Közgazdasági Szemle, XLII. évf.,1995. 2. sz. (201-214. o.)

ÁRVAI ZSÓFIA

Árvai Zsófia a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója.

A kötelező tartalékráta szabályozásának átalakulása

A kötelező tartalékokból eredő kormányzati bevétel és az alkalmazásukkal járó jóléti veszteség

A kötelező tartalékráta mint implicit adóztatási eszköz

Fejlett piacgazdaságok banktisztviselői többször megfogalmazták, hogy az alacsonyabb kötelező tartalékráta alkalmazása azzal az előnnyel járna, hogy csökkentené a betétgyűjtő pénzintézmények költségeit (FED [1990]); ennek a költségcsökkenésnek az előnyeiből pedig feltehetően a betétesek és a hitelfelvevők egyaránt részesednének (FED [1992]). A kanadai jegybank is hangot adott azon meggyőződésének, mely szerint a kötelező tartalékok csökkentése élénkítené a versenyt (BANK OF CANADA [1991]).

E kijelentések abból a felfogásból erednek, mely a kötelező tartalékrátát a bankokra nehezedő adónak tartja. A következőkben ennek az adónak a természetét vizsgáljuk meg. Már most hangsúlyozni kell azonban, hogy magas kötelező tartalékráta fenntartásának nemcsak fiskális okai lehetnek. Az is indokolhatja például ennek a szabályozóelemnek az alkalmazását, hogy a monetáris politika egyéb eszközei nem elég fejlettek még.

A kereskedelmi bankoknak a jegybanknál elhelyezett kötelező tartalékai tisztán számviteli szempontból nem hozhatók közvetlen kapcsolatba a költségvetés bevételeivel. Ha azonban a jegybank és a kormány összevont (konszolidált) mérlegét tekintjük, a kötelező tartalékokból adódó kormányzati bevétel már valóban meghatározható. Tegyük fel, hogy a jegybank a nála elhelyezett kereskedelmi banki tartalékok ellenében hitelt nyújt a kormánynak. Ez közvetve rákényszeríti e bankokat arra, hogy olcsó hitelt nyújtsanak a költségvetésnek. A további elemzés céljából tételezzük fel, hogy a monetáris politika eszközei közé csak a kötelező tartalékráta és a nyílt piaci műveletek tartoznak. Ebben az esetben, a monetáris bázis nagyságát adottnak véve, minél alacsonyabb a kötelező tartalékok szintje, annál nagyobb összegben kell a kormánynak állampapírokat kibocsátania a költségvetési hiány finanszírozása érdekében.

A kötelező tartalékolásból származó implicit adó meghatározásában vezessük be a következő jelöléseket. Jelentse

rb - azt a kamatlábat, amelyet a kormány a többletállampapírra fizet(ne);
rr - a kötelező tartalékokra fizetett kamatlábat;
D - a betétek mennyiségét, amelyek ellenében tartalékot kell képezni;
k - a kötelező tartalékrátát;
T - a kötelező tartalékráta alkalmazásából származó adót.

Az (1) összefüggés a kormány kvázifiskális bevételét mutatja, amely abból adódik, hogy a kötelező tartalékokra kevesebb kamatot kell fizetni, mint a többletállampapírra kellene.

T = (rb - rr)kD

(1)

Az (1) képletben D az adóalap, (rb - rr)k pedig a bankok betétállományát sújtó implicit adónak tekinthető. Látható, hogy minél nagyobb az rb és az rr közötti eltérés, illetve a kötelező tartalékráta, annál jelentősebb összeget tesz ki ez az adó.

Az egyenlet a gyakorlatban is jól használható a bevétel mérésére, hiszen rr, k és D adottak, illetve meghatározhatók, rb pedig az államkötvények és kincstárjegyek kamatlába segítségével kiszámítható.

A kötelező tartalékrátából származó adó közgazdasági megítélésének egyik szempontja az, hogy ennek a bevételnek az esetében hiányzik az átláthatóság. Az (1) egyenletben szereplő változókat a különböző és összetett gazdaságpolitikai döntések alakítják ki. A betétállomány nagysága vagy az állampapírok kamatlába olyan monetáris és fiskális lépések hatására alakul ki, melyeknek nem az a célja, hogy a fent bemutatott kvázifiskális bevétel minél nagyobb legyen. A kötelező tartalékráta mértéke és a tartalékokra fizetett kamat az az elem, amellyel közvetlenebbül lehet befolyásolni a bevétel nagyságát, bár az előbbi tényező elsősorban a pénzmennyiség szabályozását szolgálja. Az átláthatóság hiánya miatt azt sem lehet pontosan meghatározni, hogyan oszlik meg a kötelező tartalékokból származó adó terhe a hitelfelvevők, a betétesek és a bankok között, valamint az sem egyértelmű, milyen hatása van ennek a többi implicit és explicit bevételre.

Bár a kötelező tartalékolásból adódó jövedelemelvonás közvetlenül a bankokat sújtja, azok ezt továbbhárítják ügyfeleikre, ami így a kamatmarzsot növeli. A valóságban a bankok eltérő piaci részesedéssel rendelkeznek, és így a kötelező tartalékráta befolyásolja a betéti és hitelkamatokat a betétkínálati és hitelkeresleti függvény tulajdonságai szerint. A továbbiakban ezt feltételezve, egy egyszerű banki modell (úgynevezett Klein-Monti­modell egy változata - lásd IMF [1992]) alapján határozzuk meg a bank és ügyfelei terheit.

A kötelező tartalékokkal kapcsolatos jóléti veszteség

Először levezetjük a betéti és a hitelkamatlábakat a kincstárjegy hozamából. Két esetet fogunk megkülönböztetni: az elsőben a kormányzat nem ír elő kötelező tartalékolást, a másodikban igen.

1. eset: kötelező tartalékráta nélkül. A következő jelöléseket alkalmazzuk: P legyen a bank kamatbevételeinek és kamatkiadásainak különbsége, a bank egyetlen forrása a betétállomány (D), melynek kamatlába rd, eszközei az állampapírok (B) és a hitelállomány (L) rb, illetve rl kamatlábbal. A betétkínálat rd növekedésével nő, a hitelkereslet rl növekedésével csökken. A bank célja P, azaz a profit maximalizálása.

A célfüggvény:

max P = r/L + rbB - rdD,

(2)

a korlát:

L + B = D.

(3)

A feladatot megoldva megkapjuk a betéti és hitelkamatlábak profitmaximalizáló értékeit, ahol a két kamatláb egymástól független, és az exogén módon adott rb­től függ:¹

rd* = rb/(1 + 1 /ed),

(7)

rl* + rb/(1 + 1 /el),

(8)

ahol ed és el a betétkínálat és hitelkereslet betéti, illetve hitelkamatláb szerinti rugalmasságait jelölik (*­gal különböztetjük meg ezeket az értékeket a következő esettől, amikor már lesznek kötelező tartalékok).

2. eset: a kötelező tartalékráta figyelembevételével. A továbbiakban feltételezzük, hogy a banknak betétállománya után tartalékot kell képeznie, a kötelező tartalékráta mértéke k, a tartalékokra fizetett kamat mértéke rr. Az optimalizációs probléma a következők szerint alakul át:

max P = rIL + rbB + rrkD - rdD,

(9)

ahol a harmadik tag a tartalékok után járó kamatot reprezentálja (amennyiben a központi bank ilyet fizet), a korlát:

L+B+kD=D.

(10)

Az egyenletrendszer megoldása után a profitmaximalizáló betéti és hitelkamatláb:²

rd = [rb - k(rb - rr))/(1 + 1/ed),

(14)

rl = rb/(1 + 1 /el).

(15)

Látható, hogy a profitmaximalizáló hitelkamatláb nem változott, viszont a betéti kamatláb a kötelező tartalékráta miatt k(rb - rr)/(1 + 1 /ed)­vel csökkent, azaz a bank számára az a legjobb megoldás, hogy a betétekre fizetett kamatláb csökkentésével kompenzálja a tartalékképzésből adódó többletköltségét.

A fenti levezetés segítségével most már nekiláthatunk a kötelező tartalékrátából adódó teher mértékének és eloszlásának meghatározásához.

Jelentse BD a betétesek, BB a bank terheit, ami a kötelező tartalékrátából származik. Feltételezzük, hogy az alacsonyabb betéti kamatláb miatt a betétesek a betétek egy része helyett készpénzt tartanak, és így BD azt a kamatjövedelmet jelenti, amelyről lemondtak. [Lehetséges az is, hogy a betétek egy része helyett nagyobb hozamú államkötvénybe fektetnek, ez viszont egyéb áldozatokkal jár, például likviditáscsökkenéssel és kényelmetlenséggel. Ha feltételezzük, hogy az államkötvény kamata egyenlő a betétek kedvező tulajdonságainak - likviditás, kényelem - haszonáldozati költségével (opportunity costjával), akkor az előzővel megegyező nagyságú BD­t kapunk]. A bank terhe a profit csökkenésével fejezhető ki. A csillag nélküli változók a kötelező tartalékráta esetére, a csillaggal jelöltek a tartalékráta nélküli esetre vonatkoznak:

BD = D*rd* - Drd,	(16)
BB = P* - P.	(17)

A (16) egyenlethez hozzáadva, majd kivonva Drd*­ot, rd* és rd helyébe behelyettesítjük a (7) és (14) egyenleteket. Ugyanígy a (17) egyenletbe behelyettesítjük a (4), (11), (7), illetve (14) egyenleteket:

BD = k(rb - rr)D/(1 + 1 /ed) + rb(D* - D)/(1 + 1 /ed),	(18)
BB = k(rb - rr)D/(1 + ed) + rb(D* - D)/(1 + ed).	(19)

A betéteseket és a bankot sújtó teljes terhet BD és BB összeadásával kapjuk meg:

B = k(rb - rr)D + rb(D* - D).

(20)

Végül a kvázifiskális bevételt reprezentáló (1) egyenletet (20)­ba helyettesítve megkapjuk a gazdaságot a kötelező tartalékráta miatt sújtó többletterhet (EB):

EB=B- T=rb(D*-D).

(21)

Ez a többletteher a kötelező tartalékráta nettó jóléti költségének fogható fel, és a betétek csökkenésével arányos. A (18) és (19) egyenletek a terheknek a betétesek és a bank közötti megoszlását mutatják. E képletek alapján látható, hogy ez a megoszlás a betétkínálat kamatrugalmasságától függ. Minél magasabb a betétkínálat kamatrugalmassága, annál nagyobb teher hárul a betétesekre a bankhoz képest. Abban az esetben, amikor a rugalmasság egységnyi, BD egyenlő BB­vel.

A kötelező tartalékrátából adódó kvázifiskális bevétel kiszámítása

Az elméleti keret vázolása után megpróbáljuk meghatározni a kvázifiskális bevételt a magyar gazdaságra vonatkozóan az 1990­től 1993­ig terjedő években. Az ehhez felhasznált adatokat az 1. táblázat tartalmazza.

Az 1. táblázatban szereplő adatok alapján az (1) képlet segítségével számoltuk ki az állam kvázifiskális bevételét. Meg kell jegyeznünk, hogy az itt következő számítás pontossága a táblázatban megadott adatok jellege miatt természetesen hagy némi kívánnivalót maga után, ezért csak illusztrációképpen közöljük. Jelen esetben csak a forintforrások után képzett kötelező tartalékot vesszük alapul, mivel az 1. táblázat az erre vonatkozó kötelező tartalékrátát, illetve kamatot tartalmazza.

A 2. táblázatban szereplő adatokból látható, hogy a kötelező tartalékok alacsony kamatozásából származó kvázifiskális bevétel igen jelentős lehet: az összeg az elmúlt években minden esetben tízmilliárdos nagyságrendű volt.

A kötelező tartalékráta mint szabályozó eszköz

A kötelező tartalékráta káros hatásai egyértelműek, de kérdés, hogy tradicionális szerepében - a pénzállomány kontrollálásában - létezik­e jó helyettesítője. E kérdés megválaszolásához át kell tekintenünk a monetáris politika cél­, és eszközrendszerét.

A monetáris politika célrendszerében a pénzállomány befolyásolása általában közbülső célként (intermediate target) jelenik meg. Ezt a közbülső célt hagyományosan a kötelező tartalékráta segítségével próbálták elérni. A pénzállomány nagysága felett azonban nemcsak a kötelező tartalékok segítségével lehet ellenőrzést gyakorolni, hiszen van ennek egy másik elterjedt módja is: a kamatláb­politika e célú felhasználása.

A pénzállomány ellenőrzése - mint közbülső cél - azonban sok országban vesztett kiemelt szerepéből. A Federal Reserve közbülső célja ma összetett jellegű: az M2­t és M3­at, a közép­, és hosszú távú kamatlábat, valamint az árfolyamot egyidejűleg próbálja a kívánatos szinten tartani. A Bank of Canada már nem határoz meg formális monetáris célokat, hanem a Federal Reserve­hez hasonlóan több változót figyel. A Bundesbank a két előbbi jegybanktól eltérően továbbra is M3­at tekinti legfontosabb közbülső céljának, de álláspontja korántsem olyan merev, mint korábban, indokolt esetben hajlandó ettől eltérni.

Abban az esetben azonban, amikor a jegybank a pénzállományt kamatláb-politikája segítségével szabályozza, illetve ha közbülső célnak nem a pénzállományt tekinti, a kötelező tartalékráta elveszti hagyományos funkcióját. A kötelező tartalékoknak azonban továbbra is fontos feladat jut a rövid távú kamatláb befolyásolásában.

A kamatláb-politikát alkalmazó jegybankok legtöbbje a bankközi kamatlábakat célozza meg, azokat a kamatlábakat, amelyeket a bankok alkalmaznak egymás között rövid távú, általában egynapos (overnight) hitelezésnél. A bankközi kamatlábak nagyban befolyásolják a többi rövid távú kamatlábat. Egyéb piaci kamatlábhoz hasonlóan a bankközi kamatlábak is a pénzkereslet és ­kínálat szerint alakulnak.

Ha a tartalékképzési kötelezettség alacsony (ahogy jelen esetben feltételezzük), a bankoknak főként az átutalásokhoz lesz szüksége a jegybankpénzre. A jegybank a következőképpen tud hatást gyakorolni a bankközi kamatlábra: a bankközi pénzpiac alakulását figyelemmel kísérve, nyílt piaci műveletekkel változtatni tudja a pénzkínálatot, s ennek segítségével jelentős beleszólása van a kamatláb alakulásába.³

A kamatláb­politika hatásosságához két feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt szükséges, hogy a jegybank képes legyen ellenőrzést gyakorolni a pénzkínálat felett akár naponta, másrészt, hogy a bankközi kereslet a szabad tartalékok iránt viszonylag kiszámítható legyen. Éppen itt van fontos szerepe a kötelező tartalékoknak, segítségükkel ugyanis stabilabbá tehető a bankközi pénzkereslet. Ha ez kiszámíthatóbbá válik a monetáris hatóság számára, akkor elkerülhetők a szélsőséges ingadozások a szabad tartalékok iránti keresletben s ezáltal a bankközi kamatlábban.

A szabad tartalékok iránti kereslet kiszámíthatóságához nagyban hozzájárul a nemzetközi gyakorlatban széles körben alkalmazott csúsztatott átlagos elhelyezési szabályozás, amely azt jelenti, hogy a pénzintézeteknek egy adott időszakban egy korábbi időszak (vagy időpont) átlagos betétállománya után kell kötelező tartalékot képezniük. Így a tartalékok iránti kereslet pontosabban megjósolható, mint az egyidejű elhelyezési kötelezettség esetén (amikor a tartalékszámítási és elhelyezési időszak egybeesik). A Federal Reserve, a Bank of Canada és a Bundesbank a kötelező tartalékok új szerepét a fent bemutatott stabilizáló hatásban látja.

A kötelező tartalékok szabályozásának egyéb kérdései

A kötelező tartalékok szabályozása igen változatos nemzetközi képet mutat. Eltérések vannak olyan fontos kérdésekben, mint a csúsztatott, illetve átlagos elhelyezés lehetősége és annak indokai, a tartalékráta differenciálása, a szabad tartalékok alakulása a közelmúltban, valamint az elszámolási számla jelentősége. Az 3. táblázat összefoglalva tartalmazza 11 fejlett ország technikai jellemzőit.

A tartalékképzés az országok nagy többségében törvényileg kötelező, mértékét és a néhány kivételt a 4. táblázat mutatja meg. Átlagos tartalékelhelyezési kötelezettség érvényes az Egyesült Államokban, Japánban, Olaszországban, Németországban, Kanadában és Svájcban. A legtöbb országban az átlagos tartalékolás időtartama egy hónap, az Egyesült Államokban két hét (korábban egy hét volt), Kanadában pedig felbontották az átlagolási időszakot két fél hónapra.

Mindegyik országban csúsztatott elszámolás van érvényben, mivel ez mind a pénzintézeteknek, mind a monetáris hatóságoknak kedvezőbb (a kamatláb­politika eredményessége szempontjából). A csúsztatott átlagolás miatt például Németországban a Bundesbanknak normális körülmények között csak heti egyszer kell tartalékokkal kapcsolatos nyílt piaci műveleteket végeznie, míg Nagy­Britanniában, ahol nincsen átlagolás, legalább napi egyszer.

Mint az a 4. táblázatból kitűnik, az országok nagyobbik részére a differenciált kötelező tartalékráta jellemző, bizonyos országoknál elég jelentős a látra szóló és a lekötött betétekre érvényes tartalékráta közötti eltérés, míg másoknál nem.

A szóban forgó országok legtöbbjében a tényleges tartalékok szintje alig haladja meg a kötelezően előírt tartalékok szintjét, mivel a szabad tartalékok fenntartása a jegybanknál kamatveszteséggel járna. Ez alól azonban van néhány kivétel. Svájcban a bankoknak kötelező tartalékráta helyett likviditási követelményeknek kell eleget tenniük. Ez a likviditási követelmény alacsony, körülbelül akkora összegnek felel meg, amelyet egy jól működő bank elszámolási célból a jegybanknál tartana. Mivel a bankoknak erős érdekeik fűződnek likviditási biztonságukhoz, a bankrendszer ilyen készpénztartalékai a jegybanknál összességükben jelentősen meghaladják az előírt szintet. Így a svájci jegybank esetében, amely a banki tartalékok befolyásolására nagy hangsúlyt helyezett, sokkal nagyobb jelentősége volt a szabad tartalékok pontos megbecsülésének, mint más országokban. Részben a szabad tartalékok megbecsülésének nehézségei miatt is történt, hogy a monetáris szabályozásban előtérbe kerültek a pénzpiaci kamatlábak és az árfolyam. Kanadában a tartalékelhelyezési időszak végére megélénkül a kereslet a szabad tartalékok iránt, mivel a bankok bizonytalanok a jegybanktól való kölcsönzés kamatait illetően. Noha a szabad tartalékoknak mennyisége itt nem jelentős, ez az alapja a jegybank napi kamatpolitikájának.

Mint már említettük, a kötelező tartalékok eredeti szerepe a bankok likviditásának és fizetőképességének biztosítása volt. Mivel ez a szerep háttérbe szorult, a kötelező tartalékráta csökkenésének egyik következményeként megnőhet a késedelmes kifizetések és átutalások (vagy éppenséggel nem teljesítések) száma, ami zavart okozhat a bankrendszerben. A továbbiakban az úgynevezett kötelező elszámolási betétszámla (required clearing balances) szerepét mutatjuk be röviden az Egyesült Államok monetáris rendszerében, hozzátesszük azonban, hogy - alacsony tartalékráta esetén - a fent említett kockázatok kivédésének más módjai is vannak.⁴ Az Egyesült Államokban körülbelül 5000 bank tart fenn kötelező elszámolási betétet a központi banknál. Ez a betét három lényeges pontban különbözik a kötelező tartalékoktól. Először is, nem törvényes előírás a bankok számára ilyen betét fenntartása Fednél, hanem általában a saját elhatározásból vállalják egy bizonyos összeg elhelyezését ezen a számlán meghatározott ideig. Másodszor, a számlán lévő összeg nagysága nincs közvetlen kapcsolatban a bank forrásainak nagyságával. És végül a Fed a kötelező elszámolási betétszámlára a federal funds rate­nek megfelelő kamatot fizet (és nem pedig nullát, mint a kötelező tartalékokra), de a törvényi előírások miatt a bankok ezt a kamatot csak a Fed által nyújtott szolgáltatások ellentételezésére használhatják fel.

A kötelező elszámolási betétszámla növekvő jelentőségét mutatja az Egyesült Államokban az a tény, hogy a bankrendszer Fednél elhelyezett betéteinek csaknem 20 százaléka kötelező elszámolási betét. Ezen betétfenntartásának két fő oka lehet. Az egyik, hogy a bankok pénzt takaríthatnak meg vele a Fed által nyújtott szolgáltatásokon. A másik pedig, hogy ezzel csökkentik annak az esélyét, hogy a bank nem tesz eleget a kötelező tartalék követelménynek, amit a Fed eléggé keményen büntet. Minden egyes időszak végén a bankot megbüntetik, ha a kötelező elszámolási betét egyenlege kisebb, mint amennyit a bank vállalt (itt van egy bizonyos tűréshatár, ami jelenleg 2 százalék). Másrészt azonban az összes tartalék azon része után, amely a kötelező tartalékok felett van, de a vállalt kötelezőelszámolási betétet legfeljebb a tűréshatár mértékében (2 százalékkal) haladja meg, kamat jár. Ezt a kamatot azonban csak a Fed által nyújtott szolgáltatások ellenében lehet felhasználni.

A fent bemutatott eljárás viszonylag új, további sorsáról még nem lehet biztosat mondani. Ez mindenesetre egy bíztató példája annak, hogyan lehet a kötelező tartalékráta csökkenésével párhuzamosan annak előnyös tulajdonságait megtartani.

A tartalékráta csökkentésének szükségessége és problémái Magyarországon a piacgazdaságra való áttérés során

A kötelező tartalékráta fent bemutatott jóléti vesztesége Magyarországon is elkerülhető lenne, hiszen a pénzmennyiség befolyásolására a kamatláb­politika is használható, ami feltehetőleg kisebb költségekkel járna. Magyarországon a kötelező tartalékráta ráadásul nemzetközi összehasonlításban is nagyon magas, ami szintén a csökkentése mellett szól. Ez az intézkedés jelentősen javíthatná a magyar bankok versenyhelyzetét a külföldi bankokkal szemben, melyek alacsonyabb tartalékolási kötelezettségekkel néznek szembe. A magyar bankok nemcsak a külföldi bankokkal szemben kerülnek versenyhátrányba, hanem a pénzügyi közvetítés más intézményeivel és instrumentumaival szemben is, melyek nem esnek a kötelező tartalék szabályozás alá.

A magas kötelező tartalékráta egyik indoka, hogy a fentebb bemutatott módon implicit adóként funkcionál. Mivel a költségvetésnek a jelenlegi helyzetben minden forintra égetően szüksége van, érthetően vonakodva mondana le erről a megbízható bevételi forrásról, különös tekintettel arra, hogy - mint ez a 2. táblázatban látható - ez a bevétel igen jelentős nagyságrendű lehet. Ebben az esetben tehát két, makroökonómiai szempontból igen fontos érdek áll szemben egymással: a költségvetési deficit csökkentése és a bankrendszerre nehezedő teher enyhítése, a magyar bankok hatékonyságának és versenyképességének javítása. A mérlegelés alkalmával tekintettel kell lenni arra, hogy a piacgazdaságra való áttérés során a bankrendszer kiemelkedő szerepet játszik, így a kötelező tartalékokból adódó teher torzító hatása komoly következményekkel jár mind az egyes bankok, mind az egész gazdaság szempontjából. A magas kötelező tartalékráta elriaszthatja vagy legalábbis alapos megfontolásra készteti a külföldi befektetőket is, akik nélkül pedig a sikeres bankprivatizáció nehezen képzelhető el. Össze kell tehát vetni a kötelező tartalékok által okozott jóléti veszteséget az ennek helyébe lépő kiadáscsökkentő vagy bevételnövelő eszköz jóléti terheivel. Az elmondottakból azonban látható, hogy a kötelező tartalék kiváltása más bevételnövelő vagy kiadáscsökkentő eszközzel igen hatékony lenne a jelenlegi kötelező tartalékráta magas jóléti vesztesége - és főként annak jellege - miatt.

A tartalékráta mérséklését a magyar gazdaságban egy sajátos körülmény különösen időszerűvé tenné, a hitelkihelyezés költségeinek csökkentése ugyanis egyre sürgetőbb igény. A mai helyzetben a bankok tartalékolási kötelezettségei és a hitelkihelyezések megnövekedett kockázata miatt a forrásköltség jelentős mértékben emelkedett. Ennek következtében a bankok rá vannak kényszerülve a kamatmarzs bővítésére. Az előbb felsorolt tényezők is közrejátszanak abban, hogy a hitelkamatlábak magasak, ami természetesen a várva várt gazdasági élénkülés ellen hat, míg a betétekre alacsonyabb kamatot lehet csak fizetni, ami a megtakarítások csökkenését eredményezheti. A kötelező tartalékráta mérséklése a jelen helyzetben a bankok forrásköltségének csökkenésén keresztül a hitelkamatok eséséhez vezetne, ami a vállalatok hitelellátását javíthatná.⁵

Ha a dolog ennyire egyértelmű lenne, akkor a jegybank természetesen már régen tovább csökkentette volna a tartalékrátát. A tartalékok szintjének csökkenése azonban a likviditás növekedéséhez vezetne a magyar gazdaságban, ami könnyen lendületet adhatna az inflációnak. Ez pedig a jegybank egyik legfontosabb célkitűzésével kerülne ellentétbe. Ebből pedig az következik, hogy ha csökken is a kötelező tartalékráta, a bekövetkező likviditásbővülést semlegesíteni kell, elsősorban nyílt piaci műveletekkel.

Ahogy az előző részekben bemutattuk, a bankokra nehezedő teher, a tartalékolás szintje egyéb eszközökkel is csökkenthető. A bankok MNB­nél levő összes tartalékai meghaladják a kötelező tartalékok szintjét. A tényleges tartalékokat csökkentené, ha az elszámolási betétszámlát és a kötelező tartalékszámlát összevonnák, s így az elszámolási számla egyenlegét bele lehetne számítani a kötelező tartalékba.

A tartalékok csökkentésének másik, nemzetközileg széles körben alkalmazott módja a bankok pénztárállományának figyelembevétele a kötelező tartalékok között. Az elszámolási számla és a pénztárállomány beszámítása a kötelező tartalékba elméletileg azzal indokolható, hogy mindkét esetben jegybankra szóló követelésről van szó.

A bankok költségeit csökkenti a kötelező tartalékok csúsztatott átlagos elhelyezési lehetősége, amely Magyarországon jelenleg két hét. Ez az időszak a nemzetközi gyakorlathoz képest rövid, aminek mind a bankrendszer, mind a monetáris hatóságok számára vannak hátrányai. Magyarország esetében azonban figyelembe kell venni azt is, hogy a monetáris politika eszköztára - bár rohamosan bővül - még nem annyira kifinomult, és a bankrendszer sem oly fejlett, mint azokban a nyugati országokban, ahol lényegesen alacsonyabb tartalékolási kötelezettségek vannak érvényben.

A kötelező tartalékráta csökkentésének további módja lehet a különböző betétekre vonatkozó differenciálás. Azokban az országokban, ahol differenciált tartalékrátát alkalmaznak, a rövid távra elhelyezett betétek után magasabb, a hosszabb távra elhelyezett betétek után alacsonyabb a tartalékolási kötelezettség. A tartalékráta differenciálásának közgazdasági magyarázata az, hogy a hosszabb távra lekötött betétek idő előtti felvétele általában kamatveszteséggel jár, emiatt állományuk a gazdaságban rövid távon bekövetkező változásokra csak késéssel vagy egyáltalán nem reagál, így a pénzállományt (M 1) és az inflációt befolyásoló hatásuk kisebb. A differenciálás ellen gyakran merül fel érvként, hogy ennek segítségével a bankok igyekeznek kibújni a magasabb tartalékráta alól e célra alkalmas betéti formák kifejlesztésével. Tény azonban, hogy például Németországban, Franciaországban, Olaszországban vagy Japánban, amely országokban a bankrendszer jóval fejlettebb és a pénzügyi innovációkban is előbbre járnak, ezt a problémát sikeresen meg tudták oldani. A források ilyen célból való átcsoportosításának megakadályozása valószínűleg részletesebb és átfogóbb szabályozást igényel, de az általa nyert haszon ennél a hátránynál nagyobb lehet.

A devizaforrások tartalékolási szabályozása országonként meglehetősen eltérő, mivel ebben az esetben további gazdaságpolitikai körülményeket is figyelembe kell venni. Jelenleg Magyarországon a pénzintézeteknek összes devizaforrásuk után tartalékot kell képezniük, kivétel ez alól az MNB­nél szabad elhatározásból elhelyezett, lekötött devizabetétek. Kell tartalékot képezni azonban azon devizabetétek után, amelyek fedezete mellett az MNB bármilyen címen forrást nyújt.⁶

Mindent összevetve elmondható, hogy Magyarországon a kötelező tartalékráta csökkentésének jelenlegi tendenciája folytatandó. A helyzetet azonban bonyolulttá teszi a magyar gazdaság állapota, tekintettel kell lennie az infláció elleni küzdelemre, a költségvetési deficitre, a régóta várt növekedés feltételeinek javítására, valamint a pénzintézetek eredményes működésére. Ezen - a kötelező tartalékráta szempontjából nem teljesen egyértelmű - körülmények között kell a lehető legjobb megoldást megtalálni.

Függelék

Áttekintés a kötelező tartalékráta magyarországi szabályozásáról az elmúlt néhány évben

Hivatkozások

ÁBEL ISTVÁN [1992]: Hitelválság vagy tartalékráta­csökkentés? Tőzsde Kurír, április 30.

BANK OF CANADA [1991]: Annual Report of the Governor to the Minister of Finance and Statement of Accounts for the Year.

BORBÉLY LÁSZLÓ-NEMÉNYI JUDIT [1994]: Az államadósság növekedésének összetevői 1990-1992­ben. Közgazdasági Szemle, 2. sz.

DEUTSCHE BUNDESBANK [1989]: Geldpolitische Aufgaben und Instrumente. Sonderdrucke der Deutschen Bundesbank Nr. 7.

ÉLŐ NORBERT [1993]: A kötelező tartalékrátáról. Bank & Tőzsde, május 7.

FED [1990]: Press Release. Board of Governors of the Federal Reserve System, december 4.

FED [1992]: Press Release. Board of Governors of the Federal Reserve System, február 18.

GOODFRIEND, M. [1993]: Interest Rate Policy and the Inflation Scare Problem: 1979-1992. Federal Reserve Bank of Richmond, Economic Quaterly, tél.

KNEESHAW, J. T.-VAN DEN BERGH, P. [1989]: Changes in Central Bank Money Market Operating Procedures in the 1980s. BIS Economic Paper, január 23.

MNB [1991]: Éves jelentés. Magyar Nemzeti Bank 1991.,1992.

MNB [1992]: Éves jelentés. Magyar Nemzeti Bank 1991.,1992.

MNB [1994]: Havi jelentés. Magyar Nemzeti Bank 1994/2.

MEYER, P. A. [1982]: Monetary Economics and Financial Markets. Richard D. Irwin, Inc.

MOLHO, L. E. [1990]: Reserve Requirements on Bank Deposits as Implicit Taxes: A Case Study of Italy. International Monetary Fund Working Paper, február.

STEVENS, E. J. [1993a]: Required Clearing Balances. Federal Reserve Bank Of Cleveland. Economic Review, 4th Quarter.

STEVENS, E. J. [1993]: Replacing Reserve Requirements. Federal Reserve Bank of Cleveland. Economic Commentary, december 1.

WEINER, S. [1992]: The Changing Role of Reserve Requirement's in Monetary Policy. Federal Reserve Bank of Kansas City. Economic Review, Fourth Quarter.

majd rd és rl szerint differenciálva megkapjuk a maximum elsőrendű feltételeit:

dp/drd = (dD/drd)(rb - rd) - D = 0,	(5)
dP/drl = (dL/drl)(rl - rb) + L = 0.	(6)

² B­t újra behelyettesítve:

max P = L(rl - rb) + D[rb - rd - k(rb - rr)].

(11)

A maximum elsőrendű feltételei:

dp/drd = (dD/drd)[rb - rd - k(rb - rr)] - D = 0	(12)
dP/drl = (dL/drl)(rl - rb) + L = 0.	(13)

³ A Federal Reserve-nél a megcélzott kamatláb a federal funds rate. A bankok szabad tartalékok iránti kereslete, illetve a jegybank kínálata meghatározza a diszkontráta alakulását, ez pedig közvetlen hatást gyakorol a federal funds rate­re (és a többi rövid távú kamatlábra). Ha tehát a jegybank célja a rövid távú kamatláb emelése vagy csökkentése, ennek megfelelően kell csökkentenie, illetve növelnie pénzkínálatát.

⁴ Lásd például a brit vagy a kanadai bankrendszer működését, ahol már több éve lényegében nincsen kötelező tartalékráta, illetve ahol most térnek át a kötelező tartalékráta nélküli rendszerre. A Bank of England például rendszeres nyílt piaci műveletekkel biztosít just­in­time kölcsönzési lehetőséget a pénzintézeteknek.

⁵ Ennek szükségességét a gazdaságpolitika is felismerte, a kötelező tartalékráta tovább mérséklődött ebben az évben: 1994. március elsejétől a korábbi 14 százalékról 13­ra, május elsejétől pedig 12 százalékra csökkent.

⁶ A kötelező tartalékráta szabályozás történetét a függelék tartalmazza.