SZENTI ERNŐ

Töredék alá rejtett határtalan

  Sütő Csaba András: disintegration

„Ez a játék, végső soron, attól tartok, vérre megy”, írta a disintegration című versében Sütő Csaba András, találóan. Legújabb verseskötete összetetten megkomponált több tételből álló szövegkompozíció. A háttérben egy karakteres, személyre szabott költői eszköztár kifejlesztése és alkalmazása rejtőzik. Sütő számára a nyelv által válik használhatóvá a valóság. Mindez fordítva is érvényes. A valóság adja a lovat képzelete alá, működteti fantáziáját, és teszi élettelivé, hajlékonnyá, változatossá és szemléletessé költői beszédmódját.
      Költészetében egymással rokon, egymástól nagyon eltérő létezésmozzanatokat kapcsol egybe.
      A nyelv vastagra hízott jegén kiszámíthatatlanul és szeszélyesen cikáznak a szavak. Hol összekapaszkodnak, (igazgizgaz, borbarangoló) hol az egymást elengedő betűk vesznek fel új alakzatot (ön. tudat talan.). Hamar egymásra találnak a rokon, de eltérő tartalmú fogalmak (minden egy, egyre megy; beleráng az élet, belereng a föld).
      Mintha virtuálisan mágneses réteggel vonta volna be a szavakat, teret engedve a meglepő és frivol kiszámíthatatlanságnak. A tárgyilagosnak tűnő felsorolás gyakran terül szét fokozásba, majd szűkül össze megint laza egymásutániságba. Költészetében a legrövidebb mondatban is helye van a becketti fantasztikumnak, a nyelvi átírásnak, csavarásnak, az ősi és a mai szóhasználat összeszikráztatásának. Egyazon lapra kerül az összetartozás realitása és a darabokra hullás irracionalitása: „letiport nád. félembernyi ösvény. növekvő raj. elülő moraj. süppedő talpak, szortyogó föld. víz / a talp mellett. óvatos netovább. magasra nőttek a nyárfák.” (kollázs ugyanarról és másról).
      A könyv szerzője előzetesen gondosan számba vette a nyelv számára kimunkálható lehetőségeket. Munka közben, az ihlet hátszele is segítségére sietett, elgondolása így a vártnál is árnyaltabban vált versvalósággá. Különösebben semmit nem emel ki, semmit nem rejt el, szövegfelülete mégis dimbes-dombos. Analógiával élve, költészete rokon a nonfiguratív festők teljesítményével, vagy számos kortárs zeneszerző hangzásvilágával.
      Gondosan, nagy tárgyi tudással kimunkálta a rétegzett életérzéshez jól illeszkedő nyelvet.
      Az éles hangnak és a halk sóhajnak egyaránt helyet szorít munkáiban. Az egymástól sokban különböző regiszterek abroncsai fogják össze költészetének dongáit: „egy emberből, több hangon, ugyanaz beszél” (a félkegyelmű).
      A felszabadult, a fesztelenül, a szétáradósan fogalmazás a nyelvi játékosság szállásadója (A szándékot feledve, nem feladva;  jobb esetben esetlen halmaz). Mint az a fodrász, akit épp nem a hajvágás köt le, de csattogtatja ollóját. Ez a gesztus a költészettől sem idegen: „de csak vagyok. és igen. voltam is. de szabadulhatok. mi lárma ez itt. milyen ünnep. micsoda gyász.  a láng jelzi a fát.  nehéz a levegő.  odabenn.  idekinn tiszta talán.” (disintegration)
      Apály után jön a dagály. A látszatok hulláma magasba emeli a lényeget. A lényeg a bel- és a külvilág kijegecesítése a költészet által. Ennek szüntelenül mozgásban, alakulóban tartása.
      Költői világában ellentétek feszülnek egymásnak; harmóniát morzsol fel, tör darabokra, ha nem a csönd, akkor a semmittevés, vagy a vak véletlen. Szélcsendes mondatai testet öltött vihar előtti csönd. Mondataiban hézag nélküli az anyagi és a szellemi szimbiózisa. Mondata a holtpont és a legmagasabb szint befogadója (építő rombolás ez így; két ujj között tétova sikoly; rángatva láncra vert reményt; papíron száradó futamok).
      A paradoxon, a morbid a Sütő-versek éltetője. A szürreális együtt ropja a táncot az álommal.
      Költészetében a lehetetlent, a meghökkentőt, a logikailag alig átvilágíthatót tág tér illeti meg.  A mérleg nyelve többnyire nem a harc, hanem a kibékülés felé billen el (ahol a fény, ott a jó, ahol a sötét, ott se rossz; a függönyök az utcára emelnek kezet; látom a hamis fény mintázatát; az arcon a pír csinosítja magát).
      Az asszociációs rögtönzés, a precíz számításokon alapuló improvizálás költészetének konstans eleme (téphető ideg... távolba nézni, sohaott... nagy ár az éhség... órája ül. rezzenetlenül.).
      A kiszámíthatóság, a határozottan állítás után rögtön megjelenik a kétely, és gyors mozdulatokkal eltünteti az éles kontúrokat. Előre soha nem lehet tudni, az ismeret, a sejtés, az emlék, a fantázia, a vágy, a beteljesülés, a jó vagy a rossz mondja-e ki az utolsó szót.
      Tiszteli és követi a törvényt, de csak addig, amíg nem sérül a véletlen, a mindent kimondás szuverenitása. Oda-vissza ingázik az emlékek és az óra által mutatott pillanat között. Élvezi a fény jelenlétét. Hamar összebarátkoztam víz- és halszagú mondataival. A fű, a zöld, a szél, az évszakok hasonlatalapítók.
      Meglepve tapasztaltam, nyílt lapokkal titkolózik. Ahol a vers szegmensét sűrű homály tölti ki – csodálkoztam el a felismerésen, legtöbbet ezeken a helyeken árult el önmagáról.
      Kötetében valósággal hemzsegtek az erőtől duzzadó rontott mondatok. A versek olvasásakor egyik érzékszervem sem lazsálhatott.
      Másodszori olvasásra már egészen megbarátkoztam a helyzettel: semmit nem mond végig.
      Nem mondja végig a csöndet, a barátságot, a felhős eget, a holdfényt, a pecázás végkifejletét, a negyven évvel ezelőtti slágerszöveget. Rövidre zárt hétköznapjait, bizonyára nem véletlenül, betagosította a múltba. Míg a költő bontogatta a semmi vastag válaszfalát, a kezdetet addig a vég helyettesítette.
      Versei, az elsőtől az utolsóig, tartalmazzák az organikusság minden összetevőjét. Kötete a tipográfiai megoldások gazdag példatára lehetne. A leghalványabban szedett sor a kötet egyik legerősebb mondata „szürcsölve isszák fel a visszhangot a fák” (is).
      A könyv együttgondolkodást és kreatív olvasói attitűdöt kíván meg. A kötet elolvasása a verset szerető és értő olvasó számára maradandó élmény, a szélesebbre nőtt látókör csupán ráadás az emeltdíjas fáradozásért. (Orpheusz Kiadó, Budapest, 2008)