|
SZŰCS
BALÁZS PÉTER
Félárnyékban
Öreg
volt, ez az egy biztos. Öreg volt talán mindig is. Már akkor is ősz volt,
mikor még nem volt benne a korban.
Egy időben rendszeresen eljártam hozzá
A
lakásban hatalmas ajtó mögött hosszú sötét folyosó indult, egy kis szoba,
s a fő helyiség mellette. Szobája két szemközti falán egy-egy kép vagy
ikon volt talán, nehéz volna most utólag meghatározni, mindegy is talán.
A szobában mélybarna íróasztal, rajta régi írógép, könyvek tornyai, s
papírhalmok végig az asztallapon. Körben könyvespolcok, s a rengeteg könyv.
A szobában akárhány lámpa égett is, ő mindig árnyékban
volt. Félárnyékban pontosabban, ez volt a legtöbb, amit még megkockáztatott.
Csupa
fogyatkozás, kopás. Az évek nyomai szerteszét.
Az
volt a dolgom, hogy olvassak fel neki, mivel a látása erősen meggyengült
az évek során.
Kész
nevetség. Én olvassak fel, aki magam is alig látok? Nehéz kiszámítani
az embereket, s eldönteni, mi lehet a cselekedetek mozgatórugója.
Régebben
szívesen olvastam fel, ahogy nekem is felolvastak gyerekkoromban, ott
alakulhatott ki ez a különös viszonyulás, a nyomtatott betűk s az eleven
beszéd furcsa együttállása.
Nyilván előre tisztáztuk a feltételeket, hogy példának
okáért nem olvasok franciául. Németül alig. Angolul tisztességesen. Legjobb
volna csak magyarul talán, s azt is csak keveset.
Nem is olvastam fel túl sokat végül, de legalább változatos
témákról olvastam. Utópiákról, egyéni kivonulókról, mint Thoreau, kommunaszerű
közösségekről, mint példának okáért a Brook Farm, olyan érdekes történettel
bíró folyóiratokról, mint a Dial, meg az olyan igényes és művészi
angol könyvkiadók történetéről, mint a William Morris-féle Kelmscott Press,
s a Leonard és Virginia Woolf-féle Hogarth Press.
Felolvastam hát ezeket a dolgokat, bár őszintén szólva engem akkoriban
nem ezek foglalkoztattak leginkább.
Aztán ha elfáradtam, beszélgettünk. Túlzás így nevezni persze.
Néhány szó az időjárásról, az életről, s hasonló dolgokról.
Én az ablakhoz mentem, elhúztam a függönyt, s meredten
bámultam kifelé.
Ő odaszúrt egy-egy mondatot, csak úgy, lazán, minden
tettetés nélkül.
Természetesen s egészen közönyösen beszélt az emberhez. Máskor azonban
mintha szándékosan provokált volna. Aztán megint hangot váltott.
Ki vagyunk szolgáltatva az elemeknek, vagy talán mégiscsak
igaz lenne hogy Isten kezében vagyunk?
Igen, most úgy rémlik, ez rendkívüli módon jellemző
volt rá. Ezek a váratlan fordulatok, kizökkentések, ezekkel szeretett
operálni, meg a hangulataival, szinte letámadta az embert a gyászos hallgatásaival.
Ilyenkor nem segített semmi.
Nem igazán voltam beszédes kedvemben akkoriban, inkább önmagammal folytattam
párbeszédet.
Nem szívesen szálltam be dialógusokba, nem láttam értelmét. Vitázni végképp
nem szerettem.
Ő viszont öncélúan is vitázott. Egyszerűen semmiért
nem rajongott ami evidensnek tűnt. Bármit megkérdőjelezett. Bármiben lehetőséget
látott. Nem hitt a nagy teóriákban, de olykor egyetlen szóra is felfigyelt.
Egyben volt bizonyos, hogy az olvasás több mint életforma. Az olvasás
legalábbis minden. Mindent tudott az olvasás mámoráról. Szerinte lassan
kell olvasni, miként írni is lassan szokás, legalábbis neki az volt a
szokása, ha jól emlékszem. S az sem árt, ha többször olvas el valamit
az ember. Mert ha komolyabban megnézzük, egyszer elolvasni valamit, majdnem
csak annyi, mintha egyszer sem olvastuk volna.
Nem lehetett rájönni, mire gondolt, mit akart ebből az egészből kihozni.
Valami döntő fontosságú dolog kellett, hogy legyen, az biztos, félreismerhetetlen
jelek utaltak erre. Belátásé talán, de eldönthetetlen volt, akkor legalábbis
ezt lehetett gondolni. Egész életében keresett valamit, de nem derült
ki, számomra biztosan nem, mi is lett volna az. Igazság, rend, értelem?
Mondjuk az sem volt egyszerű, hogy az aforizmáin eligazodjon valamiképp
az, akinek mondogatta azokat. Nekem legalábbis nem sikerült, vagy csak
nagyon ritkán.
Emlékszem a hosszú hallgatásokra is. Pillanatokra, amikor nem zavaró,
sőt egészen normális, mondhatni természetes a csönd.
Voltak másféle csöndek is.
Fel kellene tudnom idézni még egy sor dolgot, hiszen annyi mondható volna
még, tudom, de minden kimegy a fejemből, hiába. Arra sem emlékszem hogy
maradtak el a látogatások, tényleg nem. Valahogy megritkultak, nyilván,
ahogy az lenni szokott. Nem megy el az ember egy hétig. Aztán egy
fél éveig. Végül aztán már nem is gondol az egészre. Egyszerűen nem gondol
rá többé. Soha.
|
|