|
MEZEY
LÁSZLÓ MIKLÓS
Önkifejezés
és szolgálat
Görömbei András: Azonosságtudat,
nemzet, irodalom
Vannak irodalmárok,
kritikusok, műelemző esztéták, akik egy-egy mű vizsgálatakor, egyetlen
irodalmi alkotás beható elemzésekor is tudományterületük teljességét érzékítik
meg. Ha egy verset, elbeszélést elemeznek vagy egy kötetet mutatnak be,
munkájukból akkor is fölsejlik az irodalomtudomány valamely nagy, paradigmatikus
összefüggése. Nos már elöljáróban leszögezhetjük a kortárs
magyar irodalomtudomány művelői közül Görömbei András föltétlenül közéjük
tartozik. Munkásságában már három évtizeddel ezelőtt jól megfigyelhető
volt az összegzésre, az áttekintésre való hajlam, az a módszer, ahogy
a részkérdések vizsgálatakor is mindig sejtetni engedte a teljesség perspektíváját.
Ez a fajta nagy egészet látó és láttató szemlélet mutatkozott meg például
a II. világháború utáni felvidéki magyar literatúráról szóló, azóta is
tekintélyt parancsoló monográfiájában (A csehszlovákiai magyar irodalom
1945-1980., Bp.,1982) vagy az erdélyi magyar irodalomról Bertha Zoltánnal
közösen írott művében (A hetvenes évek romániai magyar irodalma, Bp.,
1983)
Azonosságtudat, nemzet, irodalom című tanulmánykötete
is pontosan illik a 2021. századi magyar irodalom nagy
ha nem legsúlyosabb kérdéseit megvilágító műveinek sorába. Mindjárt
az elején megállapíthatjuk, hogy Görömbei András bárki magyar íróról,
bármelyik alkotásáról, a magyar irodalom akármelyik csoportosulásáról,
korszakáról szól, végül is egyetlen nagy, sokat vitatott, sokszor elemzett
gondolatot jár körül. Nevezetesen azt, hogy az irodalmi alkotás az alkotó
személyiségének önkifejezése-e vagy a közösség (a nemzet) ihletett szolgálata.
Szerzőnk ugyanis újra és újra fölteszi a kérdést: mi is a vers, a próza
vagy a színpadi mű: inkább a művészember nyelvileg megformált énképe vagy
netán a műnek van ennél tágabb, szélesebb értelemben vett hivatása is?
Egyáltalán nem meglepő, hogy szerzőnk véleménye szerint
az igazán jó irodalmi mű egyszerre az alkotó legsajátosabb, legbensőbb
eredőjű önkifejezésének eredménye, ugyanakkor van közösségi küldetése
is; ha nem félünk a kifejezéstől, nemzetszolgáló hivatása.
Nehéz nem egyet érteni Görömbei Andrással, amikor
visszatérően azt fejtegeti, hogy térben és időben egyetlen magyar irodalom
létezik a Kárpát-medencétől a nyugati szórványokig, Balassi Bálinttól
a kortársakig vagy pályakezdőkig. Ez a nagy egész azonban fölfogása, szemléletmódja,
létfilozófiája szerint igen sokféle lehet: a személyiség autonómiájának
hangsúlyozásától a felelős népszolgálat, a nemzeti önismeret gazdagításának
tendenciájáig terjed eszmei skálája. Lényegében ez a magyar irodalom
egyeteme, amelynek azután természetesen vannak helyi színei, korstílusai,
esztétikai és stílusirányzatai, különb-különb alkotói fölfogásai, nagyon
is eltérő törekvései.
Ebből az összegező gondolatból, ebből, a magyar irodalom
egyetemét körülíró fejtegetésből világosan kitetszik szerzőnk irodalomról
való gondolkodásának másik alapvonása is. Jelesül, hogy sosem a kizárólagosság,
az egyirányúság, a sarkítottság, a cáfolhatatlanság szándékával ír, hanem
a nagy egész valamennyi árnyalata együttes láttatásának szándékával, a
korszakok, irányzatok, stílusok, ábrázolás- és beszédmódok közti kapcsolatok
földerítésének tudásával. Magyarán, Görömbeit az egészséges kompromisszumkeresés,
a kiegyensúlyozott, minden lényeges szempontra tekintettel levő elemző
és áttekintő hajlam egyszerre jellemzi. Mindez következik említett munkamódszeréből
is, hogy ugyanis együttesen, egyidejűleg él az analízis és a szintézis
metódusaival. Vagyis szögezhetjük le bevezetőnk végén Görömbei
András eddigi munkássága, illetve Azonosságtudat, nemzet, irodalom
című új kötete alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy szemléletét
az irodalom szubjektív sajátosságai és közösségi (nemzeti) jellemvonásai
harmóniájának keresése jellemzi; módszerét pedig az elemzés és az elvonatkoztató
általánosítás együttese jellemzi.
*
A kötet élén olvasható, Az irodalom értelméről szóló tanulmányában
azt fejtegeti, hogy a magyar irodalom a magyar nemzeti önismeret és öntudat
semmi mással nem helyettesíthető forrása és értéke. A magyar irodalom
és valószínűleg minden más nemzeti irodalom az újat teremtés
és a folytonosság váltakozását, majd egybefonódását példázza. Hiszen
köztudott, hogy például a száz éve indult Nyugat folyóirat első
nemzedéke éppenséggel a tradíciókkal való szakítást, a népnemzeti
hagyományok meghaladását jelentette. Ugyanakkor egy évszázad távlatából
visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a nyugatosok irodalmunk legnagyszerűbb
hagyományát jelentik, hogy munkásságukra sokkal inkább jellemző volt a
(vissza)klasszicizáló törekvés, mintsem a folytonosság megtagadása,
az előzményektől való elfordulás. Görömbei András nem csupán a korban
egymás mellett élő irányzatok átjárhatóságára, egymást gazdagító
mivoltára hívja föl az olvasó figyelmét, de az egymást követő stílusok,
iskolák, beszédmódok harmóniába kerülésére is.
A 21. század első évtizedében alkotó tudósnak a hagyományfolytonosság
problémájánál is súlyosabb kérdésekkel kell szembenéznie. Szerzőnk sem
kerüli meg korunk irodalmának egyik legfontosabb, immár egzisztenciális
jelentőségű kérdését, hogy ugyanis ma már egyenesen az irodalom létéről
folyik polémia. A 21. század mint írja mintha a felejtéssel
kezdődött volna, mintha eltűnt volna a valódi irodalmat olvasó ember,
mintha az olvasóból képernyőre meredő médiafogyasztó vált volna, mintha
megszűnt volna az irodalmi alkotás személyes és közösségi jelentősége,
mintha ma már nem volna fontos sem a lélek katarzisa, se a nemzeti és
múlttudat irodalmi alkotásokban testet öltő szolgálata. Mintha az irodalom
politikai vagy kereskedelmi áruvá vált volna. Görömbei András a kötet
nyitó tanulmányában őszintén szembenéz az irodalom fontossága, értéke,
értelme devalválódásának veszélyével. Azzal a ténynyel, hogy manapság
boldog-boldogtalan iszonyatos mennyiségű és nagyon kérdéses színvonalú
szövegben nyilatkozik meg. Ez a számtalan, kontrollálhatatlan megnyilatkozás
súlytalanná, jelentésnélkülivé, jelentéktelenné teheti és teszi
az irodalmat. Ráadásul rossz divattá vált a mindenen való fanyalgás,
az értékszemlélet mellőzése, a normák és tradíciók tagadása. Ugyanakkor
elterjedt a súlytalan, lényegileg öncélú szövegalakításban kimerülő írásmód.
Mindennek egyenes következménye lett, hogy az olvasó az a kevés
olvasó is érdektelenné vált, már nem az irodalmi értéket keresi,
helyette az írásból megélni akaró tollforgató keresi az olvasó kegyeit.
Ilyenformán az író céljává a puszta szórakoztatás lesz; a temérdek új
könyv, a megszámlálhatatlan nyomtatott és elektronikus szöveg csupán kínálati
piacot jelent a közöttük fitymálva válogató de többnyire értékeket
mellőző olvasó számára. És miközben szerzőnk komolyan
szembenéz korunk riasztó értékvesztésével, aközben képtelen belenyugodni
a helyzetbe, nem tudja elfogadni a temérdek nyegle gondolat és súlytalan
szöveg burjánzását és a valódi irodalom eltűnését. Arra figyelmeztet,
hogy újjá kell építeni az irodalom nélkülözhetetlenségének tudatát. Mint
írja: A műalkotás semmi mással nem pótolható lelkiismereti értéket
ad az embernek. A személyiség és közösség örökké változó identitásának
legmélyebb forrása, táplálója, folyamatos kiteljesítője lehet a művészet,
ha dialógusba lép vele. A nagy művek az olvasó előtt mindenkor egy
addig ismeretlen világot nyitnak ki, és ennek az új világnak a látványa
az sugallja, sürgeti, ösztökéli, hogy az olvasó korábbi világképe átrajzolódjon,
árnyaltabb legyen. Így járul hozzá az irodalmi mű egy igazabb, hitelesebb
és pontosabb világkép kialakulásához ebben áll az irodalom létmódja
és létének értelme.
Voltaképpen Görömbei András e kötetbe foglalt tanulmányai,
kritikái, elemzései egytől egyig arról győzik meg olvasóját, hogy van
és lesz értelme irodalmat olvasni, van és lesz értelme a betűtengerből
az igazi értéket kiválogatni. Hogy a vibráló képernyő okozta kábulatból
fölocsúdva a lélek szükségét érzi a jelentős művekben megtestesülő friss
gondolatoknak, a teljesebb és árnyaltabb világképnek, az élet dolgaival
szembesítő igazságoknak. Lényegében ezt a fölismerést és gondolatot boncolgatja,
részletezi, elemzi Görömbei András megannyi írása. Ilyen értelemben beszél
anyanyelv, nemzettudat és irodalom összefüggéseiről (Az irodalom szerepe
a nemzeti tudat alakításában), 20. századi irodalmunk óriásairól,
akik jelentősen hozzájárultak a magyarság önszemléletének hitelesebbé
válásához (A Móricz-értelmezés új útjai; Az Iszony és az önismeret;
A népi irodalom és öröksége; Borbándi Gyula életművei).
De a 20. század bármelyik alkotóját, irányzatát,
korszakát, tünékeny vagy maradandó jelenségét vizsgálja, mindegyre visszatér
az alapkérdéshez: hogyan viszonyul egymáshoz a művész önkifejezésének
szent vágya a közösségi érvényű küldetésvállaláshoz, a vátesz szerephez;
miképp hozható összhangba a művészet autonómiája és a nemzetért érzett
felelősségtudat; mi módon erősíti és gazdagítja egymást a teremtő szubjektum,
az írói ego és az emberért, társadalomért való cselekvés elszántsága.
A magyar irodalom legjobbjai mindenkor felelősnek érezték magukat
nemzetük sorsáért, jövőjéért szögezi le.
A nemzeti önismeretet is szolgáló felelős irodalom
természetesen nem merül ki a hagyományok fönntartásában, bizonyos kultuszok
ápolásában, hanem a folyton változó világ létfeltételeihez való rugalmasabb
alkalmazkodást segíti elő. Az igazabb, pontosabb, hitelesebb és mindegyre
megújuló világkép, az olvasó előtt megnyíló új és újabb világképek éppenséggel
a változó feltételek fölismerését, a létezés újabb körülményeihez való
kulturáltabb alkalmazkodást segíthetik.
Természetesen és ezt Görömbei András több
alkalommal is kifejti az irodalom működése és e működés
értelme bonyolult dolog. Összetevői, mozgatórugói között ott van a jelrendszernél
messze többet adó, a tudattartalmakat is hordozó anyanyelv, ott van a
szereplőkben ábrázolt jellem erkölcse, ott van a közösségért érzett felelősség
ereje, a soknemzetiségű Közép-Európában megkerülhetetlen nemzetek közötti
párbeszéd igénye, ott van az irodalom szabadságharcában is testet öltő
politikum és elkötelezettség sajátossága, az ugyancsak közép-európai sajátosságnak
tekinthető történelmi szaggatottság és folytonosság mába érő képe, ott
van irodalmunk szociális érzékenysége, a szegények és kiszolgáltatottak
iránti elkötelezettsége, ott van a harcos kiállás és az okos kompromisszumkeresés
hagyománya, ott van a magyar sorstudat megannyi összetevője, tudatosan
ébren tartott vagy felejtődő mozzanata.
Ez a sokarcúság, ez a sokértelműség persze nem jelent
parttalanságot, nem jelenti az értékek elmosódottságát. Görömbei András
nagyon is rendszerező hajlamú szerző ahhoz, hogy ne hagyja a magyar irodalom
hagyományait, értékeit, jelenségeit valamiféle ömlesztett sokaság képében
megjelenni. A részletek elmélyült vizsgálata és a nagy egész perspektívájának
láttatása, valamint a kompromisszumkeresés mellett szerzőnk harmadik alkotói
sajátossága, alkotói vonása a rendszerező hajlam. Az a képesség, ahogy
irodalmunk évszázados jelenségeinek sokaságaiban is fölfedi a tendenciákat,
a meghatározó irányokat, az összetartozó csoportokat, kategóriákat. Például
az 1956 utáni magyar irodalom egészét vizsgálva, Az irodalom szerepe
a nemzeti tudat alakításában című tanulmányában megállapítja, hogy
a korszakban három fő alkotói szándék érvényesült: 1. a személyiség autonómiájának
védelme, az egyéni és a közösségi szabadságjogokért való szót emelés (Nagy
László, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár); 2. a szétdarabolt nemzet összetartozás-tudatának
újjáépítése (Sütő András); 3. a hivatalos történelemszemlélet korrekciója,
nemzeti szempontú kiegészítése (Veres Péter, Tamási Áron, Simonffy András,
Balázs József).
Szerzőnk, mint látható, nagyon is kerüli az elmosódott
határokat, éppenséggel ellene van a relativizálásnak, ha szükségét érzi,
pontos határú kategóriákat állít föl, csoportokat képez, definíciókat
fogalmaz meg. Például: Az egészséges nemzeti tudat létszükséglete
minden olyan közösségnek, amely meg akar maradni. A globalizáció megsemmisítő
tendenciáinak csak olyan nemzet tud ellenállni, amelyik nem végletesen
különböző, egymással szemben álló részekből áll, hanem amelyik nemzeti
közösségként tud dönteni életének legfontosabb kérdéseiben.
Görömbei András minden árnyalatra, részletre, körülményre
tekintettel levő analizáló szemlélete átmegy a határozott kategorizáló,
pontosan leíró szemléletbe, amely a szintézis megalkotásában nyeri el
végső értelmét. Újra és újra leszögezhető, hogy ez a fajta, egyszerre
analizáló és szintetizáló, egyszerre körültekintően és aprólékosan elemző,
valamint pontos kategóriákat és definíciókat fölállító szemlélet és munkamódszer
jellemzi kötete valamennyi írását, elméleti tanulmányait éppen úgy, mint
ismeretterjesztő cikkeit, műelemzéseit, kritikáit, recenzióit. Ily módon
tekinti át Móricz regényírói munkásságát, így ad meglepő újdonságokkal
is szolgáló elemzést Németh László Iszonyáról vagy a népi írók
mozgalmának sajátosságairól. Említett kategóriaalkotó hajlama mutatkozik
meg abban, ahogyan a népi irodalom jeleseit alkati sajátosságaik, indulásuk
körülményei szerint csoportosítja. Szerzőnk szerint az első csoportot
a paraszti származású értelmiségiek alkotják (Erdélyi József, Illyés Gyula,
Tamási Áron, Kovács Imre, Darvas József); a második csoportot az autodidakták
alkotják (Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál); a harmadikat a középosztályból
származók (Németh László, Kodolányi János, Féja Géza, Gombos Gyula, Sárközi
György, Gulyás Pál, Szabó Zoltán). Ugyanígy idézhetném, hogy milyen gondolati-stiláris
karakterjegyeket határoz meg Görömbei a népi írók életművének áttekintése
során. Például Illyés Gyulát a tárgyias gondolkodás, Sinka Istvánt a folklórt
és az archaizmust hordozó líra, Szabó Pált a mesélő realizmus, Kodolányi
Jánost a történeti és mitologikus látásmód követőjének, illetve alkotójának
tekinti. Majd újabb határozott következtetést von le: a népi írók ugyan
nagyon sokféle alkotói habitust, gondolkodói rendszert, stílust testesítettek
meg, de abban föltétlenül egyek voltak, hogy a szociális és a nemzeti
felelősségtudat fontosságát hirdették.
Szerzőnk a népi írók munkásságának vizsgálata során
szükségképpen eljut a harmadik út kérdéséhez. Szerinte a harmadik
út a népi irodalom jellegadó eszméje, amelynek előképe a Zrínyitől származó
két pogány közt egy hazáért ideája volt, 1945 utáni folytatója
pedig Bibó István. Így áll össze, így válik nyilvánvalóvá a magyar irodalom
hagyományfolytonosságainak sokaságából (is) összeálló egyetemének panorámaképe.
Ily módon fedi föl és mutatja be, hogy búvópatakokként bukkannak föl újra
és újra történelmi, szociológiai, erkölcsi gondolatok a magyar irodalom
évszázadaiban. Így ábrázolja Görömbei András, miképpen találkozik nemzeti
törekvés az európai modernség jegyeivel például Németh László, Csoóri
Sándor, Juhász Ferenc, Nagy László, Sütő András, Kányádi Sándor, Tornai
József, Ágh István, Utassy József, Vári Fábián László vagy Nagy Gáspár
munkásságában. Akik a magyarság mai útkeresésében a nemzeti önismeretet
fontosnak tartják, kapcsolódhatnak a magyar irodalomnak ehhez a nagy örökségéhez.
Sokan vannak. írja A népi irodalom és öröksége című
dolgozatában.
A kötet további darabjai a magyar népi irodalom,
illetve örököseinek, folytatóinak pályájáról, munkásságáról vagy egy-egy
mindenkor távlati perspektívába állított művéről adnak közelképet.
Ám e közelképek, elemző bírálatok is gyakran pályaképpé, életmű-áttekintéssé
állnak öszsze. Ilyen teljesség igényű ismertetések olvashatók a kötetben
a népi irodalom monográfusáról, Borbándi Gyuláról, Sütő András drámai
életművéről, az irodalomtörténész Grezsa Ferenc publikációinak egy ritkán
méltatott szegmenséről, a határon túli magyar irodalomról szóló munkáiról,
Kovács Istvánról, a költőről és polonistáról avagy Kányádi monográfusáról,
Pécsi Györgyiről. És mindeközben folyvást visszatér alaptételéhez, kiinduló
gondolatához, ahhoz a Horváth Jánostól eredeztethető megállapításhoz,
hogy Az irodalom a személyiség és a közösség fennmaradásának hatékony,
nélkülözhetetlen eszköze. Vagyis a világot értelmező, gondolkodó
és érző, tudatosan élő személyiség, illetve a valódi közösségként viselkedő,
szolidáris egységként működő, önnön sajátosságaival, értékeivel,
hibáival tisztában levő, múltját vállaló nemzet kollektív élete elképzelhetetlen
irodalma nélkül. Főként elképzelhetetlen a globalizáció kihívásait ránk
zúdító 21. században
Ha Görömbei András munkamódszerének egyben
írásainak további sajátosságait is föl akarjuk említeni,
akkor beszélnünk kell nyíltságáról, kemény igazmondásáról. Olykor súlyos
szavakat használ, súlyos megállapításokat tesz bántó él nélkül,
de céltudatosan , kimondja véleményét, mondjuk, Fejtő Ferenc Németh
Lászlóra tett igaztalan megállapításáról (hogy ti. ő a magyar kultúra
legkártékonyabb alakja). Nem hallgatja el Kenyeres Zoltán Ady-könyvével
kapcsolatos hiányérzetét, és főként mindig pontosan megfogalmazza a lényeget,
a megjegyezni való tanulságot. Így tesz Németh László védelmében, amikor
leszögezi: ...negatív harcot soha nem folytatott senki ellen sem.
Semmilyen idegen értéket nem akart háttérbe szorítani, csak pozitív feladatot
jelölt ki a magyarság számára. [...] Semmivel sem akart tehát többet a
maga nemzetének, mint amennyi minden nemzetnek elemi joga és érdeke a
maga világában. Nyíltan, ha kell, kategorikusan kiáll az általa
jelentősnek tartott alkotók és művek mellett, precíz érveléssel, már-már
tanáros szigorral. Így mutatja be Monostori Imre Németh László-összeállítását
(Én sosem kívántam más emlékművet Bp., 2003); oly módon
szól a kiadványról, hogy közben tanárosan magyaráz, ismertet, leír. Görömbei
András ritkán dicsér a szónak konvencionális, lelkendező értelmében, hiszen
nem eszményíteni akar, hanem bemutatni, elemezni, az irodalomtudomány
szabályai szerint mérlegelni, a nemzeti irodalom egyetemének kontextusába
állítva értékelni. Az utóbbi évek fontos irodalomtörténeti kiadványairól
Monostori Imre, Domokos Mátyás, Láng Gusztáv, Pécsi Györgyi, Csoóri
Sándor munkáiról szólva egyszerre behatóan elemez és távlatosan
értékel. És ha szükségesnek gondolja, nem kerüli el az aktuálpolitikai
utalások lehetőségét sem. Csoóri Sándor Elveszett utak (Bp., 2003)
című esszékötetét ismertetve kitér az ország erkölcsi kormányzásának
szükségességére. Ezenközben pedig újra és újra fontos meghatározásokat
rögzít, definíciókat alkot, mondjuk, az alkotás eszközeiről: az
irodalomban önmagában minden eszköz semleges. Értéke, súlya attól függ,
hogy mire használják írja Csoóri esszékötete kapcsán.
Itt is, másutt is ugyancsak búvópatakokra
emlékeztetőn fölbukkannak a szerzőnek az értelmiség hivatására
vonatkozó súlyos és szigorú megállapításai. Hiszen ha az irodalom a nemzeti
közösség létének egyik pillére, akkor megkerülhetetlen kérdés az irodalmat
művelők felelősségének, feladatvállalásának problémája. Ez a kérdés főként
a rendszerváltozás óta vetődik föl élesen, hiszen 1989 után a nemzethez
való viszony politikai téma, az értelmiségi lét és gondolkodás meghatározó
eleme, jellemzője. Ugyanakkor teszi hozzá Görömbei András
a nemzeti identitásnak ösztönző erővé, inspiráló és gazdagító tényezővé
kell válnia az értelmiség munkájában. A nemzeti és a múlttudat különös
fontossággal bír a mai Európában és a globalizálódó világban, amely nagyon
nehéz és próbatevő közeg az elkötelezett íróember számára.
*
Görömbei András elmúlt évtizedben vagyis az ezredfordulón
keletkezett tanulmányai, kritikái, recenziói egy rendkívül jelentős irodalomtudósi
munkásság produktumai. A recenzens már-már hajlamos lenne lelkendező hangvételben,
föltétlen azonosulással méltatni az Azonosságtudat, nemzet, irodalom
című könyvet, de éppen Görömbei Andrástól tanulhatja meg, hogy a legteljesebb
egyetértés, az eszmei azonosulás esetében is muszáj tárgyilagosnak maradnia.
Ezért csak annyit szögez le: a 2021. századi irodalmunk értelmezésének,
hagyományszemléletünk sajtosságai megértésének, az irodalom kettős
emberi és közösségi azonosságtudatot szolgáló hivatása fölmérésének
nélkülözhetetlen kézikönyve Görömbei András kötete.
Legalábbis azoknak, akik még hisznek az irodalom
küldetésében. (Nap Kiadó, Bp. 2008 )
|
|