|
VILCSEK
BÉLA
A
vers legyen velünk!
Turczi István áthal(l)ásai
Jelképes
értelmű vagy nagyon is tudatos pályaépítésre valló tény, hogy Turczi István
Áthalások című verseskötete éppen 2007-ben, tehát a költő 50. születésnapjának
évében jelenik meg. A szerző kerek évfordulójának alkalmát használja fel
arra, hogy korábbi gyakorlatától némiképp eltérő módon, ezúttal minden
külön megválasztott téma vagy költői tárgy áttétele nélkül, közvetlenül
tegyen hitet a számára legfontosabb dolog, a költészeti hagyománytörténés,
mindenekelőtt a magyar költészeti hagyománytörténés, mai körülmények között
is lehetségesnek és szükségesnek tartott vállalása és folytathatósága
mellett. Természetesen pontosan 50 verset válogat kötetébe, s az 50 verssel
50, számára leginkább fontos, nemrég elhunyt vagy ma már klasszikusnak
számító költőt és verset idéz meg s azok verssorait, versrészleteit lényegíti
át, formálja saját képére és alakítja saját verssé. Megidézi s mintegy
költői személyisége és személyessége részévé avatja az áhítattal csodált
nagy költő elődöket (Hajnal Annát, Kormos Istvánt, Szabó Lőrincet, Tamkó
Sirató Károlyt, Vas Istvánt, Weöres Sándort, Zelk Zoltánt), a mesterként
tisztelt barátokat (Bella Istvánt, Csorba Győzőt, Eörsi Istvánt, Faludy
Györgyöt, Hernádi Gyulát, Mészöly Miklóst, Petri Györgyöt, Somlyó Györgyöt,
Timár Györgyöt) és a tragikusan korán eltávozott kortársakat (Baka Istvánt,
Bakucz Józsefet, Fodor Andrást, Hervay Gizellát, Parancs Jánost, Pinczési
Juditot, Simonyi Imrét, Szilágyi Domokost, Sziveri Jánost). A megidézett
névsor felének számbavétele is elegendő, hogy lássuk, itt valóban nem
egyszerűen az elődök, a mesterek vagy a barátok előtti valamiféle hommage-szerű
tisztelgésről vagy visszaemlékezésről van szó, nem is az ő költészetük
utánérzéséről vagy pastiche-szerű utánaalakításáról s legfőképpen nem
holmi irányzatos, a másfajta ízlés- és versvilágot kirekesztő költői elfogultságról
és elfogódottságról, hanem annál a versek írója számára sokkal fontosabbról.
A kötet első olvasói, a fülszöveg írói jó érzékkel azonnal észreveszik
és jelzik ezt a distanciát. Réz Pál a következőképpen határolja el és
határozza meg az Áthalások verseinek lehetséges műfaját: Ezek
a versek nem hommage-ok, nem is pastiche-ok, irodalmi karikatúrák, vagy
ahogyan Karinthy óta nevezzük őket, ígyírtokti-k. Turczi István
szándéka az, hogy áthalásaiban mintegy továbbgondolja, továbbszínezze
egy nagy előd vagy egy kortárs magyar költő világát, és a maga eszköze,
lehetőségei, vérmérséklete segítségével hozza közelebb az olvasóhoz
mindenekelőtt persze önmagához. A kötet szerkesztője, Tarján Tamás
ennek a személyes és egyedi műformának a párbeszéd jellegét emeli ki:
Éppen ötven megszólító a kötet ötven megszólítottja. Az Áthalások
eleven ködalakjai mind más- más hangon üzennek onnan ide, ám
a ruganyos formájú, de mindig félrímes Turczi-vers a karcosabb x
x és a zengőbb a a sorokban nem is poétákat, hanem költeményeket
von párbeszédbe, melyek a dőlt betűs szavakkal adnak életjelet magukról.
Vers nem hal meg, csak átalakul. Másik verssé, mely maga is állandó mozgás,
alakulás. Áthalás. Élő, élő szöveg. A kötethez illesztett kísérő
esszé szerzője, Kulcsár Szabó Ernő a költő eredendő céljára, a szokásos
hommage-ok, pastiche-ok meghaladásának nagyobb távlatú okára tapint rá:
Ha valóban »a magyar vers a nyolcadik csoda«, ahogy Turczi
István írja, akkor az Áthalások annak szép és ritka példájaként
is olvasható, miért lesz a versek szűkebb évadján is mindig költemény,
mely tud saját eredetéről s ezért a forrásokhoz hordja vissza a kincseket.
Igen, erről van szó. Természetesen lehet ezeket a verseket költői tisztelgésként,
személyes irodalomtörténetként vagy lírai naplóként olvasni, lehet
korábbi művek dekonstrukciós disszeminálásának vagy a posztmodern intertextualitás
mintapéldájának tekinteni. Még a műfajuk is nagy valószínűséggel meghatározható.
Turczi István ebben a pálya szempontjából kulcsfontosságú könyvében a
magyar költői hagyományban meglehetősen ritka műfaji keretet alkalmaz;
a palimpszeszt műfaját valósítja meg. A magyar költészettörténetben a
palimpszseszt kivételes példájaként Weöres Sándor Negyedik szimfóniáját,
Orbán Ottó A költészet hatalma és Kovács András Ferenc Saltus
Hungaricus című kötetének verseit vagy legutóbbi példaként a Turczi-
költészet egyik legjobb ismerőjének, Bodor Bélának a kötetét (Codex
Rescriptus. Palimpszesztek könyve, Animus, Bp., 2008) szokás emlegetni.
A palimpszeszt előfordulása olyannyira ritka, hogy a különféle irodalomelméleti
kézikönyvek vagy lexikonok rendre el is tekintenek az említésétől vagy
meghatározásától. A legpontosabb leírását talán Margócsy István adja,
éppen Bodor Béla kötetéről írott recenziójában (Minden csak átirat,
ÉS, 2008. aug. 15.): ...palimpszesztnek a kultúrtörténet
az olyan régi kódexlapokat mondja, melyekről levakarták a hajdani
írást avégett, hogy az új művek leírásának számára teremtsenek
helyet, ám mivel az eltüntetési manőver tökéletlenül sikerült, az új alól,
ha nehezen is, elolvasható a régi szöveg is, a kíváncsi olvasó abban is
élvezkedhet, ahogy a két szövegnek aktuális egybeesését vagy különbözését
észreveszi, egymásra vonatkoztatja vagy csak egymás mellett élni és hatni
hagyja.
Turczi
eljárása meg is felel ennek a műfaji alapkövetelménynek, de jelentős mértékben
el is tér attól. Az olvasó az esetben is élvezkedhet azon,
hogy miképpen válik a régi szöveg új szöveggé, a régi minőség miként vált
át új minőségre. Ő azonban nem a költői hagyomány különféle jól ismert
versrészleteiből gyúr össze, hoz létre új versegységet. Nála egy vers
előzménye a megidézett egy költő többnyire egy versének részlete, s az
előzmény ismerete szükségképpen nem is a feltétele a vers megértésének
vagy élvezetének. Dőlt betűvel készségesen jelzi is, hogy mi az, ami átvétel
s mi az, ami saját szöveg, mi az, amitől elrugaszkodik verse megformálása
során s hogy ez az elrugaszkodás mit eredményez. Elsősorban nem az olvasó
irodalomtörténeti jártasságára, olvasottságára vagy asszociációs készségére
tart tehát igényt, hanem valóban egyfajta lírai párbeszédben, a vers megszülésében
és megszületésében való aktív részvételére számít. Nem a megidézett költő
alakjára vagy a megidézett vers és az attól való eltérés érzékelésére
helyezi a hangsúlyt. Ez esetben is megszokott és jól bevált eljárásmódját
alkalmazza. Konkrét dologból (ezúttal legtöbbször valamilyen más költőtől
és versből származó részletből) indul ki, majd azt egyszerre általánosítja
és személyessé is teszi, végül a kettőt észrevétlenül egymásra vetíti
és összegzi.
Lássunk két szemléletes példát a kötet versszerveződésének
két alaptípusára! Az első legyen egy háromszakaszos vers, mely pontosan
mutatja a versépítés háromfázisosságát és kettős fordulatát. Ez a Száz
év Zelk című, négy részből álló vers első darabja. Íme:
(Alkonyhalász)
Mert nincs feltámadás. Vissza a fényre
kúszni hiába. A korai sötétség, mint a pára,
lassan és szitálva méri a sorsot, mielőtt
rászáll Apollinaire egyszárnyú madarára.
A ki tudja milyen színű ádventi homályban
láztáblák, katéterek, tűszúrások közt is érzed,
a csendélettel felérő klinikai halál jogán
mint válik teljesebbé minden apró részlet.
Gúvadt szemek friss csillogása: révészként
üdvözölni egyenként közeledő, távolodó arcokat...
Egy csobbanás, két csobbanás, kihúny a lámpás
mintha ladikon jönne az alkonyat.
Az indítás
rögtön a megidézett költőtől vett idézet és az annak nyomán megfogalmazott,
két versmondatnyi gondolat. A második versszak ennek a gondolatnak a nagyon
is személyes élményből táplálkozó általánosítása. A befejezés pedig e
személyességnek és általánosításnak a visszakötése, újabb
idézettel, az indító vershelyzethez.
A másik példa és verstípus legyen a Bédekker (Pozsonyi
séták Somlyó Györggyel) című, háromtételes ciklus utolsó darabja,
mely közvetlenül a kötet egészének alapvető tematikájához, a költéshez,
a költészethez kapcsolódik. Itt is egy idézet az indítás és annak magyarázata
vagy magyarázatkísérlete, kérdőjellel és felkiáltójellel egyszerre zárva
és nyitva hagyva. A középső rész ezúttal két külön versszakra bontja az
általánosítást és a személyessé tételt. Az utolsó versszak most azt a
megoldást alkalmazza, hogy vegyíti, egyenrangú versrészletként kezeli
a saját szöveget és az úgynevezett vendégszöveget.
(este,
- meditativo)
A műfajok is halandók. Ballada, szonett,
eposz és más ének ritka későújkori lelet.
Könyvsírból kikapart nekrofil élvezet.
Nem lehet, hogy már csak így lehet?!
Ha dögszagú és csúf is, konnotál;
olajozza régi konvenciók szósza.
Ha nincs értelme, szépsége van
így lesz teljes a calamitas gloriosa.
Elfáradtál. A Grünstübl előtt álltunk,
anno lírikusok daloltak, írtak, ittak itt.
Kapásborok mellett Hölderlint idéztük:
de ami megmarad, azt a költők teremtik.
Semmi nem ugyanaz, ami egykor más volt.
Szirmahullató valóság ez, nem közöny.
Minden múlvást közeledik. Te is úgy
mentél el, mint aki már régóta jön.
Az olvasó
szinte észre sem veszi, s egy alkotói folyamat aktív részesévé válik;
újra és újra rácsodálkozhat az újabb és újabb Turczi-vers megszületésére.
Egy nagyon lényeges dologban azonban mégis különbözik ez az
eljárásmód a korábbiaktól. A dolog tétjében. A tét nagyságában
és nagyon is személyes jellegében. Az Áthalások kötet verseit lehet
külön-külön is értelmezni és jellemezni, de így, összességükben mégis
valami többet, többletet jelentenek; túlmutatnak önmagukon. Szó sincs
itt már a korábbi kötetekben jellemzőnek mondható strukturálás és destrukturálás,
konstruálás és dekonstrukturálás, szintetizálás és fragmentálás kettősségéről.
Ez esetben az egyetlen cél egyetlen határozott gesztus meg-, illetve felmutatása.
S ez az alapvető cél nem kevesebb, mint talán a költő életének és költészetének
a leglényege: a költészet szeretete és megszerettetésének hite. Az áthalások
kötet összességében és a pálya egészét tekintve a legnyíltabb vallomás,
hitvallás, patetikusabban fogalmazva: confessio.
Az Áthalások kötet megjelenése óta tudható és
bizonyosság az is, hogy Turczi Istvánnak voltaképpen egyetlen kizárólagos
témája van; Turczi István, a költő, a lapszerkesztő, a könyvkiadó, az
irodalomszervező, a menedzser számára egyetlen dolog az igazán fontos,
de az valóban mindennél fontosabb. A költészet, vagyis a vers megszületése.
Pontosabban: a költői személyiségnek és a vers megalkotásának a viszonya
és eredményessége. Ebből a szempontból másodlagos, hogy korábbi
jellemző témáit vagy költői tárgyait sorolva e viszony tárgya vagy
témája valamely valós vagy fikciós történelmi alak, esemény vagy helyszín,
valamely valós vagy fikciós férfi-nő viszony, szerelmi együttlét, valamely
valóságban is létrejött vagy csak olvasmányélmény révén megvalósuló irodalmi
találkozás. Mindegy, hogy mindennek a megjelenési vagy a megvalósulási
formája egyetlen vers, ciklus vagy teljes kötet, mindegy, hogy folyóirat,
könyvkiadás vagy rendezvény. Valójában az is mindegy, hogy mindez milyen
irodalomtörténeti korszakhoz, irodalomelméleti irányzathoz vagy filozófiai
felfogáshoz köthető. Ezek a szempontok egy ízig-vérig költő számára másodlagosak.
Egy a lényeg: a költészetnek mai feltételek között is életben kell maradnia.
Jó versnek ma is születnie kell, meg kell születnie. Ennek az alapvető
célnak pedig igenis mindent alá kell rendelni, ezt az alapvető célt minden
lehetséges eszközzel támogatni szükséges. Nem véletlen, hogy minden aggályoskodás
ellenére Turczi István kezdettől fogva ragaszkodik a Parnasszus(!) elnevezésű
lírai folyóirat, könyvkiadó, est, díj vagy tábor létrehozásának gondolatához.
Nem véletlen, hogy mániákus következetességgel támogatja elsőkötetes költők
megjelenését. Nem véletlen, hogy költészete, minden tematikus, műfaji
vagy irányzatos változatossága ellenére, lényegében véve ugyanazon eszménynek
a jegyében megformálódó variációsorozat. S végezetül az sem véletlen,
sőt, szinte már-már emblematikusnak tekinthető, hogy minden általa szervezett
program meghívójának utolsó mondata és búcsúzó felszólítása: A vers
legyen veletek! Naivitás? Anakronizmus? Ezekre a kérdésekre éppen
az ő példája az élő cáfolat. Jó volna bízni benne, jó volna hinni neki.
(Palatinus, Bp., 2007) |
|