KOVÁCS LAJOS

Az évgyűrűk felismerhetetlenül összeforrt végpontjai

  Csiffáry Tamás családszociográfiájáról

Szegény és szerény műfajunk lett a szociográfia, ami – persze – összefügghet a szociográfus szerény és szegény anyagi állapotával, megbecsültségével.
      Ha mégis felfedezzük a kiadói bátorságot, már tisztességből is kézbe vesszük, megforgatjuk a könyvét. Ugyan ki merészkedik a mélyfúrások bonyolult leleteinek aprólékos szétszedegetésébe, megértésének közvetítő kommentálásába, vagy legalább a tények hiteles, mindennek utánajáró rendezésébe?
      Csiffáry Tamás – akit elsősorban könyvkiadó–szerkesztőként ismerünk – a legtermészetesebb utat választotta. Következik ez az ő számos összefoglaló jellegű kiadványának világos szándékából: a folyamatok pillanatnyi áttekinthetőségének megteremtéséből.
      Családi szociográfiája e szándékon túlmenően azonban semmiben sem társa – főleg nem mellékterméke – a korábbi kiadványoknak. Annyiban társul hozzájuk, hogy ismét rendet kíván tenni. Ez a szándék azonban mindenekelőtt saját belső hiányérzetből fakad, már-már mellékes is, hogy könyv lesz-e belőle, hogy olvasásra és együttérzésre, netán vitára ösztönöz-e. A végeredményből következik majd, hogy mégis összeállt-e a munka, hogy nyilvánosságot igényel, követel-e, vagyis önálló tényfeltárásként beleszól-e egy téma, egy korszak eddig ismert eredményeibe, megváltoztatja-e vagy helyben hagyja-e tudásunkat a körüljárt történelemről.
      Külön kérdése ennek a megközelítésnek, hogy mennyiben marad helytörténeti érdekeltségű a végeredmény, vagy önmagán messze túlmutató mozzanatok teszik fontossá a kutatást. Érdektelenséget nem ígérhetett a közelmúlt speciális témája, de munkamódszere meghatározhatta a kérdéseinkre kapott válaszokat. Döntő lehetett a személyességet befolyásoló családi háttér is (saját családjának szociográfiájára vállalkozott a szerző), az orális és a dokumentált múlt aránya, minősége, nyitottsága, amit árnyalhatott az ősök iránti természetes indulat, s persze a jelentéktelenség határát átlépő távlatok együttes motivációi. Olyan üzenet, amely nélkül egy család, egy korszak nem képes kitörni az egyetemesség felé, s csak a családi könyvtár kézirata marad a mégoly jó szándékú igyekezet is.
     
Az Évgyűrű(k) közérthetően metaforikus cím, világos és óvatos szándékot fogalmaz meg: egy család generációinak egymásra rakódó értékeit, érdemeit hizlalhatja út menti termékeny fává (most ne túlozzunk a faóriás szimbólumával). A szerző sem esett ilyen tévedésbe: zárójelbe tett többes számú időjelével a folyamat bármely pillanatát, évét, eseményét leválaszthatónak, de hozzáadhatónak is ítélheti az utókor a nagy egészhez viszonyítva. S mert a maga családi történéseinek senki sem lehet az abszolút bírája, ez így van jól.
      Csiffáry Tamás négy nemzedék évgyűrűit szálazza. A dédnagyapa ebben a múltban elfakult, sárga fénykép néhány kontúros, figyelmünkre érdemes, de ellentmondásos színfolttal. Sok ebben a portréban a töredezettség a családi legendáriumok szokásos, markánsan megvillanó, de inkább anekdotikus őserejével.
      A második generációs nagyapa már árnyaltabb, mégis epizódszereplő, aki – a szerző emlékezetében – nincs jelen (egyetlen napig sem voltak kortársai egymásnak), de aki az igazi főszereplőnek, az apának (Csiffáry Nándor) minden fontos döntésében felbukkan hol kísérőként, hol védelmező vagy kérdőre vonó, de statikusan állandó családfői szerepében, elsősorban a meghatározó anyai ösztönökre figyelő alakként. A szerző a két ősben nem láthat többet, mint amit a szájhagyományból felszívott, magáévá tett. (Ilyen értelemben teljesen egyértelmű, hogy a középkori ősökig visszavezethető, de csekély mértékben dokumentálható előtörténet csak annyiban említtetik meg, amennyiben ez a történelmi tényközlés a vállalt időhatárok között indokolt.) S ha már most arra a következtetésre jutunk, hogy burokként a családra, tényleges elemzőként az apára hárul ennek a könyvnek minden lényeges mondandója, erre épül a többgenerációs emlékezet, meg is fejtettük a legfiatalabb résztvevő, a szerző (Cs. Tamás) munkamódszerét.
      A család konvencióktól elrugaszkodó tagja ugyanis a harmadik generációs apa (Cs. Nándor). Még inkább mindenki előtti véleményformálóvá avatja őt az a tény, hogy idős korára – élete összefoglalásának szándékával – számítógépbe írja élete minden fontosnak vélt korszakát, kínját, vesződségét, kicsinyhitűségét, önmarcangoló helykeresését. S ez a nem kevés „negatívum” indokolja, hogy a sorstöredékek, a valószínűleg alkalomszerűen, s csak a makacsság folyományaként következetesnek látszó emlékiratok (külön-külön „doc”-ként) a kívülálló kérdései, kiigazításai után és szerkesztői–rendezői elvéért kiáltsanak – a felsorolt bizonytalanságok, s a hozzájuk köthető vargabetűk, „tévedések”, önbizalmat alig sugárzó próbák útvesztőiben. Cs. Nándor számozott emlék.doc-jai maguk is lehetnének szociografikus megközelítések, de erősen személyes hangütése ezt nem teszi lehetővé. Sorsának alakulását csak egy másik hang, egy rajta kívül álló személy képes kiegyensúlyozni. Az időben csapongó emlékíró a gyerekkor meghatározó kudarcainak fogságában látja későbbi életét, miközben történelemben gondolkodik, és földrajztudományi távlatokban keresi önmagát, meg a magyarázatot is a 20. századra, amelynek sodrában él. Ez a század (természetesen) harmadik főszereplővé tolakszik az emlékiratokban, de a kiegyenlítettségre törekvő szociográfiában is: megkerülhetetlen erővé, mentséggé és bűnbakká – a történések bonyolult csapásaival.
      Ha csak az apa írásait hagyta volna ránk a negyedik generációs szerző, hiányérzet és gyanakvás támadna bennünk. Az időskorú apa (nem tudjuk pontosan, mióta rendezgetett) visszatekintései egy önhittségtől mentes, folyamatos önbizalomhiányban szenvedő diák majd férfi téblábolását rajzolják elénk akkor is, amikor iskolai (tanulási) kudarcaival küszködik, akkor is, amikor a megrekedt világháborús front kellős közepén (önveszélyesen) kétbalkezeskedik, de pálya- és párválasztási kísérletei, politikai sodródásai és „tévedései” is ugyanazt a karaktert árnyalják. A könyvnek csaknem az egyharmada erről a szorongással teli döntés-előkészítésről emlékezik az apa írásainak közlésével. Aligha nevezhetjük tehát a kor hősének, de még tipikus epizódszereplőjének sem. Nem akaratgyenge mégsem, csupán tökéletesség-ideája és a karrier iránti érzéketlensége előtt állnánk értetlenül, ha a megkeményített vonású narrátor a kíméletesen tárgyszerűtől a kertelés nélküli őszinte (tehát szükség szerint újrakérdező, átértékelő, egyértelműen lezáró szándékú) következtetésekig föl nem vállalna egy alig értelmezhető szerepet. (Alig: mert természetéből adódóan fiúként, elsősorban mégis narrátori – külső – szerepben kíván megfelelni.) Ezért történhet meg, hogy az apja mellett indulatosan kiálló elfogultságra is akad – kivételes – példa.
      A narrátor ugyanis csak ennyiben tartozik negyedik generációként az évgyűrűkhöz. Mindent igyekszik pótolni az apa történetében, amit ő nem ír meg, amit elfelejt, talán elhallgat. Mindenre rákérdez, ami kényes, ami kínos, de arra is, ami a kéziratban indokolatlanul vagy indokoltan mellékes. Ilyen értelemben már-már együttolvasóvá válik velünk, kilépve az elhagyhatatlan családtag szerepkörből. Erényei közé tartozik, hogy nem veszít mértéket, nem kíméletlen, de magyarázatokat keres, s ha ezek bonyolultabb természetűek, akkor önálló szerzőként (íróként) avatkozik közbe; ha a pontosság, a történeti körülmények jobb megértése érdekében egészít ki, akkor csak lábjegyzetel. Veszélye is van ennek a szűkszavúságnak: az emlékiratok elsőségének érzetét keltheti eltúlzott tisztelettel, a kötődésből adódó alázattal. Az elfogulatlanság érdekében utánajár még élő személyek véleményének, felkutat lappangó dokumentumokat, de – visszafogottan – él a szituációk beleérzésen alapuló értelmezésével is. Ennyiben elsősorban megbízható narrátora a történéseknek, s e sérülékeny szerepben az apa felfedezett különösségét, önmaga menthetetlen érintettségét, évgyűrű szerepét érhetjük tetten egyszerre. S itt érthetjük meg, hogy önmagát, mai sodrású sorsát figyeli, keresi, tanulja – rejtetten. Ezt a szerepet nem kínálja fel látványosan, amikor senkire rá nem erőszakolva nézőpontját, magánkiadásban adja közre a munka végeredményét. Apja emlékiratainak rendezetlenségében rátalált a 20. század egy eddig kevésbé ismert történetére: a vasszorgalom, az alig kívánatos (vagy fel nem ismert) szerencse és a kiszolgáltatottság értelmiségi klímájára. A befulladó századelő és a nyomában kifulladó századvég fordulatos évtizedeinek (valójában az 1930-as évektől az 1958-ig terjedő „sűrű” viharainak) halmozottan hátrányos, meg (akarata ellenére) pozitívan diszkriminált tudományos, művészeti és pedagógiai mikrovilágára. Ebben a sűrítményben követhetjük azt a sorsot, amelynek alig kibontható elődeitől eljuthatunk az önmagát e múltból megérteni akaró szerző értelmiségi generációjához.
      A sűrű időket ez a könyv nem sablonok, közhelyek (két háború közötti revansra készülődés; forradalminak kikiáltott ötvenes évek) szerint érzékelteti. Az egyházi iskola – az emlékíró önkritikus szemléletéből következően – ugyanúgy nem teszi tönkre, ám emberi hibákkal terheli meg a rémült kisdiákot, mint ahogy a személyi kultuszt sem a maga szélsőségesen nyers valóságában, sokkal inkább a személyiséget háttérbe szorító ötleteléseivel, figyelmetlen elvárásaival frusztrálja a tanulásban már helyére találó fiatal férfit. Az előbbi korszak a történelemmel nem tud mit kezdeni, amibe a történelem iránt rajongó kisdiák gabalyodik bele; az utóbbi évtized saját forradalmiságát aggatja tele félrekormányzott tehetségeivel (ezt a balettiskolába vezényelt földrajztanár apa sínyli meg, miközben elfojtott kutatóként ténfereg a pedagógia útvesztőiben). Kezdetben az otthon elvesztése, később az egyetemek nem ilyen lovat akartam szerethetetlensége tartja féken a helyét kereső, de a helyétől mindig eltávolított indulatot.
      Az apa „beérkezése” tulajdonképpen a megbékélés kompromisszuma. Elfogadása egy helyzetnek, amely évtizedeket határoz meg további életében, s a narrátor sorsának alakulásában sem közömbös. De ezeket a későbbi hatásokat elsősorban a közbevetett utalások, a narrátor és az emlékirat készítőjének előreutalásai sejtetik, mert 1958-at követően a kutatások, az értelmezések megszakadnak. Értjük is, sajnáljuk is.
      Úgy is fogalmazhatnánk: az apa beérkezése elsősorban nem révbe, inkább haza (vissza)érkezés. És itt válik helytörténetté (is) ez az oknyomozás. Csiffáry Nándor indulása és visszatérése két településhez kötődik – szinte természetellenes közelségük miatt. Dorogon születik, tölti gyermekéveit, tanul, az itteni védettség szerény idilljéből csöppen a közeli Esztergom fejbe kólintó képességvizsgái elé, hogy aztán (mindig dorogi érintkezéssel) Mosonmagyaróvár (mezőgazdasági főiskola), Budapest (Pázmány Péter egyetem), Debrecen (Kossuth Lajos Tudományegyetem Földrajztudományi Tanszéke), újra Budapest (Állami Balett Intézet) kínálataival elégedetlenkedjék berzenkedve és tehetetlenül. (Pedig imponáló kor-, művész-, tudós-, pedagógustársak névsorát írhatnánk ide tehetségét bizonyító illusztrációként, akik a hiányérzet emlékkönyveit tölthetnék meg nem akármilyen tartalommal!) Közben a vasszorgalom a legyőzött gyermekévek, a szerencse gyakori hiánya a történelmi kényszer szimbóluma lesz. A kiszolgáltatottság alakulásáról viszont csak úgy lenne teljes információnk, ha a mélyfúrás nem szakadna meg a hatvanas évek küszöbén. De a szerző – háttérben őrzött inkognitójával – nem saját évgyűrűjének gyarapodásával, hanem az elődök gyarapító hatásával kíván szembenézni. S ő úgy ítéli meg, hogy önmaga 1958-as megszületésével „új történet kezdődött.” Amely (mondjuk ki helyette) visszakanyarodott a kételyek kiindulási pontjához, s Dorogon élve Esztergom tanítóképző intézetében folytatódik az apa „akarata ellenére” az életút. Az élet „legmozgalmasabb szakasza” után ez azonban már nem az olvasó dolga. A szerző gyakran egymással is vitázó kérdéseket hagy nyitva, amikor így tömörít: „...a múlt semmire sem tanít [...] amit belülről látunk, azt igazából nem látjuk [...] muszáj megtudni valamit elődeinkről, hogy rájuk leljünk gondolatainkban, gesztusainkban [...]  amit elszenvedünk, azt ismerjük meg igazán [...] életünk fölött csak egyetlen ítélet van: saját életünk.”
      Ennyi tétovaság, gyarlóság és önkifejezési kényszer vegyülete egy családtörténet.¹ Egy csaknem kudarccal kecsegtető szándék tanulságait szemezgetjük együtt valakivel, akinek volt bátorsága mozgósítani hiányokból építkező nemtudását. E pályaívvel több (közvetett) tapasztalatunk lett egy korszakról, meg az emberi önbizalom megkísértéseiről. És – kit melyik szaktudás ingerelt nagyobb figyelemre – beleláttunk két ellenséges világ tudományos, művészeti, pedagógiai gondolkodásának, értékrendjének hullámzásaiba. Közben hol közösséget, hol ideológiát, hol társakat veszítettünk. Meg keresgéltünk helyettük másokat. Meg vissza is találtunk – mint a gyűrű két felismerhetetlenül összeforrt két végpontja. (Csiffáry Tamás: Évgyűrű(k), avagy a mi kis történelmünk. Szerzői kiadás, 2009)