SZŰCS BALÁZS PÉTER

Vázlatok könyve

  Podmaniczky Szilárd: A Magritte-vázlatok

Podmaniczky Szilárd A Magritte-vázlatok című munkája talányos alkotás. Ez a legkevesebb amit első ránézésre elmondhatunk erről a különös könyvről. A kötet, mely címében a belga festőművész, René Magritte (1898-1967) nevét hordozza, s kiállítása alapján is inkább egy képzőművészeti albumra emlékeztet, s jóllehet Magritte képeinek interpretációjaként is értelmezhető, elsősorban mégiscsak irodalmi alkotás. A Magritte-vázlatok eleven képzelőerővel és teremtő fantáziával megalkotott kisprózák gyűjteménye, a könyv valamennyi írása egy-egy Magritte- festmény címét viseli. Ahogyan a szerző a kötet fülszövegén írja: „Képei felé a cím függőhídján haladok, de a híd lépésenként omlik össze alattunk a látvány illúziójától.” A címek mögött a képek keletkezési dátumát is megtaláljuk, az első az 1926-os, az utolsó az 1967-es évszám.
    A Magritte-vázlatokkal kapcsolatosan felvethető egyik legfőbb kérdés nyilvánvalóan a képek és a szövegek dialógusának (Magritte művészetétől korántsem idegen) kérdése. Képleírásokkal (ekphraszisz) van-e dolgunk, esetleg a képek értelmezéseivel, olvasataival? A könyv margóján Magritte-tól származó idézetek olvashatóak, melyek túl a dialógusba vonás szándékán, Magritte figyelemreméltó írói képességeiről és értelmezői eredetiségéről győzhetik meg az olvasót. A festmények és az azonos című szövegek kapcsolatán túl a szövegek és a Magritte-idézetek dialógusán is okkal gondolkozhatunk el.
    A Magritte-idézetek többnyire művészetelméletileg fontos belátások. „A látható dolgok mindig más látható dolgokat rejthetnek.” Ugyanakkor hermeneutikailag határozottan termékeny felvetésekkel is találkozhatunk: „A képek címei nem magyarázatok, s a képek nem címek illusztrációi.” Máskor az alkotó vagy általában a gondolkodó ember világgal szembeni pozíciójának felvázolásaként értelmezhetőek. „A jelen világ elleni lázadás azt jelenti: tudatosan elutasítjuk, hogy a szélhámosok és idióták markában tartott világ részei legyünk.”
    A kötet fülszövegében a következőképpen fogalmazódik meg a legfőbb alkotói és értelmezői kihívás: „Magritte festészete úgy vonz, mint az eleven titokzatosság. Húsz éve szeretném megszólítani a képeit, de nem találtam hozzá használható nyelvet. 2005 őszén a svájci Beyeler Alapítvány Magritte-kiállításán megtaláltam. De nem teoretikusként, íróként éreztem magam otthon Magritte világában, amely a látás és a látható megkülönbözetésében, valamint a szavak örvényében felkavarodó jelentés dimenzióiban nyújt szenvedélyes inspirációkat.”
    A kötet mindössze egyetlen festmény reprodukcióját közli, (a hátsó borítón, az Olympia című képét). Jogosnak tűnhet a feltevés, hogy a szövegek sikerültségének ismérve lehet az is, hogy azok mennyire lesznek működőképesek, amennyiben  a festmények reprodukciója, vagy akár ismerete nélkül olvassuk őket. Ez utóbbi eshetőségre a szerző is utal a már idézett fülszövegben: „Ez a könyv azoknak szól, akik ismerik és szeretik René Magritte művészetét, és azoknak, akik soha nem találkoztak vele.” A szerző intenciói szerint tehát az olvasásnak nem előfeltétele a festmények ismerete.

A Magritte-vázlatok a felsorolt szempontoktól függetlenül sem nevezhető könnyű olvasmánynak. Mint ahogy minden egyes kép külön világ, (jóllehet Magritte esetében számolni kell az ismétlések, változatok kérdésével), úgy a kisprózák is, miként egy aforizma, külön univerzumként, akár új nyelvként, ismételt és fokozott koncentrációt követel meg az olvasótól. Ezek a kisprózák, miként a mágikus szövegek, különös titkokat rejtő feladványok, sokkal inkább az elmélyült szemlélődést hivatottak szolgálni, mintsem a folyamatos olvasást.
    „Márványos kőtalapzaton, mint szobor, márványos kőből faragott zakó áll. Egy férfi testnyomát őrzi, aki soha nem viselte, és soha nem bújhat bele önként. De hát akkor ki ő, ha csak testének vonala létezik? Kitölteni minden képzeletnek máshogyan kell.” (A szerelmi bájital, 1951)
    Ahogyan a képek és a nyelv, a látható és a mondható világ közötti minden közvetítési kísérlet problematikus, úgy Magritte képei sem „fordíthatóak le” egyszerű, átlátszó, értekező nyelvre. Meg kellett teremteni egy hasonlóan talányos, titokzatos és váratlanságában kiszámíthatatlan nyelvi világot.
    Miként Magritte festményei esetében, úgy a szövegekben is visszatérő kérdés a szavak és képek jelentésének problémája, a nyelv hatókörének reflexiója. „Ha szavakkal fest az ember hagyományos tájat, rá fog jönni, hogy képtelenség összerakni a képet a dolgok elnevezése szerint. Kiírom a szürke paca mellé, hogy felhő, ló, a horizonton távoli falu, balról fa, előtte kocsiút nyomokkal. Valószínű, ha volt is teremtés, nem szó szerint rakták össze a világot.” (A gyors remény, 1928)
    A létezés kiismerhetetlenségét és meghatározhatatlanságát állító szövegek, a szavak és képek jelentésének megállapítását lehetlen feladatként mutatják be. „Nem csak a szavak jelentését, de a képekét is megkérdőjelezem. Itt ez az esti, barna padló, a falat rámás díszburkolat fedi, mint bárhol, nincs miért kételkedni valódiságukban. Ám ha hirtelen fölvillan valami láng- vagy virágszerű test, amit még soha nem láttunk, egyszeriben saját létezésünk felől is elbizonytalanodunk.” (A valódi jelentés V., 1929)
    A meghatározás szándékától vezérelt értelmező és az olvasó, számos esetben az instabilitással és eldönthetetlenséggel, az értelmezés lezárhatatlanságával kénytelen szembesülni.
    „Barna téglafal áll a zöld mező előtt, a téglák fúgába rendezve, minden szabályos. És akkor szavak jutnak eszembe. Az asszony teste. Puska. Fa. És egyszeriben elveszik előttem a rendszer, amit téglafal és mező alkotott. A fogalmak és jelentések összezavarják a látható világot.” (A szavak alkalmazása, 1929)
    A szöveg beszélője nem kíván definitív módon megállapításokat tenni, hanem sokkal inkább a nyitottságot hangsúlyozza, s a bizonytalan helyzetre mutat rá. „Napfényes, havas síkság, három kopasz fa áll rajta. Az egyiknek levelet formáz az ágrendszere, a másiknak semmit. A harmadik fa ágai egy kuglibábu oldalából törnek elő. A hó mindenütt sima, nem őriz lábnyomokat, talán azért, mert itt még nem járt senki, ez a jövőidő.” (Az új évek, 1942)
    Magritte talán egyik legismertebb festménye, A képek árulása, melyen egy ’pipa képe’ alatt a  „Ceci n’est pas une pipe.” („Ez nem pipa”) felirat olvasható. A festmény, mely kép, szöveg és festői önreflexió összefüggés-rendszerének kitűnő példája, egyúttal a művészet és valóság, az ábrázolt dolgok, az ábrázolás és nyelv korántsem problémamentes kapcsolatára mutat rá.
    „Ez nem egy pipa, mondja a szöveg, fölötte mégis mintha pipát ábrázolna a tárgy. Nem az a lényeg, hogy fölismerjük a tárgyakat és megnevezzük őket, hanem az, hogy megértsük a tárgyakban, dolgokban hordozott közös történetet. Máskülönben a tárgyak elfedik a világukat.” (A képek árulása, 1935)
    A kérdés különböző megfogalmazásával, megközelítésével találkozunk a festő életművében, s a szövegekben egyaránt.
    „Most akkor mit nevezünk pipának? Pipa az, amit annak hívunk. Most éppen ezt a pipára hasonlító, kissé formátlan tárgyat tekintjük pipának. Mellette egy jószerivel formátlan alakzat, meg merek rá esküdni, hogy ezt senki nem merné pipának hívni. De hát miért, mit veszít vele?” (A pipa, 1928)
    Az egyes szövegek más-más módon alkotják meg világukat, van hogy konstatálnak, vagy történetet mesélnek, máskor töprengenek, tűnődnek, nemegyszer pedig kérdeznek. Számos esetben önmegszólító formában kérdeznek, mintha maga Magritte faggatná önmagát, egy-egy készülőfélben lévő festmény (vagy vázlat) jelentéséről, ezzel az elbeszélő kilétének kérdésére irányítva a figyelmet. A Magritte-vázlatok ebben az értelemben Magritte saját képeihez írott vázlataiként is olvashatóak. „A tenger most szelíd, az ég kék, délelőtt van. Fölállítok a parton egy festményt, amely borongós naplementét idéz, és elébe furcsa tárgyakat. Nem tudom, miért hiszem azt, hogy a festmény és a tenger azonos szintű képi valóság!? Ám ha az egészet együtt festem, újabb valóság áll elő.” (Kompozíció a strandon, 1935) A Magritte-vázlatok talán legnagyobb teljesítményét ennek az újabb valóságnak érzékletes előállításában jelölhetjük meg.
    A Magritte-vázlatok remekül megkomponált, egyedi hangvételű, sajátos világú könyv. Olvasása számos hermeneutikai, ismeretelméleti, esztétikai és művészetfilozófiai kérdést vet fel. Ennél azonban valami sokkal lényegesebbet is sikerül elérnie. Magritte festészetéhez hasonló módon felzaklató hatása alá vonja, magával ragadja és felszabadítja az olvasó képzeletét. A könyv utolsó nyolc oldala talán ezért is maradt (majdnem) üresen, „AZ OLVASÓ VÁZLATAI” megnevezéssel. Nyitva hagyva ezáltal a dialógus terét, és felkínálva a továbbgondolás lehetőségét. (Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2008)