MONOSTORI IMRE

A szabadító. Búcsú Vekerdi Lászlótól

1955 elején Németh László Galilei-drámájának  Csillag-beli megjelenését  követően a debreceni kettes számú belklinikán egy harmincéves tanársegéd – a belgyógyászati gyakorlat helyett – felolvassa a színdarabot a körülötte ülő orvostanhallgatóknak. Döbbent csend. Itt ugyanis még erősen emlékeznek a nagy idegsebész, Sántha Kálmán meghurcolására és tönkretételére amiatt, hogy nem hódolt be a hatalomnak. „Nekem – vallja meg később Vekerdi László – Sántha Kálmán volt Galilei, az a Galilei akit Németh László megírt.” – A szituáció több mint drámai: életveszélyes.    Mégis: ő így él, ezzel az ellen „udvaronc” eltökéltséggel élete végéig. Örökösen nehéz helyzetekben, örökösen küzdve szabadságáért.
    S valahogy – újra meg újra – föl-föltűnnek a magyar értelmiség köreiben azok, akik, amellett hogy felismerik rendkívüli képességeit, állást, munkát is adnak neki. Anélkül, hogy kérné. Rényi Alfréd a világhírű matematikus például vagy Kenéz Ernő, a Párizsban tanult elsőrangú romanista s nyilván mások is. Egyébként ő mindazok körében jól érzi magát, akik az övéhez hasonló normarendszer szerint gondolkodnak és cselekednek. Akik – hozzá hasonlóan – szabadon gondolkodnak.  (Egy vekerdis fordulattal szólva: „nehogy félreértsük valahogyan”: nem szabadgondolkodók, hanem szabadon gondolkodók.)
    Több, mint négy évtized telik el a debreceni  kettes számú  belklinikai „affér” után,  amikor napvilágot lát élete egyik főműve: az Így él Galilei. Ezt a hatalmas témát négy évtizeden át dajkálja, s amikor befejezi, azt  mondja azért írta meg, hogy látható legyen : „Az az ember él. Hiába hogy meghalt öregen és vakon.[...] Galilei örök, benne kavarog a mai világunkban. Ez a könyv is az utolsó lapjáig a máról szól.” Arról ugyanis – folytathatjuk –, hogy a tudósi–írói, egyáltalán az „értelmiségi” magatartás legnagyobb veszedelme – minden korban – az udvaronccá válás, a hatalomnak való behódolás, a vazallusi viszony, modern világunkban  – ahogyan ő nevezi – a  „piacgazdasági feudalizmus”.
    Szívesen emlegeti a sienai régi városháza két freskóján – az Ambrogio Lorenzetti festményén – látható allegorikus jelenetet a „Rossz kormányzás”-ról, illetve a „Jó kormányzás”-ról. Az előbbin önmaguk méltóságától eltelt urak csoportja látható, az utóbbin egyszerű, szorgos emberek „az itáliai város mindennapi dolgos élete”.  (S egy helyütt azt is megkérdezi: vajon ismerte-e  Bibó  István Lorenzetti e remekét?)
    A „rossz kormányzás” (a rossz főhivatalnok, a rossz egyetemi vezető, a rossz igazgató) persze nem szereti az efféle beszédet: Vekerdi László amolyan „tűrt” személy leginkább.
    Nem mintha nem ismernék el tudósi munkásságát – számos rangos kitüntetést kap, különösen 1990 után –, hanem mert nem illik bele a hivatalos sémákba és a hivatalos struktúrákba. Ő viszont, derűsen lóbálva patinás aktatáskáját – miként Nagy Gáspár oly szépen megírja egyik versében –, így érzi jól magát. Szabadon.
    S ezért tud – akaratlanul is – szabadító lenni. A 20. századi nagy magyar szellemek sajátos látószögű és egyéni ízű közvetítéseivel például. Az idén éppen negyven éve, hogy ragyogó könyve Németh Lászlóról megjelent. Nézem, olvasgatom újra és újra: friss, metszően okos, inspiratív, bátorító. Lám csak: így is lehet írni 1970-ben Németh Lászlóról. Tisztán és becsületesen. Szabadságeszményét a század más lángelméi is táplálják. Fülep Lajos például. Hosszú évtizedekig. Az F. Csanak Dóra által feldolgozott és hét óriás kötetben kiadott Fülep-levelezésről írott  könyve – az utolsó – letehetetlen olvasmány.
    A „hiúzok társaságának” házigazdája, Benedek István teszi föl a (költői) kérdést még 1984-ben, a 60 éves barátot köszöntve: „Miért nem Vekerdi László tanítja Magyarországon az általános műveltséget mindenkinek?” A válasz persze régóta tudható. Domokos Mátyás később Platónt idézi a jelenségről: „az igazságos ember az igazságtalannal szemben mindenütt a rövidebbet húzza”. Vekerdi Lászlónak a természetében van az igazságkeresés és a megtalált igazság kimondásának kényszere. Nemzedékek számára jelent szabadító példát. Miközben – ahogy Fodor András írja – „gyerekes szeretet és áradó nyíltság” süt szavaiból. Eminnen nézve tehát: nem lehet őt nem szeretni. Híveinek tábora elég népes ahhoz, hogy a köztudatban jóval több legyen, mint..., de ne hasonlítgassunk. Németh László mindenesetre a legnagyobbak között tartja számon. Szállási Árpád – egy másik „hiúz” – szép metaforájával szólva „szellemi vonzáskörének ő lett a tudománytörténész társbolygója”. De máshol is – szerte az országban – ott van, szellemi közösségek (alapítványok, társaságok, folyóiratok) munkájában vesz részt nem lankadó érdeklődéssel, páratlan szívóssággal, teljes odaadással.
    Megkülönböztetett figyelmet szentel a „vidéki Magyarország” szellemi életének. Az erről értekező cikkeinek, esszéinek, tanulmányainak A közértelmesség kapillárisai címet adja. (Aggályosan nyomon követve, rákerül-e a borítóra Vígh Tamás kisplasztikájának fényképe.) Voltaképpen ennek a közértelmességnek a szélesítésén és mélyítésén munkálkodik egész élete során. Úgy fogja fel, hogy a vidéki szellemi műhelyek – s egy-egy budapesti is persze – karolják fel őt (ebben is van igazság), ám azt is tudja, hogy kell az együttérzés és az együttmunkálkodás ereje ezeknek a műhelyeknek. Talán meg is érdemlik. Meg azért is, hogy mélyen elhiggyék: egyetlen más műhelynél sem alábbvalóak.
    Elragadóan  eleven és szellemes előadó. A kilencvenes évek közepén egy novemberi délután a szegedi városháza dísztermében nagy témájáról, a Galilei-ügy valamelyik érdekfeszítő epizódjáról beszél. Egyszer csak elhagyja az előadói pulpitust, és a hallgatóság sorai előtt hosszú sétába kezd. Mindenki ámulattal figyeli. Közben csaknem besötétedik. Ő csak mondja tovább. Senki nem gyújtja föl a villanyt.
    A hosszú évtizedek alatt nagy életművet létrehozó tudós színes esszéista. 1974 augusztusának végén Sajkodon Németh Ella néni vendégségbe hívja Illyés Gyulát, Fodor Andrást, Tüskés Tibort, Vekerdi Lászlót s másokat.  Gazdag „terülj-terülj asztalkám”, vidám hangulat. Mély hatással van rá a találkozás. Az utolsó. Így ír erről. „Ella már fordul  is, elhelyez minket az asztal körül, s hozza Laci bácsit. A régebben túlontúl fiatalos arc a betegség évei alatt bőven hozzáöregedett korához. De a fáradt öregember  mozdulataiban s hangjában ma is meglepően Németh László. A betegség borzalmas pusztítása ellenére megörződött valahogyan – akár Hölderlin döbbenetes kétsorosaiban – a személyiség. [...] A mesterien megkomponált és derekasan elpusztított tornáci lakoma romjai felett, a fekete és a jó balatoni borok illatában elbűvölten ültünk mind; jókedv, nevetés, barátság, remény csillogott a szemekben. S aztán vidáman bandukoltunk a hold nélküli és tücsökzenétől hangos estében, egyikünk se arra gondolt, hogy lám, utoljára jártunk itt. A haldokló fejedelem az élet – az élők – mérhetetlen szépségét hagyta reánk örökül.”
    Most Vekerdi Lászlótól búcsúzunk. Sokan búcsúzunk. Igaz szeretettel és tán azt is érezzük, valahogyan mégiscsak köztünk marad: így él Vekerdi László.