|
WEHNER
TIBOR
A
dunaszerdahelyi szobrászati gyűjtemény
A második
ezredforduló időszakának magyar művészetében meglehetősen nehéz és kockázatos
vállalkozásnak ítélhető a közösségi keretek között megvalósított közösségi
célzatú műgyűjtemény létrehozása és különösen nehéz és kockázatos,
ha e feladatvállalás színtere valamely külhoni, határokon túli szféra.
Bár a vizuális nyelv szerencsére nehezebben szabályozható és korlátozható
ostoba nyelvtörvényekkel mint a valóságos nyelv, problémák és akadályok
itt is jócskán akadnak. Napjainkra a modern magyar művészet történetét,
közelmúltját és jelenkori helyzetét dokumentáló és fémjelző, korábban
alapított gyűjtemények a 20. század utolsó harmadában egyre súlyosabb
válsághelyzetekbe sodródtak vagy fenntarthatatlan, továbbfejleszthetetlen
zárványokká váltak. A modern magyar művészet korábban gyűjtött alkotásainak
nemcsak a bemutatási lehetőségei, hanem sokszor a megőrzési és fenntartási
feltételei is ellehetetlenültek. A mostoha infrastrukturális adottságok,
a zsúfolttá vált raktárak, az elmaradt fejlesztések és a megrekedt modernizációs
folyamatok mellett megszűntek vagy minimálisra apadtak az állománygyarapítási
források, s bár megjelentek új, különböző pályázati és szponzorációs támogatási
formák és metódusok is, a tervszerű gyűjtőmunka, a koncepcionális állományfejlesztés
elsősorban a nullára írt állománygyarapítási keretek és a magasba
szökő műtárgyárak miatt lehetetlenné vált. A nagy magyar modern
gyűjtemények mint a Magyar Nemzeti Galéria, a Fővárosi Képtár Kiscelli
Múzeum, a Kortárs Művészeti Múzeum/Ludwig Múzeum , és a vidéki modern
művészeti kollekciók Székesfehérvár, Pécs, Szombathely múzeuma
illetve képtára ma már évente csupán egy-egy művet szerezhet meg
a raktárban őrzött, vagy a nyilvánosság előtt is megnyitott, de az érdeklődés
hiányában szinte teljes passzivitásra kényszerített gyűjteménye számára.
(Árulkodó adat: a főként képzőművészeti állandó és időszaki kiállításokat
rendező salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeumnak 2008-ban száznál alig
több látogatója volt.) A régi, alapvetően a múzeumi keretek között fenntartott
és működtetett gyűjtemények keretén belül és mellett az 1990-es években
és az ezredfordulón a nehéz körülmények ellenére a vidéki régiókban megjelentek
új gyűjtemények is mint a Paksi Képtár, a győri Városi Művészeti
Múzeum, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet és a debreceni MODEM
, és ekkor szerveződött meg a speciális pozícióban leledző, a magyarországi
művészethez erős szálakkal kötődő, de ugyanakkor attól független helyzetben,
egy másik ország intézményi keretei között működő Kortárs Magyar Galéria
is, amely a kezdeti ideiglenes elhelyezés után néhány évvel a dunaszerdahelyi
Vermes-villában lelt véglegesnek tűnő, méltó, kitűnő működési, kiállítási
körülményeket biztosító otthonra.
A Kortárs Magyar Galéria Alapítványát 1994 márciusában vették nyilvántartásba
a világ bármely részén élő kortárs magyar alkotók támogatása, a
csallóközi régió kulturális értékeinek gazdagítása, esztétikai színvonalának
növelése céljával. Még ugyanebben az évben, 1994-ben megnyílt az
Alapítványnak ajándékozott és letétbe helyezett alkotásokból az első kiállítás.
A tizenöt évvel ezelőtti nyitányon a cél a kortárs magyar festészet összképének
bemutatása volt a magyar és a felvidéki magyar művészet esszenciájaként,
és az elkövetkező évek célkitűzései között szerepelt bár már az
első kiállításon is bemutatásra kerültek Nagy János és Lipcsey György
szobrászművészek plasztikái a szobrászat és a grafika ágazatainak
körében végzett gyűjteménygyarapítási tevékenység. A gyűjteményezési metódus
a múlt század 1960-as éveiben a székesfehérvári István Király Múzeumban
lezajlott, a múzeum modern gyűjteményét megalapozó akcióhoz hasonlatos:
Fehérváron 1964-ben Kovács Péter és Kovalovszky Márta több száz levelet
küldött ki Tisztelt Mester megszólítással, hogy az alkotók
adományozzák egy-egy művüket a múzeumnak s a felhívásra százával
érkeztek Székesfehérvárra a művek. Hasonló ajándékozási eljárással alapozta
meg kollekcióját a Kortárs Magyar Galéria is, hogy aztán miként
Székesfehérvár a kiállításaival, illetve a kiállítások révén múzeumba
kerülő alkotásokkal teljesítse ki gyűjteményét. Itt azonban még van egy
fontos áttétel: a különböző magyar és szlovákiai művészeti szervezetekkel,
művésztársaságokkal ápolt gyümölcsöző kapcsolat, amely révén ugyancsak
művek áramolhattak a dunaszerdahelyi gyűjteménybe. A grafikai kollekció
felépítéséhez a Magyar Grafikusművészek Szövetsége közreműködése volt
nélkülözhetetlen, míg a szobrászati együttes létrehozásában a Magyar Szobrász
Társaság szerepvállalása volt a döntő. Emellett a dunaszerdahelyi nyári
művésztelepek amelyekre előszeretettel és célzatosan kaptak meghívásokat
magyarországi szobrászok , valamint a szobrászok számára a galériában
szervezett egyéni és csoportos kiállítások teremtettek gyűjteménygyarapítási
alkalmakat.
A nagyvonalú adományozások, az önzetlen mecenatúra, a nagy igyekezettel
végzett gyűjteményépítés méltatása mellett azonban meg kell emlékeznünk
a veszélyekről és a csapdákról is. Az adományozás, az ajándékozás ugyanis
kiszolgáltatott helyzetet teremt a gyűjtemény számára, mert csupán korlátozott
lehetőségek vannak a gyűjteménybe kerülő művek kiválasztásában, és a felajánlott,
de talán a gyűjtemény számára érdektelen művek esetleges visszautasítása
kínos helyzeteket teremthet. Amiként a gyűjtemény számára megtisztelő
lehet, hogy egy művész alkotást adományoz, ugyanígy a művész számára is
elismerést jelent, hogy jelen lehet alkotása egy rangos gyűjteményben.
Előfordulhat, hogy konfliktushelyzet alakul ki: egy alkotó és tegyük
fel, hogy egy kevésbé kvalitásos vagy fontos műveket alkotó művész
számára fontosabb a gyűjteménybe kerülés ténye, mint amennyire a gyűjteménynek
az adott műre szüksége lehetne. Vagyis előfordulhat, hogy az erős ajándékozást
inspiráló szándék háttérbe szorítja a minőségi szempontokat bár
a művészeti-szervezeti tagság ebben a vonatkozásban bizonyos védelmet
azért nyújthat. Tanulságos lenne azt is megvizsgálni, hogy a nagy
mesterek milyen munkával: életművüket ténylegesen reprezentáló,
vagy esetleg munkásságuk egy kisebb jelentőségű művével vannak jelen a
gyűjteményben. Ezért elmondható, hogy az adományozásra szakosodott gyűjteményeknél
háttérbe szorulnak, vagy korlátozottakká válnak a gyűjtői elvek, szempontok
és koncepciók, és az esetlegességet, a pillanatnyi kínálatot
kissé véletlenszerűen tükröztetővé válik a kollekció. Felborulnak az arányok,
árulkodóvá válnak a hiányok és ennek tükrében megkérdőjelezhetők a jelenlétek.
Igaz ez a bizonytalanság a művek megszületésének időszakára is: általában
az ajándékozás időszakában készült legfrissebb, vagy a közelmúlt alkotóperiódusában
született művek kerülnek felajánlásra, és így a történeti visszapillantás,
a művészeti korképalkotás lehetősége kizáródik: az ajándékozásra alapozott
kollekció mindig a mindenkori jelen, és csak az idő múlásával történetivé
váló művészet gyűjteménye. Magától értetődő, hogy egészen más jellegű
és karakterű gyűjtemény hozható létre a megnyugtató anyagi bázis által
teremtett vásárlási lehetőségekkel, a tudatos gyűjtőmunkával bár
ennek bizonyítására manapság igencsak kevés esély nyílik. Mindez tompítottan,
de érvényesült és érvényesül Dunaszerdahely gyűjteménye esetében is, de
itt meghatározó a határon túli, külső, szlovákiai pozíció, a magyar művészettel
való, szükségszerű áttételeken keresztül érvényesülő kapcsolat, és a szlovákiai-magyar
együttes összképteremtési szándék, amely elviekben már kiterjesztetett
a többi határon túli magyar művészeti régióra is, de amely a gyakorlatban
ilyen rövid idő alatt még ajándékozásra alapozottan sem valósulhatott
meg teljes körűen.
A szobrászatnak nevezett ágazat műalkotásainak gyűjtése a művek
minden szempontból gyökeresen és alapvetően megváltozott jellege, új anyagi
és formai jellemzői, növekvő méretei, változó dimenziói miatt is
igencsak problematikussá vált. Gondoljunk arra, hogy még az 1960-as évek
magyar szobrászatában is a domináns mű, illetve műforma az ún. kisplasztika
volt még az 1980-as években is Budapesten rendezték meg a nemzetközi
kisplasztikai kiállításokat , amelynek tárgya az emberi figura,
kissé formabontóbb esetben az absztrakt forma, valamint a portré és az
alkalmi és művészérem, a plakett volt. A posztamensre került szobor és
a tárlóba helyezett dombormű-kompozíció. Aztán az 1970-es évektől a nemzetközi
kezdeményezésekre kissé megkésetten reflektálva számos új műforma
elsősorban az installáció, a térberendezés, az objekt, a konceptuális
és a kinetikus mű, a kerámia-, a textil- és az üvegplasztika jelentkezett,
amelyeknek a gyűjteményezési specifikumai is mások, mint a korábbi, az
állandóságok és változatlanságok által determinált hagyományos szobrászati
műveknek. Egy helyhez kötött, provizórikus elhelyezésű, romlékony anyagokból
kivitelezett térberendezés múzeumi gyűjteménybe helyezése igencsak sok
problémát vet fel, de a nagy kiterjedésű installációk raktározása
és bemutatása sem könnyen megoldható feladat. A problémák számbavétele
során hivatkozhatunk azokra a kinetikus művekre is, amelyeknek működését
csakis az alkotó, vagy már ő sem ismeri: Haraszty István rangos múzeumokban
őrzött Fügemagozójának vagy Agyágyújának ismételt működésbe
hozására ma már egyre kevesebb a remény. És akkor még nem szóltunk a szállítás,
a dokumentálás, a raktározás, a restaurálás nehézségeiről olyan művek
esetében, mint pl. El Kazovszkij panoptikuma. Nos, ezek az aspektusok
további súlyos problémákat jeleznek egy olyan, önmagában is speciális
helyzetben lévő gyűjtemény számára, mint a Kortárs Magyar Galéria, amelynek
műegyüttesében a festészet és a grafika mellett a szobrászat nemcsak kiegészítő
szerepű, hanem egyenrangú gyűjteményrész. Ugyanúgy, ahogy a nagyobb magyar
kollekciókban: a Magyar Nemzeti Galéria, a Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum,
Székesfehérvár és Pécs múzeumi együttesében. De míg ezek történeti, a
20. századra, vagy az 1945-től napjainkig ívelő periódusra visszapillantó
gyűjtemények, Dunaszerdahely galériája szobrászati metszetben az 1990-es
évek második felétől a napjainkig tartó, rövid, mintegy tizenöt éves periódust
fogja át csupán.
Ha az alkotók felől vizsgáljuk a dunaszerdahelyi együttest, akkor napjaink
középgenerációjának művészei és a fiatalok művei ítélhetők meghatározóknak:
az elmúlt évtizedek szobrászatát alapvetően jellemző olyan alkotók hiányoznak
az együttesből, mint a gyűjteményezés metódusából eredőn
értelemszerűen az 1990-es évek előtt lezárt életművek alkotói mint
például Csiky Tibor, Schaár Erzsébet és Vilt Tibor, Samu Géza, Török Richárd,
Gulyás Gyula , míg a ma is dolgozók közül Vígh Tamás, Varga Imre
és Szervátiusz Tibor vagy Szabó Tamás. De talán joggal hiányolhatjuk az
eltérő irányokat, törekvéseket jelző, a jelenkori magyar szobrászat sokszínűségét
reprezentáló Asszonyi Tamás-, Csörgő Attila-, Kicsiny Balázs-, Lois Viktor-,
Lóránt Zsuzsa-, Mata Attila-, Németh Ilona-, Sugár János- vagy Várnai
Gyula-műveket is. A művészcsoportok közül nincs jelen a már régebben feloszlott
Hejettes Szomlyazók, és nincs itt a napjainkban is aktív Block csoport,
valamint a hiányzók sorát bővíti a Kis Varsó is. Viszont jelen van százhúsznál
több alkotó százötvennél több alkotása, amely révén érdekes bár
mint fentebb jeleztük, nem hiánytalan össz- és körképet kaphatunk
az ezredforduló éveinek rendkívül szövevényessé vált tárgyformáló művészetéről.
Figuratív és nonfiguratív kompozíció, tradicionális kisplasztika és objekt,
talált tárgy és hagyományos érem, fém-assemblage és fadomborműkollázs,
térbe komponált kerámiaplasztika és a fényt is műhatóelemmé avató konstruktív
üvegplasztika, vagyis a szobrászat klasszikus eszményeinek szellemében
megszületett és a váratlan, szokatlan vagy ismeretlen effektusokkal gazdagított,
megújított anyagtömegforma-struktúra-alakítás révén megalkotott
munkák egyidejű jelenléte jellemzi a gyűjteményt. Ezért igencsak nehéz
általános jellemzőket, domináns áramlatokat, uralkodó tendenciákat, stílusköröket
felfedezni egy ilyen összetett, karakteres, egyéni arculatú művészeket
felsorakoztató, egy-egy alkotás mögött súlyos életműveket feltételező
kollekcióban, ahol érdekes egyensúlyban jelenik meg az elvont és a konkrét,
a geometrikus és az organikus, a szabályos és az amorf formarend, s ahol
teret kap a természetelvűrealista, a szimbolikusan átlényegített,
a jelszerűen összefoglaló, a konceptuális és természetesen az éterien
elvont, absztrakt kifejezés is. Mindezzel összefüggésben felfedezhetők
azért csomópontok is, amelyek a konstruktív szellemiségű, geometrikus
rendet és rendszert alkotó, minimalista összegzésre törő alkotók, a természeti
elemeket műalkotássá alakítóavató szobrászok, és a hagyományos szobrászi
alakítás anyagait, eszközeit alkalmazó művészek kompozíciói által körvonalazódnak.
Általánosan érvényesíthető következtetésünk az lehet, hogy a klasszikus
plasztikai alakítás szabályai szellemében készült, a tradicionális megjelenítési
vagy szimbolizációs metódussal élő alkotásokkal, és a nehezen felfejthető
jelentésekkel telített, különös, kitüntetett helyzetbe állított, ismeretlenségekbe
burkolózó, az eleganciát, a mívességet jobbára kerülő olyan szobortárgyakkal
is találkozhatunk ebben a műgyűjteményben, amelyek nem hasonlíthatók semmihez,
amelyek nem hordoznak közvetlenül behelyettesíthető kódokat, amelyek nem
szimbolizálnak semmit jelképes és metaforikus síkokon hanem amelyek
felfedezésekre váró önmaguk: az érzékiségeket kissé háttérbe szorító gondolat-
és koncepció- sűrítmények.
|
|