátásához, 2. milyen hosszú ideig képes a használt cikk piacán meglévő készlet fedezni az új termék megnövekedett keresletét anélkül, hogy számottevően felmenne az új termék ára. E két tényező határozza meg annak a makroökonómiai sokknak a mértékét és időtartamát, amit az új termék piacán létrejött egyensúlytalanság a gazdaság egészére gyakorol.

Az már első pillantásra megállapítható, hogy kevés árunak van olyan részaránya a gazdaság teljes kibocsátásából, amely lehetővé tenné, hogy a piacán keletkező egyensúlytalanság érzékelhető makroökonómiai sokkot váltson ki. Még kevesebb azok száma, amelyekből elegendő mennyiség található a használtcikk­piacon ahhoz, hogy ez addig elnyújtsa a makroökonómiai sokkot, amíg ennek kumulatív multiplikátorhatása számottevő jövedelemváltozást vált ki. Valójában csak egyetlen olyan piacot ismerünk, az értékpapírok piacát, ahol a jövedelmi változások számítanak a domináns egyensúlyteremtő mechanizmusnak, s olyan is csak igen kevés létezik, ahol az ármozgások mellett vélhetően a jövedelmi változások is szerepet játszanak az egyensúly helyreállításában. A piacok elsöprő többségénél az árak mozgása a döntő vagy az egyedüli egyensúlyteremtő erő.

A tartós fogyasztási cikkek néhány kivételtől eltekintve, csak igen kicsi részarányt képviselnek az összes kiadásból, s a teljes jövedelemnek csak hasonlóan kis hányadát generálják; keresleti vagy kínálati többletük pedig még ennek is csak egy részét teszi ki. Emiatt csak egészen elhanyagolható makroökonómiai sokkot képesek gyakorolni a gazdaságra. Nemcsak a sokk mérete elenyésző, de időtartama is rövid, mert a használtcikk­piacon rendszerint csak kis része jelenik meg az illető tartós fogyasztási cikk felhalmozott mennyiségének. A használtcikk­kereskedők készletei ugyanis többnyire alacsonyak, a fogyasztók közül pedig kevesen bocsátják áruba felhalmozott javaikat csak azért, mert kereslet mutatkozik irántuk és emelkednek áraik.

A gépkocsik és a tulajdonos által lakott ingatlanok annyiban számítanak kivételnek, hogy a GDP előállításából számottevő mértékben kiveszik a részüket, ami ritkán esik 1,5 százalék alá. Ezek a tartós fogyasztási cikkek azonban korlátozott mértékben jelennek csak meg a használtcikk­piacon, mert mindkettő létszükségletnek számít, s tulajdonosaik emiatt ritkán válnak meg tőlük; a használtautó­kereskedők készletei is csak igen ritkán haladják meg néhány hónapi forgalmukat. Az üres családi házak aránya az összes ilyen otthon 1 és 1,7 százaléka között mozog, ennyi új családi házat négy és hét hónap közötti időszak alatt építenek fel. Tekintetbe véve azonban, hogy ezek a számok országos átlagok, s a házak helyhez kötöttek, az üres családi házak aránya közel lehet a tovább már nem csökkenthető minimális értékéhez, egy olyan nagy mobilitású népességgel rendelkező országban, mint az Egyesült Államok. Röviden: az egyensúly felborulása érezhető makroökonómiai sokkot válthatna ki e két piacon, ez azonban valószínűleg csak túl rövid ideig tartana ahhoz, hogy multiplikálódva számottevő jövedelmi változást okozhatna.

Az olyan tartós termelőeszközök, mint a repülőgépek, hajók, teherautók, nem lakás céljára szolgáló építmények és a bérlakások előállítása a jövedelem létrehozása és a kiadások nagysága tekintetében is összemérhető a személyautókkal, illetve a családi házakkal, ezek azonban sokkal inkább hozzáférhetők a használtcikk­piacokon, mint az utóbbiak. Ezeket ugyanis nem a tulajdonos kényelme és személyes használata céljából, hanem a profitszerzés érdekében birtokolják, ezért bármi eladóvá vagy bérelhetővé válik, amint nem hoz profitot tulajdonosa számára. Emiatt áll üresen a bérlakások és a kereskedelmi célú ingatlanok többszörösen magasabb hányada, mint a családi házaké. Ha tehát egyensúlytalanság jönne létre ezeken a piacokon, akkor ez nemcsak méreteiben, hanem időbelileg is elég nagy hatást gyakorolhatna a gazdaság egészére ahhoz, hogy ennek érzékelhető jövedelmi és foglalkoztatottsági következményei lehessenek. Annak számszerű kimutatására azonban, hogy az említett piacok bármelyike mekkora hatást gyakorol a gazdaság egészére, nincsen mód, mert lehetetlen a számos egyidejű makroökonómiai sokk következményei közül elkülöníteni egy ilyen piaci egyensúlyzavar hatását. E szabály alól, úgy tűnik, csak egyetlen kivétel van, mivel az értékpapírpiacon jelentkező egyensúlyhiány olyan mértékű és időtartamú sokkot képes kiváltani, amely több nagyságrenddel felülmúlja bármely más piac hatását.

Az értékpapírok piaca

Az értékpapíroknak vannak messze a legnagyobb piacaik. Az értékpapírok elsődleges piacának kínálatát legnagyobb részben az új kötvények kibocsátása és az új részvények első nyilvános jegyzései adják. E kettő együtt évi 500 milliárd dollárt tesz ki az Egyesült Államokban, de ennek csak egy része szolgál tőkeképzési célokat. A korábban kibocsátott hosszú lejáratú papírok felhalmozott állománya 20 ezer milliárd dollár nagyságrendet ér el, ami az új kibocsátások értékének körülbelül a negyvenszerese. Ennek az állománynak a nagy része forgalomban van, s az ára többnyire magasabb (hozama tehát kisebb), mint az új kibocsátású papíroké.⁸

A régebben kibocsátott értékpapírok ez utóbbi vonást tekintve a régi mesterek festményeire emlékeztetnek. A korábban forgalomba került papírok kockázatosságát, múltbeli szereplését és a kibocsátók megbízhatóságát minősítik, e minősítéseket rendszeresen publikálják, ezért ezek szélesebb körben és jobban ismertek, mint a legtöbb új kibocsátású értékpapír, hasonlóan ahhoz, ahogy a régi mesterek képeinek esztétikai értéke biztosabban és általánosabban elfogadott, mint a legtöbb még élő festő képeié. Ahhoz hasonlóan továbbá, ahogy az élő festők képeinek első tulajdonosai között megtalálhatjuk a szakértő vagy kockázatkedvelő műkereskedőket, művészettörténészeket és műértőket, akik saját ösztönükben, illetve hozzáértésükben bízva mernek hazardírozni, a tőkeberuházások kezdeti finanszírozói között is vannak hozzáértő, kockázatvállaló pénzemberek vagy a kockázati tőke⁹ mögött álló tulajdonosok, akik pénzt tesznek fel forradalmi újdonságok sikerére. Ilyen vállalkozásokba azonban nagyobbrészt a már megállapodott cégek fektetnek be, melyek rendszerint a saját működési területükön finanszíroznak pótló beruházásokat, fejlesztéseket és innovációkat. E cégek beruházásainak zöme azonban nem a tökepiacok közvetítésével valósul meg, hanem saját amortizációs alapjuk és szét nem osztott profitjuk reinvesztálása formájában történik meg; ez a magánszféra bruttó megtakarításainak kétharmadát-háromnegyedét teszi ki. A legtöbb magánszemély legfeljebb kincstárjegyeket, adómentes állam­ és önkormányzati kötvényeket vásárol csak az értékpapírok elsődleges piacán, érdekükben azonban másmilyen kockázatos befektetésekre is vállalkozhatnak a nyugdíjalapok, biztosítótársaságok és a nyílt végű befektetési alapok menedzserei. Megtakarításaik fennmaradó részéből a magánszemélyek főként jó minőségű, korábban kibocsátott kötvényt és részvényt vesznek, illetve önsegélyező alapokba fizetnek be.

Röviden: az értékpapírok másodlagos piaca sokkal nagyobb szerepet játszik, mint a többi használtcikk­piac, nemcsak azért, mert mérete és tranzakcióinak volumene tekintetében messze felülmúlja az értékpapírok elsődleges piacát, illetve valamennyi termék új és használt változatának piacát, hanem azért is, mert a személyes megtakarításoknak nem a maradványát, hanem a zömét szívja fel. Ez persze ugyanúgy kincsképzésnek számít, mint ha egy újgazdag arra költ, hogy a régi gazdagoktól régi festményeket megszerezzen.

A megtakarító publikum azonban a régebben kibocsátott értékpapírok adott állományából meríthet, így vásárlásai felverhetik ezen papírok árát, ami csökkenti hozamukat. Az újonnan kibocsátott értékpapírok változatlan, de a régebbieknél egyébként is magasabb hozama emiatt még vonzóbbá válik. Ez meggyőzhet egyes befektetőket, akiknek birtokában megemelkedett áru régebbi papírok vannak, hogy tőkenyereségükből érdemes valamennyit realizálniuk régebbi papírjaik egy részének eladása révén, aminek árából magasabb hozamú, bár kockázatosabb értékpapírokat vehetnek. Itt tehát az új kibocsátású papírok piaca az, ami felveszi a másodlagos piac túlcsordult keresletét. Ez ugyan pozitív irányú makroökonómiai sokkot vált ki, amit azonban részben, teljesen vagy még azon túl is ellensúlyozhat egy negatív makroökonómiai sokknak a visszafogó hatása. Ez utóbbit az új megtakarítók okozzák azáltal, hogy pénzüket a régi megtakarítók birtokában lévő, korábban kibocsátott papírok felvásárlására fordítják.

Másrészről viszont a régebbi értékpapírok növekvő árfolyama várakozásokat kelt a jövőbeli tőkenyereségre vonatkozóan, ami fékezi a keresleti többlet átszivárgását az elsődleges piacra, sőt még további folyó megtakarításokat is eltéríthet onnan. Röviden: a folyó megtakarításoknak csak nagyon csekély ösztönző hatásuk van a folyó beruházásokra, ami főként a spekulációnak tulajdonítható.

Mindez persze nem más, mint körülményes előadása annak, hogy a korábban kibocsátott értékpapírok másodlagos piaci árai határozzák meg a tőkefelhalmozás rátáját a mi gazdaságunkban. Az olvasó már azt is bizonyára régóta észrevette, hogy az előző bekezdésekben elmondottak csak szóhasználatukban újak, tartalmuk viszont nem, mert hiszen Keynes likviditásipreferencia­elméletét fejtettük ki nagyobb részletességgel, ami az 1936­ban megjelent Általános elméletéig megy vissza. Az ő érvelése azonban az emberek azon óhajára összpontosította a figyelmet, hogy vagyonuk egy részét készpénzben tartsák, és ezen szándéknak az értékpapírok hozamától való függőségére. Egyszerűbb és természetesebb azonban ugyanezt akként megfogalmazni, hogy az értékpapírok tartani kívánt mennyisége függ ezek hozamától. Hadd idézzem Keynes likviditásipreferencia­elméletének magját szó szerint, azzal a különbséggel, hogy az általa használt készpénz (cash) kifejezést értékpapírokra (financial assets) cserélem. "A kamatláb nem az az ťárŤ, amely egyensúlyba hozza a beruházásra fordítható eszközök iránti keresletet és a jelenlegi fogyasztástól való tartózkodásra irányuló készséget. A kamatláb az az ťárŤ, amely egyensúlyba hozza a gazdagság értékpapírok formájában való birtoklásának óhaját a tényleg rendelkezésre álló értékpapír mennyiséggel..." (KEYNES [1965] 190. o.). Ez a másfél mondat az Általános elmélet forradalmi esszenciája, amelyet ma stock­flow mechanizmus néven ismernek. Mint ahogy fentebb kifejtettük, azt állítják e szavak, hogy két piac közül, melyek egyensúlyteremtő ára a kamatláb, meghatározó szerepe van a korábban kibocsátott értékpapírok piacának, azzal a következménnyel, hogy a megtakarításokat és a beruházásokat nem a kamatláb, hanem a jövedelem mozgása hozza egyensúlyba.

De miért terheljük magunkat az én hosszadalmas fejtegetésemmel, ha ez puszta újrafogalmazása Keynes hatvan éve publikált likviditásipreferencia­elméletének? Az olyan elméleti finomságoktól eltekintve, hogy segítettünk integrálni a stock­flow mechanizmust a piacok elméletébe, és megvilágítottuk, miért nem képesek az árak minden esetben azonnal és folyamatosan egyensúlyba hozni a keresletet és a kínálatot egymással, a cél az volt, hogy közvetlenebbé és sokkal világosabbá tegyük Keynes érvelését. Végül is a Fed¹⁰ nyílt piaci műveletei nem azért növelik meg az értékpapírok árát, mert bővítik a pénzkínálatot, hanem mert ugyanekkora értékben kivonnak a forgalomból értékpapírokat. Szűkösebbé válnak ezáltal a piacon az értékpapírok, ami növeli az árukat, és csökkenti a hozamukat.

Ez a különbségtétel fontos, mert felhívja a figyelmet az értékpapírokra, melyek piaca mind mennyiségi, mind minőségi szempontból nagy változásokon ment át Keynes kora óta. Ezek a változások felelősek azért, hogy Keynes monetáris politikája kezdi hatását veszteni, s hogy napjaink recessziói sokkal súlyosabbak és nehezebben kezelhetők a korábbiaknál.

Az egyik fontos változás az, hogy igen nagy aránytalanság alakult ki a forgalomban lévő értékpapírok és a készpénz (M₁) állománya között. Míg az utóbbi (beleértve a Fednél elhelyezett tartalékokat) 25,4­szeresére növekedett 1939 és 1989 között addig az értékpapírok volumene 65,5­szeres növekedést mutatott ugyanebben az időszakban, tehát több mint két és félszer gyorsabban emelkedett. Ebből adódóan a Fed ugyan manapság is éppoly könnyen meg tudja növelni a pénzkínálat nagyságát egy bizonyos százalékkal nyíltpiaci műveletek révén, mint fél évszázaddal ezelőtt, az értékpapírok állományának ebből eredő csökkenése azonban csak kevesebb mint 40 százaléka lesz a korábbiaknak. Ennek megfelelően az értékpapírok áremelkedése, valamint hozamuk csökkenése is arányosan kisebb lesz.

Az értékpapírok felhalmozott állományának gyors növekedése azonban nem járt magában, mivel ennek a piacon kínálatként megjelenő része még a készletnél is sokkal gyorsabban emelkedett. Az értékpapírokat tulajdonosaik 1960­ban még átlagosan hét évig tartották maguknál, mára ez az időtartam átlagosan két évre csökkent.¹¹ Az izolált nemzeti monetáris politika ezen felül azért sem tud ma már a kamatlábak hosszabb távú alakulására lényeges hatást kifejteni, mert az amerikai pénzpiacokat megnyitották a nemzetközi tranzakciók előtt. Ez még tovább rontott a helyzeten, mert hozzájárult a piac méreteinek növekedéséhez.

Számolni kell a fentieken túl az államadósság nagyarányú növekedésének következményeivel is. A legtöbb értékpapír a tőkeképzés finanszírozására szolgál; a tőkefelhalmozás viszont növeli a termelékenységet, a jövedelmet, az életszínvonalat és ezzel együtt a nagyközönség szándékát és hajlamát értékpapírok tartására. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a felhalmozott értékpapírok állományának és keresletének a párhuzamos emelkedése nagyjából változatlanul hagyja ezek árát és hozamát; ezzel szemben a szövetségi állam adósságainak a gyors emelkedése a hetvenes és a nyolcvanas években csak az értékpapírok állományát növelte; a gazdaság teljesítményét és az értékpapírtartási hajlamot nem. Ennek megfelelően csökkent az értékpapírok ára, és nőtt a hozama. Éppen ezen a módon "szorított ki" produktív beruházásokat a szövetségi állam költségvetési deficitje, s nehezítette meg egyben e beruházások ösztönzését is.

Az eddigiekben azt mutattuk be, hogy a pénzpiacokon végbement változások nehezebbé tették a monetáris politika számára, hogy elérje a kamatlábak csökkentését és ezáltal a gazdaság élénkítését. Van azonban egy másik, ennél még fontosabb aktuális gazdasági probléma is Amerikában. Az egyéni beruházók és a vállalatok egyre inkább vonakodnak produktív és innovatív tőkeberuházások megvalósításától és finanszírozásától; erre még az alacsonyabb kamatlábak sem képesek rávenni őket.

Ez a probléma nem új: erről tanúskodik Steindl 1952­ben megjelent, klasszikussá vált könyve, melynek üzenete ma is érvényes (STEINDL [1952], lásd még SCITOVSKY [1994]). A jelenség a mai amerikai közgazdasági irodalomban nagy figyelmet kap; rendszerint úgy hivatkoznak rá, mint a gazdasági ágazatokban egyre inkább terjedő rövid távú szemléletre (JACOBS [1991], PORTER [1994]). Az irodalom által szolgáltatott bizonyítékok meggyőzőek, és arra mutatnak, hogy a problémának sokféle megjelenési formája és talán több oka is van. Ezt azért vetettük itt fel, mert az okok között feltétlenül szerepet játszik a másodlagos értékpapírpiacok növekvő jelentősége és vonzereje.

Ha egy beruházás várható hozama meghaladja a piaci kamatlábat, az még önmagában nem szolgál elegendő indítékul annak megvalósítására. Keynes és Schumpeter, koruk legkiválóbb közgazdászai egyaránt hangsúlyozták, hogy a produktív és innovatív beruházásokba nem pusztán a racionális profitkalkuláció alapján vágnak bele. Keynes szerint akkor valósulnak meg, ha ezeket "... támogatja az életerő, amely úgy hárítja el magától... [a] gyakran fenyegető balsors gondolatát, ahogy az egészséges ember elhárítja magától a halál gondolatát." (KEYNES [1965] 184. o.).¹² Schumpeter nagyon hasonló nézeteket vallott: a vállalkozók motivációinak olyan elemeit sorolta fel, mint "a saját birodalom... alapításának ábrándja"; "a hódítási törekvés: harci ösztön, a másokkal szembeni felsőbbrendűségre való törekvés, a siker vágya, amely nem gyümölcsei miatt, hanem önmagában véve fontos" és "az alkotás öröme" (SCHUMPETER [1980] 142-143. o.).

Az nem valószínű, hogy ezek a lélektani motivációk az idők során megváltoztak volna, helytállóbb talán az a magyarázat, miszerint a produktív beruházások mellett fellépett egy biztonságosabb, egyszerűbb, de nem kisebb kihívást és beteljesülést nyújtó alternatíva, amely egyre inkább kiszorítja az előbbieket.

A pénzemberek kiemelkedése és uralomra jutása

A klasszikus közgazdászok, akik gazdasági modelljeikből kihagyták a használtcikkpiacokat, a szó szűkebb értelmében vett kapitalistákat, vagyis a pénzembereket is mellőzték a szereposztásukból. Másodlagos értékpapírpiacok hiányában ugyanis a vagyon menedzselését nem lehetett elkülöníteni a vállalat irányításától és menedzselésétől, amelyben a vagyon testet öltött. Abban a korban tehát a pénzemberek funkciói még összeolvadtak a vállalkozók funkcióival. Az utólagos bölcsesség előnyével azt mondhatjuk, hogy e két szereplő funkcióinak összeolvadása áldásos hatású volt, mivel ez arra kényszerítette az embereket, hogy megtakarításaikat produktív tőkeberuházásokra fordítsák.

Az értékpapírok másodlagos piacának korabeli fejlettségi szintje a kétféle funkciónak csak korlátozott elkülönítését tette lehetővé, amennyiben megengedte, hogy a "részmunkaidős" tőkések, azaz a megtakarításokkal rendelkező kisegzisztenciák "potyautasként" hasznot húzzanak a főfoglalkozású nagytőkések szaktudásából, képzelőerejéből és merészségéből. Utóbbiak változatlanul egyesítették a vállalkozói és a vagyonkezelői funkciókat: ha nem is feltétlenül menedzserként működtek, akkor is fenntartották az ellenőrzést lehetővé tévő tulajdoni részesedést azokban a vállalat(ok)ban, ahol számottevő érdekeltséggel rendelkeztek. Rendszerint tagjai voltak a vállalat(ok) vezető testületeinek, felügyeletet gyakoroltak a menedzsment felett, és közvetlenül részt vettek a fontosabb döntések meghozatalában. A kisbefektetőktől nehezen lehet azt várni, hogy megfelelő információkat szerezzenek és adekvát értékítéletet alakítsanak ki a legkedvezőbb tőkebefektetési lehetőségekről, ezért a fejlődés korábbi szakaszában a másodlagos értékpapírpiacok társadalmilag hasznos szerepet játszottak.

Manapság viszont hatalmas mértékben kiterjedt a pénzeszközök/értékpapírok kezelésének játéktere, ami másodlagos piacuk igen nagy méretnövekedése mellett még más tényezőknek is köszönhető. Ide sorolható az említett piac számítógépesítése; az önsegélyező alapok és egyéb másodlagos úgynevezett nem jegyzett (non­rated) aktívák elszaporodása; a nemzetközi tőkemozgások felszabadítása és a különböző országok pénzpiacainak összekapcsolása; valamint a valutaspekuláció kiterjedt lehetősége, melyet az árfolyamok felszabadítása és nagymérvű ingadozásai teremtettek meg. A pénzeszközök kezelése ma mindenféle ízlésű és vérmérsékletű gazdasági szereplő számára tud valamit nyújtani: attól kezdve, hogy megfelelő védelmet nyújt a kockázattól irtózók számára, egészen a hatalmas kihívásokig, melyek próbára teszik a merész kockázatvállalók leleményességét, káprázatos és gyors jutalomban részesítve őket siker esetén. Nem csoda, hogy mindez fokozott vonzerőt gyakorol minden leendő és már befutott kapitalistára: a tisztán pénzügyi manipulációk elvonják becsvágyukat, tehetségüket, találékonyságukat és forrásaikat a vállalkozói tevékenységtől.

Bizonyítékok tömege tanúskodik arról, hogy éppen ez történik ma. Kezdjük azzal, hogy a múlt században gazdaggá vált emberek legtöbbjének nevéről az a termék ötlik az eszünkbe, mely gazdaggá tette őket (például az olaj, a vasutak, az autók, az újságok), a mai újgazdagok esetében azonban ez már ritka kivétel. Joseph Kennedy, Carl Icahn vagy Soros György nem iparosokként, hanem pénzemberekként váltak gazdaggá. Továbbmenve, az előzőekben említettük, hogy jelentősen lerövidült az értékpapírok tartásának átlagos időtartama. Ez arra utal, hogy visszaszorul azoknak a nagy, tartós, személyes részvénytulajdonnal rendelkezőknek a száma, akik érdekeltek a vállalat beruházási politikájában, és képesek is befolyásolni azt. A nagy részvényesek tehát egyre kevésbé érdekeltek az általuk kiválasztott cégek hosszú távú kilátásaiban, s lemondanak az erre gyakorolt befolyásukról, annak kedvéért, hogy tisztán vagyonuk pénzügyi menedzselésének szentelhessék magukat. Ez érthető ugyan az ő saját személyes szempontjukból, társadalmilag azonban ártalmas fejlemény. Amíg ugyanis kivették a részüket vállalatok beruházási döntéseiből, addig helyzetmegítélésük és képzelőerejük saját maguknak, de a társadalomnak is hasznára volt; az értékpapírok kezelésének terén kibontakozó képességeik azonban mások rovására hoznak hasznot nekik - arról nem is beszélve, hogy a beruházások helyett megvalósított kincsképzés többnyire visszahúzó erőként hat a gazdaságra.

A nagy részvénytulajdonos személyek helyét olyan intézményi befektetők veszik át, mint a biztosítótársaságok; nyugdíj­ és önsegélyező alapok, illetve ezek megbízottjai. Ezek legtöbbje a rövid távú jövedelemben és tőkenyereségben érdekelt, azonkívül nagy mértékben diverzifikált portfólióval rendelkezik, és olyan rövid ideig (átlagban kevesebb mint két évig) tart meg egyes részvényeket, hogy se érdekeltté nem válik a vállalatok beruházási politikájában, se befolyást nem gyakorol rá. Abban a néhány esetben, amikor tudnak és akarnak is nyomást gyakorolni a vállalati menedzsmentre, ezt rendszerint a vállalat rövid távú termelékenységének fokozása érdekében teszik, a munkaerő­állomány és különösen a fehérgalléros adminisztratív személyzet csökkentése révén (például az olyan cégeknél, mint az IBM, General Motors, Westinghouse Elecric, American Express, Kodak).

Azzal, hogy a részvényesek a korábbiaknál sokkal kevésbé befolyásolják a vállalati menedzsereket, az utóbbiak jóval szabadabb kezet kaptak saját politikájuk megvalósítására. Ők azonban szintén hajlamosak elkerülni a magas kockázattal járó innovatív tőkefelhalmozást és az olyan nem forgalomképes aktívákba való beruházásokat, mint a kutatás­fejlesztés és a munkavállalók képzése. Ehelyett fúziókra és más vállalatok megszerzésére koncentrálnak (néha még a tevékenységi területükön kívüli cégeket is célba vesznek). Ez ugyan kevésbé tűnik kockázatosnak, és profitokat is eredményezhet, de lényegét tekintve természetesen ez is a kincsképzés egyik formája, ami visszafogja a gazdaság teljesítményét. A vállalati politikák változásai úgymond az új részvénytulajdonosok szempontjait tükrözik és igényeit elégítik ki, akiket rövidlátó módon inkább a rövid távú tőkenyereség és jövedelem érdekel. Van azonban e jelenségnek még egy fontos kiegészítő magyarázata is, amit - mint említettük - STEINDL [1952] könyve ad meg. Ennek a magyarázatnak azonban semmi köze sincs a másodlagos piacokhoz, és így kívül esik e cikk tárgykörén.

Hivatkozások

AKERLOF, G. A. [1984]: An Economic Theorist's Book of Tales. Cambridge University Press, Cambridge, Mass.

HAKES, D. R. [1988]: Evidence of Scitovsky Stagflation Thesis. Review of Radical Political Economics, Vol. 20, 4. sz.

HUGHES, R. [1989]: Art and Money. Time, Vol.134, 22. sz. (1989. nov. 22.), 63. o.

JACOBS, M. [1991]: Short­Term America. Harvard Business School Press, Boston.

KEYNES, J. M. [1965]: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

KÜRSTEN, W. [1991]: A Theory of Second­hand Markets: The Rapid Depreciation of Consumer Durables and Product Differentiation Effects. Journal of Institutional and Theoretical Economics, Vol.147, 459-476. o.

MATTHEWS, R. C. O. [1984]: Animal Spirits. Proceedings of the British Academy,1984.

PORTER, M. E. [1994]: Capital Choices. Changing the Way America Invest in Industry. Harvard Business School Press, Boston.

SCHUMPETER, J. A. [1980]: A gazdasági fejlődés elmélete. Vizsgálódás a vállalkozói profitról, a tőkéről, a hitelről, a kamatról és a konjuktúraciklusról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

SCITOVSKY TIBOR [1987]: Growth in the Affluent Society. Lloyds Bank Review, 163. sz. (1987. január). (Újraközlés: the Market on Trial, Lloyds Bank Annual Review, Vol. 2).

SCITOVSKY TIBOR [1994]: The Political Economy of Josef Steindl. Review of Political Economy

STEINDL, J. [1952]: Maturity and Stagnation in American Capitalism. Blackwell, Oxford.

⁰ E cikk angol eredetije - Towards a Theory of Second­hand Markets címen -1994­ben, a Kyklos svájci folyóirat 47. évfolyam 1. számában jelent meg, melyet Helbing & Lichtenhahn Verlag AG Basel & Frankfurt/M ad ki.

¹ Ez a Say­törvény szokásos megfogalmazása. The New Palgrave Dictionary of Economics szerint a széles körben elfogadott értelmezés Keynes­féle eltorzítása a törvénynek az az interpretációja, hogy a gazdaságban tendencia érvényesül a teljes foglalkoztatottság egyensúlyi állapotának fenntartására.

² Vesd össze:1987 Census of Retail Trade, Special Report Series, Selected Statistics.

³ A személyautókra vonatkozó adatok forrásai: Motor Vehicle Facts and Figures 1991; 1987 Census of Retail Trade, Special Report Series, Selected Statistics.

⁴ E becslésekért Dombovics Lászlónak tartozom köszönettel.

⁵ Kalifornia állam nyilvántartási adatai nem publikusak, Steven Krimetz (Sacramento Office of Department of Motor Vehicles) volt szíves hozzáférhetővé tenni ezeket számomra. A használt autók regisztrációjába kerülnek azok a járművek is, melyeket Kaliforniába költöző tulajdonosaik hoznak magukkal más államokból vagy országokból, s itt kapnak új rendszámtáblát.

⁶ 1987­ben például 54,8 milliárd dollárt költöttek az Egyesült Államokban felújításokra, fenntartásra és javításokra, ami a tulajdonosok által lakott házak 58,2 milliós számát tekintve házanként évi 942 dolláros átlagnak felel meg (US Census Bureau: Current Housing Reports, Series H-150-87; Statistical Abstract of the United States,1992.).

⁷ Ez az index az ötvenes és hatvanas években a londoni Timesban jelent meg, jelenleg a Barrons publikálja hetenként.

⁸ Az értékpapírokra vonatkozó adatok forrásai: Annual Statistical Digest 1980-1089 of the Board of Governors of the Federal Reserve System; Historical Statistics of the United States - Colonial Times to 1970.

⁹ A kockázati tőke (venture capital) és az ezzel foglalkozó szervezetek innovatív új vállalkozások számára juttatnak tőkét az induláshoz és a kezdeti gyors növekedéshez. Ez az üzletág nem túl régen jelent meg az Egyesült Államokban, a tőkeképzéshez való évi hozzájárulása azonban még nem lépte túl a nagyon szerény hatmilliárd dollárt.

¹⁰ Federal Reserve System - az Egyesült Államok nemzeti bankja.

¹¹ Vesd össze: E. Duttweiler (szerk.): Institutional Investor Factbook 1991.

¹² Az életerőre (animal spirits) vonatkozóan lásd még MATTHEWS [1984] értekezését.