|
FILEP TAMÁS GUSZTÁV
Tóth László kisebbségtörténeti munkásságának kezdetei
Részlet
egy készülő kismonográfiából*
A
csehszlovákiai magyar kisebbség 1944 utáni történetének, személyes életutak,
életművek, korszakok föltárásában Tóth Lászlóé az egyik legfőbb érdem.
E fejezetben ez irányú tevékenységének kezdeteit tárgyalom, első lépéseit
veszem sorra, annyit bocsátva előre itt, hogy a legkorábbi igazi nóvum
a második világháborút követő diszkriminációs korszak, az úgynevezett
hontalanság évei az ezzel korábban foglalkozó gyér szakirodalom
által elkönyvelten nem létező dokumentációinak1,
irodalmi
és politikai-jogvédő szövegeinek fölkutatása, közreadása volt. E munkát
Tóth Molnár Imrével kezdte el, és az első, e típusba tartozó fontos szövegeket
tartalmazó Mint fészkéből kizavart madár...
főcímű
könyvet közösen is állították össze, jelentették meg. A diszkriminációs
korszak értelmezéséhez viszont ha akarták sem kerülhették volna meg a
közvetlen előzményt, az első, 1939 és 1945 között fönnállt Szlovák Köztársaság
kisebbségtörténetét persze nem is akarták megkerülni; e korszak
kutatása Tóth számára más szálon is sürgetővé vált: az 1989-es politikai
fordulat után ültünk neki Peéry Rezső életműve fölkutatásának, Peéry teljesítményének
egy, mennyiségét tekintve is számottevő és eszmetörténeti szempontból
is fontos része pedig igazi arányaira a kutatómunka során derült
fény éppen az első Szlovák Köztársaság magyar sajtójában jelent
meg. Molnár ekkor már régóta foglalkozott a magyar kisebbség akkori vezetőjének,
Esterházy Jánosnak az életével és megítélésével; első előadását 1989 végén
azon a vágsellyei értelmiségi találkozón tartotta, amely egybeesett a
prágai forradalom kezdeteivel és a felvonuló tömeg elleni brutális rendőrattakkal,
s amely után este a történész és szerkesztő Tóth Károly lakásán megalakult
az első pártszerű magyar ellenzéki csoport, a Független Magyar Kezdeményezés.2
Ekkor és ezzel teremtődött meg a lehetősége egy hiteles kisebbségtörténet
megírásának, a már folyamatban lévő alapkutatások friss eredményei közreadásának.
Tóth tanúja, részben résztvevője volt annak a folyamatnak, amelynek során
a szlovákiai magyar kisebbségi politika megszerveződött és átmenetileg
részévé vált a közhatalomnak; barátai, pozsonyi, dunaszerdahelyi munkatársai
fontos szerepet vállaltak az ekkori eseményekben. Az elkövetkezőkben nagy
arányokban indult meg a művelődés- és eszmetörténeti hagyomány átértékelése,
és sokunkat évekig működtetett az ekkor megkezdődött föltáró
munka lendülete.
Molnár és Tóth közös munkájának első látható eredménye
az az Esterházy János emlékének szentelt egyíves füzetecske lett, amely
a tatabányai Új Forrás című folyóirat 1990. 4. számának mellékleteként
jelent meg, és amelyről különlenyomat is készült. A füzet a magyar pártelnök
főbb életrajzi adatai mellett különböző típusúműfajú szövegeket,
illetve szövegtöredékeket tartalmaz: rövid részleteket Esterházy két szociáldemokrata
fegyvertársa, Peéry Rezső és Szalatnai Rezső, illetve korábbi ellenlábasa,
majd Szovjetunió-beli rabtársa, Csáky Mihály róla szóló írásaiból, a gróf
testvére, Esterházy Lujza akkor még publikálatlan emlékiratából, Fábry
memorandumából, A vádlott megszólalból, továbbá a stószi író Szalatnai
Rezsőhöz írott leveléből. A nem magyarokat Karel Koch képviseli
aki a szerkesztők jegyzete szerint egyszer úgy nyilatkozott, hogy életét
Esterházynak köszönheti , valamint a Nobel-díjas orosz író, Alekszandr
Szolzsenyicin, aki A pokol tornáca című könyvében emlegette a szlovákiai
magyarok egykori vezetőjét. Magától Esterházy Jánostól két részlet olvasható
itt, az első a prágai képviselőház költségvetési bizottságában 1937 novemberében
elmondott s nem sokkal később A csehszlovákiai magyarság kulturális
helyzete címmel önállóan is megjelent beszédéből, a második az 1939-
ben az Egyesült Magyar Párt végrehajtó bizottsági ülésén általa elmondottakból,
aztán egy szövegrész a Szovjetunióból való hazahozatala után fölvett kihallgatási
jegyzőkönyvből ebben az 1945-ös letartóztatása után vele történtekről
adott számot faggatóinak. Két teljes (bár rövid) dokumentum van még a
füzetben: az egyik a Neumann Tibor által a rákosrendezői pályaudvaron
kidobott üzenet a pozsonyi magyar pártvezetők deportálásáról; a másik
a nyitrai állami jegyzőségről az akkor Bécsben élő Esterházy Aliznak 1959.
szeptember 5-én küldött idézés. Ez tudósít arról, hogy Esterházy János
több mint két évvel korábban meghalt, s hogy 1959 decemberére kitűzték
a tárgyalást az örökség ügyében, amely minthogy az elhunytnak (korábban)
minden vagyonát elkobozták 110 korona. Ezt az örökös átveheti,
de jobban jár, ha lemond róla, mert azok a költségek, amelyek az
ilyen jelentéktelen összeg [...] átvételével járnak, meg fogják haladni
magának az örökségnek az összegét is.3
Több említett szöveg itt jelent meg először; volt,
amit e füzet számára fordítottak le magyarra, de néhány a korábban már
kiadott passzusok közül (például a Peéryé) azelőtt nem jut(hat)ott a (szlovákiai)
magyar közvélemény elé. A náciellenes, a háború alatt ideológiamentes
közösségteremtő és -mentő politikát folytató, utóbb jogi és erkölcsi szabályok
mellőzésével meghurcolt politikus képe tűnik elénk e szövegekből, s az
így alkotott Esterházy-kép nemcsak a később kialakult kanonikus ábrázolást
előzte meg, de azokat a szlovák történészek részéről később elhangzott
kritikákat is, amelyek a Magyar Párt elnökét a nácizmus, illetve a fasizmus
kollaboránsaként minősítették. A föntebb emlegetett ideológiamentesség
a közösségképzés belső módszerére vonatkozik azt, hogy a háborús
években a magyar pártelnök mennyiben alkalmazta az uralkodó nyelvezetet,
amit a nácik ellenőrzése alatt álló övezetben a közéleti szereplők egyike
sem kerülhetett meg, nyilván a terjedelmi korlátok miatt nem firtatták
a válogatás összeállítói; ekkor még a jelenség tudatosítása volt
a soros feladat. Tóthot és Molnárt a történeti tények föltárásán túl nyilván
a személyes igazságtétel szándéka is vezette, de ezen túlmenően a szlovákiai
magyar közösség az igaztalan vádak alóli rehabilitálásának szándéka, távolabbról
a szlovákmagyar viszony rendezése is; ezek öszszefüggése ugyanis
világosan kiderül az idézett dokumentumokból, például Fábrynak az Esterházy
halálraítélése után írott leveléből: A Karmasin dirigálta Machia
csak a politikai szabadságtól fosztotta meg Esterházyt és pártját, a Hitler
legyőzésével keletkezett új állam, ez az állítólagos antifasiszta alakulat
tovább megy és MachKarmasin egyetlen itteni ellenlábasát fejvesztésre
ítéli. Ez tiszta gyilkosság, de a bírák még nem tudják, hogy ugyanakkor
öngyilkosság is. A szlovák nemzet, a szlovák antifasizmus ez ítélettel
kimondotta önmaga felett az erkölcsi halálos ítéletet. [...] Ez az ítélet
történelmi példa és elmarasztalás: Mach 30 éve4
és Esterházy halálos ítélete kötetek helyett beszél. A szlovák nemzet
újra fel van mentve újra felmentette önmagát a mások befeketítésével,
feláldozásával. Meddig tarthat büntetlenül az ilyen játék: a bűntudat
hamis, elferdített lereagálásának, másokra való áthárításának e makacs
folyamatossága?! Az áldozatok újra mi vagyunk, mert Esterházy személyében
az egész szlovenszkói magyarságot ítélték el: a kötelet mindnyájunk nyakába
dobták.5
Karel Koch az Alexander Mach ellen hozott ítélet kapcsán ezt mondja: ...aki
irgalmas a farkassal szemben, az a bűnt a bárányokra hárítja.6
Molnár és Tóth számos előzményre visszatekintő együttműködése később is
folytatódott, így például Tóth Lászlónak döntő része volt abban, hogy
fiatalabb pályatársa befejezte a kisebbségi magyar politika e jelentős
személyiségéről szóló monográfiáját s hogy az könyv alakban napvilágot
látott.7 Lehet, hogy ez itt mellékszál,
de nagyon fontos: beleilleszkedik Tóth szerkesztői koncepciójába és
kismonográfiánk egy másik fejezetében röviden áttekintett szerkesztői
tevékenységébe is. Ezért kell itt egy rövid kitérőt tennem az Esterházy-ügy
két további csomópontjáról. Szlovák történészek és magyar publicisták,
bagatellizálva azt a tényt, hogy Esterházy egyetlen parlamenti
képviselőként nem szavazta meg a szlovákiai zsidók deportálását
törvénybe iktató javaslatot, továbbá hogy üldözöttek megmentésével vásárra
vitte a bőrét, és a továbbiakban is szankciókat vont magára, úgy igyekeztek
beállítani őt, mintha a Szlovákiában 1939-től kiépített totalitárius
rendszer része, illetve haszonélvezője lett volna. Mindez tudomásom szerint
az egyébként fölkészült történésznek, Ivan Kamenecnek az első Szlovák
Köztársaság történetéről írtott kismonográfiájában Esterházyról tett kijelentéseiből
veszi eredetét:
Esterházy
János a háború alatti szlovák államban uralkodó totalitárius-fasiszta
rendszer aktív részese volt. [...] Mint a nemzetgyűlés képviselője, megszavazta
az elfogadott törvényeket, beleértve az antidemokratikusakat és zsidóelleneseket
is. Felszólalásaiban támogatta a kormány zsidóellenes politikáját, azzal
az indokkal, hogy a magyar nemzet több évszázadon át szenvedett a zsidó
elnyomás alatt.8 Ezek a látszatra
higgadt, egy szaktörténész tekintélyével nyomatékosított érvek és
szempontok nemcsak késleltették Esterházy rehabilitációját, és sikerült
megakadályozniuk, hogy posztumusz megkapja a Yad Vashem kitüntetést
kisebbségi közössége szlovák részről történő megítélését is befolyásolták.
A magyar kutatók egy része ezzel szemben azzal érvelt, hogy az ellentámadás
a kontextus figyelmen kívül hagyásával, illetve megváltoztatásával indult
meg, s hogy az egésznek ellentmond a szlovákiai magyar kisebbség akkori
helyzete, az állam részéről belső ellenségként történő kezelése
az, hogy maga a közösség testületileg ki volt zárva a hatalomból. A legfrissebb
kutatási eredmények alapján melyek valószínűleg még nem
kerültek a szlovák közvélemény elé Esterházyt nemcsak a nyilasok
tartóztatták le Budapesten, nemcsak a Gestapo körözte Szlovákiában: mentelmi
jogának a köztársaság gyalázásának bűntette miatt történt
megvonása után 1944 májusában hathónapi börtönbüntetésre is ítélték. Ami
még ennél is fontosabb, Molnár Imre egyik friss, a szlovák parlament dokumentációján
alapuló, forrásmegjelöléssel bőven ellátott tanulmányában azt állítja,
hogy a magyar pártelnök nem szavazott meg egyetlen zsidóellenes
törvényt sem, ugyanis nem ment be a parlamentbe, amikor azokat
tárgyalták.9 Ha ez igaz, akkor meg kell
állapítanunk, hogy Esterházy bírálói nem bíbelődtek a forrásokkal, mielőtt
ítéletüket megfogalmazták. Ezt már csak azért sem árt tudni, mert az Esterházy
mellett az utolsó pillanatig kitartó, s érte később is perelő két szociáldemokrata,
Peéry és Szalatnai idevágó esszéje, illetve tanulmánya részben éppen Tóth
révén jutott el a közép-európai magyar olvasókhoz így személyes
ügye is, hogy tisztázódjon a magyar politikus szerepe. Ma úgy látom, hogy
Kamenec és követői Esterházy-képe (akár megfelelt ez kidolgozói szándékainak,
akár nem) azt az érvrendszert élteti tovább és erősíti, amelyet 194445
után a csehszlovák nacionalisták dolgoztak ki a szlovákiai
magyarság fasiszta nép voltának szuggerálására, alátámasztandó
az egységes szláv nemzetállam létrehozásának igényét. Ha igaz volna, amit
a magyar pártvezérről írnak, akkor már a Szlovákiának a magyaroktól való
féregtelenítésére10 tett
konok kísérlet sem tűnik föl olyan abszurd dolognak. Amelynek dokumentációja
elsőként Tóth László közreműködésével vált ismertté.
Az olvasó a Tóth által írt/szerkesztett, illetve
az ő közreműködésével készült, az Esterházy-emlékfüzet után következő
e témakörhöz kapcsolható munkák megjelenésének időrendjét
a könyvészetben találhatja meg; én az általam feltételezett koncepcionális
rend szerint fogom tárgyalni ezeket az eredményeket. Azt, hogy a szempontok
és a körvonalazódó tervek hogyan követték egymást, hogyan született egy-egy
elképzelés a már elkészült munkákból, az az időrend szerint úgysem állapítható
meg teljes pontossággal. Volt rá eset, hogy valamely ötlet, függetlenül
attól, hogy változott-e kisebb vagy nagyobb mértékben, évek, évtizedek
múltán jutott el a megvalósulásig. Tóth a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes
évek elején egyre újabb és újabb ötletekkel hozakodott elő,11
részben olyanokkal, amelyek valamiképpen az általa kigondolt, Budapesten
megjelentetett, de csehszlovákiai súlypontú kisebbségtudományi szemle,
a Regio körül összpontosultak.
A nyolcvanas évek második felében egyre égetőbbé
vált a csehszlovákiai magyar tudományos szemle hiánya; ennek pótlására
a Madách Könyv- és Lapkiadó magyar szerkesztőségének kényszerűen több
intézmény feladatkörét átvállaló tagjai, (főként) Zalabai Zsigmond, Balla
Kálmán, Grendel Lajos, majd Tóth Károly, még utóbb Fazekas József is kerestek
módokat. Így jött létre már a nyolcvanas évek elején a két-három íves,
főképp történeti, néprajzi, tehát elsősorban a lágy társadalomtudományok
körébe tartozó dolgozatokat kötetenként hatot-tízet tartalmazó,
évente megjelenő Új Mindenes Gyűjtemény című könyvsorozat, amelynek
(kis)könyvtárat is sikerült szervezni (ennek viszont csak két igen
fontos darabja látott napvilágot a bársonyos forradalom-ig).
Tóth, látván, hogy a puha diktatúra föllazulása Magyarországon lényegesen
gyorsabban következik be, mint Csehszlovákiában, ahol akkori latolgatásaink
szerint évekig, sőt még tovább is elhúzódhatott a diktatúra utolsó szakasza,
Budapesten kezdte megszervezni a csehszlovákiai magyar tudományosság általános
kisebbségi szemléjét, a Regiót.
Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy itt is több
szál kapcsolódott össze. 1988 májusában került sor a Marx Károly Közgazdaságtudományi
Egyetem Társadalomtudományi Klubja és a Széchenyi István Szakkollégium
háromnapos, A magyar kultúra és tudomány Csehszlovákiában című
előadássorozatára, amelyet Tóth Károly segítségével én szerveztem meg,
és amelynek külső feltételeit a közgázon folyó társadalmi mozgások kulcsembere,
a rendkívül agilis,12 ötletes
és segítőkész B. Kiss Tamás teremtette meg. E konferencián előadást tartott
Turczel Lajos, Koncsol László, Popély Gyula, Varga Sándor, Tóth László,
Balla Kálmán, Kovács László, Liszka József és Tóth Károly, a nyitóelőadást
a magyarországiak részéről a történész Vigh Károly tartotta tehát
képviseltette magát az irodalom-, a történet-, a nyelv- és néprajztudomány
is, továbbá a művelődéstörténet; Koncsol itt beszélt először viszonylagos
részletességgel Dióspatonyban folytatott kutatásairól. (A tervben szerepelt
Zalabai Zsigmond előadása is, ő azonban nem érkezett meg Budapestre.)
A rendezvény csehszlovákiai magyar fotóművészek az egyetem aulájában rendezett
kiállításának megnyitójával kezdődött (itt Koncsol beszélt), és költői
felolvasóest zárta, amelyen azonban csak egy-két alkotó vett részt. Ezen
az előadássorozaton tett javaslatot Czenthe Miklós az utóbb Rákóczi Szövetség
néven megszerveződött egyesület megalapítására.13
Tóth a Regio szerkesztőgárdáját részben már
Budapesten élő, de Szlovákiából a magyar fővárosba települt történészekből
Szarka László, Molnár Imre és a csak a kezdeti munkákban
részt vevő G. Kovács László és pozsonyi, dunaszerdahelyi
kutatókból, írókból állította fel. Az első szerkesztőség tagja volt Balla
Kálmán, az irodalmár, Tóth Károly történész és Szigeti László, a későbbi
Kalligram Kiadó igazgatója; főmunkatársnak Grendel Lajost sikerült megnyerni,
bár ez csak annyit jelentett, hogy a neve e minőségben föl volt tüntetve
a lapban. Kéziratot nem kaptunk tőle őt is elsodorta a forradalom
, de az igaz, hogy a Regio-könyvek egyik korai darabjaként adtuk
ki Grendel publicisztikájának, esszéinek első, az író által összeállított
és tiszteletreméltóan szerény terjedelmű válogatását. Szerkesztőbizottsági
elnökként Dobossy László neve van föltüntetve az első számokban; ő kéziratot,
tanácsokat, ötleteket is adott, és bejárt legalábbis bejött
a szerkesztőségnek meghatározott alkalmakra helyet adó Írók Szakszervezetébe.
Czenthe Miklós is a szerkesztőség tagja volt, amit kutatási területe és
eredményei mellett az magyarázott, hogy ekkor Tóth a Rákóczi Szövetséget
is melynek mi ketten is a tagjai voltunk igyekezett bekapcsolni
a munkába. Balla Kálmán és Tóth Károly, mint már volt szó róla, a Madách
Kiadó eredeti irodalom szerkesztőségében dolgoztak, ide tartozott a tudományos
irodalom is, kettőjüknél tehát szakintézmény hiányában egymásba
futottak az ország magyar tudományosságának szálai, azaz elméletileg az
ottani szerzőgárda is biztosítva lett volna. Mint Pilátus a krédóba, végül
belekerültem én is a távolról sem jól jövedelmező, szinte társadalmi munkában
végzett vállalkozásba, ugyanis egy adott pillanatban Tóth
közölte velem: én leszek az új folyóirat megbízott főszerkesztője. Ez
a poszt persze őt illette volna, ám egy méltatlan, valahol a háttérben
elhangzott gyanúsítás következtében hogy tudniillik Tóth bizonyára
magának akar lapot csinálni csak a folyóiratot működtető
(általa megszervezett) alapítvány elnöki tisztét vállalta el, továbbá
a folyóirat egyik mezei szerkesztője lett. (Én magam ezt az
igazi okot, bármily meglepő lehet, csak nemrégiben tudtam meg. Emlékeim
szerint akkor azzal az érvvel győzött meg arról, hogy vállalnom kell a
megbízott főszerkesztő szerepét, hogy az alapítványi elnök és a főszerkesztő
valamely törvény vagy szabály értelmében nem lehetett egyazon személy.
Ez azt jelenti, hogy személyes sérelmét nem akarta közüggyé tenni, valószínűleg
elhallgatta.) Formailag a Párbeszéd Alapítványt a szerkesztőség hozta
létre 1989. november 13-i hatállyal, a Regio című,
elsősorban (cseh)szlovákiai magyar érdeklődésű, évi négy
alkalommal megjelenő kisebbségtudományi szemle, továbbá a folyóirat céljaival
egybevágó könyvsorozat kiadására és terjesztésére, továbbá a csehszlovákiai
magyarság-kutatás és kisebbségtudományi kutatások, pályázatok, ösztöndíjak
és egyszeri juttatások formájában történő támogatására. Az első
szám megjelenésének időpontja, amint az a címlapon olvasható: 1990 január.
A két dátum között tört ki Prágában a forradalom, amelyet a pozsonyi tüntetések
és tömegdemonstrációk követtek. Így az anyagát a kisebbségtörténelem,
eszme- és mentalitástörténet, jogtudomány és jogtörténet, demográfia,
politológia, szociológia, néprajz, nyelvészet stb. területéről gyűjtő
folyóirat általam fogalmazott, s Tóth és Szarka László kiegészítéseivel
megjelent beköszöntőjében már utalni kellett e történeti-politikai változásokra
s a mi pozíciónk e rövid idő alatt bekövetkezett változására egyaránt,
magyarán az örömteli fordulat okozta elbizonytalanodásunkra is.
Főképp az enyémre de a szerkesztőség budapesti tagjai, gondolom,
mindannyian tisztában voltak azzal, hogy az volna logikus, ha a Regio
céljait betöltő folyóirat a továbbiakban Csehszlovákiában jelenne
meg. Tóth egyébként maga is azzal a szándékkal fogott a folyóirat-alapításba,
hogy az orgánumot az első adandó alkalommal Pozsonyba fogja telepíteni,
nem igényelvén magának semmiféle előjogot a további munkára vagy a szerkesztőség
kijelölésére, sőt, a forradalmat követő hónapokban szorgalmaztuk is Tóth
Károlyéknál aki akkor a Független Magyar Kezdeményezés kulcsembere,
ha nem tévedek, formailag is a vezetője volt , hogy pakolják fel
és vigyék Pozsonyba a folyóiratot. Nem rajtunk múlott tehát, hogy a Regio
itthon maradt, később a Teleki Alapítvány gondozásába került, s ma
már a huszadik évfolyama felé ballag. Szlovákiában pedig majdnem tíz évet
kellett várni egy magyar tudományos szemle megjelenésére. Az új helyzet
tudatosításának bizonyságaként álljon itt a Regio első számának
beköszöntőjéből mely még a közép-európai közösségtudatra (fölébresztésének
szükségességére) is hivatkozik egy hosszú passzus: A Regio
szervezésének előtörténete egy korábbi történelmi szituációt idéz
föl, olyan pillanatot, amikor még senki sem tudhatta, hogy a kisebbségtörténet
egy bizonyos szakasza hitünk szerint mindörökre lezárul.
Amikor a folyóirat terve megfogalmazódott, még elképzelhetetlennek tűnt,
hogy a csehszlovákiai magyarság megfogalmazza és nyilvánosságra hozza
kollektív akaratát. Ennek következményeivel számot kell vetnie mindenkinek,
aki itthon ezekből az igényekből akart megfogalmazni valamit, vagy a csehszlovákiai
magyarság érdekképviseletét kívánta szolgálni. Különösen annak, aki a
csehszlovákiai magyarság módszeres kutatására vállalkozik. Folyóiratunk
létjogát, meggyőződésünk szerint, tudományos jellege igazolja. Nem célunk
a közvetlen politizálás, annak egy mélyebb és Közép-Európában régóta
időszerű módjához: a minőséghez szeretnénk hűek maradni. Éppen ezért,
munkatársaink politikai meggyőződésétől és állampolgárságától függetlenül,
lehetőségeinkhez mérten szeretnénk összefogni a szétszórt és rendezetlen
csehszlovákiai magyarság-kutatást, fórumot adni e munkának s hozzájárulni
a kisebbségi lét elméleti kérdéseinek tárgyilagos tisztázásához. A folyóiratban
helyet kínálunk azoknak is szlovákoknak, cseheknek, németeknek,
románoknak és más nemzetbelieknek , akik a részben közös múlt és
az együttélés mai tapasztalatai révén új, vagy általunk kevésbé tudatosított
szempontokat tudnak ajánlani témáink komplex vizsgálatához.14
Azt, hogy a folyóirat és a könyvsorozat indítása
idején a szlovákiai magyar szellemi eszmélkedés számos szála itt futott
össze, bizonyítja az is, hogy a Regio-könyvek sorozatának első félévi
tervében szereplő négy könyv közül végül három is Pozsonyban jelent
meg. A négyből15 a listában Szigeti László
Bohumil Hraballal készített, Zsebcselek című, Hrapka Tibor fotóival
illusztrált interjúregénye az első, ezt Tóth a szekszárdi Babits Kiadóval
akarta kiadatni. (Ennek a sorozatnak a megjelentetésére még nem létesült
kiadó, Tóth az egyes darabokat már meglévő vállalatokkal egyeztetve, azok
profiljába illesztve, tehát más-más könyvkiadóval [de a sorozatcímet minden
kiadványon föltüntetve] akarta tető alá hozni.) A Zsebcselek aztán
a Szigeti által alapított Kalligram kiadónál jelent meg, majd csak 1992-ben.
A negyedik Fábry Zoltán, az író hagyatékából ezekben az években előkerült
(illetve a hagyatékgondozó által korábban eltitkolt), Üresjárat 19451948
című naplójának és A vádlott megszólal című
legendás memorandumának tervezett közös kiadása ezt végül a Regio,
a Madách és a Kalligram kiadók közösen jelentették meg 1991-ben. A harmadik
sem a papírforma szerinti útját járta be; ez a Szélén az országútnak
főcímű, a csehszlovákiai magyar irodalom 1918 1988 között született
alapszövegeiből válogató, az ekkori terv szerint még verset és kisepikát
egyaránt tartalmazó kötet lett volna, a Széphalom Könyvműhely gondozásában.
Itt a kiadó maradt, de a líra és próza később külön-külön kötetet kapott
szerencsére, ez ugyanis a tervezett terjedelem duplázódásával járt
együtt (illetőleg nyilván a kézirat földuzzadása lehetett a változás oka).
E két kötetről a maga helyén szólok majd. Utoljára hagytam a terv második
darabját, mert a továbbiakban az elsők között logikusan ennek szálát kell
követnem. Ez Peéry Rezső válogatott tanulmányainak és emlékezéseinek könyve,
a Perem-magyarok az idő sodrában; ennél a Bethlen Gábor Kiadó volt
feltüntetve. Ez a válogatás bővült előbb két-, majd háromkötetessé. Az,
hogy a kétkötetes változat szöveggondozása és jegyzetelése közben már
a pozsonyi Madách Kiadó számára dolgoztunk, s hogy végül a háromkötetes
verzió a Kalligramnál jelent meg 1993 és 1996 között, azt hiszem, éppen
eléggé jelzi a kultúraszerkezet átalakulásának számunkra azelőtt ismeretlen
rengéseit (és gyorsaságát).
Tóth a Regióban egyetlen tanulmányt tett közzé,
egy lekerekített fejezetet a szlovákiai magyar, illetve a mai Szlovákia
területére eső színháztörténetben történt búvárkodásai következményeiből,
melyeknek eredményei majd a komáromi magyar színjátszás történetéről írott
kétkötetes művébe épültek be. De a többágú fönt utalt kutatásainak alapján
született dolgozatok sorozatszerűen megjelentek az e kérdések iránt folyamatosan
nyitott tatabányai Új Forrás című folyóiratban, amelynek ekkor
a főszerkesztő-helyettese volt. 1991-ben az e folyóirat mellett megjelenő
és a folyóirat főszerkesztője, Monostori Imre által szerkesztett
Új Forrás könyvek kilencedik darabjaként adták ki első
esszé- és tanulmánykötetét,16 amelynek
harmadik, utolsó ciklusa már tartalmazott négy, 19901991-ben született
írást az új tárgykörből: egyet a hontalanság évei-nek írásbeliségéről,
kettőt Fábry ugyanezekben az években írott két munkájáról, a negyediket
Peéryől ez utóbbi az a (mint a kiadvány jegyzeteiben olvasható
is) kettőnk által írt elő- vagy utószó (illetve annak első változata),
amit az akkor még kétkötetesre tervezett Peéry-válogatáshoz készítettünk.
Minthogy ezek vagy megjelentek más kötetekben is ahol az egész
kontextusában szólhatok róluk , és/vagy utóbb teljesebb, kiegészítetttovábbépített
változatuk is elkészült, később, a maguk helyén ismertetem őket. Lássuk
most az első, történettudat-módosításra alkalmas eredményeket.
Arról, hogy a szlovákiai magyarság történetében az
úgynevezett felszabadulás milyen következményekkel járt, és hogy hogyan
zajlott le a kollektív jogfosztottság éveken át húzódó szakasza, általánosságban
részben az 1968-ban kicsúcsosodó, majd a Varsói Szövetség tagállamai szovjet
parancsra bekövetkezett beavatkozása, a katonai megszállás következtében
összeomló reformkorszak, a prágai tavasz idején megjelent
kiadványokból, tanulmányokból, cikkekből lehetett tudni, sőt, korábban
szlovák részről már könyvterjedelemben is földolgozták a
témát (Juraj Zvara); igaz, hézagosan, és az érvényes ideológiai korlátok
között. A hetvenes évek végén viszont kézről kézre adtuk Janics Kálmán
A hontalanság évei főcímű, illegálisan Magyarországra, majd Svájcba
juttatott, és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem által
kiadott s Magyarországra egyéni utakon visszacsempészett könyvét. A
kitűnő monográfia szerzője levéltári forrásokat nem használhatott még
részben ez tette indokolttá, sőt, szükségessé 1989 után mások,
így Tóth László vagy az e téren a legtöbb termést betakarító Vadkerty
Katalin munkásságát , fő forráscsoportként a korabeli sajtóban,
illetve 1945 után kiadott könyvekben megjelent anyagot kellett földolgoznia.
Így aztán ez az alapmű is megerősítette azt a dogmát, hogy a kérdéses
években a magyar kisebbség némán fogadta és tűrte sorsát, hogy egyszerűen
nincs a történelmi fordulat pontjait rögzítő, az üldözöttektől származó
dokumentáció. Egyébként a hetvenes években vagy nem volt közismert
vagy nem volt fölelevenített ismeret az, hogy a kárpátaljai és
a délvidéki magyarságot még több és még nyersebb brutalitás sújtotta a
felszabadulás pillanatától kezdődően: a szerb partizánok több
tízezer magyar férfit mészároltak le, Kárpátaljáról pedig a magyar férfilakosság
többségét deportálták a szovjet lágerekbe. A visszacsonkult
Magyarország nem egy területén (Bereg megyében, Budapesten) szintén válogatás
nélkül állították a férfiakat a kelet felé induló oszlopokba, az ország
német eredetű vagy német nevű polgárait pedig sokszor családostul, gyerekestül
hurcolták el Szibériába. Észak-Erdély több nagyvárosából szintén ezerszámra
deportálták a munkaerőt, ezrek sínylődtek Földvár, százak
(ez utóbbiak dél-erdélyiek, tehát a második bécsi döntés után nem kerültek
át Magyarországra) Tirgu Jiu táboraiban. Több helyütt, így Csíkszentdomokoson,
Egeresen, Gyantán tömeggyilkosságokra került sor az új román közhatalom
nevében föllépő Maniu-gárdák részéről. Ezeket a tragédiákat csak jóval
a csehszlovákiai diszkriminációs korszak a hatvanas években beindult korlátozott
föltárása után lehetett földolgozni, de ez azt is jelentette egyben, hogy
a közvélemény nagy része, a többség számára ismeretlen területek egyszerre
kezdtek ismertté válni. Mindezen említett események és folyamatok mellett
továbbra is számottevő figyelmet kapott a szlovákiai magyarság látszatra
kevésbé brutális legalábbis kevesebb halálos áldozatot követelő
(az 19441945-ös Magyarországról a Szovjetunióba deportáltak száma
több százezer főt tett ki) története, talán azért is, mert élt
(még vagy már) a csehszlovák demokrácia mítosza, ami bonyolulttá tette
e megtorlások értelmezését. Az is lehet, hogy inkább azért, mert a szlovákiai
magyarság volt az egyetlen olyan magyar nemzetrész, mely egységesen és
törvénybe foglaltan évek során át ki lett zárva elemi emberi és állampolgári
jogaiból, mely minden intézményét elveszítette, amelynek minden iskoláját
bezárták, amelyet minden vagyonától megfosztották tehát testületileg
olyan állandó és elemi létbizonytalanságba került három éven át, amelyet
a többi magyar kisebbség így nem élt át.
Ez volt tehát az a korszak, amelyről majdnem minden
megjelent forrás azt a köztudatba átment hiedelmet táplálta, hogy nem
maradt fönt róla az elszenvedőitől származó írásos dokumentum. Koncsol
László törte meg ezt a balhitet, amikor a csehszlovákiai magyar költészetről
írott egyik összefoglalásában, első lépésként előszámlálva a számon tartott,
jegyzett alkotók Csontos Vilmos, Gyurcsó István, Rácz Olivér, Szabó
Gyula, Szabó Béla főként összegző köteteiben található, 19451948
közötti keltezésű verseket, azt állította, hogy téves az a Fábry nyomán
általánosan elfogadottá vált nézet, mely szerint ennek az irodalomnak
az újraindulása 1948-tól datálható.17
Tóth László a korszak kéziratos szövegeinek fölbúvárlása, részben
sajtó alá rendezése után éppen az általa nagyra értékelt Janics Kálmán
egyik kulcsfontosságú állítását volt kénytelen cáfolni a negyedik
út terminusának használatával, annak a hiedelemnek a
megcáfolásával, hogy a csehszlovákiai magyarság előtt [1944/451948
között] lényegében három út kínálkozott. »Amikor a magyar
demokraták, kommunisták, antifasiszták felismerték a helyzetet
írja hivatkozott munkájában Janics Kálmán is , hogy a magyar etnikum
erőszakos felszámolásáról van szó, három út között választhattak: átköltözni
Magyarországra (sajnos, a többség így döntött), tiltakozó, néma passzivitásba
vonulni (így tett Fábry Zoltán és sokan mások), végül a harmadik út: nemzetiséget
változtatni és így keresni az együttműködést.« Nem kevesen voltak
ugyanis azok, akik a negyedik utat, a helyzettel való szembefordulás
útját választották: ki-ki a maga alkata, felkészültsége, lehetőségei szerint
szegődött önmaga, illetve szűkebb és tágabb közössége identitástudatának,
a kialakult és hirtelen fenyegetetté vált nemzetiközösségiemberikulturálistársadalmi
értékek megőrzésének szolgálatába.18
Molnár Imre és Tóth László, amikor elkezdték kutatni
az ezekre az évekre vonatkozó irodalmat, valóságos szövegtengerre találtak
a levéltári, továbbá a magánkézben, hagyatékokban lévő források között.
Az előkerült dokumentumokat három fő szövegtípusra oszthatjuk, ezekből
eddigi ismereteink szerint a legterjedelmesebbet azok a csehszlovákiai
magyar írók, költők, politikusok, közéleti személyiségek által írt és
szerkesztett memorandumok, tiltakozások, jelentések alkotják, amelyekben
vagy egész közösségük, vagy annak kisebb-nagyobb töredéke hányattatásairól,
megpróbáltatásairól, nem egyszer üldöztetéséről adtak hírt. Pontosabban:
ezekből maradt meg a legtöbb vagy ezek váltak egyszerűbben hozzáférhetőekké
, mert ezekből lett minisztériumokban, miniszterelnöki hivatalban
iktatott anyag.
A második nagy forráscsoportot azok a dokumentumok
adják, amelynek darabjait névtelen, pontosabban ismeretlen,
a közéletben legfeljebb helyi szinten, falujukban, kisvárosukban
részt vevő, a diszkriminációs korszakban kiszolgáltatottá váló, jogfosztott,
Csehországba deportált vagy Magyarországra áttelepített, esetleg a korszak
elmúltát otthon, szülőhelyükön többnyire tehetetlenül, pontosabban a közéleti
cselekvéstől megfosztottan váró kisebb részt kulturális önszerveződésbe
fogó (ez főleg a fiatalokra érvényes) emberek írták, jegyezték föl maguknak
vagy otthon maradt családtagjaiknak, illetve azoknak a barátaiknak, akiket
a sors még megkímélt hazájuk elveszítésétől. Részben ide tartoznak a harmadvirágzás
említett költőitől származó versek is, ugyanis legtöbbjüknél, akár kisebb,
akár nagyobb műgonddal alkották meg műveiket, még nem válik el világosan
a művészi önkifejezés és a dokumentálás szándéka, sőt többjüknél nyilván
a lélek terhei könnyítésének igénye volt a magyarázata annak, hogy tollhoz,
ceruzához nyúltak. Mindezekkel együtt Tóth e versekben látta/látja az
1945 utáni szlovákiai magyar líra kezdeteit, s ezt a következőképpen indokolta
meg: ... miként egy nemzet irodalmi kultúrájának, hasonlóképpen
egy nemzeti kisebbség irodalmi kultúrájának nem kevésbé részét alkothatják
az elsődlegesen nem publikációs szándékkal született magánlevelek, naplófeljegyzések,
börtönnaplók, alkalmi versek és népköltészeti alkotások stb. is. Természetesen
balgaság lenne azt állítanunk, hogy ezek esetében is tudatos irodalmi
alkotásokról van szó, ám egy adott történelmi/társadalmi pillanatban és
helyzetben amikor »a szó igazi értelmében vett irodalom, intézményesített
irodalmi élet« szervezeti keretek, műhelyek, kiadók és folyóiratok
híján ha hallgatásra nem is, de belső és külső száműzetésre ítéltetett
az irodalom funkcióinak egy részét átvállalva, pontosan rögzítik
egy »ámító, hazug világ« szélére vetett népközösség, nemzeti
kisebbség tragikus mindennapjait, lelkének apró rezdüléseit. Ezeket a
szövegeket, Kodolányi Gyula más alkalomból elmondott szavaival szólva,
»sorspillanatokban mondták [...] olyan emberek, akik ismerték helyzetük
jelképi fontosságát«, vagy egyszerűen csak elemi erővel tört fel
belőlük az elnémított szó, a visszafojtott közlés, illetve sanyarú helyzetük
rögzítésének, világgá kiáltásának vágya.19
A harmadik csoportot a már korábban, az első Csehszlovák
Köztársaság idején is publikáló szépírók, esszéírók ez időben íródott
és részben a magyarországi sajtóban napvilágot is látott
szövegei adják. A hallgatás mítoszát részben az táplálta ugyanis, hogy
a tárgyalt négy évben nem volt Csehszlovákiában magyar nyelvű sajtó, így
a diszkriminációk elszenvedőinek nem is volt hova írniuk. Tóth László
volt az, aki ilyen szempontból tudatosan nézte át a felvidéki menekültek
részére Magyarországon megjelentetett Új Otthon című folyóiratot,
rátalálva ott az első köztársaság kiemelkedő íróinaktudósainak,
többek között Peéry Rezsőnek, Krammer Jennőnek, Pozsonyi Annának az írásaira.
Megtalált mást is a lapban, például Fábry híres memorandumának egy részletét
megjelenésének ténye annak ellenére ismeretlen dolog volt, hogy
a lapot korábban többen is átnézték. Emellett még számos olyan magyarországi
folyóiratot, hetilapot szálazott végig, amelyek a magyarországi demokratikus
alapon szerveződő pártok gondozásában jelentek meg, és/vagy amelyeket
fontos írók, politikai gondolkodók szerkesztettek. Több ilyen orgánumból
szintén a korszak jelentős, szlovákiai magyar vonatkozású dokumentumai
kerültek elő.
A Mint fészkéből kizavart madár...
törzsanyagát a névtelenek20
által írt szövegek: levelek, napló-, följegyzéstöredékek, versek képezik.21
Köztük népköltés-ek, egy-egy a népköltészet hatását idéző
műköltészeti alkotás, Jócsik Lajos A gútori veszedelem című, mondjuk,
kiseposzának két részlete, olyan paraszti Duba Lajos
(a kötetbe sorolt kilencvennyolc szövegből tizenöt tőle származik), Szívós
László vagy középosztálybeli Matyuga Cornél22
költők művei, akik később sem emelkedtek ki a névtelenségből,
aztán Szabó Gyula, Gyurcsó István, Csontos Vilmos a csehszlovákiai
magyar irodalomtörténet-írás által számon tartott szövegei, vagy az akkori
pályakezdők, például Hlavicska (a későbbi Holbay) László, Szőke István
darabjai. Főképpen azonban a Csehországba hurcoltak, illetve a kitelepítésükre
váró, jogfosztott, a jogrenden kívül helyezett emberek levelei adják az
összeválogatott/szerkesztett szövegegység terjedelmét tekintve jelentékenyebb
hányadát. Azok a hivatalokban, minisztériumokban iktatott, a diszkrimináció
megszüntetésének érdekében írott politikai dokumentumok, amelyekre
utaltam, ebbe a könyvbe még nem kerültek bele. (Tóth az e körbe tartozó
forrásszövegeket 1992-ben sorozatban kezdte közölni az Új Forrásban.)
A szerkesztés elveit az összeállítók az utószóban részletezték: A
fellelt és egybegyűjtött anyag bemutatásakor nem törekedtünk és nem is
törekedhettünk teljességre. Az volt a célunk, hogy kötetünk műfaji szempontból
is a lehető legsokrétűbb legyen, s ha nem is szociografikus pontossággal
megrajzolt, de legalább a valóságost leginkább megközelítő képet villantson
fel az 194548 közötti csehszlovákiai magyar társadalom
nemzedéki, szociális és világnézeti megosztottságáról, rétegzettségéről.
Így kerülhetett kötetünkben egymás mellé a tizenéves diák és a nyolcvanhoz
közeli öregember, így férnek meg egymás mellett békés egyetértésben a
legkülönfélébb vallási felekezetek hívei, így követi a félig analfabéta
parasztasszonyt az európai műveltségű tanár, a kétkezi munkást a kezdő
író, a pap, az ügyvéd, a földnélkülit a földbirtokos, őt pedig a polgár,
s így osztoznak ugyanazon sorsban a különböző pártok hívei, köztük a kommunisták
is. A kötetünkbe sorolt szövegeknek óhatatlanul érinteniük kellett a korabeli
csehszlovákiai magyarság egészét, mivel még a kivételektől
sem eltekintve minden egyes tagjának ugyanaz a sors jutott osztályrészül.
S remélhetőleg nem torzít kötetünk akkor sem, ha történetesen az olvasható
ki belőle, hogy emberségből, kiállásból, keménységből, tartásból, anyanyelvhez
és szülőföldhöz való hűségből, valamint más népekkel testvériséget, békességet
kívánó magyarságtudatból a csehszlovákiai magyarság ezúttal is jelesre
vizsgázott.23
A szenvedéstan leírásán túl persze lényeges adatokat
nyújt a könyv nemcsak ahhoz, hogy az új csehszlovák közhatalom nem
vette komolyan saját hirdetett elveit, a magyarok fasizmusáról, kollaboráns
voltáról szóló dogmát, hanem ahhoz is, hogy a bűnhődő magyarok
tisztában voltak ennek az erkölcsi indoklásnak az álságos
voltával. Magának a kollektív bűnösség elvének folyománya
volt, hogy származékainak megvalósítása a náci módszerek pontos analógiájaként
lesz fölfogható. A csehországi kényszermunkára hurcolt első csoportokban
voltak magyar zsidók és cigányok is, akik korábban, a náci uralom idején
esetleg csodával határos módon maradtak életben,24
a deportálásban részt vevő fegyveres erők tagjai a magyaroktól való
megszabadulást azon folyamat logikus, következetes folytatásának tekintették,
amelynek kezdetén a zsidóktól, folytatásaként a németektől sikerült
megtisztítani Csehszlovákiát;25
a tiszta szláv nemzetállam megteremtésének célja ott szerepelt az új állam
irányítóinak hivatalos nyilatkozataiban is. Azok, akik most a magyar
ún. fasiszták ellen léptek föl, korábban azért tartották Szlovákia ellenségének
a magyarokat, mert azok nem voltak hajlandók a nemzetiszocialista módszerek
alapján szervezkedni. Ahogyan G. Kovács László a könyvről szóló recenziójában
megfogalmazta: A kiközösítő személye nem lett más, csak az áldozaté.26
Mint mondtam, a főcsapás iránya Tóthnál
a hontalanság évei írásbeliségének föltárása volt, ez magával
hozta a közvetlen előzmény, az 19391944 közötti Szlovák Köztársaság
magyar világának megismerését is; a diszkriminációs korszak magyarázata
vagy ürügye a szlovákiai magyar kisebbség állítólagos nacionalizmusa,
kollaboráns volta, sőt fasizmusa volt, ez pedig akkor is egyértelműen
vezetett volna például Esterházy szerepének értelmezéséig, ha Tóth munkatársa,
Molnár Imre nem kutatta volna párhuzamosan a két korszakot. Újabb tényezőként
Tóthnak azért is foglalkoznia kellett az első szlovák köztársaság magyar
világával, mert az Új Forrás főszerkesztő-helyetteseként közlésre
megszerezte folyóiratának G. Kovács László nem sokkal azelőtt elkészült,
e tárgykörben született tanulmányát, amelyet az ő szerkesztésében adott
közre az orgánum négy folytatásban. (A tanulmány egyik változata később
az Új Mindenes Gyűjtemény 1993-as kötetében jelent meg.27)
Itt azonban ebbe a kutatási irányba belefutott tehát a másik, amelyiknek
Peéry Rezső életművének földolgozása volt a célja. Bár kétségtelen, hogy
a kérdések, a hívószavak itt is ugyanazok voltak. Peéry neve főleg sarlósként
volt ismert, bibliográfiákban szinte kizárólag a húszas évekbeli, erősen
baloldali cikkeinek adatai szerepeltek. Lehetett róla tudni úgy is, mint
a nyugat-európai magyar emigráció tekintélyes alakjáról kint megjelent
szlovákiai tárgyú írásairól azonban kevés élő ismeret volt itthon, két,
a hetvenes években odakint megjelent könyve valószínűleg alig néhány példányban
jutott át a vasfüggöny innenső oldalára. Én magam Fábry A vádlott megszólaljából
tudtam meg egykor, hogy Peérynek a második világháború alatti publicisztikája
mennyire fontos a kisebbségi eszmetörténet szempontjából, hogy annak ismerete
nélkül nem is lehet viszonylagos pontossággal leírni ezt a korszakot.
Édesanyámmal hozattam meg Nyugatról a Malomkövek között főcímű
Peéry-könyvet, Tóth is ezt a példányt olvasta először, s ennek esszéi,
tanulmányai például az Esterházy Jánosról és Lujzáról, Balogh Edgár
emlékiratainak a Sarló korszakát idéző kötetéről, a Márai Sándor és Szalatnai
műveiről vagy a Fábry Zoltánról szóló alapján gondoltuk úgy, hogy
a megszokottakhoz képest teljesen új nézőpontot találtunk az első két
kisebbségi korszak értelmezéséhez. Már a kutatómunkánk megkezdése előtt
nyilvánvaló lett, hogy Peéry személyében az egyik legfontosabb
s ráadásul a legértékesebb írói-eszmei életművét létrehozó szlovákiai
magyar írástudót fedeztük föl egyelőre magunknak. A fő szempont
az volt, hogy hányattatásai, sorsfordulatai következtében Peéry pontosan
leképezhette nemcsak a két első kisebbségi korszak erkölcsi tapasztalatait,
hanem közvetetten, külső szemlélőként (minthogy nyugat-európai
emigrációjában is újra meg újra visszatért ifjúkora tapasztalatainak és
tanulságainak rögzítései mellett a párhuzamosan folyó közép-európai változásokra)
az akkori jelenkor kisebbségi életének módulásait is. Az ő életműve az,
amelyből föltárulnak a Közép-Európát leigázó mindkét totalitarizmus elutasításának
erkölcsi és politológiai alapjai és gyakorlati okai, ráadásul ennek az
alapállásnak a magyarázatát egy olyan, kulturális momentumokra épített
lokálpatriotizmusban találhattuk meg, amelyik a több etnikumú régió történelmi
együttélésének hagyományait tekinti a közös szellemi otthonnak. Peéry
mindvégig ébren tartotta azt a kultúrhagyományt, amelyet a szlovákiai
magyar irodalom értékteremtő esszéírói, az említetteken kívül például
Szvatkó Pál és Borsody István alapoztak meg korábban. Ráadásul Peérynél
mindez nagyon erősen kötődött a legklasszikusabb több irányból
eredő magyar irodalmi hagyományhoz is, mely a reformkor évtizedeitől
a múlt század első fele demokrata gondolkodóiig ível, ám előzményei a
reformáció évszázadáig nyúlnak vissza.
Tóth ötlötte ki a politikai fordulat idején, hogy
Peéry ifjúkori cikkei, és főként a két, emigrációban megjelent könyv alapján
állítsunk össze egy kötetet az író munkáiból a Madách kiadó számára, és
ő is beszélte meg ezt a kiadó munkatársaival.
Először az emigráció folyóiratait néztük át az Országos
Széchényi Könyvtár nem sokkal azelőtt még zárolt osztályán, ahol is hetek
alatt kiderült, hogy már az ott összegyűjtött, lemásolt anyagok is túllépik
egyetlen kötet kereteit. Ezután következett a két háború közötti néhány
csehszlovákiai magyar napilap budapesti közgyűjteményekben csonkán föllelhető,
s a háborús évek vonatkozásában szintén nem teljes anyagának átnézése.
(Csak Esterházy Magyar Hírlap című napilapjának teljes kollekciója
tanulmányozható Budapesten, ám éppen ez tartalmazza Peéry és Szalatnai
náciellenesnek nyugodtan nevezhető ekkori publicisztikájának jelentős
hányadát is.) Tóth utólagos számításai szerint kilenc ország háromtucatnyi
sajtótermékét, illetve azok Budapesten és részben Pozsonyban föllelhető
évfolyamait néztük végig. Peéry előbukkanó írásainak nagyjából a felét
másoltattuk le azonnal (ez már az én utólagos becslésem), de a
végül három kötetre tagolt életmű-válogatás a nyomtatásra előkészített
anyagoknak is csak a többségét tartalmazza, nem az egészet: a harmadik
kötetből maradt ki (a terjedelmi korlátok miatt) a legtöbb Peéry-cikk,
az eredeti terv szerinti anyagnak körülbelül a fele. A három 1993-as,
1994-es, illetve 1996-os kiadású kötetről (röviden) szólva szintén
nem igazodom az időrendhez. A sorozat harmadik, utolsó darabját
melynek Európa önvédelme volt a főcíme három ciklusba tagoltuk,
az összterjedelme majdnem ötszáz nyomtatott oldalt tett ki, tehát ez volt
a legvastagabb a három közül. Mint írtam, körülbelül kétszer ekkora anyagból
kellett kiválasztanunk, ami bekerülhetett a kiadványba, ki kellett hagynunk
sok, az emigrációs sajtóban megjelent napi politikai érdekű cikket, és
rengeteget az írókról szóló szövegekből is, főleg az apróbbakat. A Bástya
és pajzs című ciklus a magyar írástudókról írt tanulmányok, esszék,
portrék, emlékezések, kritikák füzére Bocskai Istvántól ő végrendelete
okán került ide Mészöly Miklósig. Mérvadó hányadát azonban
a 19., s főképp a 20. századi, egymástól eltérő, olykor egymáséval szöges
ellentétben álló stílben alkotó és világképet valló alkotókról (nemzedékekről)
szóló írások teszik ki, beleértve a politikai irodalom képviselőit is,
például Csécsy Imrét, akiről Peéry Németországban jóformán minden dokumentáció
híján is pontos képet tudott rajzolni. Sokuk emléke felé a közös régióból
való származás vagy az ottani otthonosság okán vagy ürügyén
is fordult az író, így megidézte többek között Madáchot, Mikszáthot, Krúdyt,
Kassákot, Márait, másokról csak a közös szemléleti elemek miatt
vallott, méghozzá összekötve olyan egymástól látszólag távoli ideológiai
területeket, mint a szociáldemokrácia lásd Kassák-tanulmányát ,
a polgári radikalizmus erre példa a Csécsy-nekrológ és a
népi mozgalom lásd ehhez a Szabó Zoltán üdvözlése című cikkét.
Ott vannak a portrésorban a magányos óriások, mint Móricz és Babits, a
sokat vitatott, de nagyon hatékony életművet kiépített Szabó Dezső is,
sőt Mayer Judit jóvoltából egy olyan, József Attilát értékelő kéziratot
is közölhettünk itt, amelyet Peéry eredetileg a pozsonyi rádió magyar
adásában olvasott föl 1940 októberében. A ciklusra ma is érvényesnek tartom
azt, ami a kötet általam jegyzett utószavában szerepel róla: ...ebből
a harminc-harmincöt éven keresztül írt portrésorból amelynek legtöbb
darabja egyébként alkalmi írásnak készült az utolsó két évszázad
szubjektív magyar irodalomtörténetének, pontosabban irodalmi eszmetörténetének
gerince emelkedik ki.28
A ciklus szövegeiben tükröződő szemléletmód mutatis mutandis
Babitséra emlékeztet. A következő csoport Oligarchák micisapkában
a két totalitarizmusról írott cikkekből és tanulmányokból áll.
Az utóbb említett műfajban születettek párhuzamosan, illetve együtt bírálják
a nácizmust és a vele rokon eszmeköröket meg a bolsevizmust, s bár a cikluscím
világosan az 1945 utáni Közép-Európában regnáló kommunista elitre utal,
az összeállítók szándéka szerint egyértelműen emlékeztet arra, hogy mindkét
totális rend eredendően kultúraellenes, eredetét tekintve pedig népi
és modernista jellegű. Az ide besorolt cikkek viszont a helyzetből
adódóan aránytalanságot mutatnak. A nácizmust, közép-európai hatalomátvételét
követően, az akkori lapokban bírálni alig lehetett, de még csak a maga
valóságában objektíven ábrázolni sem, így ebből a korszakból csak egy
a németek által megszállt Csehországról írt és 1939-ben egy magyarországi
folyóiratban (Az Ország Útjában) közreadott Peéry- tanulmányt találtunk,
továbbá egy 1943-as, a pozsonyi Magyar Hírlapban megjelent s némileg
elvontabb, a közép-európai összefogás szükségessége mellett érvelő cikket.
A ciklus többi darabja az ötvenes-hetvenes évek kommunista diktatúrájának
változatairól/változásairól íródott az emigrácóban közülük az egyik
legértékesebb, a Reform és forradalom Pannóniában az író 1956-os
szerepéről (amikor is Sopron forradalmi tanácsa elnökhelyettesének feladatkörét
töltötte be) , részben a napi eseményeket kommentálva. (Ezek persze
Peéry emigrációjának két évtizedében íródtak.) A politikai kommentárok
és elemzések mellett itt olvashatók az esszéisztikusan, ám szakszerűen
rögzített személyes emlékek, így egy részlet ennek éléről választottuk
a cikluscímet is abból a vázlatkönyvből, amely néhány
kisebb szövegegysége kivételével az ezredfordulóig kéziratban maradt,
s amelyet Peéry hagyatékának Budapestre hozatala és az Országos Széchényi
Könyvtárban történt elhelyezése után Tóth rakott össze részben
elszórt kéziratlapokból és rekonstruált, majd adott ki Budapesten.
Ebből a kommunista tömegtudat-manipulációs lélektant átvilágító orwelliádából
mely Szlovákiában tudomásom szerint nem került terjesztésre
idézek két részletet, azért is, hogy érzékeltessem, mi helyett választotta
Peéry az emigrációt.
A villamos kerítésen kívül élő emberek valamely
felületes látomással úgy vélik, hogy az élet Kelet-Európában tele van
a külső szenvedés és nélkülözés dantei elemeivel. S ha a kelet-európai
fővárosokba érkeznek, börtönökben nem járván, meglepődnek az élet »normális«
mivoltán. Ám Kelet-Európában nem a »termelési javak« birtoklása
tekintetében, nem a fizikai kényszer és terror alkalmazásában történt
a legnagyobb változás, hanem az emberi tudat, lelkiismeret és a
tények permanens eltorzításában. Ennek a folyamatnak a hatása csak részben
felületi, java részében azonban nem az.
E feljegyzések e hadjárat nyomában járnak, s azt
a hatást igyekeznek rögzíteni, amely a valóságellenességnek, fikcióknak
és absztrakcióknak az emberekre rátörő kényszere [nyomán] alakult ki a
normális ember tudatában. A normális emberben, aki mindenről le tud mondani:
birtokáról, házáról, jobb munkabéréről, kedvezőbb munkaviszonyairól, biztosításáról
és betétkönyvéről, a karácsonyi fizetéséről és költözködési szabadságáról,
de nem tud lemondani értelméről, szellemi igényéről és erkölcsi felelősségérzetéről.29
Élsz e stilizált világban, ahol a valóságellenes
szellem újságcikkek ezreiben, könyvek százezreiben, füzetek millióiban
olyan természetesen és magától értetődően, olyan folyamatosan és fokozatosan
és állandóan van jelen, annyira kötelezően minden fórumon vagy iskolában,
hivatalban vagy tanácsteremben elmondott nyilatkozatban, hogy [a] feltevéseknek,
ráfogásoknak ez a tömege, [a] szerkesztés[nek] és stilizálás[nak ez a]
folyamata végül is valamilyen új minőség lesz, s azzal fenyeget, hogy
előbb-utóbb legyőzi a józanságot és [a] valóságot egyre több ember tudatában.
Először tréfáltok vele, ironikus hangsúllyal ejtitek, kacsintotok hozzá,
évek múlva azonban annyira belemarja magát a köztudatba, mint egy, [az]
egyéniség ellenállóerejét megtámadó kollektív skizofrénia, ami ellen csak
sokkos terápiával lehet védekezni. Persze, a nemzeti és emberi lét alapvető
kérdéseire vonatkozó bizonyos dogmák odabenn nem győznek, de átmenetileg
győznie kellett a kisebb feltevések özönének, s benne élni olyan, mint
valamely lassan ható mérges gázban. A szerep és stilizálás átalakította
az arcokat: a hivatalos embereknek, illetve az embereknek a hivatalos
működés közben lárvaarcuk lett, s szemhéjuk elkezdett reflexszerűen meg-megrebbenni,
mint a kitartóan nem őszinte embereké.30
A harmadik Peéry-kötet utolsó ciklusa Dudorászi száműzetésben
az emigránslétnek és közegnek részben az író személyes sorsában
lecsapódó hatásait világítja meg, részben a kinti közösségteremtés
kísérleteit; azt, hogy (pl.) Peéry hogyan próbált értelmet adni a hazától
való megfosztottságnak a megszállt Közép-Európa ügyeinek a nyugati
demokráciákban történő állandó napirenden tartásával.
A másodikként megjelent, A végzet bábjátéka avagy
Peremmagyarok az idő sodrában című Peéry-kötetbe azokat az írásokat
válogattuk be, amelyek kimondottan a szlovákiai magyarság történetével,
közéletével, a szlovákiai tájakkal, városokkal, a régió adta kultúrtörténeti
keretekkel és az író személyes sorsának főként ide kötődő eseményeivel
foglalkoznak, beleértve szülővárosának, Pozsonynak szinte földolgozhatatlanul
gazdag hagyományrétegeit is. Itt olvashatók azok az Esterházyról, illetve
a Szlovák Köztársaság kis magyar közösségéről írott esszék is, amelyek
szülőokai között ott lehetett a háború utáni, a kollektív bűnösséggel
kapcsolatos méltatlan vád fölötti fölháborodás. Az első kötet Gondolatok
a tehervagonban avagy Védőbeszéd a szlovákiai magyarok perében
teljes egészében azokból a szövegekből épül föl, amelyeket Peéry a diszkriminációs
korszakban, illetve utóbb e korszakról írt. Itt érkeztünk vissza a hallgatás
évei mítoszáig. Az évtizedes dogma, hogy A vádlott megszólal,
tehát Fábry Zoltán memoranduma volt az egyetlen, a magyar kisebbség sérelmeit
érintő és a közösség háború alatti magatartását taglaló szöveg, egyszerre
két irányból dőlt meg. Előbb Molnár Imre hozta a Regioba közlésre
Szalatnai Rezső Memorandum. A csehszlovákiai magyarok 1918 és 1945
között című írását, amelyet két részben jelentettünk meg a folyóirat
első évfolyamának 2. és 3. számában, majd Tóth találta meg Szabó Zoltán
Budapesten megjelent folyóirata, a Valóság 1946-os évfolyamában
a Hét sovány esztendő gazdag termése címmel Posoniensis álnéven
közölt írást, amelynek szerzője, amint azt aprólékos filológiai kutatással,
elemzéssel ki is derítette, Peéry Rezső volt. A Gondolatok a tehervagonban
című kötetnek ez lett a (Molnár Imre előszavát követő) nyitódarabja
és egyben első ciklusa, azaz az önértéke, -súlya miatt az első
ciklusba sorolt egyetlen szövege.
* |
Szeretettel
köszöntjük egykori szerkesztőtársunkat, a 60 éves Tóth Lászlót.
(A szerk.) |
1 |
Az egyetlen kivétel és előzmény, amelyre Tóth és Molnár Imre támaszkodhattak,
Koncsol László egyik ezeket az éveket is tárgyaló tanulmánya volt,
melyre a maga helyén hivatkozni fogok. |
2 |
E nap eseményeit és a következményeket, a csehszlovákiai földcsuszamlás
magyar vonatkozásait plasztikusan ábrázolja Tóth riportmontázsa:
Csehszlovákiai (magyar) változásokra. In uő: Elfeledett
évek (Esszék, cikkek, interjúk). Kalligram Könyvkiadó, Pozsony
1993, 135158. p. |
3 |
Az örökség. Esterházy János emlékezete. Összeállította
és szerkesztette: Molnár Imre és Tóth László. Különlenyomat az Új
Forrás 1990. 4. számának mellékletéről, 16. p. |
4 |
Első fokon harminc év börtönbüntetésre ítélték a Hlinka Gárda vezetőjét,
a szlovákiai zsidók deportálása idején a belügyminiszteri posztot
betöltő Alexander Machot, míg a deportációs törvény ellen szavazó
Esterházyt kötél általi halálra. |
5 |
Fábry Zoltán levele Szalatnai Rezsőhöz (Részlet) Uo. 10. p.
|
6 |
Karel Koch: Justícia (Részletek) Uo. 12. p.
|
7 |
Molnár
Imre: Esterházy János 19011957. Nap Kiadó, Dunaszerdahely
1997. |
8 |
Ivan Kamenec: Trauma. Az első Szlovák Köztársaság (19391945).
Fordította: Húshegyi Dóra és Húshegyi [sic! Hushegyi]
Gábor. Aura Kiadó, [h. n., é. n.], 4344. p. |
9 |
Molnár Imre: Esterházy János tevékenysége a szlovák parlamentben
(19391943). In Ki volt Esterházy János?
Kto bol János Esterházy? Jövendő Kiadó, [Budapest 2007],
2341. p., az idézet: 39. p. (Az én kiemelésem F. T.
G.) |
10 |
Ezt
a kifejezést más vonatkozásban Konrád György használta az etnikai
[illetve faji] tisztogatás-ra. |
11 |
Már a nyolcvanas évek második felében alakult benne az elképzelés,
hogy itthon hogyan kísérli meg képviselni a csehszlovákiai
magyar szellemi életet. Ennek egyik ága volt a kapcsolatfelvétel
a Magvető Kiadó nemrég elhunyt szerkesztőjével, az Erdélyből a nyolcvanas
évek elején áttelepült kitűnő íróval, költővel és nagyszerű emberrel,
Csiki Lászlóval aki egyébként a hatvanashetvenes évek
fordulóján az erdélyi irodalmi életbe a szlovákiai Vetés-csoportot
némileg megelőzve berobbanó csapatnak, a Forrás úgynevezett második
nemzedékének volt a tagja. Csiki igyekezett a Magvetőnél történő
kiadásukkal bevinni a magyarországi irodalmi köztudatba a kevéssé
ismert élvonalbeli, s a még kevésbé olvasott másodvonalbeli erdélyi
magyar írókat. Volt benne szándék a felföldi magyar irodalmi értékek
közvetítésére is ő szerkesztette egyébként Tóth első magyarországi
verseskötetét. Szóba került Turczel Lajos tanulmányválogatásának
megjelentetése is, Csikit ez ügyben magam vittem el Turczelhez.
Ez a diktatúra legutolsó szakaszában történt, a tervek a demokratikus
korszakban költséghiány miatt nem valósulhattak meg. |
12 |
Lásd Tóth László a következő jegyzetben jelölt írását. |
13 |
A tanácskozásról érintőlegesen, B. Kiss Tamás szervezői és szerkesztői
(ef-Lapok) munkájáról részletesebben lásd Tóth László: Kultúránk
ismeretlen fórumai önismeretünk rejtett forrásai. In
uő: Elfeledett évek (Esszék, cikkek, interjúk). Kalligram
Könyvkiadó, Pozsony 1993, 187190. p. Itt olvashatjuk: ...ezek
a [magyarországi] műhelyek (is) alaposan kivették részüket a mai
magyar rendszerváltást megelőző folyamat(ok)ból, s nem keveset tettek
a határokon túli, kisebbségi sorsba szorult, illetve emigrációban
lévő magyarság életének, sorsának, megmaradásért folytatott küzdelmének
és a magyar kultúra egészébe beillesztendő eredményeinek, értékeinek
hazai tudatosítása, a magyar kultúra egységének újbóli megteremtése,
illetve helyreállítása érdekében is. Így igen jelentős szerepük
van ezeknek a műhelyeknek többek között a csehszlovákiai magyarság
iránti érdeklődés felkeltésében. Ebben a vonatkozásban, különösen
a nyolcvanas évek közepétől, a szóban forgó egyetem Társadalomtudományi
Klubja, illetve annak Széchenyi Istvánról elnevezett szakkollégiuma
a legtevékenyebbek és legjelentékenyebbek közé tartozik. I.
m., 187188. p. |
14 |
Beköszöntő. Regio Kisebbségtudományi Szemle, 1990. 1. szám,
12. p. |
15 |
Lásd
i. m., [192.] (számozatlan) p. |
16 |
Tóth László: Párhuzamok, kitérők. Esszék, tanulmányok. A
tatabányai József Attila Megyei KönyvtárÚj Forrás Szerkesztősége,
Tatabánya 1991 (Új Forrás könyvek 9.), 232 p. |
17 |
Lásd
Koncsol László A harmadvirágzás korszakai ívek és pályák
című tanulmányát Ívek és pályák című kötetében (Madách,
Bratislava 1981), 172224. p |
18 |
A szövegegység
és/vagy a gondolatmenet a korszakról szóló Tóth-tanulmány több változatában
is megjelenik, én most egy a kiadói szándék szerint reprezentatívnak
tervezett (de e célt végül is be nem töltő), összefoglaló kisebbségtörténeti
munkának szánt többszerzős tanulmánykötetből idézem: Tóth László:
A csehszlovákiai magyar művelődés kezdetei 19451948 között.
In Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Kalligram
Könyvkiadó, Pozsony 1993, 262263. p. |
19 |
Molnár
ImreTóth László: Utószó. In Mint fészkéből kizavart
madár... A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában 19451949.
Válogatta, összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta:
Molnár Imre és Tóth László. A szöveget gondozta: Tóth László. Széphalom
Könyvműhely, Budapest 1990, 137. p. |
20 |
A 87. számú szöveg Keszegfalva-Sziget áttelepülő magyarjainak
keservei az 1948. év tavaszán szerzője például így jelölte
meg önmagát: Versbe szedve tolmácsolta egy névtelen magyar
1948. év tavaszán. I. m., 106107. p. |
21 |
Tóth egy jegyzetében e dokumentumcsoport első fölfedezőjeként és
kutatójaként Molnár Imrét nevezte meg, sőt magának a témának a történettudomány
tárgyává tételét is neki tulajdonította: Molnárnak a nyolcvanas
évek második felében: Egyre gyakoribbá váltak a publikációi,
igaz, eleinte csak egyetemi és meglehetősen periférikus lapokban
(sőt szamizdatokban, kezdetleges eljárással készült kőnyomatosokban
hol voltak még akkor, egy évtizeddel ezelőtt is, a számítógépek?!);
megjelentek első szövegközlései, dolgozatai a csehszlovákiai magyarság
második világháborút követő megszégyenítésének, üldözésének, kisemmizésének
éveiből s éveiről, s rám de gondolom, nagyon sokan voltunk
ezzel így rögtön a reveláció erejével, ösztönző és ihlető
késztetéssel hatottak azok a megrázó levelek, vallomások, panaszos
énekek, sorsszeletek, melyekre, mint e kor ártatlanul elszenvedőitől
származó dokumentumokra, s kutatásuk, összegyűjtésük, rendszerezésük,
megőrzésük és közzétételük szükségességére Molnár Imre az első[k]
között és mindenkinél nagyobb nyomatékkal hívta föl
a figyelmet. Ennek az időközben az 1989 körüli s utáni változásoktól
is megtámogatott és előrelendített buzgólkodásának nyomában, azt
lehet mondani, egész mozgalom támadt közösségi emlékezetünk e sokáig
eltemetett rétegének feltárására, vizsgálatára, közkinccsé tételére.
Tóth László: A lélek szakadékainál. In uő: Lapszél. Esszék,
vallomások, sietős feljegyzések. Nap Kiadó, Dunaszerdahely 2005
(Kaleidoszkóp Könyvek 3.), 198 199. p. (A jegyzet 2000-ben
íródott.) |
22 |
Osztálybesorolása
tudomásom szerint csak később tisztázódott, közölt egyetlen
ismert verse ehhez nem ad támpontot. Egyébként ügyvéd volt
Pozsonyban. |
23 |
Molnár
ImreTóth László: Utószó. I. m., 145146. p. |
24 |
Lásd például: Kucsera Lajos naplója, illetve Kucsera Lajos
naplójának folytatása. I. m., 10., 15. p. (Az utalt részletekben
szerepel egy Csehországba deportált tébécés cigány fiú és egy Auschwitzból
hazatért, majd elhurcolt zsidó férfi is. Mindketten érsekújvári
magyarok.) |
25 |
Van egyébként a szövegek között olyan is, amelyben ellenpéldát találunk
erre: Egy kisújfalusi szemtanú a következőket mesélte: a falu
3 napig ellenállt a karhatalomnak. Mivel másképp nem boldogultak,
összeszedték a nőket és gyerekeket, berakták a vagonba, végül a
férfiakat megbilincselték és úgy tudták csak berakni. De olyan sírás
és jajveszékelés volt, hogy a karhatalom jobb érzésű tagjai levetették
az egyenruhát és nem voltak hajlandók tovább közreműködni.
Munka Jenőné levele Dobossy Lászlóhoz. I. m., 35. p.
|
26 |
G.
Kovács László: Ismeretlen történelmünk kettős
tükörben. Új Forrás, 1992. 8. szám, 51. p. |
27 |
G. Kovács László: Magyarok Szlovákiában (19391945). In
Új Mindenes Gyűjtemény. Társadalomtudományi értekezések. 10.
köt. Összeállította: Veres Géza. Madách Könyv- és Lapkiadó,
Bratislava/Pozsony 1993, 2974. p. |
28 |
Filep Tamás Gusztáv: Aki hitt a száműzetés géniuszában. In
Peéry Rezső: Európa önvédelme avagy Magánbeszéd az egyszemélyes
hazáról. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1996 (Peéry Rezső válogatott
írásai [3.]), 457458. p. |
29 |
Peéry
Rezső: Szemben az emlékekkel. Kelet-európai feljegyzések 19481953.
A hirtenbergi kézirat. Halmi-Horváth István rajzaival. A
kéziratot rekonstruálta, valamint a szöveget gondozta és közreadja
[továbbá a bevezető tanulmányt írta]: Tóth László. Ister, Budapest
2001, 33. p. |
30 |
I. m., 49. p. |
|
|