TŐZSÉR ÁRPÁD

Tiberius Rodoszon 

Magad sem érted, mért vagy, ahol vagy,
te, ki nemrég még, fiók Arész,
pajzsa voltál a Birodalomnak,
feledhető zug lettél ma: rész.

De itt tán véd a déli ég: égisz,
magadtól is, ha kisért a más,
ha fojt a látszat, a magadé is,
az árként habzó képmutatás,
s gyötör a sejtés, mindig ez voltál:
nemcsak közép, de középszer is,
furcsa oka az árnak, holtág,
s magad sem hitted, hogy Tiberis.

Mondták: légy jámbor kis házi isten. –
Önvád itt, ott csel, fortély-bazár. –
Iszapig merülsz sérelmeidben,
s várod, hogy magasba vessen az ár.
Virrad. Mi az oka a fénynek,
a tűznek az Attavirosz-hegyen?
Elmenekültél, hogy hazatérted
annál súlyosabb, végsőbb legyen?

A sorsod csillagjósdákban készül,
jövőt a kardod már nem oroz.
Leköröztek és leköptek végül,
de cipruslombbal legyez Rodosz. 

Aszfodélosz 

Sziklák kőtábláin tízezer mítosz. –
Számtalan Tithónosz, tücsökposzáta
ciripel: millió sípból sivítoz
az ember előtti Holdfény-szonáta.

Szeléné kerek szemérme rebben,
buggyan a mag, mint hegyből a láva,
belső öröm zúg fákban, kövekben. –
Nincs itt egy hang sem embernek szánva!

A föld torkában zengnek a vizek,
egekbe hajló cédrust szél mos,
törött amforát formáz a sziget,
s az amforában aszfodélosz. 

Parisz 

Zsarolja ölével szép forrásnimfa,
embert szőke szíl, gyertyánok, füzek:
törzsükbe idegen nő nevét írja,
alkusz, ki felszínt vesz, s mélyével fizet.

Bűvöli gyakran egy távoli látvány:
Helenét villantják neki a korok.
Oinónéval hál zöld mohaágyán,
s messzi gyöngyarcban Gorgó-szem forog.

A barlanglakók fölött a kék ég,
kökörcsin-kertek a tar Gargaroszon:
mind csalárd forma, ármányos szépség –
esténként mégis a hegycsúcsra oson.
Áll a sötétlő sziklák közt lesben:
istennőkre vár, mióta lehel,
mindig a voltban, s délibáb-leszben,
mennyég és föld között, se alá, se fel. 

Esti dramolett 

1. 

Művirág gyökerét ne keresd, ne áss:
földre plexi-lét nem emlékezhet.
Nincs visszatérés, se örök, se más:
mű-istenekben nincsen kezdet. 

2. 

Történt, hogy partokat szült a tenger,
szirtek fakadtak s a szirteken rózsák. –
S az üzekvő elemek sarját, az embert
kiűzte a kertből az elárult Jóság. 

3. 

S emeltünk magunknak várat az űrben,
a kárhozatba tükörvilágot,
koholtunk édent, fűtől hevülten. –
Csapnak ma arcunkba lét-virágok. 

4. 

S dől a fal, aminek elménk vetettük
(meglelte pontját tán Arkhimédész?),
ráncot kapnak a szirmok, s felettük
nem köröz lepke és esti kérdés. 

5. 

Lehullt a rózsa, és lehull az ember,
tükörcserép közt műgyopárok.
Leomlott Rómaként a nagy Trade Center,
helyén mítosz és mély hold-árok. – 

6. 

Fajok a porban, megannyi bűnjel. –
De tán kihajt még letört szárunk! –
Valaki akkor is kosbor-szemünkkel
néz, ha mi türkör-édenben járunk. 

Az Esti dramolett c. vers az idei Salvatore Quasimodo Nemzetközi Költőverseny győztes opusa.