SÁNDOR ZOLTÁN 

Emlékek tartósítása 

Tóbiás Krisztián: vasjani 

A politikai forrongásoktól dús történelem, a helyi anekdotakincs, a falusi miliő egyszerű szépsége, valamint az éles parasztlogika és a biblikus mozzanatok keresztezésével az emberi lét értelmének megragadására kifejtett igyekezet elevenedik fel és mosódik össze kibogozhatatlanul Tóbiás Krisztián vasjani című verseskötetében. A szülőföld hol zsíros, hol szikes talajához váltig ragaszkodó nagyapa által elmesélt történetek a családi mitológián túl keserédes humorral szólnak a világmindenség mibenvalóságának profán megközelítéséről, társadalmi léthelyzetről és a mindenkori önkereső én világbavetettségéről, sokszor a népi bölcseletre jellemző egyszerűséggel szögezve le a lényeget: „a vasok vasmegyéből valók / a józsefek józsefvárosból / a kossuthék meg bácskossuthfalváról / mer’ oda rakta őket az úristen / csak elmászkáltak mindenfelé / szanaszéjjel a nagyvilágba / de be van írva a szívükbe aranybetűkkel / odajegyezték ki hova való / legalább nem tudunk elveszni / és ha elfelejtjük / csukott szemmel belenézünk / és kiolvassuk hogy hova menjünk haza”. Tartalmilag homogén profán evangéliumában (ez a kötet alcíme) Tóbiás Krisztián egyféle epikus líraisággal meséli el egy kor és egy táj embereinek a történetét: elbeszélői költészete magvát maga a cselekmény adja, aminek sajátos hangvételű elmesélése képezi tulajdonképpen a lírát ebben a 43 „fejezetből” álló versfolyamban. 

A szövevényes felépítésű mű gerincét, ahogyan az alcím is sugallja, a parasztembernek a keresztény tanok „kézzelfoghatósítására” kifejtett kísérletei képezik. A szakrális jellegű bibliai cselekmények folyamatosan keverődnek a falusi ember mindennapjait idéző eseményekkel, új fényben láttatva azokat, valamint mindkét féle történetnek kibővítve a jelentéstartományát: a bibliai eredetű mítoszok profanizálódásuk által közelebb kerülnek a falusi kisemberhez, könnyebben beivódnak annak tudatába, míg a parasztember apró-cseprő hétköznapi dolgainak a szent tanokhoz való emelése az emberi lét fellebbezhetetlen magasztosságát idézi. A két világ egybefonódása számos indíttatásból elevenedik fel a műben. Először is a legemberibb ösztönből, az élni akarásból fűtve, amely már a nyitóversben a halál pillanatának az eljövetelére és a másvilág ábrázolására tisztán evilági leírást alkalmaz: „eljön érte a budzsák vizén keresztül a megváltó / besétál a házba / és angyalt csinál belőle / szárnyai lesznek / és az úristen virágágyásait fogja kapálni / délbe meg kiviszik a temetőbe / kapálni fogja a virágoskertet / meg cigarettát sodor majd az árvalány hajából / és nagyokat köp a zsíros felhő közepibe / ha beszippantja / és ítéletnapkor / a budzsák tükrében fog visszapislogni a világba”. Az emberiség megtisztulásáért hozott krisztusi áldozat jelentőségére hívja fel a figyelmet a Megváltó elé siető falusi boszorkány tette: „a hetis kölök lelkit / kicserélte a sajátjával / ahogy a jézuskrisztus is / kicserélte a saját lelkit / a világéval”. A kötet negyedik darabja a hazugságra épülő világ szellemes társadalomkritikája, népiesen bölcselkedő hangnemben előadott fricska a Ne hazudj! isteni parancsolat állandó kijátszására az ember részéről: „hazug az ember fia ha akarja ha nem / hazudik / az úristen kőtábláját meg darabokra törik / és azzal veri agyon egyik a másikat /  azt hazudják hogy ezt írják a könyvek”. A falusi ember élénk fantáziáját tárgyiasítja az elbeszélő, amikor a helybeli húsgyár füstölőjéhez hasonlítja a poklot, leszögezvén, hogy „a bűn is ugyanolyan jó ízű / mint a füstölt kolbász”. Jelentős momentumai a kötetnek a természeti jelenségeknek a bibliai eredetű fogalmakhoz való hasonlítása az élete nagy részét réten töltő paraszt részéről, így például a mennydörgésben Keresztelő János hangját véli felfedezni, az égi Jordán vizével kiegyenlített zuhogó esőben újrakeresztelkedni látja a földet, míg a hamarosan megjelenő szivárványban glóriát pillant meg. A versfolyam több darabja is egy adott bibliai mítosz realisztikus értelmezésének a kikarikírozása a szigorú parasztlogika tükrében. Ilyen a Jézus Krisztus által föltámasztott Lázárról szóló történet továbbgondolása is: „három napig meg volt halva / meg el volt temetve / és mégis visszajött / de milyen élet az / most mondd meg / állítólag miután föltámadt / és kimászott a sírból / olyan büdös volt / hogy senki se mert a közelébe menni / elkezdett rohadni a húsa / és az nagyon büdös volt / bebüdősítette az egész falut”. 

Fontos eleme a kötetnek a politikai szál is: elbeszélő hősünk szembeállítja magát – a falusi parasztot – mindennemű hatalmi szerkezettel, legyen szó mindenkori világi hatalomról, vagy tekintélyelvű klérusról, és a természettel harmóniában levő, Istennek tetsző életvitelt hirdeti. A falusi élet idillikus ábrázolása legmegragadóbban a következő sorokban nyilvánul meg: „Az istálló melegében / összekuporodva szuszognak / a parasztkölkök / és mindenük megvan / [...] / azt álmodják hogy egyszer majd / lótrágyával / csillogóvá tapasztják a világot”, az istentisztelet kapcsán pedig egy helyen kiemeli, hogy „a csillagos ég alatt is lehet / mint a jézuskrisztus a golgotán”. A kötetben felelevenedő Jézus Krisztus egyébként sokkal több, mint a vallási hitből eredeztetett Megváltó, Isten fia vagy vallásalapító, ő mindemellett olyasvalaki, aki minden pillanatban jelen van a falu életében, legyen szó arról, hogy az ő megfeszített hátát mázolják a derékszíjjal megvert gyerekekre, a szőlőből az ő vérét préselik ki, vagy ő az, aki a paraszthoz hasonlóan reggelenként az eget és a földet vizsgálja, és mintha csak egy modern újságnak nyilatkozna, „el is mondta a bibliának / hogy csak jó zsíros földbe / lehet belevetni a magokat”. Mindemellett a paraszt szemében Jézus határtalanul pozitív jellege legjobban mégiscsak az épp aktuális hatalmi struktúra szembehelyezésében nyilvánul meg: „jézus volt az első kommunista / olvasd csak el / benne van a bibliában / de ő még jó kommunista volt / nem úgy mint ezek itt / az anyjuk picsáját nekik / az volt / olvasd csak el / most meg egymást szidják / a szegény ember fia meg csak / fizessen / húzza az ekét / meg pakolja keresztbe a kenyere búzáját / hogy ráhímezhessék a bíborpalástra aranycérnával / ezek meg csak / isznak / meg félrebasznak / megmondta az egyik aki itt volt / püspök is lett belőle úgy tudom / az anyjuk picsáját azoknak / mondom / az anyjuk picsáját”. Az elbeszélő hős lelki tisztaságra valló naivitással előadott történetében a bábeli nyelvi zűrzavar óta a néppel manipuláló politikusokról ismételten a tekintélynek fittyet hányó népi bölcselet manifesztálódik: „Azt a sok kopasz politikust / mind be kéne zárni egy szigetre / hadd üssék egymást / ha azt akarják / üssék verjék agyon egymást / a parasztot meg csak hagyják békén / kaparni a földet / meg aludni / békességben”. 

Vajdaságisága (még pontosabban: bánátisága) úgyszintén jelentős rétegét képezi a műnek, ami egyrészt a tájra jellemző szóhasználatban, a vidék oralitásának, illetve a népi hiedelemvilágnak a megidézésében; másrészt a titói Jugoszlávia kommunista rendszerére vonatkozó megnyilvánulásokban; harmadszorra pedig a régió emberének ama jellegzetességében érhető tetten, hogy a folyamatos sorscsapások szülte nehézségeket rendszerint sajátos, (ön)ironikus humorral oldja fel: „hátat fordítottam / hogy hazamegyek elbúcsúzni / a terhes asszonytól is meg a gyerektől is / azt kiabálták hogy lelőnek / ha nem megyek vissza rögtön / meg hogy a párt is miket fog csinálni / ha én most itt pofázok / akkor még azt se tudtuk mi az a párt / honnan tudtuk volna / aztán meg kiabáltak a hátam mögött mindent / de hazamentem / és mégse lőttek le / mer’ kellett a katona / mer’ sokan haltak a frontokon”. A kötetben több helyütt felidézett háborús emlék egyikében a szerző sajátos módon reflektál a kisebbségi lét buktatóira, szélsőséges példával ábrázolva a kisebbségben élőkben normális állapotok közepette is gyakran felelevenedő/felelevenített se itt, se ott- féle érzetet, mondván: „a partizánok fogtak meg bennünket először / megfogtak bennünket / hogy alig tudtunk elszökni / aztán meg a magyar katonák / rácok vagytok / rácok / azt mondták / pisztolyokkal meg puskákkal”, hogy a végén, mintegy önmagát definiálandó, leszögezze: „talpramagyar paraszt vagyok / és elég nekem hogy a jókaiban benne van / ahogy a petőfi szavalja mikor kitörik a forradalom / kapáltam a hazát eleget / és disznóvágáskor / felakasztottuk a gömböst a füstölőbe”. 

A sors kényszerítő erejének többszörös hangoztatásával a szerző tulajdonképpen mindig szülőföldje emberéről szól, aki által az adott helyzet elfogadása nem elfásultságra vagy beletörődésre vall, hanem éppen ellenkezőleg: derekas kitartásról önmaga vállalására, legyen szó társadalmi státusról, anyagi helyzetről, de akár nemzeti hovatartozásról is, amit az elbeszélő költő úgyszintén népfilozófiai hangnemben fogalmaz meg: „senki se kerül hiába oda / ahova lerakja az úristen / azért rakja oda / mer’ ott van neki dolga”. S miután mindent a helyére tett, a munkából hazaérkező paraszthoz hasonlóan a mindenható úristen leül a vertfalszagú szobában az asztalhoz, és „fogatlan szájából cigarettafüstöt fúj / így tartósítja az emlékeket / hogy szép füstösek / sósak legyenek / az ünnepekre”. Hozzá hasonlóan vasjani című kötetének megalkotásakor Tóbiás Krisztián is ezt tette, tartósította az emlékeket: az egyénit, a családit és a közösségit, hogy mindig emlékezzünk rájuk, s miközben emlékezünk, mosolyogjunk is, hisz mosolyunk a leghatásosabb fegyver valamennyi kihívás ellen, amellyel életünk során szembe kell néznünk. (zEtna, Zenta, 2008)