|
HALMAI
TAMÁS
Az
üvegtestű angyal
Egyperces mesék
Ahova
te mész, oda jöjj velem.
(Szabó T. Anna)
Pásztorkenyér
Határtalan asztal volt ez a karácsonyi. Az abrosz hómezők végtelen fenségét
idézte, a gyertya középütt szerényen lobogó napot mintázott, két oldalt
pedig egy-egy karéj pásztorkenyér fénylett, frissen szegett élet az élőknek.
Kuckófrici, a kismackó (nem is volt annyira kicsi) tátottabb szájjal álmélkodott,
mint valaha:
Ez igen szép lett, babóca.
Aranyvacak, a kisnyuszi (nem is volt annyira nyuszi) megigazgatta fodros
szoknyácskáját:
Mert igen szépre akartam, buckóm.
Leültek, két oldalról fogva közre az asztalt, az ünnepet, az örömöt.
El is feledték, hogy mesében vannak, s kalandokba keveredniük illenék,
izgalmak és veszélyek és birsalmaszörnyek sűrűjén át küszködve a boldog
végkifejlet, a szívderítő tanulság felé. Azaz dehogy feledték el: tudták,
jobban nem is tudhatták volna, hogy mese szőtte este ez a mostani, s még
a naptár közbenjárása sem kellett hozzá, sem a hagyományok tanúsága.
Szeptemberben is lehet karácsonyt tartani, ha akad a vacsorához pásztorkenyér,
a pásztorkenyérhez határtalan asztal, a határtalan asztalhoz pedig egy
nem is annyira kicsi és egy nem is annyira nyuszi.
Papírkilincs
Feltárult végre! A pinceajtó, amely mögött évszázados kincseket remélt
a kismackói képzelet, de legalábbis eperszószban fürdő csokoládétáblákat
végeláthatatlan sorban.
Az őszi semmittevésben kapóra jött az ötlet: mérjük föl, mit rejt a ki-tudja-mikor
és ki-tudja-ki-által kulcsra zárt ajtó! A kulcs a bejárat mellett függött
egy szegen; Kuckófrici bátran emelte le, és még bátrabban fordította el
a zárban, és el-sem-mondhatóan bátran lépett be a sötét és mély helyiségbe.
Bátorságában azzal sem törődött, hogy a foga derekasan vacog, a kezében
pedig fáradhatatlanul reszket a lámpás.
Óvakodva nézett körbe, azután csalódottan vakargatta meg szintén csalódott
orrát. Néhány szú ette polc, fényüket vesztett edények és rozsdás kerti
szerszámok: csupán ennyi vagyonkát rejtegetett a pince. És por mindenütt,
egy egész takarításra és tisztogatásra váró világegyetem.
Mikor visszabaktatván a konyhába elújságolta kisnyuszijának,
mit talált és mit nem; hogy se aranypénzek, se mogyorókrém, se angyaltollak,
ellenben munkálkodásra hívó állapotok, ameddig a szem ellát abban a sűrű
homályban, Aranyvacak egy szót sem szólt (mert origamizás közben szót
sem szokott szólni), hanem csak hümmögött egy melengetőt, és széles mosollyal
Kuckófrici kezébe nyomta legújabb művét.
Egy papírkilincs volt az, mintegy kitüntetésképpen az expedícióért, a
pince megkésett ajándéka.
Búvópatak
Keresztlécet közönséges konyhaablakra elmélyültebben még nem faragott
mackófia a földön, mint Kuckófrici az elmúlt hetek során. És nagyobb türelmet
se nyuszik, se gyöngymakik, se terebélyes péknék nem tanúsítottak soha,
mint Aranyvacak ebben a viszontagságos időben. De hiszen hiába is lett
volna türelmetlen és követelőző és lekváros csuprokat a párja fejére borogató:
Kuckófricit az sem zökkentette volna ki feszült nyugalmából, a műgonddal
végzett munka verejtékes gyönyöréből.
A tizenhuszadik nap tájékán a szorgos barkácsmackó kiegyenesítette a derekát,
végigtekintett a művén, és egész szónoki tehetségét latba vetve, minden
egyes szót költői érzékkel megválogatva berikkantott a nyitott ablakon
a kicsiny házba:
Tyű!
S hogy Aranyvacaknak kétsége se legyen a végeredmény jelentőségét illetően,
a részleteket is hozzáköltötte:
Hűha-de-tyű!
Aranyvacak szelíden és elnézően kukkantott ki az ablakon, s még szelídebben
és még inkább elnézően dobott mézes-tenyeres puszmákot a megfáradt hősnek:
Igazán szép lett, mackóm, és sziromnyi kétségem sincs afelől, hogy
majd lesz egyszer egy olyan életünk, amelyben egy épp afféle házban lakunk,
hogy az ablakára ez a szépséges rúd dicsőségesen illeszkedni fog.
A borzas mester e szavakra mert mit neki, a mesternek és borzasnak
a valóság, amely éppen nélkülözi a keresztléchez szükséges méretű ablakot
, mondom, e szavakra olyan büszkén húzta ki magát, mint azok, akik
bármikor készek hidat ácsolni búvópatak fölé, kerti ünnepet tartani sivatagban
vagy fekete gyűrűt összeötvösködni ezüstből, aranyból, szerelemből.
Az üvegtestű angyal
Egy éjszaka Kuckófrici arra ébredt, hogy valaki ül az ágya szélén.
A faluvégi házacskát hézagtalan tökéllyel töltötte ki a koromsötétség;
Kuckófrici az orra hegyéig sem látott, de ha ellátott volna is: bizonyosan
csak a sötétségtől kormos orrát látja. A váratlan látogatót azonban világosan
szemügyre vehette. (Már amennyire az édesded álomból fölriadó mackók világosan
vehetnek szemügyre bármit is kótyagos kis tekintetükkel.)
Áttetsző alak volt, mégis ragyogott; akárha egy bordó és egy kék nap egyszerre
sütött volna át mesebeli lényén. Békésen és mozdulatlanul ült, a tekintete
baráti, a mosolya mézes, a hátára pedig illedelmesen simultak színpompás
szárnyai.
Egy üvegtestű angyal!
Kuckófrici megörült, és elcsodálkozott, és beleborzongott a fölismerésbe.
De mielőtt megböködhette volna a jóságosan szuszogó Aranyvacakot, hogy
lássa ő is a szépet, azon vette észre magát, hogy jóságos szuszogásba
merül vissza ő maga is.
Reggelre kelvén pattant volna ki az ágyból, hogy elújságolja a nyuszinak
a csodát, de mint mindig Aranyvacak mérföldekkel előtte
járt a varázslatok földjén: az ágy szélén ült, kezében frissen gőzölgő
kávéval, s egész valója furcsán tündökölt akárha egy bordó és egy
kék nap egyszerre sütött volna át mesebeli lényén.
Hetedhét
Egyetlen pillanatig sem volt kétséges a történet vége. A háromfejű sárkányt
muszáj volt legyőznie a hős lovagnak. Aki azután négyökrös szekéren vonult
be a királyi udvarba. Ötöl-hatol a történetmondó, ha Kuckófricinek hívják,
és nagyon igyekszik. Hetedhét határon túl jár a képzelet, ha Aranyvacak
képzeli el a mesét. De a hetedhét határ végül csak bennünk van, hol másutt?
És mi ötölünk és hatolunk, ki más? Mi ülünk mindig a négyökrös szekéren.
Mi küzdünk meg a háromfejű sárkánnyal. Egyetlen pillanatig sem lehet kétséges
a történet vége.
Hideg,
meleg, pont jó
Megvesz az Isten hidege... morogta Kuckófrici, azzal magára
erőltetett egy negyedik pulóvert is. Mi tagadás, szeretett morogni. A
számos réteg ruhának köszönhetően pedig egyre inkább egy jóllakott teniszlabdához
hasonlított.
Aranyvacak fölpillantott a könyvből, amelyben versek voltak és csodák,
s tapintatosan elnevette magát:
Buckóm, ha ennyire fázós vagy, miért nem sétálsz kicsit a napsütésben,
vagy bújsz szöszben gazdag takarókupacok alá, esetleg gömbölyödsz ide
a tenyerembe?
Kuckófrici, a négy pulóver és három nadrág hőse elgondolkodott. Morgott
is valamit újra, azután kelletlenséget mímelve, szinte csak véletlenül
irányítva lépteit a nyuszi felé, belevackolta magát Aranyvacak mindig
meleg tenyerébe.
Megvesz az Isten melege! rikkantotta akkor vidáman, mert
vidáman rikkantani még a morgásnál is jobban szeretett.
Jobb így? mosolygott rá Aranyvacak, s szabad mancsával a
következő versre lapozott: messze földön híres volt arról, hogy egyszerre
tudott olvasni és szeretni.
Pont jó szuszogta a mackó a jóllakott teniszlabdákra jellemző
elégedettséggel, és megadóan tűrte, hogy Aranyvacak két vers között őt
is föllapozza, és lapozza szüntelenül és szeretettel, míg csak le nem
száll az este, amely majd behajtja mindkettőjüket.
A legkedvesebb vendég
Kuckófrici, az enyhén pocakos és jócskán borzas medve nem volt lusta,
amint azt rosszakarói híresztelték, jóakarói pedig még inkább. Nem, csak
megfontolt volt és körültekintő, higgadt és méltányos, aggályos és türelmes;
egyszóval: baráti nagyvonalúsággal bánt az idővel. Ezért is tűnt föl váratlan
kifejlettel kecsegtető rendhagyásnak, hogy most milyen igyekezettel söpörte
fel a konyhát, mekkora sebbel-lobbal terítette meg az asztalt, és helyezett
virágot a vázába, és fésülte csinossá még a füleit is, nem beszélve a
bárányfelhő-mintás nyakkendőről, amelyet aztán végképp a villámoktól eltanult
sietséggel kötött ünnepien gubancos csomóba. Mikor mindezzel végzett,
még egy utolsó pillantást vetett a kellően csámpásra suvickolt cipőjére,
és elegáns vigyázzállásban várta a fejleményeket.
A fejlemények nem is várattak sokat magukra: piszén kopogó léptek közeledtek,
puhán és csöndesen mozdult a kilincs és belépett a vendég.
Légy üdvözölve, te színtiszta örömömre szolgáló! mondta
a mackó, és esetlen könnyedséggel meghajolt.
A látogató meglepődött, és felnevetett, és elpirult épp ebben a
sorrendben.
Mackóságom, hiszen csak néhány percig voltam távol... mondta,
mert hát való igaz: a bolt, ahova szegfűszegért és tulipános ládikáért
szaladt el, a közelben állt. Amiből az is nyilvánvaló: Aranyvacak volt
a titokzatos és fontos illető, akit Kuckófrici a titokzatos és fontos
illetőknek kijáró áhítattal várt vendégségbe, azaz vissza, azaz nagyon.
Kedves kis nyuszedlim, az a néhány perc éppen eléggé hosszú idő
volt ahhoz, hogy most igencsak megörüljek neked! mondta a mackó
büszke zavarban, majd kézen fogva az asztalhoz kísérte büszkesége és zavara
okát, Aranyvacakot, ahol is együtt és egyszerre örültek a forró galagonyalevesnek,
a hűsítő vackorszörpnek és a kézen fogás nem múló varázslatának.
|
|