| |
CSŰRÖS
MIKLÓS
Vekerdi
László: Fülep Lajos levelezése
Fülep
Lajos halála utáni kultuszának két legfontosabb eseménye műveinek és levelezésének
kiadása. A válogatott művek három kötetét Tímár Árpád szerkesztette (A
művészet forradalmától a nagy forradalomig I-II., 1974, Művészet
és világnézet, 1976), ugyanő indította útnak 1986-ban az Egybegyűjtött
írásokat. Az utóbbi sorozat meglassulását óhatatlanul az a kétely
kíséri, amely hosszú ideje hozzátapad Fülep megítéléséhez és a vele kapcsolatos
bizonykodó vagy kárörvendő találgatáshoz: elkészült-e egyáltalán a sokat
emlegetett művészetfilozófia, létezik-e kiadható változata a legendás
főműnek? Az időközben folyamatosan gyarapodó Fülep-irodalomnak akarva-akaratlanul
centrális kérdése lett ez a talányos eldöntetlen vagy – hogy a versenysakk
gyakorlatából válasszunk hasonlatot – függő-szituáció. 1990-ben megindult
és a hetedik kötettel 2007-ben befejeződött a Levelezés imponáló
kiadása F. Csanak Dóra szerkesztésében, jegyzeteivel és mutatóival. Ezt
a páratlan textológiai és filológiai teljesítményt kísérte nyomon „recenzensként”
Vekerdi László „másfél évtizedes figyeléssel, törődéssel, munkával
és kivételes empátiával”. Első írása – ahogy Monostori Imre
tájékoztat a kötet előszavában –, a Tiszatájban jelent meg
1995- ben, a folytatások, esetenként 40–50 oldalon, az Új Forrásban.
A folyóiratközlemények kötetté rendezését, a szövegformálási különbségek
egységesítését, a könyvvé formálást a tatabányai József Attila Megyei
Könyvtár, még szorosabban az „Új Forrás Könyvek” műhelye végezte.
Korábban ugyanők már gondoztak és kiadtak Vekerdi László–tanulmányköteteket
(A sorskérdések árnyékában, 1997, és A közértelmesség kapillárisai,
2001); működésük mintaszerűen példázza a vidéki szellemi élet lehetőségeit
és cselekvő részvételét a magyar művelődés hálózatában.
Vekerdi aggályos puhatolózó előkészítés után 1964 májusában jelenik meg
először Fülep Széher úti sétálós társaságában (Fodor András: Ezer este
Fülep Lajossal, II. 251–252.). A „konkrét elméleti készség”
jegyében konveniálnak egymásnak, a biológiai és más természettudományi
diszciplínák finom részletkérdéseiről gondolkodnak filozófiai beavatottsággal;
változatos példatár ürügyén többnyire azt firtatják, „mennyire nincs
határ a konkrét és az absztrakt között”. Olyan rokonszenv alakul
ki közöttük, amelynek gyökerei mélyebbek az intellektuális érdeklődés
hasonlóságánál vagy a művészeti ízlés olykor napvilágra kerülő ellentéteinél:
„ha semmiben sem értenénk egyet, akkor is szeretném” –
jegyzi föl Fülep vallomás értékű szavait a krónikás Fodor (1965. XII.
17.). Vekerdi pedig a nagy tudományos iskolák egyikében érzi magát, egy
tanszék munkatársának, ahol nem ilyen vagy olyan tantárgyat tanítanak,
hanem emberséget, elégedetlenséget a meglevővel, „az érdeklődésnek
csak magára az érdeklődésre irányuló és tartozó magára vonatkoztatottságát”.
Erről tanúskodnak a levelek, és ezt írják körül a róluk szóló, esszékötetté
bővülő recenziók.
Vekerdi László lépten-nyomon emlékezetünkbe vési, hogy ezúttal recenziót
ír, vagyis nem monográfiát, nem tanulmányt. Egy régebbi vitairatában hálátlan
föladatnak nevezte a recenziót, „hiszen az ismertetett szerzőn és
legfőbb ellenségein kívül nemigen olvassa senki, s előbbinek a dicséret,
utóbbinak a szidás soha nem lehet elég”. (A közértelmesség kapillárisai)
Szarkasztikus megfogalmazásából és rosszkedvű legyintéséből is kitűnik
azonban, mit vár a dolgukat értő kritikusoktól és recenzensektől: „A
mű jelentősége érdekli a kritikusokat, nem a jelentése: nem igen próbálják
megfejteni, miféle minőség jelentkezik általa a magyar szellemi élet kibogozhatatlan
szövevényében.” A levelezés recenzióra vállalkozó olvasójaként
Vekerdi a végtelen szerénység és alázat kötelezettségének evidenciájából
indul ki. Fülep szétfeszíti „a szakszerűség kereteit”, minden,
ami vele kapcsolatban van, az életben gyökerezik és oda hat vissza, nem
korlátozható szakterületekre, részdiszciplínákra. Csanak Dóra munkájáról,
a szerkesztésről és a jegyzetekről elragadtatottan nyilatkozik. „Van
egy foka a tökéletességnek, amikor még a legtisztább szándékú dicséret
is már sértő.” A levelek szövege és az indokoltan zsúfolt jegyzetapparátus
együtt tanulmányozandó. Ezt a perdöntő fölismerést Vekerdi a szabály ismétlésén
kívül azzal is belénk sulykolja, hogy a levelekkel együtt idézi a jegyzetek
legfontosabb paszszusait, egyenrangúsítja a főszöveget és a kommentárt,
mert „a levél ’kontextusba’ helyezését és megértését természetesen
[...] a jegyzetek teszik lehetővé”.
A hivatalos és közéleti viszonylatok sokrétűsége és nehezen áttekinthetősége
miatt (például a lelkészi, az egyetemi és az akadémikusi elfoglaltság
kapcsán) Csanak Dóra tematikus gócokat különít el, és az odatartozó tudnivalókat,
köztük levéltári és irattári kutatásai eredményét külön betétfejezetekben
teszi közzé. Vekerdi példás előtanulóként használati utasítást csatol
e részletstúdiumokhoz, megkönnyítve az optimális befogadást. „Ezeket
az összefoglalásokat – amelyek valójában részletes és alapos biográfiai
tanulmányok – ismételten fel kell lapozni és memorizálni ahhoz, hogy
a levelek érthetők és követhetők legyenek.” – A bírálók és ismertetők
dokumentum-kiadványokról szólván szeretik a szépirodalmi műfajok analógiáját
emlegetni, A Fülep-levelezés recepciójában érthetően fölbukkan a ’levélregény’
elnevezés. Az előbbiek szellemében Vekerdi úgy pontosítja a fogalomhasználatot,
hogy a levelek csak a kommentárokkal együtt szilárdulnak epikaihoz hasonló
alakzattá, mert „ha az FL-levelezés egyáltalán regényfolyamnak nevezhető,
úgy ez elsősorban a rendkívül élesen kirajzolódó és igen sok ’szereplőnek’
tulajdonítható. A szereplők vázolásában pedig meghatározó a jegyzetek
szerepe.” A rugalmas kritikával kezelt regényfolyam párhuzam egyebek
között azért gazdagítja termékeny szemponttal Vekerdi analízisét, mert
az egyes életszakaszok jellemzését az esztétikai, műfaji, atmoszférikus
jelzők, hasonlatok és más művészeti párhuzamok teszik érzékletesebbé.
Fülep megpróbáltatásai az 1920-as években „abszurd drámához”
hasonlító „különös történetté” szövődnek, amely Castiglione
Udvari emberét és Fellini-filmek asszociációját is előhívja. A
Fülep–Kner-levelek „egy ballada sorsszerűsége szerint rendeződnek
a sötétülő időkben”, a Fülep– Füst levelezés viszont valóban
regényszerűen emelkedik ki „a maga pszichológiai részleteivel és
szépirodalmi igényességével”. Az Illyésnek és Keresztury Dezsőnek
1946 augusztusában küldött Fülep-levelekre pedig nem túlzás a keserű szentencia:
„akár egy értelmiségi Tiborc panaszait hallanánk, máig érvényesen”.
Az ehhez hasonló észrevételek kifinomult esztétikai érzékre vallanak,
szépirodalommal fölérő szépségekre hívják föl a figyelmet.
A monumentális levélfolyam több mint hat év tizednyi időszakot ölel át,
a szerkesztőnek és a recenzensnek már a munka megkezdésekor legalább körvonalaiban
sejtenie kellett a később kialakuló teljes építményt, a még nem végleges,
de feltételezhető arányokat. A „nagy történelem” kínálta fogódzók
– bizonyára nem egészen véletlenül – egybesimulnak a magánélet,
a „mikrohistória” olyan szakaszaival, amelyek a levelező Fülep
élethorizontját, céljait és törekvéseit, társasági körét közvetlenül alakítják,
de mindig és mindenképpen kölcsönhatásban vannak velük. Ezek a szimbólum
értékű, fordulatokat kifejező évszámok határozzák meg Vekerdi monográfiájának
(a levelezést követő) szerkezetét és periodizációját. Fejezetei: Hazára
találás Itáliában. 1904–1919; Két Trianon között. 1920–1944;
A koalíciós demokrácia és a diktatúra évei. 1945–1960; Az
utolsó évtized. 1961-1970. Ezek közül az első és az utolsó fejezetnek
a levélkiadásban 1-1 kötet felel meg, a két közbülsőnek összesen öt (3+2).
Vekerdi plasztikusan érzékelteti az első és a második világháború befejezése
utáni korszakok analógiáját, és ezzel a 20. századi magyar történelemről
(de legalább arról a részéről, amelyet Fülep tevékeny gondolkodó szemtanúként
végigélt) a hanyatlás, a veszteség tragikus panorámáját festi meg. Az
1920-ban kezdődő periódus ismertetése így kezdődik: „Elképzelni is
nehéz nagyobb különbséget az I. kötet tágas horizontjáról idáig.”
Nem ugyanezekkel a szavakkal, de a tendencia folytatódásáról, a rossz
hagyomány ismétlődéséről számol be az 1945 utáni újrakezdési próbálkozások
krónikája: „Az is olyan kor volt, mikor minden politikailag posszibilis
vagy magát ilyennek képzelő ember elsősorban a saját érvényesülésével
volt elfoglalva; s ha maradt szabad vegyértéke, azt kapcsolati tőkéjének
növelésére-kamatoztatására fordította.” Vekerdi úgy látja –
és Fülep pályája eklatáns bizonyíték a számára –, hogy az első világháború
óta Magyarországon legföljebb speciális részletekben valósult meg kívánatos
előrelépés, de a minőségellenesség, a kontraszelekció, a jóvátehetetlen
időhúzás és a többi napjainkig fönnmaradt, és a reformmozgalmak szubjektíve
őszinte kezdeményezőit és részvevőit is megbénítja. Szavak, pláne jelszavak
bőven vannak, de a tettek késlekednek, elmaradnak. Fülep kísérteties hasonlóságot
leplez le a harmincas évek egyke-mozgalmának és a negyvenes évek közepén
a parasztfőiskola tervének halogatása, elnapolása között. A levelezés
kiadásának évtizedében a várt reformok újabb elmaradása teszi Vekerdi
számára elkeserítően aktuálissá a professzor sorspéldázatát.
Kerényi Károly szögezett le 1946-ban egy olyan axiómát, amelyet Vekerdi
az egész könyv koncepciójában érvényesít: „Nekem továbbra is az marad
a magyarországi színvonal mértéke: hová állították Fülep Lajost.”
S bizony, ha szeretne, sem rajzolhatna örvendetes folyamatábrát. 1919–1920-as
olaszországi kapcsolatteremtő és -javító kísérleteit a külügyminisztériumban
megakasztják. Ígéretes közreműködése a Válasz szerkesztésében hirtelen
megszakad; alábbhagy aktivitása a Nyugat és a népi írók egykeellenes
felbuzdulása idején is. 1945 után évekig húzódik kinevezése megfelelő
művelődéspolitikai tisztségre, az Eötvös Kollégiumban ideje nem marad
elég, hogy hatását kifejtse. Egyetemi tanszékvezető professzor és akadémiai
tag létére megakadályozzák, hogy szakmája irányítója legyen, szinte védtelenül
kiszolgáltatva küszködik „a hivatal packázásaival szemben”.
Mátrai László ezzel kapcsolatos keserű észrevételeit Csanak Dóra nyomán
idézi Vekerdi, kifakadván, milyen ostoba és kicsinyes, szakmai hátrányokat
okozó döntés volt elutasítani Fülep kiemelt nyugdíj iránti kérelmét.
Mégis, vagy talán épp ezért: „FL kiterjedt levelezéséből a legszebb
tanulságok egyike, hogy ’ötvenes évek szindróma’ ellen oltalmazhat,
ha meg nem is mindig védhet az értelem, a szolidaritás, a barátság.”
E szindrómán nem egyetlen politikai kurzust értünk, hanem a mindenkori
élet- és szellemellenes áramlatok sokaságát, a rosszindulat, a cezarománia
folytonosságát. A mesterek, barátok, tanítványok csoportjai, de még a
fogalmuk, a kategóriájuk is szüntelen alakulásban van. Fülep szellemi
kortársairól szólva évezredek távlatában kell gondolkoznunk, kor-fogalmáról
éppen Vekerdi írt emlékezetes tanulmányt (A korprobléma Fülep Lajos
írásaiban. In: Fülep Lajos emlékkönyv, 1985). Önértékelése
szerint az élők között nem voltak a szó szokásos értelmében vett mesterei,
de például Vajda Kornél kérdésére – már öregedőben – bepillantást
nyújt abba a törzsanyagba: „Ami nekem már nem olvasmány, hanem életem
része.” (FL Lev., VII. 282.) Ennek a levélnek és a hozzá kapcsolódó
jegyzeteknek megvilágító hatású kommentárjában Vekerdi a tudománytörténet
egyik nagy kérdéskörébe emeli Fülep intellektuális rokonszenveinek személyes
életrajzi aspektusát: „a tudományfilozófia-szociológia mostanában
kezdi felfedezni, hogy a nagy Professzorok tanítványai lassan munkatársakká,
majd barátokká válnak. Így keletkeznek a nagy tudományos iskolák. (Boldogabb
tájakon állam s patrónusok által támogatva. FL esetében országban-világban
szétszórva. Akik folyton a tervezett nagy művet kérik számon FL-től, gondolhatnának
erre is.”)
Baráti köre az „itáliai hazatalálás”, majd itthon a Vasárnapi
Kör összejövetelei idején alakul ki; korai kapcsolatai (férfiakkal és
nőkkel) hűséges természetre vallóan tartósaknak bizonyulnak, és könnyen
fölfrissülhetnek. Ha szellemi szükségét érzi, ő keresi meg a neki való
partnert (Ady, Illyés, Németh László), máskor inkább őt fedezik föl a
fiatalabbak, s ha a kellő tájékozódás megerősíti a szövetkezési szándékot,
életkori különbségtől függetlenül nem késlekedik csatlakozni. Középiskolai
és egyetemi tanítványai válhatnak bizalmas barátaivá, elérhetik, akár
túl is szárnyalhatják tudományos pozícióban, nemzetközi karrierben, mindig
mesterüknek vallják, vesszőparipáit is megértik, elfogadják. Hálás téma
lenne elidőzni a kapcsolatok alakulásának változatainál, de most csak
Weöres Sándor esetét idézzük emlékezetünkbe. Az irodalmi legendárium részei
lettek a fenegyerek zseni és a kéziratait piros ceruzával „javító”
(magyartalanságokat gyomláló) Mester remekül megkomponált viccelődései
és kölcsönös tisztelet- és szeretet-kifejezései, de Vekerdi ezek rovására
hosszabban foglalkozik Fülepnek Károlyi Amy Emily Dickinson-fordítását
buzdító figyelmével, amely önmagában vett értékén kívül a gáláns megbecsülés
gesztusa is a szertelen nagy költőt megszelídítő asszonyi helytállás iránt.
Ide kívánkozik még a sok közül magának Vekerdinek a kapcsolata Fülephez.
Szóbeli és írott beszámolók tanúsítják, hogy szerény magabiztosságot hatalmas
tudással ötvözve milyen kétségbevonhatatlan autonóm tekintély volt a kései
Fülep körül rendszeresen összegyűlő közösségben. Egy helyütt mégis lefokozza,
alulnézetből groteszkké stilizálja szerepét. Egy rossz emlékű pillanatot
idéz föl és merevít ki, amikor „nem valami elismerő” véleményt
mondott egy Fülepnek ajánlott Kondor Béla grafikáról. „A Professzor
úr mérgesen förmedt rám: ’Hát nem látja, hogy ő Don Quijote? Most
már persze láttam, de már késő volt.” Fülep azonban megkülönböztető
szeretettel nyilatkozott Vekerdiről. Egy publikációját ilyen elragadtatottan
dicsérte: „Hát most már igazán nem tudom, hogyan bámuljam magát,
aki orvos, matematikus, és ír olyan történelmi dolgozatot, amilyet ebben
az országban még nem publikáltak.” (Fodor András: Ezer este...,
II. 572.) Legjobb ismerői sem igen hallottak ilyen felső fokú minősítést
Fülep szájából.
Fülepet prófétai harag is jellemezte, nyers kifakadásaitól, a kiközösítéssel
járó haragjától, erkölcsi szigorától volt okuk szorongani méltatlan ellenfeleinek,
de még gyanútlan híveinek is. Ügybuzgóságot, tettrekészséget, hajlíthatatlanságot
és szavatartást követelt meg parókiájában éppúgy, mint országos tekintélyű
nagy emberek körében. Radikális döntéssel szakította ki magát a Válasz
szerkesztőségéből 1934-ben, összekülönbözött Bajcsy-Zsilinszkyvel, Móricz
Zsigmonddal akár. Vekerdi nem feltétlenül ért egyet az indulatos reakcióval,
de a mindenkori hátteret ismertetve próbálja megértetni. Így jár el –
fontoskodó döntőbíráskodás helyett – eldönthetetlennek vélt viták
interpretációjában is: „két különböző szférában” beszélnek a
felek Fülep és Kner, a „próféta” és a „polgár” dialógusában,
vagy az Illyéssel folytatott eszmecserében az egykéről, vagy mindkét oldalon
súlyos érvek (bár különbözőek, sőt ellentétesek) sorakoznak föl Fülep
és Füst Milán leveleiben a magyar nyelv fejlődéséről és műveléséről. Nem
titkolja Vekerdi, hogy kettejük értékrendje olykor fontos szellemi tünemények
megítélésében különbözik (például Németh László, Karácsony Sándor és mások
megítélése), de ezt a természetes sokszínűség derűs elfogadásával veszi
tudomásul. Ahol lehet, kiemeli Fülep értékfölfedező hajlamát, erőfeszítéseit
a jó ügyek híveinek összefogására: Knernek kitűnő írók műveit ajánlja
kiadásra, tompítani igyekszik az ellentétet Elek Artur és Füst Milán között,
békítőként közvetít az egymást nem túlságosan kedvelő Kerényi Károly és
Tolnay Károly között. A könyvvé formált recenziósorozat egyik legemlékezetesebb
mellékalakja Kerecsényi Zoltán dabi református lelkész (Fülep szerint
„a legjobb kedélyű kálomista esperes”), aki legnehezebb bajai,
megpróbáltatásai között is megnevetteti s példát mutat a hivatalnoki pályán
nélkülözhetetlen humorra és „békéltető jó szándékra”.
Ezek a derűsebb vonások a komor géniusz portréján engesztelő mellékszólammá
erősödnek azokban az epizódokban, amelyek Fülep emberközeliségét, meghitt
szokásait, ajándékozó hajlamát bizonyítják a levelezés kötetei alapján.
Ismeretes, hogy a vérrokonságnál többre becsülte a szellemi és munkatársi
rokonszenvet és barátságot; a magyarság értékfogalom volt számára, népszeretete
nem ismert ajnározást és kedvezményező elfogultságot. De anyját gyöngéden
szerette, és a prófétai vonásokat patriarkális érzelmek egészítik ki jellemében,
nemhiába hivatkozik elragadtatással Arany János életképeire, A laci-konyhára
vagy a Buda halála tündéri hun-magyar palotájára. Vekerdi szívesen
elidőz a Zengővárkonyba meghívott látogatók fogadásának ceremóniájánál,
Fülep ajándékküldő szokásainál, a méz vagy a gyümölcs csomagolásának aprólékos
részleteinél. A második világháború után Várkony és Budapest között ingázó
„ládák” jelentőségéről olvassuk: „effektív megélhetési
segítség gyanánt is szolgáltak vagy legalább néhány ünnepi jó falatként,
mint egy őskeresztyén szeretetvendégség, valamilyen imaginárius agapé,
a testtel együtt a hit táplálására”. Egykori zengővárkonyi híveinek
gondjait és megsegítésük lehetséges módját Császár János kántortanítóval
tanácskozza meg levélben. Gondosan kiválasztja az ottani bizalmasainak
küldendő könyveket. Az ötvenes években névtelen adományokkal segíti a
rászorulókat. Nem tesz különbséget névtelen kisember és országosan ismert
üldözött közszereplő között. A negyvenes évek elején zsidó barátai védelméért
követ el mindent, ami a civil kurázsi szellemében lehetséges, az ötvenes
években szó szerint követi a krisztusi morál tanítását: Csanak Dóra nyomán
Vedkerdi hangsúlyozza, hogy akadémikusként olyanokon is segített, „akik
nemcsak hogy nem tudtak róla, de munkájuk és FL róluk alkotott véleménye
alapján nem is számíthattak rá”.
Fülep élet- és jellemrajzának – a levelezésre koncentrálónak is –
állást kell foglalnia a főművel, a kéziratos művészetbölcselettel kapcsolatban.
Vekerdi tételes kinyilatkoztatástól tartózkodva azt sugallja, hogy a nagy
szellemi teljesítmény létrejött, megvan, ha nem is a szó akadémiai–tudományos
létmódja és értelmezése szerint, hanem eleven tanításként, a példakövetésre
sarkalló attitűdben, érett művek és szóbeli tanítás egységében, gondolatokkal
körülbástyázott és gyakorlatban igazolt egzisztenciális hitelességben.
Babus Antal kitűnő könyvét méltatva (Tanulmányok Fülep Lajosról,
József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 2003) egy ponton következetesen
korrigálja és kiegészíti a szerző gondolatmenetét: nevezetesen a Miért
választotta Fülep Lajos a magyar falut a világvárosok helyett? című
dolgozat végkövetkeztetése dolgában. A vidéki lelkész életforma választásában
nemcsak a természethez és az áttekinthető emberi közösséghez (gyülekezethez)
való vonzódása vezérelte, hanem – Vekerdi szerint – „az
elmélyülő teoretikus kutatómunka lehetőségének a reménye” is. „Hallgatása
mögött – amennyiben egyáltalában hallgatásról beszélhetünk –
inkább a Szó nagyszerűségének, az egész szóra találás nehézségének az
érzete húzódhat tán meg. [...] még súlyos gondjai közepette, még betegen
is vállalta az írás kockázatát, ha csak egy kicsit olyannak ítélhette
a körülményeket, hogy értelmét látta; az utalásokból és a könyvkérésekből
pedig jól látható, hogy a művészetek történeti jellegzetességeinek és
esélyeinek a filozófiáját megalapozó művét egész életében, szakadatlanul
írta, még ha szükségképpen csak töredékek készülhettek is el belőle.”
Ez a fölismerés vezérmotívumszerűen vonul végig a köteten, s más visszatérő
témákkal szövődik össze vagy elegyedik cserebomlásba. A különböző időszakokban,
több nemzedékben ismétlődően bukkannak elő kimagasló egyének vagy elit
csoportok, akiknek éppen Fülep igazságaira van szükségük, s amit jelentenek
számukra, az nem torzó és töredék, hanem eligazítás, útikalauz „sorskérdéseikhez
vagy létkérdéseikhez”. Vekerdi a többi között egy lelkendező festő
véleményét idézi 1942-ből: „Annak a nemzedéknek vagyok egyik tagja,
amelyet az Ön próféciája nevelt fel s vezeti tevékenységét. Ha látná Ön
eredményeinket, el nem hinné, hogy a Magyar művészet, Dante, Művészet
és világnézet stb. írója, ma a legidőszerűbb és legnyugtalanítóbb probléma
sorainkban.” Egy korai publicisztikai írásának A jövő nemzedéke
címet adta Fülep, de évtizedek során így nevezhető évjáratok egész sora
csatlakozott hozzá egyetlen megjelent könyv és néhány hozzáférhető folyóirat-közlemény
szuggeszciójára. A levelezésben a recepció történetének más metszeteivel
találkozunk, mint a nyomtatott kritikákban, intimebb s többnyire spontánabb
véleményekkel. Vekerdi úgy elemzi a kései Fülep előadásait, cikkeit és
interjúit, meg a rájuk reflektáló leveleket (például az Izsó Miklósról,
Derkovits Gyuláról, Csontváry Kosztka Tivadarról szóló írásokat vagy a
Rembrandt és korunk címűt), hogy tapinthatóvá válik a kérdésfölvetés
egyetemes horizontja, művészetfilozófiába ágyazottsága. Gondosan elmélyed
Fülep könyvbeszerzési elveiben és gyakorlatában; a kiszemelt szerzők és
címek rovatában is találkozhat az olvasó jóegynéhány üdítő meglepetéssel
(ilyen Fülep kivételes tájékozottsága a nemzetközi Svejk-bibliográfiában),
meggyőzően domborodik ki a könyvügyletekkel megbízott tanítványok elkötelezett
szellemi együttműködése – elég, ha Lőrincz Ernő, Csanak Dóra és Vajda
Kornél kreativitására gondolunk. S talán a legfontosabb tanulság, amit
egyébként a Fülep hagyatékát leltározó Csanak Dóra könyvjegyzéke is alátámaszt:
túlnyomó többségben olyan könyveket rendelt és őrzött meg, amelyekre a
művészetfilozófia részletmunkálataihoz, kidolgozásához volt szüksége.
Összefoglalás helyett, befejezésül és búcsúzásul álljon itt egy hoszszabb
levélrészlet, amelyet Fülep 1945-ben írt Mándy Stefániának és minden bizonnyal
Vekerdi Lászlónak a szívéből szól, azért idézi teljes terjedelmében: „...nagyon
örültem levelének, nagyon jól esett. Huszonöt éves belső emigrációmban
néha néha fénylő pont az ifjúság időről-időre való jelentkezése volt.
Ezt a jelentkezést kezdettől fogva mértéknek tekintettem. Nem a tehetségének:
másénak; azénak, hogy akadt olyan ifjúság, amely elégedetlen volt a meglevővel;
valami mást keresett, nem mert tudta, hogy valahol van más is, hanem mert
szüksége volt rá; s hogy’ hogy’ nem, kerülő utakon, véletlenek
révén olykor eljutott hozzám. De nem ez fontos, még nekem se, a személy
ebben nem fontos; nélkülem talán talált volna mást. Az a fontos, hogy
keresett, hogy elégedetlen volt. Mert hiányolta, mint Ön is, mint írja
az emberséget. És nem nyugodott, amíg meg nem találta, vagy úgy nem vélte,
hogy megtalálta. Hogy mást is megtalált-e nálam, nem tudom, ezt
hiszem, hogy igen. Nem sok, de néhány tanítványom él itthon és szerte
a világban, némelyik már nem ifjú, de a hűsége változatlan. S ez a hűség
szintén nem nekem szól, én csak közvetítője vagyok: az emberségnek. Jó
tudni – s ezért örültem az Eszmélet írója jelentkezésének, –
hogy az elégedetlen ifjúság nem fogy el, akkor se, amikor látszólag kevesebb
az oka az elégedetlenségre. Nem fogy el az, amelyik tudja, hogy az emberség
nem lágyság, poltronság, kíméleteskedés, hanem keménység, s ha kell, kíméletlenség
is. Mert mindig igazság, tehát maga, s mások iránt.” A bekezdés kulcsszavai:
emberség és igazság; szilárd alapkövei, sugárzó normái a két nagy mester
példájának és tanításának. (József Attila Megyei Könyvtár, Új Forrás
Könyvek, 2009)
|
|