TARCSAY ZOLTÁN

Korrektúra

Február felé járt. Az eddig ködös táj most átadta magát a kristálytiszta levegőbe fagyott összefüggő szürkeségnek. A jégcsapokká merevedett idő álmatlanul terült szét a városon. A gázkonvektor melletti kényelmetlen faszékben gubbasztva meredtem a röptükben megdermedt falevelekre. Néha idegesen az órámra pillantottam. Már hónapok teltek el azóta, hogy legutóbb itt járt. Görcsös félelemmel vártam rá, hogy kopogás nélkül egyszer csak megjelenjék a szobám ajtajában. Semmire sem vágytam még ilyen erősen. Azaz...
    Esti Kornél volt az egyetlen, akivel szót értettem. Pontosabban az egyetlen, aki megértette, amit mondok. Azt, hogy én értettem volna őt, már nem merném állítani. De legalábbis néha azt hittem. Hasonló nyelven beszéltünk. Egy magasabb nyelven, mintha a saját történetünk elbeszélőjeként látnánk önmagunkat, és mint kis regényszereplőkről beszélnénk önmagunkról. Mintha madártávlatból szemlélnénk a körülöttünk zajló eseményeket, nem első személyből. Ettől a perspektívától voltam folyamatosan (már-már az életundorig fokozódóan) unott és komor. És szótlan. Hiányzott a regények mesterséges, művészi koncepciója abból, amit letekintve láttam. A regény ellentétét láttam megvalósulni, regényes elemekből szőtt anti-történetet. Amit megírva biztos várományosa lennék a Legpocsékabb Elbeszélés-díjnak.
   Megpróbáltam persze valóságos beszélgetőtársakat is keresni. Az első a szomszédom volt. Bizonyos Feri bácsi. Aki különben lehetne Pista bácsi is vagy Jóska bácsi, épp ez benne a szörnyű. Amikor ezt meg is mondtam neki, becsapta az ajtót. Persze nem lepődtem meg, hiszen semmi mást nem tehetett, mint hogy rám vágja az ajtót.
   Feri vagy Pista vagy Jóska bácsi után mással próbálkoztam. Nőkkel. Egyikük (a nevekkel már nem is bajlódom) egy váratlanul közbeszúrt kritikai mondat hallatán zavart arccal kávéjába temetkezett, majd kis szünet után a családomról kezdett kérdezgetni. A mondat ilyesféleképp hangozhatott:
   – Roppant bosszantó, hogy ilyen pocsék ez az életregény, az ember mindig látja, hogy itt vagy ott ki kellene javítani pár mellékmondatot, újra kellene írni egy-egy bekezdést, vagy át kéne húzni oldalakat ebben az unalmas és semmitmondó narratívában, mert a szálak minduntalan fantáziátlan és őrjítően kiszámítható módon valami ostoba klisében végződnek.
   Túl hosszú mondat, szerintem ez volt a baj. Eddig pedig minden jól ment.
   – Mikor beszéltél utoljára a szüleiddel? – kérdezte, miután visszatért a kávé szűk és kényelmes univerzumából.
   – Hogy jönnek ide a szüleim? Miféle kontárul idebiggyesztett kellék ez már megint?
   Erre, nem is kell mondanom, úgy megsértődött, hogy otthagyott. Magára vette. Holott nem őt kritizáltam. Nem tehetett róla. Nem tudatosan írta meg ezt a mondatot, csupán kibuggyant belőle a legelső és legkézenfekvőbb reakció, amit agyának automatikája diktált neki. Amit nem kellett keresgélni a lehetőségek között, mert első volt a sorban. Viszont megtanultam tőle, hogy az arcomba emelt kávéscsésze fekete kapuján belépve el lehet bújni egy meleg és csendes zugban, ahol az ember hallhatja a saját gondolatait, és nem kell izgatnia magát afelől, hogy ki mit mond vagy tesz. A poharakra és egyéb ivóedényekre általánosan igaz ez. A nanotechnológia, a génsebészet és az ideggyógyászat még mindig nem talált fel olyasmit, ami könnyebb és hatékonyabb módja volna annak, hogy kis időre kiszakítsuk magunkat ebből a végtelen és érdektelen szövegből, hogy végre magunk lehessünk.
   Ekkor egy pillanat alatt kávéfüggő lettem. És egyáltalában ivásfüggő. Pohárfüggő. Ha beszélgettem valakivel, mindig kellett a kezembe egy pohár. Ha elmentem hazulról, a zsebemben állandóan magamnál hordtam egy kávéscsészét, biztos, ami biztos, hátha valakivel találkozom útközben.
   A pohárba temetkezésen kívül még egy menekülési útvonalam volt. Esti Kornél. Amikor nagy ritkán (mint most is, a fűtőtest mellett ültömben) betoppant, és az égre mutatott, együtt felemelkedtünk a levegőbe, az űrbe, a világot író, felhőből készült írógép (számítógép, pergamen, papirusz, agyagtábla, ahogy tetszik) fölé, és néztem, ahogy a sorok kicsusszannak az ősidők óta zakatoló szerkezetből, olvasgattam a világprózát, a  temérdek szereplővel és mellékszereplővel, szállal és oldalszállal. De valamit nem értettem, meg is kérdeztem egy ízben Estit.
   – Miért én vagyok a főszereplő? Miért csak egy nézőpontból látszik az egész? Hiszen ez a világpróza!
   – Hát hogyan is lehetne elolvasni egy olyan szöveget, amelyik az összes szereplő szemszögéből egyszerre festi a történetet? El sem tudsz képzelni olyan szöveget. A szöveg lineáris. Mint te magad.
   – De te ismered a... a... szuperszöveget? Az igazi Sorskönyvét?
   – Már hogy ismerném? Te most vagy oly kedves, és engem ideképzelsz. El tudsz képzelni olyan lényt, aki képes volna ilyesmire?
   – Talán Isten.
   Gúnyosan elfintorodott.
   – El tudsz képzelni egy istent? – kérdezte kajánul. – Hogy tudnál elképzelni valamit, aminél kevesebb vagy?
   – El tudok képzelni például egy zseniális zeneszerzőt. Ahogy szakadatlanul írja a remekműveket.
   – És a remekműveket is látod? Hallod? Részletesen? Hiszen akkor magad is zseniális, nagyszerű zeneszerző kell, hogy légy.
   – Nem, természetesen stilizáltan képzelem el mindezt – védekeztem a művészi szabadság ajakbiggyesztésével.
   – Akkor a mindentudó és mindenható istenedet is stilizáltan képzeled el? Látod, ahogy éppen hatja a mindent és tudja a mindent, de ezeket csak jelképesen pingálod az orrára? Fogadjunk, hogy szakállas bácsinak látod őt, amint egy nagy-nagy könyvet olvas, még talán szemüvege is van, és hintaszékben ül. De ez semmi más, mint ami te magad is vagy. Nem képzelheted el azt, amit magad sem vagy képes felfogni.
   – Talán nem képzelhetem el, de meg tudom írni, és akik elolvassák, mögé láthatják a magasabb értelmet.
   – Saját magukat olvassák ki belőle. Saját képzeletük szüleményeit, amik a tiéd által kanyarított szövegben tenyésztek.
   Vesztettem.
   – Nem gondolod, hogy túl platóni kezd lenni ez a szöveg?
   – De, és rémes. És persze már valaki biztosan rájött minderre valamikor régen. Vagy most. Vagy két év múlva. Akkor mondd meg, hogy mi ez? Mit keresünk itt, és hogy láthatom mindezt? Magamat felülről?
   Ja, ez beépített extra. Nem mindenki veszi észre, hogy ilyet is lehet. Vagy hogy például további hangokat lehet megszólaltatni. Rég halott írók által hallatott hangokat. Torzítani őket, finomítani, rekedtre vagy selymesre hangolni.
   – Mit csinálsz?
   Tessék?
   – Elhagytad a gondolatjelet! – mutattam az épp papírra köpött, feketén csillogó sorokra.
   El. Te is akkor hagyod el, amikor neked tetszik.
   Mert ez a saját szövegem.
   Igen. De akkor is. Csakazértis. ha akarom a központozást is elhagyhatom és a nagybetűt vagyaszóközöket
   – Tönkreteszed a prózámat.
   – Csak illusztrációképp. Észrevetted például, hogy egy ideje összekeveredtek a funkciók? A saját szövegedben vagy. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Összetörheted, megragaszthatod, kitörölhetsz részeket, beszúrhatsz újakat. Versbe szedheted. Felcicomázhatod, lecsupaszíthatod. Múlt időbe teszed vagy jelenbe: a te ízléseden múlik. Roppant szerkezeteket szerelhetsz mögéje, és bravúros stílusérzékkel alakíthatod a mellékszálakat és bonyodalmakat és konfliktusokat. Ahogy neked tetszik. Ez a lényeg.
   – De mi van azzal, amit nem én írok bele?
   – Azt is átírhatod. Azt látsz, amit akarsz.
   Ezt már alig tudtam elképzelni. De azért még igen. Mindenesetre annyira csiklandozóan édes volt a kép, hogy bármit átírhatok, amit csak akarok, hogy nem állhattam meg, hogy meg ne próbáljam. Képzeletben mindig töltőtollal jártam a világot ezentúl, és az utcán sétálva, kávéházakban nézelődve vagy a parkokban üldögélve csak a létbe hajigált mondatokat láttam a levegőbe festve, és amikor nem tetszettek, áthúztam őket, és fölébük írtam a nekem tetsző változatot. Néha színes tintákkal. Néha zölddel.
   Most is, amikor Esti mellől visszaereszkedve a konvektornál görnyedtem kényelmetlen faszékemben. Nem tetszett például ez: faszék. Másfelől kényelmetlen is volt. Egy pamlag például épp kiváló lett volna. És egy kandalló, egy duruzsolós. Esetleg tea és halk zongoraszonáta a háttérben. Szürkület, hófúvás. Ezt mind beleírtam. Máris minden más volt. A szomszéd valamilyen bácsit átneveztem Desiré bácsinak. A néven nem is nevezett korábbi hölgyszereplőt is kicsit átrajzoltam. Megneveztem. Pontosabban megnevetlenítettem. És ezentúl nem kérdezett magamról. Sem a családomról. Hosszan hallgattam önmagáról szóló duruzsolását, de tulajdonképp nem is figyeltem a szavaira. Nem a szavak érdekeltek, hanem az, ahogyan kimondja oket. Az én prózámban csak ez volt érdekes. A zajt kiszűrtem, és most az egész jelenetet, egész világomat mint egy csésze meleg, illatos kávét kortyolgattam a magam köré rajzolt csészéből.
  Esti Kornél azóta szinte mindennapi vendégem volt, együtt kárhoztattuk a rossz jelzőket és elcsépelt metaforákat. Szorosan a hátam mögött állt, és (éreztem, jól tudtam) gúnyos fintorral figyelte aprólékos mozdulataimat, amelyekkel korrektúráztam az életemet.