|
BÁLINT
PÉTER
Márai Afrikában
A
fölülírás szempontjai Márai az Istenek nyomában című útiregényében
1.
Honti János írja A mese világa kötetében: A mitikus földrajzból
adódó regényes lehetőségeket a késő ókori, a hellenisztikus regényirodalom
aknázta ki bőségesen: a mitikus földrajz csodás tájai olyan útikalandok
ecsetelését tették lehetővé, amelyek mellett a reális földrajzzal dolgozó
újkori útiregények írói elszégyellhetik magukat.1
Nem árt emlékezetünkbe idézni e sorokat, kiváltképpen nem, ha Márai útiregényének,
az Istenek nyomában második kiadásához írott előszavát akarjuk
egy kicsit alaposabban szemlézni-bogozni. A mitikus földrajz
és a valóságra rámutató, valóságot fölülíró, az élményeket és életeseményeket
át- és kiszínező útikalandok összefüggéséről szóló beszéd
(amely egyfajta változatként a Márai által előszóban említett jóhiszemű
lelkesedésre hajlamos ifjúság és a lelkes utazót befolyásoló látomás
erejének az összekapcsolásáról való értekezésben visszaköszön),
évszázadokkal korábbra nyúlik vissza. A Márai-szöveg szempontjából Goethe
egy Schillerhez írott 1797. augusztus 17. keltezésű terjedelmes levele
fontos, amelyben azt boncolgatja, hogy az utazása közbeni nyugodt és közömbös
érzete ellenére, egyszeriben valamiféle szentimentalizmus kerítette
hatalmába.2 Az első pillanatban érthetetlennek
tűnő lelkesültség vagy saját kontextusában szentimentalizmus
okának kiderítésére, felfejtésére vállalkozik Goethe, s a költői hangulat
és a nem egészen költői tárgyak közötti kölcsönhatásban találja meg a
választ: Ezért azokat a tárgyakat, amelyek ilyen hatást keltenek,
alaposan megfigyeltem, és legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre,
hogy azok valójában szimbolikusak. Azaz, nem is kell ezt fejtegetnem,
kiváló példák arra, hogy jellegzetes sokszínűségükben olyan
dolgok legyenek, amelyek sok minden más reprezentánsaiként állnak, egyfajta
totalitást foglalnak magukba, bizonyos sorrendet hívnak elő, hasonló és
idegen dolgokat juttatnak eszembe, s kint is, bent is az egység és a minden-ség
igényét ébresztik fel. Ezek azok a tárgyak tehát, amelyek a költő számára
szerencsés témát jelentenek, az emberek számára pedig szerencsés tárgyakat,
és mert ezeknek, mivel önmagunkkal ismételjük meg őket, nem képes költői
formát adni, ezért ideális formát kell nekik adnia, egy magasabb értelemben
vett emberi formát, amit aztán az olyannyira lejáratott szentimentális
kifejezéssel illettek.3
A Goethe-idézetben szereplő ember és költő, szimbolikus és reprezentáns,
költői és ideális páros viszonyok értelmezésekor a művészet kérdéséről
töprengő Maurice Blanchot siet a kezünkre játszani azzal, hogy a kiemelt
szavakhoz egyfajta értelmezést, támpontot nyújt: A költői a szubjektív
szinonimájává lesz4.
Ez egy útijegyzet, útilevél, útinapló vagy útiregény esetében teljességgel
rendjén is való dolog: az útra kelő, az utazó a saját szemét, az addigi
tapasztalatait és ismereteit, a múltból és könyvekből táplálkozó emlékezetét
és nem utolsó sorban ítélőerejét kölcsönzi a látott és megérteni vágyott
tájhoz, tárgyhoz és léthez. Joggal írja Egyed Ákos: Az utazás az
egyéniség vizsgája is, hiszen ki-ki saját érdeklődési körének megfelelően
gyűjti és rostálja meg az adatokat, a látottakat. Természetes tehát, hogy
minden útleírás, napló, útilevél tartalmaz valami sajátost, mely éppen
írójára jellemző5. A Goethe-idézetből
kiemelt szópárok felfejtéséhez érdemes figyelembe venni a Blanchot-i mondat
folytatását is: A művészet a művész alakját ölti magára, a művész
pedig a szó legáltalánosabb értelmében vett emberként jelenik meg. A művészet
abban nyilvánul meg, hogy a művész az embert reprezentálja...6
Ebből számunkra az válik hangsúlyossá, hogy az útinapló vagy útiregény,
mint egy sajátos optika, sajátos látás és látomás lenyomata: az utazóvá
(felfedezővé, más esetben vándorrá, száműzötté) váló ember, az otthontól
távol lévő és az utazás során önmagából folyamatosan kilépő, önmagát másban
és másokban tételező ember-művész sajátos önleírásaként és műformába ömléseként
jelenik meg.
Az utazó szeme megpillant, érzékel, letapogat, körüljár, befogad, ugyanakkor
a látott egzisztencia vagy dolog belsővé tétele során újfent befelé fordul,
önmagára nyitja a tekintetét, önmagára eszméltet, analízisre, összevetésre
és identifikálásra késztet, s ekként teremt a látott által reflektált
ént, és az én sajátos aspektusából: tekintetéből és emlékezetéből létrehozott
látottat. A látott dolgok lelkesítése, a szimbolikus tárgyak egyszerre
hasonló és idegen dolgot felidéző ereje folyamatos szemlélődést
és a szemlélődés közben azonosítást és elkülönítést, mérlegre tevést és
az útinapló írása alatt megidézett olvasóval fenntartható párbeszédet
követel. Az utazó úgy írja folyamatosan töredékes jegyzeteit, mintha levelet
írna, mintha egy jelen nem lévő, maga elé képzelt más valakinek számolna
be (akár dátummal és pontos időjelöléssel ellátva, akár a nagyobb egész
szempontjából a temporalitásra ügyet sem vetve) a látottakról és történtekről,
egy-egy leírásban, egy-egy történetelbeszélésben. Leírásaiban és elbeszéléseiben
nem elégszik meg a könnyed virtuozitással, ironiával és polemizálással,
elénk tár egyfajta fojtó-fülledt világot is, miként Guy Fessier jegyzi
meg a La notion de littérature épistolaire-ben,7
s persze a leírások lehetővé teszik az író számára, hogy létrehozzon és
kimunkáljon egy személyes-egyéni mítoszt, és hogy mitikus-kínzó földrajzról
álmodozzon.8 A levél vagy napló (mely
sok-sok képeslap- vagy levélszövegből is összeállhat) írójának, nem is
lehet más a viszonyulása az idegen világhoz és idegen emberekhez, mint
amit Rónay állít a Márai mentalitásáról: az értelmező pozíciója
meghatározó, de nem önkényes.9
Miért is nem önkényes? Azért nem, mert az utazás idején és terében megpillantott,
le- és körülírt egzisztenciák, dolgok, a hozzájuk szervesülő, korábbról
tudott vagy az utazás során megtudott kulturális és szociális ismeretekkel
együtt értelmezhetők; az utazó miközben számot ad róluk, a megszólítottnak
(legkevésbé önmagának, inkább egy vagy számtalan olvasónak) egyfajta kulturális
cinkosává is válik10. Mindamellett tagadhatatlanul
önkényes az értelmező pozíciója, mert a látott dolgok kifejezetten az
utazó sajátos optikájából, az általa szimbolikus- metafizikai jelentéssel
gazdagított többletjelentésükben és az útinapló szemantikai terében nyerik
el végső értelmüket.
A Márai-féle lelkes utazó, aki azt hiszi, hogy a világot
tiszteletére találták fel és rendezték be, s a találmánynak, fajtáknak,
tájaknak, emberi és emberfölötti alkotásoknak igazi értelme, hogy
ő, az utas, megismeri, lelkesedik érette és használja11,
nyilván nem azzal a szándékkal és szempontrendszerrel utazik, mint az
előszóban megnevezett Stein Aurél.12
Márai maga is hangot ad ennek: Az a fajta utazás, mely úgy
látja a tájakat és a népeket, mint valamilyen víziót, nem alkalmas arra,
hogy megrögzítse a hely- és néprajzi valóságot. Azt viszont bizton
állíthatjuk, hogy nagyrészt az a szándék (is) vezette, amiről Montesquieu
ír a Perzsa levelekben: Alighanem mi vagyunk az első perzsák
[...] akiket a tudásszomj hazájuk elhagyására késztetett, s akik lemondtak
a nyugalmas élet örömeiről, hogy a bölcsesség keresésének fáradságos vándorútjára
keljenek.13 Ha a Márai-féle utazó
szubjektív jegyzetkötege nem is feltétlenül kecsegtet tudományos
eredménnyel, azért azt látnunk kell, hogy az utazó mégiscsak üzenetet
közvetít [...] egy idegen világból, ahogy az író állítja, mert tudásszomjas
íróként egyben kutató is, a szó tágabb és átvitt értelmében. Másként
körülírva pozícióját: egyszerre valóságos és metafizikus tér- idő rendszerben
utazó; szenvedélyes köldökvizsgáló és önnön természetének utazás
közbeni változásait faggató- leíró lélekbúvár; egymástól eltérő
kultúrák és egzisztencia-felfogások közötti közvetítő; útijegyzeteiben
önmagát és a személyében képviselt közösség kultúráját reprezentáló,
aki bátran mondja magáról: valahol két világ, az érzékelhető és
érzékelhetetlen világ délkörei között végzek ásatásokat.
Nem túlzás azt állítani, hogy a Márai-féle utazó antropológusként hasonlítja
össze a földrajzi távolságban alig messze, ám az életvitelben, az egzisztencia-értelmezésben,
a hagyományőrzésben egymástól évezredekre lévő két világot: Európát és
Afrikát. A váratlanul megpillantott idegent az otthonról ismerttel, a
gyanakvást, félelmet és megvetést már nem keltővel veti egybe, hogy fenntartásai
oldódjanak; ízelítőként példa erre: a folyamagyagból vályogot vetnek
s azzal tákolnak össze néhány házat, pontosan azzal a cigánymódszerrel,
ahogy a mi cigányaink, akik Egyiptomból jöttek s valamikor a Nílus mellett
tanulták a vályogvetést és a jövendőmondást.14
A két világ
délkörei közt utazás közben, a látott élményekkel és kulturális tapasztalatokkal
számvetés alatt, borzongás és áhítat fogta el Márait
akár a limbusok közt kóborló Flaubert, aki egy Konstantinápolyból írott
útilevelében a következő vallomást teszi: Néha valósággal megsemmisülök
(gyönge kifejezés); máskor valami limbuszi stílus árad át rajtam és kavarog
bennem részegítő forrósággal (limbuszi halmazállapotú, súlytalanul omlékony).
Aztán újra elakad az egész. Keveset elmélkedem, inkább csak alkalomszerűen
álmodozgatok. Főként erkölcsi jellegű megfigyeléseket teszek. Sejtelmem
sem volt az utazásnak erről az oldaláról. Bőségesen akad bennem lélektani,
emberi, komikus mozzanat.15 Hogy
az utazás egyfajta morális önvizsgálattal, az önvizsgálat eredményeinek
párbeszédre ösztönző közlésével, a látott dolgoknak a saját kultúrából
hozott erkölcsi normák tükrében való mérlegelésével, a kétféle értékrend
egészen nyilvános vagy csak jelzésszerű ütköztetésével jár, amire bizonyos
életkorban és bizonyos utazási tapasztalat birtokában döbben rá az ember,
Márai regénye is példa. A francia gyarmati hivatalnok [...] Alkalmazkodni
az idegen világhoz, megegyezni az idegen ízléssel, komoly arccal állani
meg idegen Isten, idegen életszokás idegen életütem előtt; minderre képtelen.
A francia odahaza általában elég műveletlen, de nagyon okos; külföldön
változatlanul műveletlen, de mindenáron ő az okosabb.
A borzongás és áhítat kettős szorításban (mely kettősség
meglehetősen pontosan utal a fenntartás, félelem, takarásban levés és
az elragadtatás, rajongás, felszínre hozás együttes jelenlétére) jegyzi
meg Márai, hogy: A táj, melyekre ez út vezetett, eltűnt emberek
és eltűnt istenek lábnyomait mutatta. [...] Félálomban utaztam, térkép
nélkül. E ponton visszaköszön a Honti említette mitikus földrajzi
táj, melyen az Előszóban hangsúlyozott látomás erejével
valóságot lelkesen faggató és Goethe által szentimentálisnak nevezett
utazó költői-szubjektív ihletettségével lelkesedik és használja
a megismerésre felkínált világot. A lelkesedést, melyet az utazás előtti
időben szerzett kulturális ismeret, az utazással járó fokozott várakozás,
a képzelet és álom egyidejű működésbe lendülése, az idegennel szembeni
tartózkodás oldására készenlét folyamatosan fenntart, időről-időre lohasztani
igyekszik a látottal szembeni csalódás, az álombakózás következtében fellépő
kultúrsokk és énképzavar, az előzetes tudást átíró keserves tapasztalat.
Alexandria láttán írja Márai: minden hamis és meghamisított, ami
még tiszta Kelet, abba is belerágta magát egy lélektelen civilizáció,
s ami európai, azt elszennyezte a Kelet; Jeruzsálemről némi iróniával
ekként vélekedik: a világ legöregebb fővárosa a legvidékibb város.
[...] A város arca keverék ghettóból és kispolgári terpeszkedésből; vidékiességből
és ősöreg fővárosi fölényből; s naplója végül szomorúan jegyzi le:
A régi Athén úgy van elrejtve a korszerű városban, mint a drágakövek
egy szemétdomb hulladékában. Ezek a kudarcokat, csalódásokat sejtető
leírások (akárcsak Nerval, Flaubert vagy Balzac leveleiben is), részben
az együttszemlélődésre invitálnak, részben objektív hangvételükkel az
utazó elfogulatlanságáról és hangulatállapotáról győznek meg.
2.
Az Ökrök a vagonban címet viselő első fejezetben, Márai sorra veszi
otthonról kimozdulásának és utazásának okait, melyek valamennyi nagy utazó
esetében is relevánsak lehetnek. Íme a legelső: Visszaülök a fülkébe,
izgatott lettem, tudom, hogy nem lehet elszökni az emberek elől, hiába
utazás és távolság, még a magam múló élete elől sem tudok elszökni, minden
gondom velem jön, itt van a zsebemben, poggyászomban, egy levél, ígéret,
tévhit, meggyőződés, mindez elől hiába utazom Keletre, hiába megyek
el Európából... A menekülés az otthon megtapasztalt, de fel nem
dolgozott, vagy kellő mélységben fel nem tárt feleslegesség, számkivetettség,
idegenség érzete elől, azzal a nem titkolt reménységgel párosul, hogy
egy másik: egyelőre ismeretlen, rejtélyes világban, léte értelmére és
boldogságára talál, számos útra kelőt, utazót megkísértett. Mintha elfeledkeztek
volna Goethe intéséről: Akit nem űznek idegenbe nagy célok, otthon
sokkal boldogabb marad.16
Hamvas szellemes
esszéje, a Kierkegaard Sziciliában egyfajta virtuóz kiegészítés
és felelet az intésre: Fontosabb otthon maradni s még az ablakon
se nézni ki; rövid és biztos út a világegyetemet körülhajózni. De ha már
a küszöböt átlépte, ugye tükrök közé lép, s azon szórakozik, hogy állandóan
elfelejti: mindabból, amivel találkozik, titokzatos módon eltorzulva saját
magának arca néz? A Márai-féle utazó, rögvest az indulás után szembesülni
kénytelen azzal az igazsággal, hogy hiába is menekülne, mert ha számos,
és ha kell, pontosan leltárba is vehető földrajzi-egzisztenciális eltérés
létezik is a világban, bizonyos a 20. században elsősorban is társadalmi-szociális
átfedések, hasonlóságok, azonosságok is tapasztalhatók. Minden
hajó lezárt világ, mimikritársadalom, kasztokkal, rétegekkel, osztályokkal,
uralkodóval és rabszolgákkal, külön törvénykönyvvel. Minden megvan itt
kicsiben, ami az embereket a partokon elválasztja egymástól
írja Márai egy helyütt. Persze nem csak a külső-társadalmi valóság elől
érzi szükségét menekülni, de a hivatás, a hivatásgyakorlást gátló akadályok
elől is, vagy a saját maga kudarcélménye elől: a menekülésnek ez
a kényszere, egy tarbussal fejeden elvegyülni e végtelen tömegben,
Ázsiában, nem írni senkinek, mindent elfelejteni, háborút és irodalmat,
nagytőkét és telefont, hazamenni a pálmafa alá és álmodni ezekkel a százmilliókkal
tovább e nagy keleti álmot, álmot a hazáról, ahonnan eljöttem egyszer.
Az utazó Márait, ahogy maga hangsúlyozza: megcsapta a bűvölet,
mely az utazás során mindvégig igazította a lépteit. Az elragadtatást,
a látottak és átéltek transzponálását, a megszólítottól való távolság
csökkentését, az írás idején érezhető magány eltüntetését okozó írói bravúrt
egyszerre fedi ez a bűvölet kifejezés, melyről bátran mondhatjuk, hogy
polivalens lelki élmény. Az idegen világban utazás, az egyes földrajzi
helyeken és emberi közösségekben tapasztalt felfedezések, az élmények
és általuk múltból felködlő emlékek, az eltávolodás és közeledés, Hamvas
szavával a sorvasztó önelemzés önző ájulatának interpretációjára
a legjellemzőbb, amit Márai a bazárnegyedről ír: a varázs, a Halál,
a Hatalom, az Isten, a Szenvedély nagy problémái elfínomodnak e tompa
csöndben, a Muski szövevényén nem hatol át a gépkocsik lármája,
itt messze vagyok, Keleten vagyok, kissé otthon vagyok. Egy régi mesében
vagyok, melyet évezredek előtt kezdtek el mesélni. Márai útiregényének
nagyjából kétharmadát kitevő Az elvarázsolt város és a Kelet
kapuja előtt fejezetek: az álom és vágy, szelídség és igénytelenség,
célszerűségtől eltávolodás és ürestől irtózás, meséből merítettség és
csak írói meseszövésben rögzíthetőség: ezek az arab világban megtapasztalt
és némi módosulással az Ezeregyéjszakából ismerős létjegyek járják
át. Emlékezetes, hogy a Perzsa levelekben (mely mű számos aspektusában
hatott Márai útijegyzeteire) azt írja Montesquieu: Az utazók mindig
a nagy városokat keresik; azok afféle közös hazái minden idegennek17;
Márai maga is három város felfedezésére, leírására, belsővé tételére,
másként idegenségének megszüntetésére vállalkozik, amikor Kairó és Damaszkusz
közé ékeli Jeruzsálemet. De milyen más az európai utazó ítélete az arab-zsidó
világ nagyvárosairól és az arab világból Európára tekintő íróé! Márai
azt írja Damaszkuszról: Hiányzik a városból az, ami feledteti a
házak piszkosságát, a szennyet az utcákon, ami színnel és mozgással tölti
meg a kopár, poros tereket, deszkával és náddal fedett szűk, homályos
utcákat, a bazár halott utcáit: a keleti élet, a mozgalmas semmittevés,
az a tevékeny lustaság, mely egész nap sürög és forog, mert fél elárulni,
hogy nem csinál semmit, az üde kedvtelés színekben és színes rongyok mutogatásában,
ami egyformán fényűzése a tevehajcsárnak és az előkelőnek. Albert
Camus mintha csak játékosan megfordítani akarná a Márai-féle tételt, épp
az ellenkezőjét nehezményezi az általa megismert európai városokban: Azok
a városok, amelyeket Európa kínál nekünk, túl zajosan visszhangozzák a
múltat. Egy gyakorlott fül lármájukból kihallja a szárnysuhogást, a lelkek
lüktetését. Érezzük bennük a századok, a forradalmak, a dicsőség szédületét.
Emlékezünk rá, hogy a Nyugat harsogó lármában kovácsolódott. Ezért nincs
elég csönd.18
A bűvölet másik forrása az utazás bódulata, a térbeli élmény és alkalmasint
mitikus földrajz kulturális összecsengése, a látottakhoz testi-lelki
aspektusból történő közelkerülés, mondhatni érintésnyi-távolságban levés.
Ez mind bódulat, mert távolság van benne; kezdek lélekzeni, kimegyek
az utcára, meleg az éjszaka és hangosan az utcák; ave, idegen város, idegen
világ, ave minden, ami idegen; tele vagyok barátsággal, oldódik bennem
ez a tartózkodás az idegennel szemben; ismerkedni akarok, közelkerülni,
érinteni ezt a gyanús, meleg, idegen életet írja Márai. Az
ilyesfajta vallomásokra utalva jegyzi meg Rónay László: Márai tehát
nemcsak egy addig ismeretlen világ fölfedezésére indult az istenek nyomában,
nem is csak folytonos kíváncsiságát akarta kielégíteni, hanem szembesíteni
óhajtotta az Európa kibontakozását megfogalmazó, szélsőségesen ellentétes
vélekedéseket egy másfajta, ősi hagyományvilággal, s ezért is szemlélte
kedvetlenül és ironikusan az európai mentalitást megjelenítő útitársait,
a pénz megszállottjait és az elzárkózó, minden új benyomástól idegenkedő
érzéketleneket, akik már hajóútja során feltűntek neki.19
Pontosítsunk és árnyaljunk a némely esetben szemérmesen hallgató, bizonyos
problematikus fragmentumokat ki- és elkerülő Rónay-féle képen. Márai ugyanis
nem csak kedvtelenül szemlélte azokat a vele együtt útra kelőket, idegenben
ismerősként felbukkanókat, akik a hagyományos európai mentalitást képviselik,
s az újtól és idegentől ideológiai vagy más okok miatt elzárkóznak, de
kegyetlen iróniával meg is feddte az újszerű, addig sosem
volt teremtésének leple alatt másokat kirekesztőket, újfent idegent-gyártókat.20
Pellengérre állította azt az avíttnak tűnő szellemet, melyet az öreg kontinensről
hoztak át az új telepet, közösséget, hazát alapítani szándékozó zsidók:
Tel-Avivban sok minden virul [...] : telekspekuláció, kispolgári
cserebere, egyszóval a város viruló tenyészete mindannak, amire a zsidókat
rákényszerítette az élet a galíciai ghettóban, de amire semmi szükség
a fölszabadulás hazájában, az új Palesztinában. És mégis így van, s hogy
mégis így van, elég baj s a cionizmus igazi és lelkes vezetőinek elég
gondot okoz. E kényes- kellemetlen fejezetekben derül csak ki igazán,
hogy a bűvölet ellenére, vajon a művész az embert reprezentálja,
amiként Blanchot állítja; hogy figyelmünkre ténylegesen érdemes kutató
és közvetítő Márai; hogy a Flaubert említette erkölcsi jellegű megfigyelései
pontosak-e, avagy mindössze stílbravúrba hajló, regényesített útinaplót
írt. Rónay László tovább megy ítéletében és egyszersmind átlép a Jeruzsálem-fejezeten,
hogy egy általánosabb kérdésre keressen választ: Márai mindenesetre
szembesíteni akarta racionális meggyőződését a Keleten szerezhető benyomásokkal,
s az istenek nyomában járva választ keresett arra a kérdésre,
vajon meríthet-e a változó Európa az ősi tapasztalatokból.21
Hogy nem véletlenül érez Márai is egyfajta hasonlóságot (a keleti vagy
Krúdy-teremtette szubjektív mesén túl) a különböző vándor- és kereskedőnépek
szabdalta tájhazája és e keleti világ között, azt az önértelmezésnek és
énképfestésnek szánt fejezetből, a fehérruhás arabbal, a tiszta erdélyi
kiejtéssel magyarul beszélő dragománnal való luxori találkozást elmesélő
Achmed Rumi portréból olvashatjuk ki. A saját identitás:
az ilyenség meghatározására és a másik-idegen szemében leképezett
mivoltom: az olyanság feltérképezéséből következő önmegértésre
a legkitűnőbb szövegrészlet ez: Mégis, milyenek vagyunk? Olyannak
lát, mint önmagát? Vagy talán mégis valamilyen exotikus néptörzsnek, színesbőrű
valakinek lát, mint én egy sárga embert? Most itt az alkalom, hogy levizsgázzak,
mert valaki lát engem, egy félvad ember látja bennem a magyart
mondja, telve szorongással, mely rávilágít az idegenben magabiztosságát
és szemlélődésének fixa ideáját vesztett ember lelki- szellemi hintázásaira.
Ám ennél is metafizikusabb és egyetemesebb az a lírai hangvételű, azaz
nagyon is sajátos és finom elkülönböztetés, melyet a nyugati és keleti
ember kapcsán tesz: A nyugati ember jelképe ma a rohanó ember, ahogy
valamikor a könyvet tartó ember volt. A keleti ember jelképe az imádkozó
ember. [...] Az imádkozó embernek van valamije, amit a nyugati ember kezd
nélkülözni: a keleti embernek van föltétlen hite. A nyugati embernek vannak
megismerései és kételyei (Az imádkozó ember).
3.
Az 1937-es második kiadás elé toldott Előszóban Márai számos figyelemre
méltó tényt közöl velünk és jónéhány vallomást is tesz, hogy a további
olvasásunkat és az utazóval folytatandó párbeszédünket egy általa kijelölt
mederbe terelje és végig abban is tartsa. Ez útijegyzetek egy ifjúság
és egy utazás találkozásának emlékét örökítik meg: e találkozásnak már
több, mint évtizede írja rögtön a nyitó mondatban, amiből
kiderül, hogy maga a regény, csak évtizedes késéssel születik az útijegyzetek
felhasználásával. Tíz esztendővel az utazás után, a régi jegyzeteket
olvasva újból utazóvá, a szövegteremtés szempontjából emlék- és
időutazóvá is válik Márai. Természetesen nem egyedi az eset, hogy az utazás
és a róla szóló levél-, napló- vagy regényformában történő beszámoló közt
olykor évek, esetleg évtizedek telnek el. Goethe egy Mercknek szóló levelében
írja: Svájci utazásunk fontosabb részleteit már összeállítottam
rögtönözve papírra vetett feljegyzésekből s levelekből, saját eleven emlékeimre
támaszkodva. Wieland szerint valóságos poéma.22
A jegyzettöredék és a belőlük írt poéma egymásra vetítése
(már amennyiben ez lehetséges, lehetséges volna), pontosan mutatná az
útijegyzeteit író utazó tekintetének irányát és mozgását, azt, hogy mikor
pillant az utazás idejében maga elé, s e közvetlen jelenből vissza a múltba,
a történelmi időkbe, vagy a megírás pillanatában az utazás múlt idejébe
és ahhoz képest egy megidézett korba, hogy a két idő, illetve az időbeli
elmozdulás okán kétféle jelen és kétféle múlt közé szerelőszőnyeget feszítve,
időtlen érvényességű életbölcsességeket és erkölcsi jellegű megfigyeléseket
tegyen. Örökkévalóság, micsoda szavak! Milyen olcsó fölény van mindabban,
amiről az emberek azt hiszik, hogy megőrzi emléküket az örökkévalóság
előtt! A kétféle szövegrögzítés és időszemlélet egymásra vetítése
világosan mutatná az utazó lelki elmozdulásait, hangulatváltásait, s természetesen
az ön- és énképmódosulásait az egyes egzisztenciákhoz viszonyulva és egyes
helyzetekben magamagát pozícionálva.
Az emlékek leírása, amely egyszerre jellemző az önéletrajzi regényre és
az útiregényre, nem csak az énről szóló leírás, de az emlékek leírása
is egyben; két idő között oszlik meg: az emléke felbukkanásának pillanata
és az emlékezet által megidézett esemény végbemenetele között. Ennek köszönhetően
nem csak egy retrospektív, de egy introspektív látásmódon
is alapszik, ahogy a Le biographique című kötet szerzői, Lauréne
Gervasi és Franz Johansson megállapítják.23
A retrospektív és introspektív látásmód, a visszakeresés és előbányászás
során, a szimbolikus tárgyak, a reprezentáns dolgok
mellett az egyes takarásban lévő, elrejtettségben maradt élményeket is
felidézik, és bizonyos megrázó, kellemetlen érzést keltő pillanatokat
elsimítják. A visszakeresés és előbányászás alatt a távlatosság biztonságával
és bölcsességével állít valamit az utazó, és egy korábbi elhamarkodott,
kellő információ és rálátás híján kimondott ítéletét korrigálja, újraszövi,
fölülírja. S nem utolsó sorban a jegyzetek fölülírását, a fragmentumok
tükrében és az eltelt idő birtokában önértelmezését végző utazó értelmező
pozícióját könnyíti meg a visszakeresés révén az egyszer megtörtént, s
átéltet emlékezet kútjából felidézése. Dragusanu Erdélyi peregrinusa
elé bevezetőt író Bustya Endre jegyzi meg: a retrospektív bemutatás
csak erényeivel a szerző történelmi-társadalmi kritikájának mélyebbé,
megalapozottabbá és élesebbé válásával van jelen a mű lapjain,
s nem módosítja vagy éppen hamisítja meg az egykori események, élmények,
lelkiállapotok és érzések ábrázolását.24
A két jelen és két múlt idő közti időintervallumban mutatkozik meg az
utazó igazi szándéka és tehetsége, s az, hogy képes-e a látott tájat mitogeográfiai
objektummá és szociológiai-antropológiai kutatások terepévé tenni, melyben
önmagát és az utazása során eljátszott szerepeit is feltárja, méghozzá
az útinapló nyilvánosságával számolva. Bustya Endre avval egészíti ki
a fenti állítását, hogy: a közbeeső évtizedek eseményeinek tükrében
sokkal reálisabban lehetett megítélni az utazás korszakában még jelen
idejűként érzékelt viszonyokat; a történelmi távlat birtokában, valamint
a szerző szellemi és érzelmi gazdagodása, látóköre, szemlélete, higgadt
kedélye, nyelvi kifejezőkészsége sokkal érettebb fokán összehasonlíthatatlanul
értékesebb alkotás létrehozása vált lehetővé.25
Az utazása
idején alig huszonhat éves Márai esetében is igaznak tűnik e megállapítás;
s hogy az egykori élmény megírásáig és megjelenéséig eltelt évtized csak
jót tett a nap krónikásának, arra az életművet elemző Rónay kijelentése
bizonyíték: Az Istenek nyomában Márainak az első olyan könyve,
melyet mindenestől a magáénak vállalt a későbbiekben is.26
Mindazonáltal, ha nem árulná el a szerző, akkor is számos elejtett megjegyzéséből
biztosan következtetnénk a kései-későbbi műkeletkezésre, emlékezetből
felidézés és távlatos élményfelülírás írói gesztusára. Milyen nyomatszerű
lett az elmúlt tíz esztendőben e kép, e búcsúzó parasztok a maguk szemérmes
és végtelen fájdalmával egy hajó, egy tehervagon előtt tűnik
elénk egy helyütt. Márai, az útinaplót vagy regényt írók szokása szerint,
szándékosan hagyja meg az egyes konkrét útijegyzetek leírásának és a végső
formát öltő élmények és ítéleteke keletkezésének temporális bizonytalanságát.
Az üde-kavargó élmény frissességének megőrzése és a későbbi korok olvasójára
teendő hatás kedvéért keveri a múltból felidézett élmények jelen idejét
a szövegírás (egyébként számosan sok jelen idejéből létrejövő) jelen idejével.
Nagyon bölcs vagyok ma este, nem is illik hozzám... ,
ám ebből a mondatból bajosan eldönthető, melyik estéről beszél az író:
a töprengés és írás estéjéről, vagy a múltból felidézett időben megteremtett
jelen idejéről. Más helyütt pedig azt írja Márai: megadom magam,
odafekszem a vitorlás bárkában a nap alá, ahogy a sors elé fekszik az
ember tessék, itt vagyok, csinálj, amit akarsz , s valahogy
mégis szeretném, hogy ez az út, az első átkelés a Níluson sokáig tartana.
Nem tudok dolgozni, gondolkozni, fölvenni, csak félig vagyok ébren, de
minden idegemmel élek, mint a lázas beteg. Ilyen a nyitánya egy látogatásnak,
Tut-ank-Amonnál. Ilyesfajta vallomást főként tíz esztendővel
a primér élmény után , csak akkor képes leírni az utazó, ha erről
a lét- és lélekállapotról pontosan rögzített jegyzetei vannak, máskülönben
modorosságnak, bárhol és bármely időben leírható önvallomásnak tűnhet,
aminek nincs releváns hatása az útiélményekre, inkább csak a naplójelleg
kötetlenségének megteremtésére. Erre hívta fel a figyelmünket Beke György
is: Dinicu Golescu jegyzeteit utazása közben kezdi írni. Elsősorban
innen származik az élmények és benyomások üde levegője. Érződik ez a napló
stílusán, az írói észrevételek spontán jellegén: egy-egy külföldi tapasztalat
az otthoni állapotokat hívja elő emlékezetéből.27
Éppily zavarba kerülünk az efféle mondatok olvasásakor is: A hajó
észrevétlenül elindult. És ez az út, mely végigvitt Egyiptomon,
föl a Szudánig, keresztül Palesztinán, át Görögországon, Törökországon
és Itálián, hogy csak hónapokkal később hozzon össze megint az
elindulás pillanatának utitársaival (kiemelések tőlem). Az
ilyen típusú mondatokban az idősíkok keverésének több funkciója van: ráirányítja
figyelmünket az éppen látottra; kitűnő lehetőséget kínál a távlatosság
perspektívájából történő epikus nyugalmú elbeszélésre; segítséget nyújt
a jegyzettöredékek és a belőlük leszűrt bölcsességek fölülírására, irodalmi
művé alakításukra.
4.
Márai útiregényében lépten-nyomon bizonyos, a korabeli polgári szemléletre
jellemző politikai fenntartásokra, a megváltást hirdető Moszkvát és az
anarchistákat-terroristákat bélyegző kitételekre, gyanúsítgatásokra bukkanunk:
Anglia leküldte szuronyait, szérumait és mérnökeit s cserébe elviszi
a gyapotot, Moszkva leküldte ügynökeit és új Isteneket ajánl a régiek
helyébe.28
Abban sincs szinte semmi újszerűség, hogy a Keleten utazó elsősorban a
robbanásig feszült politikai helyzetre, az első világháborút követően
a gyarmatosítók és bennszülöttek ízületi gyulladásos viszonyára figyelmez.
Erre az egész európai irodalomra nem csekély hatással levő íróelőd, André
Gide mutatott példát, s elhíresült műve, a Kongói utazás feltétlenül
ott motoszkált Márai tudatában, köztudott ugyanis róla, hogy éppen polgári
műveltsége és írói mentalitása, cerebralitása okán rajongott évtizedeken
át Gide-ért.29
Binder Pál szögezi le: Szinte mindegyik útinapló
vagy útilevél közli a korabeli jelentősebb politikai eseményeket is, így
ezek az írások a nagyvilágban történtek hazai recepciójaként is tekinthetők.30
Az útinaplóban felvillantott-kibontott recepció persze nem egészen ártatlan
és elfogulatlan, nyilván azért kerül rögzítésre (és mű megjelenésével
a nyilvánosságnak szánt közlésre), mert benne fellehető a jegyzetírónak
azon szándéka, hogy utalni, hivatkozni akar a hazai viszonyokra, melyek
áttételesen vagy feltűnő módon hasonlatosságot mutatnak a tárgyalt jelenséggel;
hogy érinteni szeretné azokat az általánosabb folyamatokat, melyekbe a
hazai események, elfedni szándékolt társadalmi feszültségek is beleilleszkednek.
A felügyelő kezében korbács volt. Ha valamelyik arab kimaradt a
sorból, vagy lassan cipelte a homokot s megbontotta a munka ritmusát,
a felügyelő felemelte a korbácsot és ráhúzott egyet. [...] Ezt láttam
Gizeh és Memphis között, ezerkilenszázhuszonhatban írja Márai
az Arabok Assuanban fejezetében. Ez az írói helyzetjelentés emlékezetünkbe
idézi a közel nyolcvan esztendővel korábban e tájon utazó s hasonló élményéről
egy Alexandriában 1849. november 17-én kelt levelében anyjának beszámoló
Flaubert sorait: A botnak nagy itt a szerepe; akin tiszta ruha van,
püföli azt, akinek piszkos a ruhája; ruha helyett gatyát kellene mondanom31
, s egyben rávilágít az újságíró Márai szociális érzékenységére
is. Ebben a folyamatos önvizsgálat- tartásban, ám a köldöknézés ájultságából
kiemelkedésben is hasonlít Gide-re; s persze abban az osztályostársak
politikai-etikai-vallási nézeteit érintő kíméletlen kritikamondásban és
a merevgörcsöktől szabadulni tudásban is, melyre számos útijegyzetben
rábukkanunk: Jeruzsálem talán nem a vallási türelmetlenség, de mindenesetre
a vallási féltékenység, a marakodás, a mohó, szűklátókörű, apró-üzletű
vallásos irigység városa. A percek, melyeket egy vasárnap délelőtt a Megváltó
sírja fölé épített templomban töltöttem, életem legkínosabb emlékeit idézik:
az a gyanakvás, idegesség, féltékenység, lenézés, közöny, mellyel a keresztény
szekták e legszentebb keresztény templomban elhaladnak egymás mellett
[...] ellenszenvesen hat. Nem meglepő, hogy ezzel szinte megegyező
élménynek ad hangot Flaubert is egy Louis Bouilhet-nek címzett, s Jeruzsálemből
1850. augusztus 20-án küldött levelében: A Szent Sírnál tett első
látogatásom után fáradtan jöttem vissza a szállóba, és a csontom velejéig
utálkoztam. [...] Amit csak lehet, megtettek, hogy nevetségessé tegyék
a szent helyeket. Pokoli kurvaság: csupa álszentség, haszonlesés, hamisítás
és szemérmetlenség; de szentségnek sehol semmi nyoma.
A komor vagy kegyetlen politikai helyzetjelentéseket,
analógiákat ellensúlyozza az útinaplóban számos helyen kitapintható humor,
irónia, amely egyfelől eltávolít a látott dologtól, s lehetővé teszi az
értelmező pozíciójából való ítéletmondást, másfelől teret ad a bergsoni
nevetéssel történő büntetésnek. E két aspektusból sokkal alaposabban és
élesebben világít rá bizonyos társadalmi anomáliákra, mintha ragaszkodna
a dolgok-jelenségek objektív és szenvtelen leírásához: Ha a vezető
egy angol hivatalnok kutyáját üti el, akkor felírták és beidézték volna.
De így, hogy csak egy süket arab volt, akit elütött, senki nem lesz izgatott;
a vezető éppen oly kevéssé, mint a rendőr, vagy mint, s ez a legfontosabb
az áldozat.32
Márai, mondjuk ki végezetül, elismételhetné, amit Flaubert mond egy levelében:
Metafizikai éleslátásom egyenesen elrémít, talán e rémületet
ellensúlyozandó enged szabad utat Márai minduntalan a humornak, ami nem
fellengzős, nem megvető, sokkal inkább a kritika egy sajátságos formáját
ölti nála.
1 |
Honti
János: A mese világa, Magvető, Bp. 1975. 78-79. |
2 |
Vajon honnan ered ez a látszólagos szentimentalizmus, ami
annál inkább feltűnő számomra, mert igen régóta már a költői hangulaton
kívül másnak nyomát sem éreztem bensőmben. Lehetséges, hogy ez itt
maga a költői hangulat, de olyan tárgyhoz kapcsolódik, amelyik nem
éppen költői, s így jön létre egyfajta köztes állapot? Bódis
Zoltán fordítása. Egy másik változat (a Berczik Árpádé) megtalálható
Goethe és Schiller levelezése, Aurora, Bp. 1963. 220-221.
|
3 |
Ugyanazon
levél, Bódis Zoltán fordítása. |
4 |
Maurice Blanchot: Az irodalom és az eredeti tapasztalat.
In.: Az irodalmi tér (ezt a fejezetet fordította: Lőrinszky
Ildikó ), Kijárat, Bp. 2005. 181. |
5 |
Az
utazás divatja (Útleírások, útijegyzetek az 1848 előtti Erdélyről),
Kriterion, Bukarest, 1973. 23. |
6 |
M.
Blanchot: im. 181. |
7 |
Fessier:
Le récit de voyage, In.: Lépistolaire, par Guy
Fessier, Éd. PUF, Paris, 2003. 203. |
8 |
Fessier:
im. 211. |
9 |
Rónay
László: Márai Sándor, Akadémiai, Bp. 2005. 52. |
10 |
Fessier:
im. 203. |
11 |
Márai Sándor: Istenek nyomában (Egy utazás regénye), Révai,
Bp. 1937. Előszó (Az új kiadáshoz) 5-7. (A továbbiakban az idézeteket
ebből a kötetből veszem). |
12 |
(E
kijelentésnek megvan a maga kontextusa, a századelőn többek között
Stein Aurél, Vámbéry Ármin, Germanus Gyula vagy Sven Hedin tudományos
igénnyel előkészített és végrehajtott utazása számított a nagyközönség
előtt is egyfajta mércének). |
13 |
Montesquieu:
Perzsa levelek, (fordította: Rónay György), Európa, Bp. 1980.
I. levél, 7. |
14 |
Délután
érkeztem Kairóba s este már a trópusi hálókocsiexpresszben ültem
[...] mely tizenháromórás száguldás után, reggel kilenc felé, csakugyan
megállott a Nílus mellett, zajtalanul és símán, egy alacsony vidéki
állomás előtt, amely valahogy semmiben sem különbözött a füzesabonyi
pályaudvartól, éppen csak hogy igénytelenebb volt; Ha
nem látnám a ciprusok között a tengert, összetéveszteném ezt a kisázsiai
tájat csendjével, dombjaival, vetéseivel, szelíd erdeivel a Késmárk
körülötti tájjal. Ott is ez a vonala a tájnak, az életnek, össze
van keverve ez a világ. |
15 |
Flaubert
levelei, Louis Bouilhet-nek, Konstantinápoly, 1850. november
14. |
16 |
Eckermann: Beszélgetések Goethevel, (fordította: Györffy
Miklós) Európa, Bp. 1989. 87. |
17 |
Montesquieu: im. XXIII. Levél, 54. |
18 |
Albert
Camus: A Minótaurusz avagy pihenő Oranban (ford.:Szabolcs Katalin).
In.: Sziszüphosz mítosza, Magvető, Bp. 1990. 115. |
19 |
Rónay:
Márai Sándor, 2005. 52. |
20 |
Azt
írja egy helyütt: Ha ti itt azt csináljátok, amit mi csinálunk
veletek, ha ti külön feltaláljátok a fajvédelmet és a kínai falat,
akkor kiderül majd, hogy azoknak volt igazuk, akiktől mindezt tanultátok. |
21 |
Rónay: im. 49. |
22 |
Goethe Levelek, (fordította: Görög Lívia) Európa, Bp. 1988.
92. |
23 |
Le
biographique, par Lauréne Gervasi et Franz Johansson, Éd. PUF,
Paris, 2003. 186-87 |
24 |
Ion
Codru Dragusanu: Erdélyi peregrinus (fordította Bustya Endre),
Téka, Kritérion, Bukarest, 1973. 52. |
25 |
Ua. |
26 |
Rónay
László: Márai Sándor, Magvető, Bp. 1990. 62. |
27 |
Dinicu Golescu: Utazásaim leírása (fordította Beke György),
Téka, Kriterion, Bukarest, 1978. 23. |
28 |
Ébred
az arab paraszt? Állítólag Moszkva gondoskodik róla, hogy felébredjen;
vagy: ...ahol az egyik lakosztályban Anglia, a másikban
Szíriában rövid ideje Franciaország rendezkedett be, s ahol
új és hívatlan vendégek izgatják a lakókat a háziurak ellen: Moszkva
ügynökei ; vagy: Mindent az Eszméért, de mi az Eszme?
Valószínűleg nem az, hogy moszkvai fiókot alapítsanak a Szentföldön,
hanem: fölépíteni Palesztinát, az új hazát ; Elég három-négy
nap Beyrouthban, s elhisszük, hogy e háború nem egy markonyi elkeseredett
és fanatikus arab népség... háborúja [...] hanem valami egészen
más, kulisszák előtt véres csetepaték, a kulisszák mögött
világerők mérkőznek, Moszkva és a Kapitalizmus, mint mindenütt
ma a világon. |
29 |
Bálint
Péter: Márai tükrében André Gide, In.: Csillagfény és
homály közt, Felsőmagyarország, Miskolc, 2007. |
30 |
Binder Pál: Utazások a régi Európában, Téka-Kritérion, Bukarest,
1976. 9. |
31 |
A 20. század elején egész Európában elhíresült és közkedvelt Flaubert-
levelezéskötetet minden bizonnyal Márai is haszonnal forgatta. |
32 |
Sokáig tartottam Assuanban varrótűt egy öreg teve elé; képtelen
volt átjutni rajta; Lehet, hogy a rodusiak hozatták
a zsidókat, mint Mikszáth regényében a bábaszékiek a zsidó-nagyasszonyt
ilyen szigetállam végre mégsem állam zsidók nélkül;
Az egyik, egy fiatal, aki egész idő alatt nem tűnt ki valami
különösen, most, mikor a többiek már szutykosan és szusz nélkül
feküdtek a birkabőrökön, vígan és friss erővel ordítani kezdett,
mintha mi sem lenne számára az egész és bírná még tovább is. A vak
is látta, hogy stréberkedik. Husszein, te csalsz. |
|
|