FEKETE J. JÓZSEF

„Csak hullámozni végtelen”

  Weiner Sennyey Tibor: A tengerszint feletti magasság meghatározása

(Hamvas Béla)
     

Különös, hogy korábban el sem gondolkodtam azon, hogy milyennek kell lennie a kortárs költő versének ahhoz, hogy nyomban felismerjük a benne megnyilvánuló lírai alany kortárs mivoltát. Tipizálhatók-e a kortárs lírában megjelenő gondolati tartalmak, verstani megoldások és esztétikai hatásmezők oly módon, hogy azok a korszerűséget is jelöljék? Egyáltalán, az olvasónak van-e bármiféle igénye egy ilyen vélt vagy létező korszerűség iránt? Ha létezik ilyen igény, akkor annak nyomán ki kell alakulnia egy fősodornak, vagyis divatnak, s ha a költő olvasott kíván lenni, nyilván be kell hódolnia a divat előtt. De miért akarna egy költő olvasott lenni, nem a versírás az előbbre való számára? Eddig csak jöttek elébem a versek, a verseskönyvek, és csak adták magukat, eszemben se volt ilyesmin gondolkodni. Most viszont, hogy elolvastam Weiner Senynyey Tibor A tengerszint feletti magasság meghatározása című kötetét, a hiány megképződő érzése döbbentett rá, hogy korunk költészetében kétségkívül léteznek fősodrok és áramlatok, ezt éppen ez a kötet igazolja, azzal, hogy egyikhez se kíván tartozni.
      Különc, mondhatnánk, ha lenne válaszunk a „mihez képest?” kérdésre, ha itt most számba vehetnénk a kortárs poézis fő vonulatait, ám most Sennyey könyve a lényeges, nem pedig az, hogy mihez nem kíván hasonlítani sem a költő, sem a könyv. Mondjuk inkább kissé megfontoltabban és árnyaltabban tehát: különös. A könyv már ránézésre, tapintásra is az. Az Irodalmi Jelen kiadó tisztelettel bocsátotta útjára a kötetet, megadta neki, amit megérdemel, a remek grafikájú pausz védőborítótól és keménytáblás kötéstől a kiegyensúlyozott tipográfiáig, Szarka Fedor Guido rajzainak poétikus hatású elhelyezéséig, szinte száz százalékosan pontos korrektori munkáig. Nagyon meg van csinálva ez a könyv, magán hordozza a megtisztelő odafigyelés melegét. Ha melegre vágyunk, érdemes magunkkal vinni ezt a kötetet, és kis falatokban harapni a versekből.
      A versekből, amelyekről eddig még egyetlen szó sem esett. Talán azt kellene legelébb elmondani, hogy mi is az, ami hiányzik ezekből a költeményekből, hogy miért érzem rajtuk a tömegvonzással szembeni lágy, de határozott ellenállást. Ezek a versek nem akarnak rátelepedni az olvasóra. Nem harsognak, és nem is rejtőzködnek sejtelmesen, nem követelik olvasásukat, nem löknek előre az újabb és újabb költeményekhez, hanem egyszerűen vannak, és a létezésük már önmagában is vers, ha a verset az emberibb ember felé vezető útként tételezzük. Weiner Sennyey Tibor korábbi két verskötete, A természettel való kapcsolat újragondolása és a Versek a kisházból már behatárolták azt a szuverén költői világot, és vele együtt a lírai én megszólalásának hangnemét, ami a mostani kötetben az önmegértés kiforrottságaként, a költői világ- és önszemlélet kiteljesültségeként jelenik meg, noha nem az még, hanem az egyén és a lét dialógusának csupán az éppen időszerű szakasza. Miközben erről a könyvről beszélek, minduntalan fölbukkannak a mondatokban az idő, a kor, a kortárs szavak, így végül csak ki kell mondanom, hogy az, ami elsőre és végérvényesen megkapott Sennyey legutóbbi kötetében, az a költői (emberi) magatartás korszerűtlensége. Méghozzá a maga iránt vonzalmat keltő korszerűtlenség, ami, meglehet, éppen a korszerűség jele. Félreértés ne essék, Weiner Sennyey Tibor lírai énje a huszonegyedik század alakja, aki alumínium-kerékpárján száguldozik a szmogos városban, de nem a sebességet dicsőíti, hanem a megállás szükségességére emlékeztető lámpákat, az útkereszteződésben várakozás üdvös nyugalmát. Csípős-savanyú iróniával reagál kortársai felszínességére és érzelemmentességére, ám nem válik vesszőparipájává az irónia, inkább még közelebb hajol a dolgokhoz. Játékos versben pajzánkodik, viszont a szerelem tisztasága költészetének éltető eleme.
      A költői magatartását meghatározó kulcsvers A költő vére, ami katartikus élményként örökíti meg a költőnek egy „szomorú strici” általi megveretését, és ha tetszik, ennél fogva értelmezhetjük a lírai énen áttükröződő jézusi megbocsátást, az elfogadás buddhai mosolyát, az embernél emberibb ember felé igyekvés megfontolt lendületét, a tisztánlátás követelményét, a jó és a szeretet iránti sóvárgást, a ráérő idő megteremtését, ami gazdag formai világot építő, csendes, a megbékélt férfi lírájában ölt testet. A természet iránti viszonya a három kötet síkján változatlanul előremutató: a lírai én leszáll a sarjadó füvekhez, meghallja a fűszálak ujjongását, a fák énekét, látja a madarak közt feszülő „láthatatlan látható húr”-t, s élvezi „Az egyszerre mozdulás / Mozdulatlanságának zenéjét”, tudja, hogy „Lét a nemlét, / Szó a csönd is”, és hogy „Nincsen semmi, / Mi ne lett volna”. Weiner Sennyey Tibor meditatív természetfilozófiája révén visszaállítja az egylényegűség, az Egy-ség, az Egész-ség monista őstapasztalatát, amit Hermész Triszmegisztosz smaragdtáblájának harmadik tétele így említ: „...minden dolog az egyből származik...” Az Aranykor szakrális szerkezetét idéző egységtudata nyomán fittyet hány minden integritást romboló, dezintegráló, atomizáló befolyásolásra, vallja, hogy „megválni az Egytől” soha nem jelent elszakadást, különválást, hiszi, „Hogy a holtból élet lesz, hogy élni vágyik / A holt anyag, hogy térbe lép a szándék, / Hogy formát ölt a mindig ugyanaz.” A költőnek a tengerszint feletti magassága meghatározásához szükséges mérőműszerek elhelyezése során a lírai figyelem fókusza lassan átcsúszik az önvizsgálat terepére, s az ontológiai, gnosztikus és eszkatológikus megközelítés során erkölcsi, bölcseleti, meditációs és misztikus tapasztalatokkal gazdagodván – „Miért is gondolnád, hogy egy másik ember és te nem vagy ugyanaz?” – a belső tökéletesség eszményét jeleníti meg a világ tökéletlenségének ellenében. Identitás-meghatározása során magyarságát nagy ívű tájversekben fogalmazza meg, alapbölcsességeit viszont rövid, tömör, tapasztalatoktól súlyos versekbe sűríti. Ha a költő gondolatmenetét követjük, bátran vélhetjük, hogy eme szentenciaszerű közlés annak a képességnek az analógiája, ami által a lírai én a könnycseppben képes felfedezni az óceánt.
      A kötetben külön hangsúlyt nyer az Adriatica ciklus, az önmegismeréshez, öngyógyításhoz, léleképítéshez kötődő utazások verses és prózai naplója, amiben az útra induló lelkének „metszete van Istennel és a pokollal is”, viszont a tengeren utazó soha sincs sem magasban, sem mélyben, csupán hullámzik végtelen, s ez az a kegyelmi állapot, a „csak lenni” ráérő ideje, ahol az út és a cél egybeesik, ami felé az úton lévő, a világ harmóniáját szomjazó orfikus költő igyekszik. „Úgy élek én a Földön, mint egy csöndes Isten: / Mindenem megvan, mégis semmim sincsen” – írja egyik versében, amihez a létprogram megértése érdekében hozzáolvashatjuk egy prózai feljegyzését is: „Az akarást is elengedni. Örülni és lenni – mindössze ennyi a cél.” (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2008)